"Wi-Fi" - saját novella
Az egyik első novellám, amit blogon publikáltam. Már 2015-ben sem volt egészen friss darab, és ma már sok mindent máshogy írnék benne, de maga a koncepció és az üzenet, amit át akartam adni vele, a mai napig aktuális és fontos számomra - és a főhősnő, Nova Light karaktere is egyike azon szereplőimnek, akik nagyon kedvesek a szívemnek.
Jó olvasást kívánok hozzá!
Olyasmi, mint az internet. Mint egy globális háló, ahol a gondolatokat osztjuk meg, hogy aztán mások letölthessék. Az agy csupán kis része alkalmas ezeknek a fájloknak a tárolására, 10-15%. A maradék egyfajta adóvevő, mely kapcsolódik a globális hálózatra, a ”Wi-Fi”-re. Nova nem tudta, hogy mondhatná el mindezt anélkül, hogy őrültnek néznék. Talán annak is nézték. De egy nap mindezt, amit a történetéről leírok, kiadják majd. Ott fog keringeni a számítógépek közti hálózatban, talán hamarosan a tudatok köztiben is. És lesz, aki letölti. Talán olyan is, aki tényleg megérti.
(Philip Light: Agyak és gépek (Nova Light élete) (kiadva: 2093.))
Nem tudom, mikor kezdett foglalkoztatni a tudat. A családom művészvénája a bátyámra maradt, akihez nagy reményeket fűztek. Nem úgy, mint hozzám.
Sosem találtam a helyem. Különc voltam, legtöbbször betegesen komoly, a humorom is csak idegesítő szarkazmusban nyilvánult meg. Az iskolában eljött az az időszak, amikor a „megszoksz, vagy megszöksz”-elv érvényesült, én pedig úgy döntöttem, mindkét végletet kihasználom. Nem beszéltem senkivel, cserébe elvártam, hogy ők se szóljanak hozzám. Megtették. Én pedig nyugodtan fordíthattam barátok híján teljesen felesleges szabadidőmet elmélkedésre, és persze tanulásra. Leérettségiztem, egyetemet végeztem, és lázadásom jeléül a legreménytelenebb, és persze az egyik legmagányosabb munkát szemeltem ki magamnak. Vagyis programozó lettem. Azon belül is egy furcsa ágé. Az MI, vagyis mesterséges intelligencia kutatására senki nem fordított különösebb figyelmet. Ennek több oka lehet. Az első a félelem. Az emberek annyi éve élnek abban a biztos hitben, hogy ők a világ urai, a legintelligensebbek… nem tudnák elviselni, ha tévednének. A második, hogy egyszerűen ostobaságnak bélyegezték, időpocsékolásnak. „A gépek nem nőnek túl az alkotón.” Valami igazságtartalma biztos volt, mert tényleg nem haladtunk. Legtöbben pályát módosítottak, majd eltűntek. Lusták Voltak gondolkodni. Én pedig körülnéztem, és néhány év alatt láttam két generációt megkeseredni, és eltűnni. Én maradtam. Egyszerűen azért, mert még mindig egyedül voltam. És reméltem. Lehetetlennek tűnt, hogy a világban nincsenek hozzám hasonlók. Igazából az is lehetetlennek tűnt, hogy a világ, csak ennyi legyen, amit látunk. Túl közönséges. Túl… hazug. És legfőképp túl nagyok a távolságok.
A gép csipogott, jelezve, hogy lefőtt a kávé. Elvettem a csészét, és belekortyoltam a keserű, forró folyadékba. Kisétáltam lakásom kis nappalijába, levágtam magam a kanapéra, és próbáltam fókuszálni szertefolyó gondolataimat. Aludni akartam, és össze sem tudtam számolni, hány napja nem pihentem. A tekintetem a mellettem heverő, összecsukott laptopra vándorolt, amely kihívóan, ellenségesen nevetett rám.
Kopogás. Hajnali egykor csak ő jöhetett, aki pontosan követte a kérésemet. Akkor hozta az információt, amikor megkapta. A bátyám író volt, aki megannyi álnéven megannyi fórumra benézett, és időről időre feltűnt valami különös… Az ötletek a munkámhoz kapcsolódtak, programokhoz, gépekhez, az intelligenciához. Így meghagytam neki, hogy akárhol fut bele ezekbe a hol rövid, hol többoldalas cikkekbe, azonnal juttassa el hozzám. És mivel két utcányira laktunk egymástól, akár hajnalban is felkelt, hogy átjöjjön, és személyesen nyújtsa át. Felkászálódtam, és még mindig csészével a kezemben az ajtóhoz siettem, hogy kinyissam Philipnek. Mindig meglepődtem, hogy külsőre mennyire hasonlítunk belső különbségeink ellenére. Sötétbarna, szinte fekete haj, szemüveg, és sápadt bőr. Belépett az előszobába, és körbenézett, majd átnyújtotta a kezében tartott, halványzöld dossziét:
- Azt gondolják, rájöttek valamire.
- Rájöttek?
- Ne táplálj hiú reményeket. Valószínűleg ez is csak egy újabb reménytelen kutatás. Az ötleteik eddig hamarabb eltűntek a hálóról, minthogy bárki komolyabban foglalkozhatott volna velük.
- Ne várd, hogy olyan kételkedő legyek, mint te. Író vagy. Legyen egy kis hited. – a konyha felé sétáltam.
- Dokumentarista regényeket írok. – sóhajtott.
- Akkor dokumentaristán keresd meg a kanapét. Ott van valahol. – jegyeztem meg cinikusan. – Kávét?
- Én szoktam aludni, Nova. – felelte.
- Mindegy. – Az ajtóból fordultam vissza, levágtam magam a kanapéra, meglötyögtettem a csészémben lévő folyadékot, és ismét kortyoltam belőle, majd kinyitottam a mappát.
Végig futottam a lapokat. Az anyag zseniális volt. Mint mindig. Újabb és újabb irányokba kanyargott a logikájuk, és sosem tudtam, mit találnak ki legközelebb. Nem lehetett egy ember. Nem lehetett, egyszerűen azért, mert nincs az az elme, amelyik egyedül képes ennyifélét kitalálni.
- Bár ismerhetném őket. – suttogtam.
- Íme, egy újabb elmélet, amiben lehet reménykedni.
- Ez… - emeltem fel a lapot komoran. – Ez nem egy elmélet.
- Hanem?
- Ez… nézd. – felpattantam, és mutogatni kezdtem a kinyomtatott ábrákat. – A gépekről szól, de közben mégsem. A gép… nem birtokol információt, amíg nem töltöttük le rá.
- Pontosan.
- Pontosan. De mi lenne… ha birtokolhatná?
- Mi?
- Ha… nem kéne letölteni, hogy elérjük?
- Semmi értelme.
- Gondolj bele… Amire szükségünk van, nem kell száz meg száz oldalon át keresnünk… mert a számítógép ismeri, és tudja, hol van. Az információ megtalál minket… - őrült módjára pörgettem át újra és újra a lapokat, időnként megigazítva lecsúszó szemüvegemet.
- Fizikailag lehetetlen.
- Nem egészen. Csak… nem a gépekre kell gondolni. Hanem erre. – a halántékomra mutattam.
- Az agy?
- Olyan, mint egy számítógép. Letölt, feltölt, szabályoz, rendszerez, töröl. Másodpercek alatt, automatikusan. De mi lenne, ha mindezt szabályozni tudnánk? Ha nem lenne automatikus?
- Túl sok a ha.
- Találkoznom kell velük.
- Lehet, hogy nem is szervezet. Talán egymástól független egyének.
- Nem úgy értem. Ha megírták ezt, tudniuk kell, hogy mit jelenthet. Kapcsolatot kell velük találni…
- Nem vagy sem agysebész, sem filozófus, nem értesz a témához. Az, hogy MI-sként foglalkozol ezzel is, nem jelent semmit. Gépekkel dolgozol. Nem agyakkal. Hogy akarod megtalálni őket? – valami felismerés féle csillant a szemében. - Nem hagyományos módon.
- Úgy már százszor próbáltuk. A kulcs itt van. – emeltem fel az összefogott mappát. - És ha már rájöttem…
- Akkor?
- Akkor biztos, hogy nem vagyok földhözragadt író sem.
Az agysebészek megértik az idegpályákat. Megértik a működésüket, megértik, mennyire óvatosnak kell lenniük. A filozófusok, megértik, hogy az anyag nem minden. Hogy létezik valami, ami a varázslathoz hasonló. De csak egy nyitott elméjű átlagember figyelhet fel az igazán fontos apróságokra. Legyen programozó… vagy egy érdeklődő író.
(Philip Light: A ”Wi-fi” kora (kiadva: 2094.))
Nem lehet leírni azt, ami nincs. Amikor az idő összefolyik, furcsán összefügg minden. Csak az a gond, hogy ez az egész annyira megfoghatatlan, hogy szinte lehetetlen megtanulni. Mint mikor először állunk két lábra. Annyira banális, körülöttünk mindenki képes rá… És mi mégis botladozunk, ami érthető, hiszen nem szoktunk hozzá, hogy így mozogjunk. A tanulékonyság, a nyitottság ráadásul csökken, begubózunk, bábot készítünk magunk köré, a bökkenő viszont, hogy hisszük, a báb a cél. Hisszük, hogy elértünk mindent. Ezért képtelenek vagyunk pillangóvá alakulni. De nekem tanulnom kellett. Hinnem kellett, hogy működik ez az egész, erősebben kellett küzdenem a kijutásért, mert a báb vissza kívánt fogni.
Kimaradtam a munkából. Nem volt rám szükség, és sem volt szükségem rá. Módszereket kerestem, és végre aludtam. Egyre jobban rá akartam jönni, és ezért egyre kevésbé sikerült. Talán ott is volt, meg is találtam az utat, ami elvezet a tudatok közti térbe, de képtelen voltam megérezni. Annyira lefoglalt a létrehozása, hogy elfelejtettem, merre kanyargott. A számítógépeket száműztem, és legvégső kétségbeesésemben rendbetettem az egész lakást. És ebben a külső-belső csöndben meglepő módon írni kezdtem.
Nem lehetett naplónak nevezni, hiszen csak szavakat, félkész, csonka ötleteket firkantottam bele olvashatatlan írással, de mégis valami kialakult köztem, és a jegyzetfüzetem között. Eleinte nem ismertem fel, de egyfajta kapcsolat volt. Mintha már tudta volna, mit fogok beleírni. Minél fáradtabb voltam, ő annál engedelmesebb. Sosem nyitottam ki már teli oldalon, és mindegy, hogy csak egy szót írtam bele, mindenre emlékeztem, amit közben gondoltam, vagy éreztem. Mindenre.
Egy hét múlva fedeztem fel, hogy nem csak úgy tűnik, mintha ismerne. Életre kelt, de nem a tárgy, nem az eszköz. Hanem valami kinyúlt, és integetett, jelezve, hogy ott van. A lap ugyanis tele volt írva.
Olyan dolgokkal, amik soha nem jutottak eszembe.
Pislogtam kettőt, és a látvány eltűnt, mintha ott sem lett volna. És hirtelen feltámadt bennem a vágy, hogy emlékezzek rá. Tudnom kell, mit írtam le. Vagyis… mit fogok leírni. Lehunytam a szemem, és arra az egyetlen szóra figyeltem, amiről pontosan tudtam, hogy ott volt:
”Wi-fi.”
Nincs véletlen. De van tudatos, és ösztönös. Tudatos, és tudattalan. De… a kettő tulajdonképpen majdnem ugyanaz.
(Philip Light: A ”Wi-fi” kora (2094.))
A semmi a legtökéletesebb valami, amit láttam. Mert abban a pillanatban tudtam, hogy mindkettőnek a része vagyok. Idő nem volt. Egyszerre láttam a világ százezer pontját. „A jegyzeteim.” – gondoltam. Azokért jöttem.
”Wi-fi.”
Nem telt el idő, mégis évszázadok múltak, és én emlékeztem, emlékeztem arra, ami még nem történt meg. Minden visszafordult, olyan módon, mintha az asztalon lévő pohárról tudnánk, hogy össze fog törni, de azt nem, hogy egy perce még a szekrényben volt.
Hangot hallottam. A mondat rövid volt, alig értettem, az érzetek túlságosan lefoglalták a figyelmemet.
Aztán valami kirántott, és kinyílt a szemem.
- Nova! – pislogtam párat, míg a szemem megszokta a fényt. Philip aggódva nézett rám, a keze a vállamon, így biztosra vettem, hogy pár perce még rázogatott. Előttem a lap tele volt írva. Szavak, vonalak összefüggéstelen rendszere, én mégis értettem. Olyan, mintha egyből ki is nyomtattam volna a letöltött anyagot. – Jól vagy?
Felpattantam a székből, és Philipre néztem:
- Igazam volt. Végig igazam volt. És nekik is.
- Micsoda?
- Létezik. Ott voltam.
- Mi létezik? – elmosolyodtam. El kellene magyaráznom neki azt, amiről azt sem tudom pontosan, micsoda.
- A ”Wi-fi”. És tényleg ott vannak.
A számítógépek vajon éreznek letöltés közben?
(Nova Light: Jegyzetek a jövőből (kiadva: 2094.))
Leírtam. Mindent leírtam, amit ott éreztem. Csak azt nem tudtam, ki üzent még. Biztosan közülük való, más nem érthette volna meg… De a kérdés is furcsa volt. „Te vagy?”
Lassan kezdtem megérteni, hogy juthatok el oda. Egyszerre kellett igazán akarnom, és csak hagyni, hogy minden menjen a maga útján. És hinnem kellett, hogy a tudat nem az agyban van. Hinnem kellett, mert ha minden anyag lenne, nem léphettem volna ki a testemből. Letöltöttem, feltöltöttem, és kerestem azt az embert, aki felismert. Közben pedig hallottam mások hangját.
A napok hetekbe fordultak, és egyre távolabb kerültem ettől a világtól.
- Megtaláltad? – kérdezte Philip.
- Még nem. De meg fogom.
- Ne váljon a mániáddá ez az egész. Ne feledd, a cél, amiért rájöttél csak számítógépek fejlesztése volt. Nem… önmagadé.
- Találtam valamit, amit az egész világnak meg kellene ismernie. Olyasmiket tudok, amikről soha nem olvastam, soha nem hallottam, és olyasmiket láttam, amikről nem is tudtam, hogy ott vannak. Hinned kell nekem. Valaki, vagy valakik várnak ott rám.
- Tudom.
- Beszélnem kell vele. Muszáj rájönnöm, hogy léphetünk tovább. Az egész világnak tudnia kell, hogy lehetséges. Hogy még mehetünk tovább, nem ért véget a fejlődés. Tudniuk kell, hogy mind kapcsolatban állunk. Hogy a gondolatok mindannyiunkhoz tartoznak.
- Akkor hagyj neki üzenetet. Ha ő is keres, meg fogja találni. – Mondta, mire elmosolyodtam.
Kérdéseket hagytam. Ki ő, honnan jött, azokhoz a tudósokhoz tartozik-e, akik rájöttek a ”Wi-fi” titkának alapjára. Napokkal később kaptam választ. Közülük való volt, ő bukkant rá az én jövőbeli jegyzeteimre. Egy országban élünk, de még így is jó néhány kilométerre. De mindegy volt. Beszélgettünk. Rengeteget. Mintha a számítógépen küldözgettük volna az üzenetet, csak még gyorsabban működött. Cserélgettük a gondolatokat, kommunikáltunk képekkel, szavakkal, hangokkal, illatokkal, ízekkel. Ijesztő volt, de mégis büszkék voltunk. Mások lettünk. És ez felért minden kinccsel. De nem dicsekedtünk a titokkal, hogy felfedeztünk olyasmit, amire az emberek hosszú ideje áhítoznak. A kommunikáció tökéletes formáját.
Belépve a hálózatba, immár minden hangra figyeltem. Főként közénk tartozók voltak, hiszen már nem különítettem el magam a gondolkodók új csoportjától. A világ minden táján éltünk, soha nem láttuk meg egymás arcát, mégis összetartoztunk. Ugyanannak a tudatnak, ugyanannak a hálónak, ugyanannak a valóságnak a részei voltunk.
Felmondtam. Végleg. Rájöttem, hogy bármennyire programozónak hittem magam, sosem voltam az. Mi megértettük, hogy a fejlődést, amit keresünk, nem a gépekben fogjuk megtalálni, hanem a saját elménkben. Megértettük, hogy az agy egyfajta adóvevő, ezzel fogjuk egymás jeleit. Vágytunk több tudásra, de arra is, hogy átadjuk, amit már megtanultunk. Néhányan közülünk féltek, hogy őrültnek néznék őket, mellesleg jogosan. Az emberek földhözragadtabbak lettek az idők során. Régen még tudtunk hinni, manapság viszont nehéz. Legtöbben mégis maradtunk. Próbáltunk rájönni, hogy fogalmazzunk meg mindent. A jövőbeli jegyzeteimet összerendeztem, és elhatároztam, hogy kiadatom majd, ahogy a többi munkámat is. Philip is mellém állt, lassan megértve, hogy a ”Wi-fi” egy olyan csoda, amit meg kell mutatni a világnak. Akkor is, ha elsőre nem hiszik.
Elhatároztuk, hogy megtaláljuk a hozzánk hasonlókat. Felkutatjuk mindazokat, akik látják, hogy a valóság csupán kis szeletében élünk. Hogy 15% nem a mindenség. Túlmentem a lépcsőkön. A remény, és a hit a tudásig vezetett. Idáig halad a világ. Meg kell érteniük, hogy a gondolatok világában nincsenek hazugságok, nincsenek titkok. Valamennyire el kell engedniük a gondolatot, hogy ők a legnagyobbak, és akkor megérthetik annak szépségét, hogy mindennel, és mindenkivel kapcsolatban állnak. Megérthetik, hogy miben vagyunk többek, mint egy mindentudó gép. Abban, hogy a többmilliárd terrabite-nyi információ, ami átáramlik rajtunk, minden nappal egyre több lesz. És egy gép, legyen bármilyen erős, ezt sosem lesz képes feldolgozni.
Egy nap elegen leszünk. Egy nap a világon végigsöpörnek a titkok, és senki nem fogja siratni a régi kort. Mert a valóság ezen igazán különös részéhez nem kell piros tablettát bevenni, nem kell lezuhanni a nyúl üregébe, és nem is egy sivár, sötét, fertőzött világ vár. Hanem a szivárványszínű, élénk, és mindennél gyönyörűbb tudás otthona, ahol nincsenek távolságok.
- Vajon többek vagyunk másoknál?
- Talán nem. Csak gyorsabbak.
- Vajon tényleg mindent elérünk?
- Nem hiszem. Biztos csak egy nyomon elindulva lelünk a titkokra. Mint a nyomkövető kutyák. Ha nem szagolnak meg semmit, nem találják meg máshol.
- Igaz lehet. De azért mégis jobb így…
- Hogy beszélhetünk?
- Ha találkoznánk… az utcán. Felismernénk egymást?
- Nem tudom. Szerintem igen.
- Miért?
- Mert mi az elmékben olvasunk. Ahhoz nem kell gép, mint az ujjlenyomatokhoz.
(Nova Light: Teadélutánok a semmiben (kiadva:2095.))
- Elhiszem, hogy magának nagyon fontos ez a téma. De a helyzetet szemrevételezve egyszerűen abszurd. Áltudományos.
- Inkább alternatív. – sziszegte Philip.
- Mindegy. – a férfi beütött egy kombinációt a számítógépén. – A lényeg, hogy manapság senki nem hisz az olyan ostobaságokban, mint a telepátia. A gondolat magánügy. Maga sem kíváncsi, mi jár az én fejemben.
- Nem. Valóban nem. – biccentett Philip.
- Na, látja.
- Valószínűleg nem találnék túl sok dolgot. – jegyezte meg cinikusan, majd felsóhajtott. – Manapság lehetetlen megakadályozni, hogy egy történet bekerüljön a köztudatba. Nova Light története pedig talán a legfurcsább mind közül. A világ elég nagy, hogy akit érdekel, letöltse… És egyszer lesz, aki majd tudja, mit akar mondani. – azzal felemelte a kéziratot tartalmazó mappát, és kisétált a szobából. A férfi csak nézett utána.
Nem lett a legnagyobb. Nem lett a leghíresebb. Sokan voltak, és mégis elképesztően kevesen. Nova nem tartotta magát többre másoknál, mégis megértette a körülötte lévő világot. Nem azért, mert kiolvasta azokat a könyveket, amelyeknek csak néhány oldala maradt meg a nagy tűzvészekből. Nem azért, mert ismerte mások álmait, gondolatait, és nem is azért, mert képes volt átadni nekik a sajátjait. Hanem azért, mert tudta, hogy nem téved. Tudta, hogy mindez tényleg megtörtént.
(Philip Light: Agyak és gépek (Nova Light élete) (kiadva: 2093.))
Jó olvasást kívánok hozzá!
 |
| Ezt a rajzot az interneten találtam, de nagyon jól kifejezi, mit éreztem, és mit akartam átadni ezzel a novellával (Forrás) |
(Philip Light: Agyak és gépek (Nova Light élete) (kiadva: 2093.))
***
Nem tudom, mikor kezdett foglalkoztatni a tudat. A családom művészvénája a bátyámra maradt, akihez nagy reményeket fűztek. Nem úgy, mint hozzám.
Sosem találtam a helyem. Különc voltam, legtöbbször betegesen komoly, a humorom is csak idegesítő szarkazmusban nyilvánult meg. Az iskolában eljött az az időszak, amikor a „megszoksz, vagy megszöksz”-elv érvényesült, én pedig úgy döntöttem, mindkét végletet kihasználom. Nem beszéltem senkivel, cserébe elvártam, hogy ők se szóljanak hozzám. Megtették. Én pedig nyugodtan fordíthattam barátok híján teljesen felesleges szabadidőmet elmélkedésre, és persze tanulásra. Leérettségiztem, egyetemet végeztem, és lázadásom jeléül a legreménytelenebb, és persze az egyik legmagányosabb munkát szemeltem ki magamnak. Vagyis programozó lettem. Azon belül is egy furcsa ágé. Az MI, vagyis mesterséges intelligencia kutatására senki nem fordított különösebb figyelmet. Ennek több oka lehet. Az első a félelem. Az emberek annyi éve élnek abban a biztos hitben, hogy ők a világ urai, a legintelligensebbek… nem tudnák elviselni, ha tévednének. A második, hogy egyszerűen ostobaságnak bélyegezték, időpocsékolásnak. „A gépek nem nőnek túl az alkotón.” Valami igazságtartalma biztos volt, mert tényleg nem haladtunk. Legtöbben pályát módosítottak, majd eltűntek. Lusták Voltak gondolkodni. Én pedig körülnéztem, és néhány év alatt láttam két generációt megkeseredni, és eltűnni. Én maradtam. Egyszerűen azért, mert még mindig egyedül voltam. És reméltem. Lehetetlennek tűnt, hogy a világban nincsenek hozzám hasonlók. Igazából az is lehetetlennek tűnt, hogy a világ, csak ennyi legyen, amit látunk. Túl közönséges. Túl… hazug. És legfőképp túl nagyok a távolságok.
A gép csipogott, jelezve, hogy lefőtt a kávé. Elvettem a csészét, és belekortyoltam a keserű, forró folyadékba. Kisétáltam lakásom kis nappalijába, levágtam magam a kanapéra, és próbáltam fókuszálni szertefolyó gondolataimat. Aludni akartam, és össze sem tudtam számolni, hány napja nem pihentem. A tekintetem a mellettem heverő, összecsukott laptopra vándorolt, amely kihívóan, ellenségesen nevetett rám.
Kopogás. Hajnali egykor csak ő jöhetett, aki pontosan követte a kérésemet. Akkor hozta az információt, amikor megkapta. A bátyám író volt, aki megannyi álnéven megannyi fórumra benézett, és időről időre feltűnt valami különös… Az ötletek a munkámhoz kapcsolódtak, programokhoz, gépekhez, az intelligenciához. Így meghagytam neki, hogy akárhol fut bele ezekbe a hol rövid, hol többoldalas cikkekbe, azonnal juttassa el hozzám. És mivel két utcányira laktunk egymástól, akár hajnalban is felkelt, hogy átjöjjön, és személyesen nyújtsa át. Felkászálódtam, és még mindig csészével a kezemben az ajtóhoz siettem, hogy kinyissam Philipnek. Mindig meglepődtem, hogy külsőre mennyire hasonlítunk belső különbségeink ellenére. Sötétbarna, szinte fekete haj, szemüveg, és sápadt bőr. Belépett az előszobába, és körbenézett, majd átnyújtotta a kezében tartott, halványzöld dossziét:
- Azt gondolják, rájöttek valamire.
- Rájöttek?
- Ne táplálj hiú reményeket. Valószínűleg ez is csak egy újabb reménytelen kutatás. Az ötleteik eddig hamarabb eltűntek a hálóról, minthogy bárki komolyabban foglalkozhatott volna velük.
- Ne várd, hogy olyan kételkedő legyek, mint te. Író vagy. Legyen egy kis hited. – a konyha felé sétáltam.
- Dokumentarista regényeket írok. – sóhajtott.
- Akkor dokumentaristán keresd meg a kanapét. Ott van valahol. – jegyeztem meg cinikusan. – Kávét?
- Én szoktam aludni, Nova. – felelte.
- Mindegy. – Az ajtóból fordultam vissza, levágtam magam a kanapéra, meglötyögtettem a csészémben lévő folyadékot, és ismét kortyoltam belőle, majd kinyitottam a mappát.
Végig futottam a lapokat. Az anyag zseniális volt. Mint mindig. Újabb és újabb irányokba kanyargott a logikájuk, és sosem tudtam, mit találnak ki legközelebb. Nem lehetett egy ember. Nem lehetett, egyszerűen azért, mert nincs az az elme, amelyik egyedül képes ennyifélét kitalálni.
- Bár ismerhetném őket. – suttogtam.
- Íme, egy újabb elmélet, amiben lehet reménykedni.
- Ez… - emeltem fel a lapot komoran. – Ez nem egy elmélet.
- Hanem?
- Ez… nézd. – felpattantam, és mutogatni kezdtem a kinyomtatott ábrákat. – A gépekről szól, de közben mégsem. A gép… nem birtokol információt, amíg nem töltöttük le rá.
- Pontosan.
- Pontosan. De mi lenne… ha birtokolhatná?
- Mi?
- Ha… nem kéne letölteni, hogy elérjük?
- Semmi értelme.
- Gondolj bele… Amire szükségünk van, nem kell száz meg száz oldalon át keresnünk… mert a számítógép ismeri, és tudja, hol van. Az információ megtalál minket… - őrült módjára pörgettem át újra és újra a lapokat, időnként megigazítva lecsúszó szemüvegemet.
- Fizikailag lehetetlen.
- Nem egészen. Csak… nem a gépekre kell gondolni. Hanem erre. – a halántékomra mutattam.
- Az agy?
- Olyan, mint egy számítógép. Letölt, feltölt, szabályoz, rendszerez, töröl. Másodpercek alatt, automatikusan. De mi lenne, ha mindezt szabályozni tudnánk? Ha nem lenne automatikus?
- Túl sok a ha.
- Találkoznom kell velük.
- Lehet, hogy nem is szervezet. Talán egymástól független egyének.
- Nem úgy értem. Ha megírták ezt, tudniuk kell, hogy mit jelenthet. Kapcsolatot kell velük találni…
- Nem vagy sem agysebész, sem filozófus, nem értesz a témához. Az, hogy MI-sként foglalkozol ezzel is, nem jelent semmit. Gépekkel dolgozol. Nem agyakkal. Hogy akarod megtalálni őket? – valami felismerés féle csillant a szemében. - Nem hagyományos módon.
- Úgy már százszor próbáltuk. A kulcs itt van. – emeltem fel az összefogott mappát. - És ha már rájöttem…
- Akkor?
- Akkor biztos, hogy nem vagyok földhözragadt író sem.
***
Az agysebészek megértik az idegpályákat. Megértik a működésüket, megértik, mennyire óvatosnak kell lenniük. A filozófusok, megértik, hogy az anyag nem minden. Hogy létezik valami, ami a varázslathoz hasonló. De csak egy nyitott elméjű átlagember figyelhet fel az igazán fontos apróságokra. Legyen programozó… vagy egy érdeklődő író.
(Philip Light: A ”Wi-fi” kora (kiadva: 2094.))
***
Nem lehet leírni azt, ami nincs. Amikor az idő összefolyik, furcsán összefügg minden. Csak az a gond, hogy ez az egész annyira megfoghatatlan, hogy szinte lehetetlen megtanulni. Mint mikor először állunk két lábra. Annyira banális, körülöttünk mindenki képes rá… És mi mégis botladozunk, ami érthető, hiszen nem szoktunk hozzá, hogy így mozogjunk. A tanulékonyság, a nyitottság ráadásul csökken, begubózunk, bábot készítünk magunk köré, a bökkenő viszont, hogy hisszük, a báb a cél. Hisszük, hogy elértünk mindent. Ezért képtelenek vagyunk pillangóvá alakulni. De nekem tanulnom kellett. Hinnem kellett, hogy működik ez az egész, erősebben kellett küzdenem a kijutásért, mert a báb vissza kívánt fogni.
Kimaradtam a munkából. Nem volt rám szükség, és sem volt szükségem rá. Módszereket kerestem, és végre aludtam. Egyre jobban rá akartam jönni, és ezért egyre kevésbé sikerült. Talán ott is volt, meg is találtam az utat, ami elvezet a tudatok közti térbe, de képtelen voltam megérezni. Annyira lefoglalt a létrehozása, hogy elfelejtettem, merre kanyargott. A számítógépeket száműztem, és legvégső kétségbeesésemben rendbetettem az egész lakást. És ebben a külső-belső csöndben meglepő módon írni kezdtem.
Nem lehetett naplónak nevezni, hiszen csak szavakat, félkész, csonka ötleteket firkantottam bele olvashatatlan írással, de mégis valami kialakult köztem, és a jegyzetfüzetem között. Eleinte nem ismertem fel, de egyfajta kapcsolat volt. Mintha már tudta volna, mit fogok beleírni. Minél fáradtabb voltam, ő annál engedelmesebb. Sosem nyitottam ki már teli oldalon, és mindegy, hogy csak egy szót írtam bele, mindenre emlékeztem, amit közben gondoltam, vagy éreztem. Mindenre.
Egy hét múlva fedeztem fel, hogy nem csak úgy tűnik, mintha ismerne. Életre kelt, de nem a tárgy, nem az eszköz. Hanem valami kinyúlt, és integetett, jelezve, hogy ott van. A lap ugyanis tele volt írva.
Olyan dolgokkal, amik soha nem jutottak eszembe.
Pislogtam kettőt, és a látvány eltűnt, mintha ott sem lett volna. És hirtelen feltámadt bennem a vágy, hogy emlékezzek rá. Tudnom kell, mit írtam le. Vagyis… mit fogok leírni. Lehunytam a szemem, és arra az egyetlen szóra figyeltem, amiről pontosan tudtam, hogy ott volt:
”Wi-fi.”
***
Nincs véletlen. De van tudatos, és ösztönös. Tudatos, és tudattalan. De… a kettő tulajdonképpen majdnem ugyanaz.
(Philip Light: A ”Wi-fi” kora (2094.))
***
A semmi a legtökéletesebb valami, amit láttam. Mert abban a pillanatban tudtam, hogy mindkettőnek a része vagyok. Idő nem volt. Egyszerre láttam a világ százezer pontját. „A jegyzeteim.” – gondoltam. Azokért jöttem.
”Wi-fi.”
Nem telt el idő, mégis évszázadok múltak, és én emlékeztem, emlékeztem arra, ami még nem történt meg. Minden visszafordult, olyan módon, mintha az asztalon lévő pohárról tudnánk, hogy össze fog törni, de azt nem, hogy egy perce még a szekrényben volt.
Hangot hallottam. A mondat rövid volt, alig értettem, az érzetek túlságosan lefoglalták a figyelmemet.
Aztán valami kirántott, és kinyílt a szemem.
- Nova! – pislogtam párat, míg a szemem megszokta a fényt. Philip aggódva nézett rám, a keze a vállamon, így biztosra vettem, hogy pár perce még rázogatott. Előttem a lap tele volt írva. Szavak, vonalak összefüggéstelen rendszere, én mégis értettem. Olyan, mintha egyből ki is nyomtattam volna a letöltött anyagot. – Jól vagy?
Felpattantam a székből, és Philipre néztem:
- Igazam volt. Végig igazam volt. És nekik is.
- Micsoda?
- Létezik. Ott voltam.
- Mi létezik? – elmosolyodtam. El kellene magyaráznom neki azt, amiről azt sem tudom pontosan, micsoda.
- A ”Wi-fi”. És tényleg ott vannak.
***
A számítógépek vajon éreznek letöltés közben?
(Nova Light: Jegyzetek a jövőből (kiadva: 2094.))
***
Leírtam. Mindent leírtam, amit ott éreztem. Csak azt nem tudtam, ki üzent még. Biztosan közülük való, más nem érthette volna meg… De a kérdés is furcsa volt. „Te vagy?”
Lassan kezdtem megérteni, hogy juthatok el oda. Egyszerre kellett igazán akarnom, és csak hagyni, hogy minden menjen a maga útján. És hinnem kellett, hogy a tudat nem az agyban van. Hinnem kellett, mert ha minden anyag lenne, nem léphettem volna ki a testemből. Letöltöttem, feltöltöttem, és kerestem azt az embert, aki felismert. Közben pedig hallottam mások hangját.
A napok hetekbe fordultak, és egyre távolabb kerültem ettől a világtól.
- Megtaláltad? – kérdezte Philip.
- Még nem. De meg fogom.
- Ne váljon a mániáddá ez az egész. Ne feledd, a cél, amiért rájöttél csak számítógépek fejlesztése volt. Nem… önmagadé.
- Találtam valamit, amit az egész világnak meg kellene ismernie. Olyasmiket tudok, amikről soha nem olvastam, soha nem hallottam, és olyasmiket láttam, amikről nem is tudtam, hogy ott vannak. Hinned kell nekem. Valaki, vagy valakik várnak ott rám.
- Tudom.
- Beszélnem kell vele. Muszáj rájönnöm, hogy léphetünk tovább. Az egész világnak tudnia kell, hogy lehetséges. Hogy még mehetünk tovább, nem ért véget a fejlődés. Tudniuk kell, hogy mind kapcsolatban állunk. Hogy a gondolatok mindannyiunkhoz tartoznak.
- Akkor hagyj neki üzenetet. Ha ő is keres, meg fogja találni. – Mondta, mire elmosolyodtam.
Kérdéseket hagytam. Ki ő, honnan jött, azokhoz a tudósokhoz tartozik-e, akik rájöttek a ”Wi-fi” titkának alapjára. Napokkal később kaptam választ. Közülük való volt, ő bukkant rá az én jövőbeli jegyzeteimre. Egy országban élünk, de még így is jó néhány kilométerre. De mindegy volt. Beszélgettünk. Rengeteget. Mintha a számítógépen küldözgettük volna az üzenetet, csak még gyorsabban működött. Cserélgettük a gondolatokat, kommunikáltunk képekkel, szavakkal, hangokkal, illatokkal, ízekkel. Ijesztő volt, de mégis büszkék voltunk. Mások lettünk. És ez felért minden kinccsel. De nem dicsekedtünk a titokkal, hogy felfedeztünk olyasmit, amire az emberek hosszú ideje áhítoznak. A kommunikáció tökéletes formáját.
Belépve a hálózatba, immár minden hangra figyeltem. Főként közénk tartozók voltak, hiszen már nem különítettem el magam a gondolkodók új csoportjától. A világ minden táján éltünk, soha nem láttuk meg egymás arcát, mégis összetartoztunk. Ugyanannak a tudatnak, ugyanannak a hálónak, ugyanannak a valóságnak a részei voltunk.
Felmondtam. Végleg. Rájöttem, hogy bármennyire programozónak hittem magam, sosem voltam az. Mi megértettük, hogy a fejlődést, amit keresünk, nem a gépekben fogjuk megtalálni, hanem a saját elménkben. Megértettük, hogy az agy egyfajta adóvevő, ezzel fogjuk egymás jeleit. Vágytunk több tudásra, de arra is, hogy átadjuk, amit már megtanultunk. Néhányan közülünk féltek, hogy őrültnek néznék őket, mellesleg jogosan. Az emberek földhözragadtabbak lettek az idők során. Régen még tudtunk hinni, manapság viszont nehéz. Legtöbben mégis maradtunk. Próbáltunk rájönni, hogy fogalmazzunk meg mindent. A jövőbeli jegyzeteimet összerendeztem, és elhatároztam, hogy kiadatom majd, ahogy a többi munkámat is. Philip is mellém állt, lassan megértve, hogy a ”Wi-fi” egy olyan csoda, amit meg kell mutatni a világnak. Akkor is, ha elsőre nem hiszik.
Elhatároztuk, hogy megtaláljuk a hozzánk hasonlókat. Felkutatjuk mindazokat, akik látják, hogy a valóság csupán kis szeletében élünk. Hogy 15% nem a mindenség. Túlmentem a lépcsőkön. A remény, és a hit a tudásig vezetett. Idáig halad a világ. Meg kell érteniük, hogy a gondolatok világában nincsenek hazugságok, nincsenek titkok. Valamennyire el kell engedniük a gondolatot, hogy ők a legnagyobbak, és akkor megérthetik annak szépségét, hogy mindennel, és mindenkivel kapcsolatban állnak. Megérthetik, hogy miben vagyunk többek, mint egy mindentudó gép. Abban, hogy a többmilliárd terrabite-nyi információ, ami átáramlik rajtunk, minden nappal egyre több lesz. És egy gép, legyen bármilyen erős, ezt sosem lesz képes feldolgozni.
Egy nap elegen leszünk. Egy nap a világon végigsöpörnek a titkok, és senki nem fogja siratni a régi kort. Mert a valóság ezen igazán különös részéhez nem kell piros tablettát bevenni, nem kell lezuhanni a nyúl üregébe, és nem is egy sivár, sötét, fertőzött világ vár. Hanem a szivárványszínű, élénk, és mindennél gyönyörűbb tudás otthona, ahol nincsenek távolságok.
***
- Vajon többek vagyunk másoknál?
- Talán nem. Csak gyorsabbak.
- Vajon tényleg mindent elérünk?
- Nem hiszem. Biztos csak egy nyomon elindulva lelünk a titkokra. Mint a nyomkövető kutyák. Ha nem szagolnak meg semmit, nem találják meg máshol.
- Igaz lehet. De azért mégis jobb így…
- Hogy beszélhetünk?
- Ha találkoznánk… az utcán. Felismernénk egymást?
- Nem tudom. Szerintem igen.
- Miért?
- Mert mi az elmékben olvasunk. Ahhoz nem kell gép, mint az ujjlenyomatokhoz.
(Nova Light: Teadélutánok a semmiben (kiadva:2095.))
***
- Legalább belenézhetne! – Philip Light a kiadó elé csapta a mappát. – Nézze, a húgom tényleg…
- Elhiszem, hogy magának nagyon fontos ez a téma. De a helyzetet szemrevételezve egyszerűen abszurd. Áltudományos.
- Inkább alternatív. – sziszegte Philip.
- Mindegy. – a férfi beütött egy kombinációt a számítógépén. – A lényeg, hogy manapság senki nem hisz az olyan ostobaságokban, mint a telepátia. A gondolat magánügy. Maga sem kíváncsi, mi jár az én fejemben.
- Nem. Valóban nem. – biccentett Philip.
- Na, látja.
- Valószínűleg nem találnék túl sok dolgot. – jegyezte meg cinikusan, majd felsóhajtott. – Manapság lehetetlen megakadályozni, hogy egy történet bekerüljön a köztudatba. Nova Light története pedig talán a legfurcsább mind közül. A világ elég nagy, hogy akit érdekel, letöltse… És egyszer lesz, aki majd tudja, mit akar mondani. – azzal felemelte a kéziratot tartalmazó mappát, és kisétált a szobából. A férfi csak nézett utána.
***
Nem lett a legnagyobb. Nem lett a leghíresebb. Sokan voltak, és mégis elképesztően kevesen. Nova nem tartotta magát többre másoknál, mégis megértette a körülötte lévő világot. Nem azért, mert kiolvasta azokat a könyveket, amelyeknek csak néhány oldala maradt meg a nagy tűzvészekből. Nem azért, mert ismerte mások álmait, gondolatait, és nem is azért, mert képes volt átadni nekik a sajátjait. Hanem azért, mert tudta, hogy nem téved. Tudta, hogy mindez tényleg megtörtént.
(Philip Light: Agyak és gépek (Nova Light élete) (kiadva: 2093.))
Megjegyzések
Megjegyzés küldése