Régi emlékek - Metamorfózis-sorozat

A Metamorfózis egyedi világképű és felépítésű, nagyon összetett regénysorozat, aminek különösen az első kötete ott van azon regények között, amelyek a legnagyobb hatást gyakorolták rám. A három könyv egymástól teljesen független történeteket mesél el, három különböző karakter szemszögéből, pusztán szerkezeti hasonlóságokkal. Alkotói egy ukrán szerzőpáros, Marina és Szergej Gyacsenko, akik ezen regényeken kívül több forgatókönyvért is feleltek, például a Lakott sziget filmváltozatáért. A szokatlan hangulat és szereplők miatt igényelnek egyfajta nyitottságot, amikor az ember belekezd az olvasásba, de mindenképp jó szívvel ajánlom bármelyik kötetet.

Mint több korábbi véleményezésemet, úgy ezt a három kötetet is egyetlen bejegyzésbe gyűjtöttem a költözés alkalmából.

1. Alekszandra és a Teremtés Növendékei


Erről a könyvről gyakran mondják, hogy a "felnőtt Harry Potter", ami szerintem hatalmas tévedés. Először is: bár fantasy elemekkel, de attól még ez egy sci-fi regény. Másodszor: A Harry Potteren is el lehet gondolkodni, de ez sokkal filozofikusabb, a cselekménye sokkal bonyolultabb, a karakterek teljesen mások, és általában: annyi köze van ahhoz a regényhez, hogy mindkettő iskolában játszódik.

A történet főszereplője Szaska, aki a könyv kezdetén anyjával nyaral a Fekete-tengernél. Itt egy fekete ruhás ember kezdi követni, és egy egyszerű feladatot ad neki... amit viszont, ha elszalaszt, tragikus következményeket von maga után. Később, az ismeretlen ösztönzésére Szaska beiratkozik a Speciális Technológiák Főiskolájára. Itt különleges tantárgyakat oktatnak, amelyek különös módon megváltoztatják magukat a diákokat is... Minden mulasztás tragédiát okozhat, de azt mesélik, a végzősöket fantasztikus jutalmak várják majd... Na, persze ha megérik...

Először a borítóról pár szót... Kicsit meglepett. Szerintem semmi köze a regényhez, de tényleg. A tervező valószínűleg meghallotta a címet, és ez ugrott be neki. Jobb véleményt nem tudok róla mondani, nagyon nem ideillő.

Bár a cím is átesett egy a borítóhoz hasonló változtatáson, amelynek értelme nem sok volt, de legalább nem is rontott rajta. Az eredeti cím, kifejező módon Vita Nostra volt, avagy Az életünk/A mi életünk. Utalt arra, hogy alapvetően a történet szólhat magáról az életről, azokról az eszmékról/szavakról, amelyek meghatározzák lépéseinket. Én nem tartottam benne igazán erősnek a sokak által kiemelt felnőtté válás motívumot, de mondhatjuk, az is jelen van, Szaska folyamatosan fejlődik, végigmegy olyan fázisokon, és elér egy olyan állapotba, ami (metaforikusan persze) mindannyiunknak célja lehet. Ennek ellenére a magyar cím jelentése is passzol, és fontos mozzanatokat árul el a regényről. A teremtés tényleg lényeges szerepet kap, különösen a főszereplő esetében, tehát nem nagyon lehet kötekedni.

Kifejezetten tetszik, hogy függetlenül a sci-fi/fantasy környezettől, a regény annyira reálisan festi le a világot, hogy el lehetne hinni, ez a valóság. A kollégiumi élet nem cukormáz, mint az amerikai filmekben, hanem sokkal kellemetlenebb. Nincs meleg víz, a diákok között állandóak a konfliktusok, az egész helyzetet belengi egyfajta szürkeség, egyfajta életszagúság. Cigaretta, alkohol, szexualitás folyamatosan jelen van a kollégisták életében, és ahhoz, hogy haladjanak előre tanulni kell, energiát befektetni, nincs fejlődés munka nélkül. Előkerülnek a magánéleti problémák, családi/anyagi gondok, tehát a regény olvasása közben egy élő, lélegző, és a jelenünkkel tökéletesen kompatibilisnek ható világ részeseivé válunk, ami rengeteget segít abban, hogy berántson minket a történet.

A realitásokon túl a regény felmutat egy varázslatos hangulati réteget is. Szaska az egyetemen átélt álomszerű élményei hol lidércnyomásra emlékeztetően vannak ábrázolva, hol pedig tényleg egyfajta mágikus, misztikus hangulatot adnak át, amit mi is szívesen megélnénk. Néha könnyű elveszteni a fonalat, hogy épp mi történik, mert az álomszerű jelenetek egyszerűen szétfolynak, de első sorban szerintem azon van a hangsúly, hogy milyen érzéseket vált ki az emberből ezek olvasása, mert számomra annyira képivé váltak ezek a jelenetek, mintha a főszereplővel lennék az események közepette. Szaska emberekkel való kapcsolatai hol egyre gyengébbé válnak, hol pedig felerősödnek. A család végig nagyon fontos motivációs erő, ez ismét félelmetes, én adott helyzetben, nem tudom, mit tennék. Ha ott lenne az anyám, a mostohaapám, és a mostohaöcsém, akiket mind nagyon szeretek, és azon múlna az életük, hogy én hogy teljesítek... nem tudom, nem roppannék-e össze előbb vagy utóbb.

És ezzel el is értünk a főszereplőhöz, aki bár emberi is, okos is, és van ereje a karakterének, mégsem tudtam olyan könnyen megkedvelni, vagy azonosulni vele. A regény elején abszolút tinilány, abszolút átlagos, ahogy már említettem a környezet valóságos érzetét, úgy Szaska karaktere is úgy van bemutatva a regény kezdetén, hogy könnyű elhinni, akár az én osztályomba is járhatna egy ilyen lány, ilyen problémákkal. A regény előrehaladtával viszont alakul a szemlélete, az átélt élmények hatására széles skáláját mutatja a reakcióknak, tagad, pánikol, csodálkozik, hol kíváncsi, hol legszívesebben kiszállna az egészből, és csak a kényszer tartja az iskolában. Dicséretre méltó, hogy minden helyzetben bírta a nyomást, ha ki is borult, összeszedte magát, és képes volt kitartani, ahogy pedig a szemlélete alakult, úgy éreztem egyre inkább, hogy tulajdonképpen kezdem megszeretni, mintha lassan összebarátkoznék vele. Képessé váltam izgulni érte, átérezni a helyzetét, és tisztelni a szorgalmát, a haladását.

A többiek közül igazából Kosztya szerepe volt említésre méltó, és Szaskával való kapcsolata. Őszintén bevallom, én a végéig nekik szurkoltam noha nyilvánvaló volt, hogy nem jönnek össze még egyszer, nem is a szerelmen volt a hangsúly a történetben, az mindenki esetén inkább csak motivációs erőként jelent meg. Kosztyának megvolt a maga titokzatossága, ő ki is lógott a karakterek átlagossága és valószerűsége közül, mert a származása, a háttértörténete olyan helyzetekbe sodorta, amit Szaska nem élhetett meg, és nem érthetett, hiába változott, és fejlődött annyit. A tanárokat, hiába nem volt nagy szerepük, egytől egyig kedveltem, szigorúan bántak mindenkivel, gyakran egyenesen úgy tűnt, szánt szándékkal ártanak a diákoknak, de nagyon hamar egyértelművé vált, hogy jószándékú, igazságos figurák, csak mind manipulatívak, mind belekényszerítik a szereplőket a fejlődésbe.

A csavarok mindegyike meglepett, nem tudtam letenni a regényt, mert az eddig leírtak mellett a lassú folyásúnak hangzó cselekmény is végig pörög, folyamatosan van valamilyen új csavar, valamilyen új esemény, valamilyen új titok, és sosem tudunk többet a főszereplőnél, így mi is vele együtt döbbenhetünk le. Egy tanárom ifjúsági regényként írta le az Alekszandrát, én azonban azt mondom, hiba volt először tizennégy évesen olvasni, legalább tizenhat éves kortól ajánlom, ez az az életkor, amikortól valószínűleg jobban bele tud az ember feledkezni a történetbe, úgy, hogy közben tényleg elgondolkodtatja, és mélyen megérinti. Én személy szerint úgy érzem, nem vagyok már ugyanaz az ember, mint ezelőtt a regény előtt, számomra szemléletformáló hatású, meghatározó történet volt.

És talán erre is utal a sorozat címe: "Metamorfózis". Az olvasó ugyanúgy megváltozik, átalakul, ahogy a főszereplő, noha ő nem fizikai értelemben. Kötelező mű, bátran ajánlom!

2. Arszen és a Játék Hatalma


Marina és Szergej Gyacsenko Metamorfózis trilógiájának második kötete bár elvileg az Alekszandra folytatása, nagyjából annyi köze van hozzá, hogy a főszereplő fiú, meglát egy lila dzsekis lányt a buszon, amint az első részt olvassa. Illetve, természetesen a fő motívum itt is a sorozat címében említett metamorfózis, amit ismét nem lövök le (részben azért, mert jónéhány újraolvasás kell majd, hogy teljesen megértsem). 

A főszereplő ezúttal egy, egy korosztállyal fiatalabb, tizennégy éves, játékfüggő fiú, Arszen. Kimarad az iskolából, megijeszti a szüleit, ez számára mind lényegtelen, az ő világában a játék a legfontosabb... amiben természetesen ő a legjobb. Mikor a szülei eltiltják tőle, kidobják a számítógépét, megszökik, és egy internetkávézóból játszik tovább, míg egy titokzatos, magát Makszimnak nevező férfi nem keresi fel, és ajánl neki munkát: Játékokat kell tesztelnie. Arszen persze kap a lehetőségen. Hamarosan azonban felfedezi, hogy tettei nem csak a virtuális világban vonnak maguk után következményeket...

Ismét sokkoló, szemléletváltoztató könyvről van szó, amelynek hangulata még inkább science fiction, mint az előző részé. A világ továbbra is reális, nagyon fókuszál a tinédzserek számítógép függőségére, azon belül is különösen a játékokra. Bemutatja, hogyan tud egy elrejtett reklám tudat alatt befolyásolni, hogyan manipulálhatnak a virtuális világokon keresztül, és hogyan válhatsz te magad is manipulátorrá. Én személy szerint sosem mozogtam túl otthonosan az online játékok univerzumában (megjegyzem, világ életemben ügyetlen is voltam bennük...), de magát a virtuális felületet aktívan használom, tehát, ha nem is tökéletesen, de mégiscsak van közöm az üzenethez. Ráadásul, mint fogyasztók, vannak elemei a történetnek, amik mindannyiunkhoz szólnak, és nem csak azokhoz, akiknek az életében fontos szerepet kap az internet. Makszim a manipulátor, gondolkodásmódjuk, érzéseik alapján irányítja az embereket, míg végül megszűnnek emberek lenni... ám ezúttal nem olyan szigorú, de jóindulatú manipulációról beszélünk, mint amit az Alekszandra esetén folyamatosan láthatunk.

Maga a főszereplő Szaskához képest riasztóan gyenge karakter. Okos lenne, és tényleg annyi minden rejlik benne... de állandóan sodródik az árral, rángathatják zsinóron, hagyja magát. Makszim a vezető figura a történetben, mindig, minden szál az ő kezében van. Az összes karakter báb, és ő a bábjátékos. Nem is tudjuk, pontosan micsoda, valamiféle idegen lényről van szó, akinek minden tette mögött a hazatérés célja áll, csak éppen nem tudjuk, hova térne haza. Hol megnyerő, hol félelmetes figura, én személy szerint a végére már azt sem mertem volna elhinni, amit kérdez.... Arszen mégis megbízik benne, ami számomra teljesen felfoghatatlan, bár nekem maga a fiú sem szimpatikus. Önző, és remek képességei vannak arra, hogy maga is manipulátorrá váljon, amit a virtuális világon belül kamatoztat is. Tisztességtelen húzásai vannak, és tényleg próbáltam legalább valamennyire megkedvelni, hogy könnyebben átélhessem a történetet, de nem sikerült. Egyszerűen képtelen voltam azonosulni vele, és ezt utólag már nem is bánom...

Arszen karakterfejlődése gyengébb, nem is olyan pozitív, mint Szaskáé. Néha kedvem lett volna benyúlni a könyvbe, és lekeverni neki egy pofont, hogy térjen már észhez, és ne legyen ennyire dühítő a viselkedése, de végül is rájöttem, hogy ahhoz, hogy a regény végén történt eseményeket úgy tudjam olvasni, értelmezni és megélni, ahogy, az íróknak mindenképp ilyen karakterrel kellett dolgozniuk. Negatív fejlődéstörténete egyébként kidolgozott, és érdekes, ismét eléggé karakterközpontú a kötet ahhoz, hogy szinte száz százalékban rá fókuszáljunk. Egyben pont a fejlődésének iránya miatt tartom hatalmas tévedésnek, hogy legtöbben úgy tartják, a Metamorfózis trilógia a felnövekedés témakörét járja körül. Az Alekszandrának van köze hozzá, valóban egyfajta beavatás történetet olvashatunk, viszont ez a folytatás már szinte el sem töpreng azon, hogy hová, milyen példák alapján kéne eljutni: pedig ennek a főhőse fiatalabb, sokkal inkább fel kéne még nőnie, mint az első kötet főhősnőjének.

A történet változatlanul magával ragadó, az ötletek zseniálisak, a fordulatok megdöbbentőek... és a végkifejlet ismét eléggé szó nélkül hagyja az embert, mégis nagyon más élmény, mint az Alekszandra. Más típusú a katarzisélmény, és nem is annyira intenzív, ráadásul az egész egy keserű szájízt hagy maga után az első kötet különös varázsával szemben.

3. Andrej és a Föld Zarándokai


A filozofikus Metamorfózis trilógia végéhez értünk, és ez a kötet azonnal a kedvencem lett a sorozatból. A világ eddig is mindig eredeti volt, de ez még sokszorosan eredetibb. A karakterek nagy része szerethető volt, ketten is emelkedtek a kedvenceim közé, és le a kalappal az írók előtt, kivételesen mindketten túlélték. Tehát: Andrej.

A Galaktikus Migrációs Hivatalban kezdünk, in medias res, főhősünk emlékek nélkül áll egy választás előtt: Hová akar menni a Földről. Andrej (becenevén Krokodil) Raa világát választja, amely első látásra idillinek tűnik, és az is. Nincs éhhalál, kevés a munkanélküli, a városok rendezettek, az emberek békések és kedvesek. Na, persze, az ilyen világoknak mindig van buktatója: Mégpedig hogy a kamasz fiúk és lányok leteszik a Próbát, ami eldönti, teljes jogú polgárok lesznek vagy pártfogoltak. A bevándorlóknak is joga van letenni, de korábban senki nem vállalkozott rá. Andrej, mivel ki akarja deríteni, miért hagyta el a Földet, és mi történt valójában, úgy dönt, belevág...

Először is cím, és borító. Ha már az első két cím olyan lett, amilyen ezt is így kellett megoldani, és felkeltette a figyelmet, szóval tulajdonképpen rendben van. A borítótervezőnek pedig nagy tapsot, az Alekszandra után sikerült két tényleg témába vágó borítót összehozni. De jó lenne, ha az első is hasonlóan nézne ki.

A történet maga is izgalmas, pörgős, az utolsó pillanatig leköti az embert... de mint mondtam, én a karakterekért rajongtam. Itt sem a főszereplő Andrejért, ő nagyon lassan vált főhőssé, szkeptikus és tesze-tosza volt egyedül a függetlenség iránti vágya, és a kíváncsisága fogott meg. A kedvenceim közé tartozik viszont Timor-Alk, a fél-Árnyék mesztic, aki először a képzelőerejével fogott meg. Zseniális volt belegondolni, hogy valakinek akkora fantáziája legyen, hogy a virtuális, fájdalmat nem okozó parázson is megégesse a lábát. Érdekes, hogy tökéletesen lát a sötétben, illetve a kinézete is arra utal, hogy nem egészen fizikai lény: Zöld haja van, szinte átlátszó, fehér bőre, a vére pedig inkább rózsaszín, mint piros. A születésének körülményei megdöbbentőek, ugyanakkor érdekesek. Timor-Alk a nagyanyjával él, de vágyik a függetlenségre, ezt bizonyítja, hogy félelmetesen alacsony fájdalomküszöbbel is bevállalta a Próbát (A fájdalomküszöbe 0.4-es, vagyis egy tűszúrást is pokoli kínként él meg), és összességében érzékeny, szeretnivaló kölyök, nem tudtam nem megkedvelni. Ezen kívül az egyik jelenetben kiderül, hogy nagyon érzékeny az őt körülvevők érzelmeire: Könnyedén képes az öngyógyításra, ha szerető közeg veszi körül, azonban ha ellenségesek vele, lassan, és nehezen boldogul.

Vele kapcsolatban azonnal felmerül kedvenc manipulátorom, Aira neve, aki Timor-Alknál is közelebb állt hozzám. Szigorú, okos, és tudja, hogyan fordítsa a maga előnyére a dolgokat, ugyanakkor viszont szimpatikus, kötődik mind Timor-Alkhoz, mind a családjához, számtalanszor segít Andrejnek. Eleinte ellenszenvesen viselkedik, gúnyolódik az érkezőkkel, és Timor-Alkon csattan a legtöbbször az ostor, ezt már egy idézetből látjuk: "Neked meg milyen moslék folyik az ereidben vér helyett?" De később megmenti az életét, szembemenne a szabályokkal, csak azért, hogy ő sikerrel járjon. Hamar ki is derül, mi az, ami a fiúhoz köti: Szerelmes volt az anyjába, aki viszont inkább elképzelt magának valakit. Aira fantasztikus képességekkel bír, képes visszahozni valakit akár a halálból is, de szüksége van saját, és olykor valaki más energiáira is, hogy megtehesse. Ilyenkor normálisan fekete haja megőszül, és csak bizonyos idő elteltével erősödik meg ismét. Manipulatívan viselkedik, de ellentétben az előző két könyv hasonló szerepben tetszelgő karaktereivel (Makszim és Kozsennyikov), Aira emberi marad, szimpatikusan viselkedik, meg tudjuk érteni, és elhinni, hogy jót akar.

A történet filozófiai alapja, elég nyíltan kimondott módon Platón barlanghasonlata, szól önmagunk felismeréséről, a határok kitágításáról, a vágyról, hogy többek legyünk, mint amik vagyunk, és a tényről, hogy az erős ember ura önmagának, a világot pedig csak az tudja megváltoztatni, aki elég erős. Miközben az ideatan témája elég erősen benne van (jöhetnek a tippek, hogy mi lesz a Metamorfózis), hatalmas szerepet kap a képzelőerő, a bátorság, a kitartás is, számomra itt is Timor-Alk példája volt a legerősebb: Tudta, hogy mekkora a veszély, tudta, hogy milyen keveset bír, és mégis megcsinálta, mert meg akarta csinálni. Ez az üzenet pedig mindenkinek motiváló, hogy rajtad múlik, mennyit érsz el. Ahogy az ő képzelőereje teremteni képes, úgy megjelenik az a nagyon is igaz motívum: A valóság függ attól, hogy te mit látsz benne. A virtuális parázs is égethet, ha te igazán elhiszed, hogy fájni fog. De ugyanúgy túl is juthatsz az akadályokon, ha tényleg elhiszed, hogy képes vagy rá. A karaktereknek le kell győzni önmagukat, és mindazokat a félelmeket, amik meghatározzák őket, ilyen például Aira esetében a hibázástól való rettegés. És pont ez az a pont, a félelmek legyőzése, amiben Andrej a történet végére kiválóan vizsgázik.

Zárásként leírnám, hogy ez a könyv tökéletes zárása volt egy fantasztikus sorozatnak. Nagy örömömre az utószóban rábukkantam egy információra: Miszerint az általam ismert legjobb orosz filmrendező, Timur Bekmambetov (Az Őrség filmek rendezője) már készíti a nagyköltségvetésű, látványosnak ígérkező filmet az Alekszandrából, és azt hiszem, az alapanyag nem lehetne nála jobb kezekben. Nagyon remélem, hogy nem fogok csalódni, mert érzékeny vagyok erre a sorozatra. Egyszóval a Metamorfózis sorozattól még nem kell teljesen elbúcsúzni, és mindig érdemes újraolvasni, újragondolni egy-egy könyvet egy csésze tea mellett, mert ha valami, akkor ezek a könyvek megérdemlik, hogy hónapokig, évekig filozofáljunk még rajtuk.

Valentine Wiggin

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések