Vizsgaidőszak újratöltve - klasszikus filmelemzés egy szamurájfilm példáján

 ...avagy kicsit képeztem magam

Nagyon gondolkodtam, hogy mit írjak a vizsgaidőszak margójára ezúttal - a szamurájfilmes ajánlóm után már egy ideje szeretnék egy átfogó Kenshin elemzést (ezt meg is írom majd, előbb vagy utóbb - most, hogy a filmes univerzum is teljessé vált, bőven itt az ideje), sőt, azóta bővült a kedvenceim listája is néhány új darabbal, szóval igazából egyszerűen írhatnék egy frissített ajánlót is... Hosszas tépelődés után azonban az egyetem kisegített kicsit a döntésben. 

Az elmúlt félévben felvettem egy kurzust, a Filmes alapismereteket, amely mélyebben megismertetett a filmszinkron világával, a szinkronfordítással, a Blake Snyder féle filmes zsánerekkel és a klasszikus filmelemzéssel. Ennek eredményeképpen a félévet egy beadandóval zártam, aminek témája a blogon is gyakran előkerülő, nagy kedvenc szamurájfilmem, "Az utolsó kardvágás" lett. Noha erősen eltér azoktól a munkáktól, amiket általában láthattok tőlem, kicsit kötöttebb, és kevésbé a filozófiára helyezi a hangsúlyt, úgy gondoltam, talán számotokra is érdekes lehet ez az elemzés: vagyis a vizsgaidőszak margójára "Az utolsó kardvágást" hoztam.

Blake Snyder, akinek a munkássága nagy szerepet kapott az elemzésben, amerikai forgatókönyvíró, akit leginkább a "Save the cat" c. trilógiája tett híressé, amiben leírja a forgatókönyves cselekményépítés alapjait. Később rengeteg szemináriumot is tartott, amelyeken fiatal forgatókönyvírókat oktatott. A "Beat Sheet"-je lényegében minden hollywoodi filmre alkalmazható, a főbb cselekményelemeket tartalmazza, filmes műfajaiba pedig szinte minden film besorolható.

Az elemzés természetesen spoileres, szóval érdemes előtte megnézni magát a filmet. Remélem, élvezni fogjátok.

Vágjunk is bele!

„Alázatos köszönetem!”

Az utolsó kardvágás (eredeti címén 壬生義士伝, Mibu Gishi Den – vagyis „Mibu igaz szamurájainak története”) Takita Yojiro japán rendező 2002-ben megjelent történelmi filmdrámája. A japán filmakadémia három díját is elnyerte (legjobb film, legjobb férfi színész és legjobb férfi mellékszereplő), valamint Nakai Kiichi megkapta a Nikkan Sports-filmdíj legjobb férfi színésznek járó díját is. Az eredeti mű egy regény, Jiro Asada japán szerző írása, amit azóta több különböző médiában adaptáltak: készült belőle manga-sorozat, illetve egy musical is. Érdemes még említést tenni a zeneszerzőről: Hisaishi Joe Európában is elismert japán zeneszerző, aki arról vált híressé, hogy mesterien kombinálja a nyugati elemeket a japán népzenével a munkáiban. Több Ghibli Stúdió által jegyzett anime filmen is dolgozott, és a Vándorló Palota filmzenéjéért a Los Angeles-i filmkritikusok díját is elvitte. „Az utolsó kardvágás” főcímdalán is egyértelműen hallatszik, hogy az ő munkája, gyönyörűen érződik benne a nyugati és a népzene ötvözése. 

A film Magyarországra is eljutott, nálunk 2007. december 18-ától volt megvásárolható DVD-n, szinkronnal – dolgozatomban éppen ezért erre is ki fogok térni.

Yoshimura (Nakai Kiichi) és Saito (Sato Koichi) 

A történet az Edo-kor végén játszódik, a Bakumatsu során. Ez volt Japánban a sógunátus, és vele a szamurájok bukásának időszaka. Valójában több idősík között ugrálunk, a történetet egy Meiji-korból induló visszaemlékezés foglalja keretbe, de a legtöbb esemény az 1860-as években játszódik. A film középpontjában két férfi, Yoshimura Kanichiro (Nakai Kiichi) és Saito Hajime (Sato Koichi) zavaros barátsága áll: Yoshimura szegény vidéki szamuráj, aki szenvedélyesen szereti az életet, rajong a feleségéért és a gyermekeiért, szoros barátságot ápol tartományának urával is. Saito keserű és büszke: zseniális kardforgató, de mindenkit elmar a maga közeléből. Kettejük útja akkor keresztezi egymást, mikor Yoshimura rákényszerül, hogy elhagyja a klánját, és Kiotóba menjen, csatlakozni a Shinsengumi nevű, roninokból (gazdátlan szamurájokból) álló osztaghoz. Mivel a férfi szószátyárnak és anyagiasnak hat, Saito azonnal meggyűlöli – mikor azonban kezdetét veszi a háború, a Shinsengumi tagjaira és magára Saitóra is egyre súlyosabb nyomás nehezedik, kénytelen rádöbbenni, hogy Yoshimura az, aki minden körülmények között mellette áll.

A történet részben valós eseményeken alapul, a Shinsengumi maga egy létező rendfenntartó osztag volt Kiotóban, amely nemcsak született szamurájokat és roninokat, de alacsony származású kardforgatókat is szívesen látott a soraiban. Saito Hajime maga is valós személy, tényleg a Shinsengumi harmadik osztagának kapitánya volt, és a film több róla szóló anekdotát is beleépít a történetébe. Yoshimura Kanichiro viszont már az író képzeletének szüleménye, így a barátsága Saitóval ugyan szép történet, de nem történelmi feljegyzés.

Ha megnézzük a Blake Snyder-féle filmes zsánereket, már a rövid összefoglaló alapján is látható, hogy a film a Tesószeretet („Buddy Love”) kategóriába sorolható. Ennek „logline”-ja, hogy „Egy tökéletlen főhősnek felül kell emelkednie egy rendkívül nehéz helyzeten, hogy együtt lehessen egy rendkívül valószínűtlen partnerrel, aki az egyetlen, aki képes lehet neki békét adni.” A tökéletlen főhősünk egyértelműen Saito, Yoshimura pedig a katalizátor, a valószerűtlen partner, akinek hatására változni kezd.

Ha mélyebben belemegyünk a film cselekményébe, láthatjuk, hogy jól alkalmazható rá Blake Snyder beat sheetje is – bár néhány érdekes kérdés felmerül, tekintve, hogy nem hollywoodi produkcióról van szó, és megtöri némileg a konvenciókat.

1. Opening Image/Nyitókép

A film nyitóképében egy öregembert látunk egy sötétedő, tokiói utcán, amint az unokáját viszi orvoshoz. Sötét van, a gyereket a hátán cipeli, zsémbes, görnyedt hátú, keserű figurának tűnik – egyelőre nem tudjuk, ki ő.

A nyitóképre jellemző módon felvetülnek a kérdések, hol vagyunk, hogy jutottunk ide, ki az a karakter, akivel találkoztunk – megkaptuk az első pillanatképet a főhősről.

Noha alapvetően nyitóképnek csak a kezdő, utcai jelenetet tekinthetnénk (és a folytatást már inkább a Set Up-hoz sorolnánk), én részben a záróképek miatt ebbe a kategóriába sorolnám a teljes kezdőszakaszt, vagyis azt is, amikor Saito megérkezik az orvoshoz, és megtalálja Yoshimura képét az egyik szekrényen – a film erőteljesen egy egységként kezeli ezt a jelenetet, párhuzamosan utal vissza rájuk a zárásban.

2. Set up/Előkészítés

Saito a bevezetésben

Ez a szakasz mutatja be a főhőst a régi világban, jelen esetben a karakterfejlődése előtt. A Set Up kezdetének tekinthető, amikor Saito elkezdi felidézni Yoshimurát és az életét a Shinsengumi tagjaként. Találkozunk a másik főszereplővel, megjelennek a mellékszereplők, látjuk, hogy a környezet hogyan viszonyul Saito karakteréhez, és ő maga hogyan reflektál erre: a legtöbben tartanak tőle, elmennek az útjából (a vacsoránál megrúgja az egyik szamurájt, amikor az ő helyére ült), viszont kapunk egy „Save the cat” (Mentsd meg a macskát) pillanatot Okitához kötődően. Mikor a fiatalembert megalázzák, és elesik az örökségétől, Saito vérig sértődik és empatizál vele, mutatva, hogy kellemetlen természete dacára erős az igazságérzete, és hűséges ahhoz, akit egyszer megkedvel.

3. Theme stated/A téma kinyilatkoztatása

A következő jelenetek egyikében Saito Yoshimurával beszél – a férfi végtelenül ellenszenves számára, és ki is jelenti, hogy „meg akarja ölni”. Később elcsalja az asztaltól, azt hazudva, hogy berúgott, és szüksége van valakire, aki hazakíséri, az utcán pedig nekitámad.

Itt hangzik el egy párbeszéd, két teljesen ellentétes kijelentéssel, ami élesen szembeállítja Saito és Yoshimura filozófiáját:

„Saito: Én nem félek a haláltól! Azért élek, mert még nem öltek meg!
Yoshimura: Én nem így vagyok ezzel. Azért ölök, mert nem akarok meghalni!”

Saito kijelentése egyértelműen a szamuráj értékekre, és a klasszikus halálkultuszra reflektál (ugyanebben a dialógusban egyszer számon is kéri Yoshimurát, hogy „milyen szamuráj ő?”), a másiké viszont emberibb: ő a főszereplő megkeseredettségével ellentétben szereti és értékesnek látja az életet. Ez olyasmi, amit Saito a film további részeiben aktívan tanul tőle, így ezt tekinteném a fő témának.

4. Catalyst/Katalizátor

Ez az a pillanat, ami elindítja a tényleges cselekményt – én ezt egy pontra helyezném a téma kinyilatkoztatásával. Ekkor történik meg az első konfrontáció a főszereplők között, de egyben ekkor alakul ki köztük maga a kapcsolat is, egyértelmű, hogy Saito ettől kezdve nem fog megszabadulni Yoshimura befolyásától.

5. Debate/Vívódás

Yoshimura és Saito az egyik eset után, mikor a férfi pénzt kért

A vívódás során a „régi világ”, a megszokott áll szemben az újjal: Saito többször kritizálja Yoshimurát, az anyagiasságát, a komolytalanságát („A Shinsengumi volt a sógun végnapjainak makulátlan virága. De ott volt ez a nyomorult, aki úgy gyűjtötte a pénzt, mint mókus a diót!”), ugyanakkor újra és újra beszélget vele, több ponton már viccelődnek, egyszer kijelenti azt is a férfinek, hogy „nem kell tartania tőle”, annak ellenére, hogy korábban egyértelműen gyilkos szándékkal közelített felé. Még nem nyit igazán, de már megjelenik a kíváncsiság, megjelenik az ellentét, hogy hogy is viszonyuljon hozzá.

Érdekesség, hogy a megszokottal ellentétben, a vívódás szakaszba lényegében beékelődik a B-sztori. Ennek valószínűleg az az oka, hogy ahogy Saito-ban elkezd felébredni egy zavaros szimpátia a másik főszereplő irányában, a nézőben is jó, ha elindul ugyanez a folyamat – ehhez pedig meg kell ismernünk Yoshimura múltját.

6. Break into two/A második szakasz kezdete 

Lezajlik az Ikedaya incidens (a Shinsengumi egyik leghíresebb rajtaütése a sógunellenes összeesküvőkön), Saito pedig észreveszi, hogy az egyik szamuráj kihúzta magát a harcból – párbajra hívja és megöli. Yoshimura az egyetlen, aki rájön, hogyan lehetne rábizonyítani a gyilkosságot (a balkezessége miatt más irányból szúr, mint a társai), de alkut ajánl. A főszereplő végül meghívja az otthonába, hogy átadja neki a pénzt a hallgatásáért. Ez az első alkalom, amikor Saito is elkezd kicsit megnyílni, Yoshimura megismeri az ágyasát, Nuit. Első látásra ugyan a nővel szemben is zárkózott, de nagyon hamar láthatóvá válik, hogy mélyen törődik vele. Innentől kezdve Yoshimura sokkal határozottabban belép az életébe, többet tud róla, mint bármely más szereplő.

7. B story/B-sztori

Yoshimura a családjával a B-sztoriban

Yoshimura története. A vívódás-szakasz közepe felé visszatérünk a klinikára, ahol Saito a nyitókép végén meglátta a fényképet, és felteszi a kérdést Chiakinak, hogy az apja-e a férfi. Chiaki nemet mond, de mesélni kezd Yoshimura szerepéről az életében, ahogy még vidéki szamurájként oktatott, és a gyerekeit nevelte. Ez a történet később átfut a „Break into two”-ba, majd ismét lekapcsolódik, immár az 1860-as évekből, Yoshimura emlékeiben látjuk a lezárását, a szerelmi történetét a feleségével, az éhezést a falujában, és végül a döntését, hogy elhagyja a klánját. A B-sztori feldaraboltsága egyértelműen arra szolgál, hogy Yoshimurát fokozatosan, Saitóval együtt ismerjük meg, az életének kríziseit a pedig főszereplő életének analóg kríziseivel párhuzamosan lássuk, kihangsúlyozva a köztük kialakuló köteléket.

8. Promise of the Premise/Fun and Games/Móka és kacagás 

A Shinsengumi egyik vezetőségi tagja, Itou Kashitaro úgy dönt, hogy néhány követőjével kiválik a szervezetből, és a császár oldalára áll – aki követi, egyértelműen árulóvá válik a többiek szemében. Mind Saito, mind Yoshimura megkapják a felajánlást – Yoshimura egyértelműen elutasítja, kijelentve, hogy egy urat már elárult (és a pénz felajánlása sem ingatja meg: ez Saitót is meglepi és tiszteletet ébreszt benne), a főszereplő viszont igent mond, de a narrálásban azonnal jelzi, hogy valójában kémként csatlakozik.

Saito és Nui (Nakatani Miki)

Ebben a szakaszban a két karakter már egyértelműen együttműködik, Yoshimura válik összekötővé a Shinsengumi és Saito között. Egyre jobban megismerjük Nuit is, aki többször meglátogatja a főszereplőt (és immár erősen érezni köztük a szerelmi szálat), beszélget Yoshimurával, a nézőt is erősen megismerteti Saito kedvesebb oldalával („A családom sokat szenvedett az éhínség alatt. Ő az egyetlen, aki segített.”)

A szakasz végének tekinthető maga a kémkedés vége – Itou Kashitaro embereivel leszámolnak. A lecsapódása bár negatív (Saito bujdosásba kényszerül, amíg eltussolják az ügyét, Nui pedig attól tartva, hogy meghalt, megöli magát), de már átvezet a következő pontba:

9. Midpoint/középpont 

Saito visszatér, a Shinsengumi helyreáll. A tagjai magas rangot viselnek, vihar előtti csend állapota alakul ki – Saito elutasító, de Yoshimura segít neki megszervezni Nui temetését, a lelkiállapota némileg helyreáll.

10. Bad guys closing in/Rosszfiúk közelednek

Saito és Yoshimura utolsó beszélgetése

Kiderül, hogy a sógunt felmentették a hivatalából – a Shinsengumi sarokba szorul, megkezdődik a Toba-Fushimi csata, kirobban a tényleges háború. Saito teljesen elfogadja a tényt, hogy meg fognak halni, Yoshimura viszont továbbra is inspirálja az embereket, és végül őt magát is – a főszereplőből először kibukik a számonkérés („Egy olyan világban, ahol gyűlölettől elvakult emberek ölik egymást, miért olyan fontos neked, hogy teletömd a hasamat?”), majd a jelenet végén elfogadja a másikat („Menj el innen! Mindannyian meg fogunk halni, akár akarunk, akár nem akarunk. De… neked nem szabad így végezned. Egy ilyen ember megérdemli, hogy éljen!”), kész lenne a szamuráj erényekkel szembe fordulva is elengedni. Yoshimura megtagadja a lehetőséget, kijelenti, hogy ő maga is szamuráj, és „nem árulja el a bajtársait”, Saito pedig a narrációjában először harcosként is elismeri.

11. All is lost/Minden elveszett 

A Toba-Fushimi csata végéhez érünk, megjelenik a császári zászló, hivatalosan is a nemzet ellenségeinek kikiáltva a Shinsengumi tagjait. Yoshimura kiáll a fegyveresek elé, és beleveti magát a ködbe – Saito utána rohan ugyan, de megsérül, és abban a hitben marad, hogy a férfi meghalt.

12. Dark Night of the Soul/A lélek sötét éjszakája 

Visszatérünk a jelenbe, a klinikára. Chiaki elárulja, hogy Yoshimura bár nem a Toba-Fushimi csatában, de később tényleg meghalt: súlyos sérülten jutott el az egykori tartományurához, aki szeppukura ítélte, mert nem fogadhatott vissza árulót. A férfi öngyilkossága után a tartomány megbukott, a fia pedig az apja nyomdokaiba lépve csatlakozott a háborúhoz, és fiatalon meghalt az egyik csatában – látszólag teljes bukás és teljes reménytelenség a zárás.

13. Break into three/Harmadik szakasz kezdete 

Chiaki megemlíti, hogy Yoshimura lánya, Mitsu az ő családjához került, és évekkel később feleségül vette – kiderül, hogy ő az az orvosnő, aki éppen Saito unokáját vizsgálja.

14. Finale/Finálé

Az idős Saito meglátja Mitsut

Saito beszél Mitsuvel, és a nő bár nem érti miért, de el is sírja magát: ugyanúgy mond köszönetet neki, ahogy korábban Yoshimura mindig megszólította őt („Alázatos köszönetem”). Chiaki elmondja, hogy a feleségével együtt elhagyják az országot, Kínába mennek, és új életet kezdenek – szimbolikusan maguk mögött hagyják azt a megkötő értékrendet, amit az ország maga is képvisel, és ami végső soron Yoshimura vesztét is okozta. A finálénak tekinthető szakasz a hollywoodi filmekhez képest rövidebb, és kevésbé felosztható – a sötétebb, drámai szakaszokra sokkal több időt szánunk.

15. Zárókép

A zárókép, hasonlóan a nyitóképhez elnyújtott, és lényegében több elemből áll. Az első, hogy látjuk Saitót távozni a klinikáról (a nyitókép a gyógyuláshoz vezető út volt, a zárókép a távozás a gyógyulás után): ezúttal már nem viszi a hátán az unokáját, a kezét fogja, és mikor nyafog, nevetve megdorgálja, hogy „egy szamuráj a saját lábán jár”. A kezdőképen zsörtölődik és görnyedt a háta, a záróképen az égre néz, és önfeledten mesél Yoshimura hazájáról az unokájának.

Ezzel párhuzamosan látjuk, ahogy Chiaki és Mitsu lefekszenek, mellettük pedig ott a kép a nő apjáról – miközben elalszanak, felidéződik Yoshimura monológja: „Azt akarom, hogy ne várjatok tavaszig a virágzással! Nyíljatok ki most!”

A zárókép egyértelművé teszi, hogy Saito a sok veszteség ellenére visszakapta a hitét és az inspirációt Yoshimurától – a témában lefektetett üzenetet képes volt magáévá tenni.

Fontosnak tartom, hogy beszéljek a karakterológiáról. Ebből a szempontból a két főszereplő a legfontosabb, de én még megemlíteném Nuit, Chiakit, illetve a Shinsengumi tagjait, akik mellékkarakterekként nagyon sok fontos részletre világítanak rá a film üzenete szempontjából.

A történet az élet szeretetét, a család és a barátság értékét állítja szembe a harcosként megélt büszkeséggel: egyiket sem tartja elítélendőnek, vagy feleslegesnek – viszont egyértelművé teszi az első fölényét.

A Shinsengumi megjelenése a filmben

Saito alapvetően mélyen ítélkezik a világ felett. A becsületet értékesnek tartja, és emiatt a Shinsengumihoz kötődik (a korábbiakban említett „makulátlan virág” hasonlat, később a vissza-visszatérő farkas metafora, szembeállítva Itou-val, akit „rókának” bélyegez – a farkas a falkához hűséges, egyenes figurát jelképezi a ravasz csalóval szemben), de még bennük is felismeri a sötétséget („Ez a mindenre elszánt csőcselék megfelel az elképzeléseimnek”). Ellenséges az emberekkel, nagyon nehéz elnyerni a bizalmát (visszatérő megjegyzése, hogy „senki nem több egy szarzsáknál”), és mindenkire megjegyzéseket tesz. Később egyértelművé válik, önmagával sincs kibékülve, a saját életét is értéktelennek érzi, az erkölcsi tartását folyamatosan megkérdőjelezi. Végtelen racionalitással kezeli a Bakumatsu harcait, tökéletesen tisztán látja az esélytelenséget („Szánalmasak voltunk. Kardokkal ágyúk ellen!”), és ezért igazából nincs reménye, és nincs konkrét, kimondott célja az életben. Nem igazán teremt emberi kapcsolatokat – amik kialakulnak, azoktól is próbál elhatárolódni (Nui halálára nem mond semmi komoly reakciót, Yoshimurának csak annyit válaszol, mikor felajánlja, hogy segít a temetéssel, hogy „a saját dolgával törődjön”, Okita halála kapcsán is teljes tárgyilagossággal közli, hogy elvitte a tüdőbaj – noha mindkét karakterrel láthattuk törődni, a többi szereplő felé ezt nem mutatja).

Saito és Yoshimura Tani holttestével

Yoshimura minden célja és motivációja emberi kapcsolatokból származik. A felesége, Shizu mellett minden körülmények között kiáll, megakadályozza az érdekházasságát, megmenti, mikor öngyilkosságra készül, mindent felad azért, hogy a családját el tudja látni pénzzel. A fiát támogatja, tanítja, az utolsó pillanataiban is felidézi, hogy „kardot akart venni neki”, a kislányáért rajong, és mindenkinek lelkesen mesél róla. A környezete felé is nagy empátiával közelít: Saito ugyan idegesítőnek látja, de Yoshimura sorra ismeri fel a problémáit, lát át a döntésein, és nyújt segítséget ott, ahol senki nem mer – legyenek ezek nagy dolgok (Nui elvesztése, az Itou Kashitaro ügy), vagy egészen kicsik. A becsületét a történet nagy részében háttérbe szorítja, mer könyörögni a pénzért, vállalja a bohóc szerepet, ha azzal javít a helyzetén: végső soron ő sem bírja fenntartani a helyzetet (mikor már Saito engedné el, felismerve, hogy egy értékes ember, akkor ő maga utasítja el a dolgot, kijelentve, hogy szamuráj, ezért nem árulhatja el a társait). A történet a két karakteren keresztül kihangsúlyozza a japán becsület és halálkultusz általános tragédiáját, de rámutat, hogy magára a becsületre, és a saját, fenntartható értékrendre szükség van a másokhoz fűződő szeretet, a család és a barátság értékei mellett is.

Chiaki (Murata Takehiro), a másodnarrátor, aki a B-sztorit meséli már egy modernebb, külső perspektíva, aki kamaszként élte meg a Bakumatsu eseményeit, és képes volt teljesen alkalmazkodni az új világrendhez, ami felülírta a becsületkultuszt. Számára Yoshimura élete egyértelmű tragédia, barátokat vesztett el, és a feleségén még mindig látja a gyász nyomait. Saito sokkal kaotikusabb szemléletéhez képest ő egy egyszerűbb, tisztább szemléletmódot ad, ami komplex képet eredményez.

Hijikata (Eugene Nomura) és a Shinsengumi a Toba-Fushimi
csatában

A Shinsengumi tagok főleg a környezet megteremtésében játszanak szerepet, de érdemes róluk említést tenni, mert erősen megtörik a romantizált szamuráj sztereotípiákat. Ezt a csoportot az animékben, filmekben előszeretettel ábrázolják a szamuráj erényeket őrző tragikus hősökként – annak ellenére, hogy híresen szigorú szabályzatú, esetenként nagyon agresszív harcosokról volt szó, akiktől a korabeli Kiotóban sokan féltek (ez vezetett később a „Mibu farkasai” gúnynévhez is). Miközben az utolsó kardvágásban megismerjük a szereplőket, és meg is tudjuk szeretni őket (a Sakai Masato által alakított Okita kellemes stílusú, kicsit cinikus fiatal férfi, Eugene Nomura Hijikatája nyers, ugyancsak kicsit sötét humorral rendelkező és nagyszájú, de egyértelműen éleslátó és tehetséges figura), de mégis végig érződik, hogy huszonéves fiatalokról van szó, akiknek kardot adtak a kezébe, és akarva akaratlanul visszaélnek vele. A rajtaütéseik véresek, a szeppuku jelenetek brutálisak (az öngyilkosságra készülő szamuráj reszket és végül pánikba esve rátámad a társaira), a vezetőjük gondolkodás nélkül oszt életet és halált, ha arra kerül a sor. Ahogy Saito és Yoshimura karakterei, úgy a mellékszereplők is rámutatnak a szamuráj szemlélet kettősségére.

A szamurájfilmekre jellemző, háttérbe szorítottabb, inkább megmentendő személyként működő női karakterekhez képest kifejezetten kellemes tagja a szereplőgárdának Nui, aki látszólag szinte gyermekien naiv és ártatlan lány (noha Saito ágyasaként mutatják be, nagyon hamar kiderül, hogy a két karakter között nincs szexuális kapcsolat – a férfi azért vette meg, hogy kimentse vele a bordélyházból), viszont nagyon hamar meglátjuk, hogy áldozata volt az éhezésnek, lemondott róla a családja, ténylegesen Saito az egyetlen, aki önzés nélkül mutatott irányában jóságot. Noha Okita az, akitől a „Save the cat” pillanatot kapjuk a Set Up szakaszban, a Nuivel való kapcsolat az akkor megjelenő személyiségelemeket bontja ki részletesebben.

Végül, de nem utolsósorban szeretnék tenni egy kitérőt a film magyar szinkronjára. A szinkront Dóczi Orsolya rendezte, akinek nevéhez például az Álmosvölgy legendája, a Dumbó, a Gladiátor, vagy a Horrorra akadva szinkronjai is fűződnek. Sajnos a filmnek nincs ISzDB oldala, így kénytelen voltam a stáblista alapján dolgozni, de remélem, ennek ellenére is megfelelő összefoglalót tudok írni róla.

A hangok kiválasztása igényes: mivel japán filmeket ritkábban szinkronizálnak, „Az utolsó kardvágásnak” pedig anime változata sem jelent meg, amely esetleg adhatott volna bejáratott hangokat a karaktereknek, ezért teljesen az eredeti színészek szolgáltatták a támpontot. Yoshimura szerepében Epres Attilát, Saitóéban Nagy Ervint hallhatjuk, Chiakit Kapácsy Miklós, Nuit F. Nagy Erika, Hijikatát Papp Dániel szólaltatja meg. Sato Koichi jelentősen morgóbb, agresszívebb hangjához képest Nagy Erviné ugyan sokkal kellemesebb, de a színész visz bele elég színt és elég érzelmet, hogy működjön, Epres Attila pedig változatos szerepekben jelent már meg Hugo Weaving, Mark Strong, vagy szintén japán színészek közül Sanada Hiroyuki szinkronizálásával, így nála nagyon természetesnek érződött az anyagiasnak és komolytalannak ható, kicsit bohóc figura stílusa is.

A fordítást Gáspár Attila készítette, és a szinkron talán legsúlyosabb problémája: erősen látszik rajta, hogy a japán kultúrát, a korabeli földrajzot és tulajdonneveket nem igazán ismerte az alkotó. Rengeteg a kiejtési és fordítási hiba (a Shinsengumi magyarosítva Sinszengumi: a filmben rendszeresen Szinsenguminak, vagy Szensinguminak ejtik. Hijikata neve magyarosítva Hidzsikata, de a filmben többször is Hidzsikitaként hangzik el. A szeppukut egy elterjedt, helytelen olvasat szerint harakirinek fordítják, a tartománynevek is rendszeresen hibásan hangoznak el), sokszor teljesen indokolatlanul. Sok társadalmi részletben is hibákat vét: amikor egy karakter az örökbefogadás után új nevet vesz fel, arra „titulusként”, címként hivatkoznak. Egy japán édességet, a dangót ugyanúgy rizsgombócnak fordítanak, mint a főételként fogyasztott onigirit – a történetben mindkettő megjelenik, mindkettőt megnevezik, de sehogy nem különítik el. Pozitív elem, hogy megtartják a japán tiszteleti utótagokat: a névhez hozzáillesztett „-san” vagy „-sensei” nagyon sokat elárul a karakterek közti hierarchiáról: Yoshimura esetén egyértelműen reflektál arra, hogyan jut el attól, hogy kezdetben megalázkodik, és fenyegető idegenként kezeli a főszereplőt, addig, hogy egyenlő partnerként és barátként merje megszólítani. Összességében azonban a japán kultúra ismerete esetén is zavaros és bosszantó, amit hallunk, de háttérismeretek nélkül teljesen el lehet veszni benne. Egyértelmű, hogy a kulturális különbségek erős fordítási nehézségeket jelentenek, de ebben az esetben gyakorlatilag igénytelenné teszik az egyébként jól összerakott szinkront.

Konklúzióként annyit vonnék le, hogy „Az utolsó kardvágás” egy a hollywoodi standardektől erősen eltérő, de elgondolkodtató, és izgalmas megközelítése mind a szamuráj értékrendnek, mind egyszerűen a „Buddy Love” zsánernek, szerethető karakterekkel, meglepően hiteles korrajzzal és kiemelkedő színészi játékkal.

Köszönöm, hogy velem tartottatok, hamarosan újra jelentkezem!

Valentine Wiggin