Régi emlékek - A Mindenség Elmélete kritika

Az életrajzi filmeket sokáig nem kedveltem, mostanra viszont az egyik kedvenc kategóriám - valahogy kevés olyan inspiráló, felemelő, vagy éppen kétségbeejtő dolog van a világon, mint a valódi emberi sorsok. A legjobb tanmese sem mutat annyi irányt, mint ha végignézzük egy embertársunk küzdelmét.

Ezt különösen igaznak érzem a Mindenség Elméletére, amiről akkor írtam kritikát, amikor először megjelent a mozikban, és mai napig az egyik kedvenc filmemnek tartom.

Amikor leültem megnézni ezt a filmet, nagy elvárásaim voltak, több okból. Az első a téma.

Stephen Hawkingot egész életemben csodáltam. A tudományos munkája már önmagában zseniális, hihetetlen elméletei vannak (Az idő rövid története, és a Világegyetem dióhéjban, nincs más szó, fantasztikus könyvek, illetve a Stephen Hawking univerzuma c. sorozatot is csak ajánlani tudom). És emellett emberileg is döbbenetes, mit ért el. A betegsége ellenére megmaradt a humora, optimista, és az egész életszemlélete példamutató.

Stephen (Eddie Redmayne) és Jane Hawking (Felicity Jones)

A másik erős ok az volt, hogy amiben eddig a főszerepet játszó Eddie Redmayne-t láttam, ott fantasztikusat alakított. A nyomorultakban Marius karaktere a regényben kicsit idegesített, ő viszont képes volt szimpatikusabbá tenni. Tehát sokat vártam az ő játékától is.

És a film jó volt. Messze túlszárnyalta az elvárásaimat. Többet sikerült mutatnia a remek színészi játéknál.

Először is, egészen új módon mutatta be Hawkingot, a küzdelmét a betegségével. Sajnos a kritikusok nem tudnak közös nevezőre jutni, egyesek szerint túl sok volt a tudomány, mások szerint túl kevés. Szerintem pont elég volt. A Mindenség Elmélete egy pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy milyen szerves része az életének a tudomány, bemutatta a gondolatait, azt is, hogy milyen zseniális agya van. Ugyanakkor aki arra kíváncsi, hogy Hawking hogyan gondolkozik, mire jött rá, az olvassa a könyveit. A film az emberi oldalról láttatta, gyönyörű filmzenével, megható, de mégis nagyon kemény, és reális módon. Mások azt jegyezték meg problémának, hogy nem volt elég romantikus. Én ezen is csak pislogni tudtam. Az élet nem romantikus film, és értelemszerűen ez sem az. És a harmadik megjegyzés, ami több kritikában felmerült: Hogy idilli. Akik ezt írták, azoknak javaslom, hogy nézzenek utána a szó jelentésének, majd kezdjék előről a filmet. Ahogy páran mondták, az egyetlen rossz a filmben a betegség. És az nem elég? Hawking lelkierejének köszönhető, hogy nem lett ennél sokkal rosszabb. Erről szól az egész, és ennek bemutatása tényleg szép, tényleg lenyűgöző, de nem idilli. (Az egyetlen, amire gondolhattak, szerintem, hogy sosem maradt egyedül, ott álltak mellette a barátai, a felesége, a családja, noha ők láthatóan nehezebben boldogultak.)

Jane Hawking

Felicity Jones Jane Hawkingként tökéletesen bemutatta a nehézségeket egy ilyen helyzetben. Az ő kitartása és lelkiereje is példás, pedig látszott, hogy mennyire nehezen birkózik meg a nehézségekkel. Szintén sok helyen láttam, hogy a film vége csalódást okozott. Hawking ugyebár elhagyta a feleségét, és ápolónőjével ment Amerikába. Ismételten... szerintem teljesen érthető volt. Jane kitartott mellette, és ismervén az állapotát, önszántából sosem hagyja el, noha egyértelműen nem volt már boldog. A férje egyszerűen nem akarta tovább terhelni, lehetőséget akart adni neki a boldogságra, és a nő burkoltan ki is mondta, hogy ő két évre számított, egy fiatal, haldokló kozmológus utolsó néhány évét akarta szebbé, vagy legalább elviselhetővé tenni. Ehhez képest kettőből öt lett, ötből tíz, és Hawking állapota romlott, Jane pedig küszködött mellette. Azzal, hogy a házasságuk véget ért, lehetőséget kapott a boldogságra ő is.

Stephen Hawking

És szándékosan a végére hagyva, akitől írtam, hogy sokat vártam: Eddie Redmayne. Fantasztikus. Az egyik interjúban még Hawking is azt mondta, néha azt hitte, saját magát látja a vásznon. Már a történet legelején is remek volt a játéka, az apró koordinációs zavarokat is remekül bemutatta, mint a remegő kéz a táblánál, a pillanatnyi botlás a vasútállomáson, vagy a kávéscsésze leverése. Utána a sokk a diagnózistól, ahogy mindenkit elküld a közeléből... már ekkor görcsben volt a gyomrom. Hiába olvastam Hawkingtól, és Hawkingról, megrázó volt látni, hogy mennyire fiatalon támadta meg ez a betegség. Viszont annál szebb volt annak bemutatása, hogy a hullámvölgyek ellenére mosolygott, viccelődött. Mikor mélyen volt, sosem vetítette ki másra az érzéseit. Később, mikor romlott az állapota, egyszerűen hihetetlen volt, hogy minimális mimikával, a testbeszéd szinte teljes hiányában képes volt egészen mély érzelmeket bemutatni a színész (Ha nem kapja meg az Oscart, igazságtalan a rendszer. De tényleg.) (Megjegyzés: A kritika írásának pillanatában az Oscar nyertesek még nem derültek ki - Redmayne megkapta a díjat, én pedig örültem neki). Redmayne tényleg Hawkinggá lényegült át, fantasztikusan. Nem szoktam filmeken sírni, de volt olyan jelenet, amit megkönnyeztem, erre a legjobb példa a hangjának elvesztése. Az egész film alatt csak itt látszott, hogy tényleg el van keseredve, és ezt nézni is rossz volt. Hasonlóan szomorú, noha nem ennyire megrázó jelenet volt az előadás közben, mikor elképzelte, ahogy feláll, és felveszi a tollat. Ugyanakkor a végén mondott beszéde ("Amíg van élet, van remény.") tényleg nagyon szép, és nagyon motiváló volt. Érezhettük, mi volt az, ami átvitte ezt az embert a betegségen, ami gondoskodott az optimizmusáról.

Összességében: Fantasztikus film. Csak ajánlani tudom, mert megéri megnézni. Olyan élmény, amit látni kell legalább egyszer.

Update: Eddie Redmayne megkapta az Oscart a legjobb férfi főszerepért. Noha Cumberbatch is nagyot alakított a Kódjátszmában, azt hiszem, jobb helyre nem is kerülhetett volna a díj. Maximálisan megérdemli, tényleg fantasztikus, mit művelt ebben a filmben.