Star Trek - Mindenen Túl kritika

J. J. Abrams után Justin Lin mesélte tovább az alternatív idővonal Enterprise-ának történetét, fedélzetén Kirkkel, Spock-kal, McCoy-jal, és a már jól ismert Original Series legénységgel. Engem személy szerint elvarázsolt, visszavitt a világába, de nem nyert meg maradéktalanul ez a harmadik rész, számos ok miatt.

A kritika spoileres, így aki nem látta a filmet, az inkább nézze meg előtte.

Személyes kedvencem ez a poszter - nagyon szépen idézi az eredeti "The Motion Picture"-t.

Mivel már a TOS cselekménye alatt járunk, kíváncsian vártam, mennyire fog belesimulni az eredeti sorozat hangulatába ez a film, mennyire alakítja át azt, és a karakterek mennyire kezdenek majd hasonlítani a Shatner és Nimoy féle gárdára. A film talán legjobb pontja pont a karakterekben rejlett.

McCoy (Karl Urban) és Spock (Zachary Quinto)

Miután az első két rész inkább Spockot és Kirköt helyezte középpontba, a Mindenen Túl abszolút legénység-centrikus volt. Fontosnak érzem megjegyezni, hogy az első részek szemléletével sem volt probléma, Spock és Kirk barátsága az egyik személyes kedvencem, és abszolút megérdemelte a figyelmet. Ugyanakkor a kapcsolat eléggé kiforrott már, és nem lehetett volna újabb filmet felhúzni rá, és a többiek is megérdemelték már, hogy foglalkozzanak velük. Vagyis a harmadik rész Spock kapcsolatai közül elővette például McCoy-jal való viszonyát, és zseniálisan játszotta ki. A két karakter teljes személyiségbeli ellentéte olyan humoros lehetőségeket, olyan dinamikát biztosított, ami végig lendületben tartotta a filmet, és felidézte az eredeti széria legjobb pillanatait. Remekül bemutatta azt is, hogy bár Spock számára a legerősebb kapcsolat mindenképp Kirk marad, a fő trió része McCoy is, és kettejük között is szoros barátság épült ki. A félvér vulkáni nem is nagyon mert a főszereplőhöz fordulni a problémáival, először inkább McCoy véleményét kérte ki, aki a maga módján ugyan, de sikerrel támogatta is. Spock kimondta a bizonytalanságát, amit erősen táplált idős énjének halála, és ismét előkerült esetében az első részben már pedzegetett identitászavar, hiszen továbbra is kilóg mindenhonnan, ráadásul ezúttal elveszítette az egyetlen olyan személyt, aki maximális mértékben megértette őt. Végül az idős Spock emlékébe igyekszik kapaszkodni, mindenben őt akarná követni, és az egész film alatt kezd csak rádöbbenni, hogy neki is újra ki kell alakítani ugyanazokat a kötődéseket, megtalálni azt, hogy kicsoda valójában… nem azonosíthatja magát az elődjével, mert már egy új úton jár.

Kirk (Chris Pine)

Kirk kissé magányosabb szerepkörben jelent meg, de végül is hasonló problémákkal nézett szembe, mint elsőtisztje. A film elején ez az egyedüllét nagyon furcsa. Ha visszaemlékezünk a TOS laza, de a legénységét végtelenül szerető kapitányára, már az első mondatok, a melankólikus monológ is ellentétesnek hat a személyiségével, de a film során lassan kiderül az oka. Ezen az idővonalon a főszereplő számára mindig meghatározó volt az a kapcsolat, ami az apjához fűzte, és itt is ezt helyezték középpontba, hiszen itt töltötte be azt az életkort, amit George Kirk már nem tudott megélni. Számára ez a film már nem a kapcsolatok kialakításáról, rendezéséről és megtartásáról szólt, nem is a legénységért való felelősségvállalásra helyeződött a hangsúly, hanem a saját, másoktól független személyiségének és szerepének megtalálására. Ehhez pedig először az kellett, hogy meginogjon az a szemlélete, melyben ő csak az apja nyomdokaiban akart járni, az kellett, hogy igenis felmerüljön benne, talán le kellene mondania a kapitányi szerepről, talán nem alkalmas rá. Érdekes, és nagyon szép gondolat volt a zárás, mikor ugyanazt az ajánlatot kapta meg, amit annak idején a Shatner féle Kirk: előléptetnék, nem kellene repülnie, visszatérhetne a földre. A Nemzedékekben a főhős élete legnagyobb hibájaként jellemezte, hogy elfogadta ezt az ajánlatot, a fiatal Kirk azonban felismeri, hogy az ő helye a társai oldalán van, és végül elutasítja. Spock-kal dilemmáik hasonlóságát mutatja az is, hogy a film elején közel egy időben akarják bevallani egymásnak, kilépnének a flottából, és a film végén egyszerre mondják el azt is, többé már nem fontosak ezek a problémák.

Scotty (Simon Pegg) és Jaylah (Sofia Boutella)

A harmadik kulcsfigura Scotty volt, akinek egy új karakterrel Jaylah-val alakult ki fontos kapcsolata. Az amatőr mérnök lány alapvetően kissé egysíkú karakter volt, klasszikus bosszú-sztorit kapott, megölték a szüleit, ő maga sokáig rab volt, az egyik legfontosabb feladatává vált, hogy legyőzze a félelmeit. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy ez volt az első filmje, és ha többször előveszik még, a harciassága, a stílusa igazán remek figurává tehetik. Scotty-nak mindenesetre remek lelki társ volt, köztük is működött a dinamika, hatékonyan dolgoztak együtt, és Simon Pegg abszolút brillírozik ebben a szerepben, látszik, hogy maga a színész is Star Trek rajongó. Mivel segített a forgatókönyv megírásában, biztos vagyok benne, hogy sok szerepe volt abban, hogy nem veszett el a történet varázsa, nem lett túlságosan akciódús.

Sulu megjelent, mint pilóta, erős háttérkarakter volt, de igazán sok szerepet még a legénység-centrikus filmben sem kapott. Uhurával ugyan hosszan együtt dolgoztak, de azt sajnos ki kell mondanom, nem volt köztük annyi a humor, a lendület, mint a másik két párosnál. Meg kell említeni, hogy a film előtt nagy vitákat kavart, hogy az alternatív idővonalon Sulu meleg lett, ebben a témában én is több helyen kifejtettem a véleményemet, mivel szerintem teljesen felesleges volt. Ráadásul mivel a karakter eredetileg heteroszexuális, sok olyan kérdéskör is előkerül, ami talán kellemetlen lehet (például előhozhatja, hogy a szexuális orientáció választás kérdése-e, ezzel érvelt például George Takei is, aki Sulut az eredeti idővonalon alakította). Annyit azonban hozzá kell tennem, hogy nagyon ügyesen, diszkréten kezelték ezt a szálat, egyáltalán nem volt zavaró, hanem teljesen átadta az univerzum üzenetét. Láttuk Sulu férjét és kislányát, és semmi gond nem volt vele. Az No. 6 animénél találkoztam korábban egyedül ennyire jól kezelt azonos neműek közti szerelmi szállal, szóval, szép volt, jó volt, helyén volt.

Chekov szintén eléggé háttérbe szorult, és sajnos már nem is lesz olyan film, amiben előtérbe kerül, mert Leonard Nimoy mellett Anton Yelchinnek ajánlották a filmet, aki a közelmúltban, tragikusan fiatalon hunyt el. Voltak mindenesetre remek jelenetei, itt is visszaidézték az eredeti sorozatot azáltal, hogy utaltak a Scotty-val való örök ellentétére (vodka vagy whisky), és egyben nem veszítette el a 2009-es film óta épített, ifjú zseni mentalitást sem. Nem tudom, hogy fogják nélküle megoldani az elkövetkezendő filmeket, de az biztos, hogy mellékszereplőként is hiányozni fog.

Uhura (Zoe Saldana) és Spock

Végül pedig Uhura, akinek kapcsán meg kell említenem a sorozat romantikus vonulatát, illetve annak háttérbeszorulását, ami nekem ismét nagyon tetszik. Spock-kal a konfliktusaik teljesen természetesnek hatnak, nem drámázzák túl, nem válnak idegesítővé, egyszerűen csak a kulturális, és érzelmi helyzetükből fakadnak. Amit kicsit sajnálok, hogy a probléma megoldásában (miszerint Spock szeretne az idős énje nyomdokaiba lépve naggyá válni, és ezért ismételten elgondolkodik azon, hogy vissza kellene térnie a Vulcan-ra, ott párt választani, stb.) Uhura nem vesz részt tevékenyen. Nyilván, a film szempontjából jó volt, hogy Spocknak magának kellett átgondolnia a helyzetét, magának kellett utána visszamennie Uhurához is, de amennyiben a két karakter között megvolt az a kölcsönös tisztelet, és bizalom, ami egy kapcsolathoz kell, akkor igenis, én vártam volna a lány részéről a támogatást. Mivel ez nem történt meg, ezért Uhurának eddig nagyrészt a szerelem köré épülő vonala ebben a filmben kissé üres maradt.

És most, hogy végigfutottam a karaktereken, és a köztük lévő kapcsolatokon, jön a film egy gyengébb része, ez pedig a történet. A 2009-es és a 2012-es epizódok elég erősen megtámaszkodtak Roddenberry univerzumán, és ez valahol nagy előnyt biztosított, például két korrekt, motivált főgonoszt. Nero ugyan nem kapott komoly kidolgozást, de azért láthattuk, hogy nem véletlenül süllyedt le oda, ahová, a feleségének elvesztése után teljesen megkeseredett. Khan pedig, különösen Cumberbatch megjelenítésében egy hihetetlen jelenléttel rendelkező, intelligens és kellően őrült figura lett, hősök és nézők egyaránt el tudták hinni, hogy ebben a csatában akár győzhet is.

Krall (Idris Elba) a film fő antagonistája

A Mindenen Túl főgonosza viszont meglehetősen vérszegény, nincs elég idő, hogy átlássuk a motivációit, nagyjából egy TOS epizód negatív karakterének szintjén van. Jó arra, hogy a pozitív karakterek levonjanak egy szép tanulságot, beszéljenek a Star Trek utópiájának alapértékeiről, de amíg ez 45 percre bőven elég, két órára már nem. Arra már vártam volna valami sokkal kidolgozottabb, és differenciáltabb végkifejletet, mert így, nem csak az antagonista személye miatt, de általában a történet menete miatt is folyamatosan azt éreztem, hogy egy kissé túlnyújtott eredeti szériás epizódról van szó. Ez persze azt is jelentette, hogy fenomenálisan szórakoztató volt, de nem fogalmazott meg semmi olyan végső konklúziót, mint az elődei, inkább csak néhány nap, egy kisebb kaland volt a legénység életéből.

Ráerősített erre az érzetre a rengeteg apró logikai baki. Miért építenek egy teljesen ismeretlen régió szélére civilek által lakott bázist. Miért nem derítették fel jobban azt a nebulát? Miért filozofál Spock a gyerekvállalás témakörén, amikor, tekintve, hogy hibrid, jó 98% az esélye, hogy steril? Hogyan került Jaylah a bolygóra? Hogyan lettek a főbb gonoszok olyanok, amilyenek? Miért lesznek emberibbek, valahányszor életenergiát szívnak el, mikor elvileg azért torzult el a kinézetük? Miért robbantak fel a végső csatában az ellenfél „darazsai” a zenétől? Persze, összezavarja a rendszerüket, de attól maximum néhány ütközés lett volna reális…

A fő trió a film utolsó jelenetében

Vagyis sajnos ki kell mondani, az első kettőhöz képest a Mindenen Túl egy gyengébb, és sokkal kevésbé okos film volt… de ezt úgyis mindenki megbocsátja neki. Megbocsátjuk, mert Star Trek, mert aki beül a moziba, élvezni fogja. Megbocsátjuk, mert nevetünk a poénokon, mert szeretjük a szereplőket. Megbocsátjuk, mert gyönyörű a látványvilág. És végül, de nem utolsósorban, megbocsátjuk, mert ha az eredeti szériának is rajongói vagyunk, sírni fogunk a filmen. Ez a film is szereti a fanokat, és mikor Spock átnézi idős énjének hagyatékát, kezébe akad egy fénykép, az eredeti gárdáról. A jelenetet a látvány, a zene annyira megtámogatja, hogy azt hiszem, nincs régi rajongó, aki ennek a fanservice-nek ne dőlt volna be. És érdemes is megbocsátani ezeket a hibákat, mert ha sikerül egy kicsit elengednünk magunkat, már imádni fogjuk a film minden pillanatát.