Egy karakter ezer arca II. - Claude Frollo feldolgozásokon át

...avagy hogyan lesz az emberből szörny

Az adaptációk korát éljük: Az adaptációt is képesek adaptálni. Egyetlen történet, különösen, ha klasszikusról van szó, nagyon ritkán kap csak egyetlen film, vagy színpadi feldolgozást, általában új és új rendezők, színészek, forgatókönyvírók esnek neki, hogy megalkossák róla a saját verziójukat. De mit is jelent ez az adott történetre nézve – meddig mehet el a saját verzió? Kicsit az elmúlt időkben értékelt adaptációk, a Dűne és és az Avatár vettek rá, hogy újra fel akarjam éleszteni évekkel ezelőtt hamvába holt „egy karakter ezer arca” cikksorozatomat, hogy megint szemügyre vegyük egy klasszikus történet sokszor átdolgozott szereplőjét. (Az előző bejegyzés IDE kattintva elolvasható.)

A választásom ezúttal Victor Hugo „A párizsi Notre Dame” c. regényére esett, abból is a pap, Frollo karakterére. Nagyon problémás figuráról van szó, még az előző cikkben elemzett Edmond Dantéshez képest is – rengeteg témát fogunk érinteni, az egyházkritikától és a vallási fanatizmustól kezdve a hatalommal való visszaélésig és a szexualitásig, mert minden adaptáció megküzdött ezzel a szereplővel.

Zeneajánlóként természetesen a Disney Notre Dame-i toronyőr c. rajzfilmjének zenéit, illetve talán inkább a belőle készült, komolyabb musical változatot ajánlom – persze csak akkor, ha még nincs teljesen elegetek a Hellfire-ből (magyar változatban Tűzörvény), mert ahogy a regényt magát, úgy ezt a számot is legalább ezren feldolgozták már. Személyes kedvencem egyébként Chase Noseworthy változata, aki egy fiatalabb, mélyebb hangot adott hozzá – ezt szerintem mindenképp érdemes megnézni.

Tartsatok hát velem!

Claude Frollo arcai nyolc feldolgozásban

Claude Frollo „A párizsi Notre Dame” egyik központi karaktere – feldolgozásokban (amiknek címszereplője a székesegyház helyett rendre a púpos harangozó – elterjedt alternatív cím „A Notre Dame-i toronyőr”) inkább antagonista/főgonosz szerepét tölti be, de az eredeti történetben nem ennyire egyszerű a helyzet. A státuszától függetlenül nagyon sötét figura – mondhatjuk, hogy a „gonosz pap” archetípus egyik legismertebb világirodalmi példája. (Bizony, lehet nem kaptunk volna Kotomine Kirei-t a Fate/Zero-ban, ha Claude Frollo nem tapossa ki az útját.) A cselekményben betöltött szerepe egy cigánylány, Esmeralda iránt érzett beteges vágyakozása köré épül, ami a lány üldöztetéséhez, szenvedéséhez, majd halálához vezet, végül pedig Frollónak magának is a vesztét okozza. 

A karakter azonban messze túlmutat ezen a vázlatos szerepen, és ezen az archetípuson, és valószínűleg pontosan ez az oka, hogy a feldolgozások rendre nem tudnak vele mit kezdeni. Frollo története lényegét tekintve egy lecsúszástörténet – a vallási fanatizmus okozta (mind érzelmi, mind mentális, mind szexuális) frusztráció eluralkodása egy emberen, ami olyan mélységekig taszítja, hogy jóformán minden jószándék kiveszik belőle, és olyan emberi szörnyeteggé válik, akitől már a pusztító manipuláció, az erőszak és a gyilkosság sem áll távol. A karaktere lényegében ellenpontja a másik központi figurának, Quasimodónak, akit a történet elején ismerünk meg „szörnyetegként” – a fiú púposan, eltorzult arccal született, súlyos testi és értelmi fogyatékos, a könyv jóformán a világgal kommunikálni képtelen vademberként festi le. Miközben azonban Frollo fokozatosan elembertelenedik, Quasimodo ugyanezekben a helyzetekben, és különösen az Esmeraldával való kapcsolatában megmutatja az emberségét és képes többé válni a testnél, amibe született.

Ahhoz viszont, hogy Frollo története működjön lecsúszástörténetként, el kell ismerni egy nagyon fájdalmas gondolatot – hogy nem kell gonosznak születni ahhoz, hogy valaki azzá váljon. Egy erőszaktevő (de azt legalábbis többször megkísérlő), manipulatív gyilkos papot bemutatni egy dolog – ezt se merte minden változat bevállalni, de ez még a legtöbbeknek sikerült. A probléma ott kezdődik, ha Frollo előzményei is képbe kerülnek. A háttértörténetében ugyanis megjelennek régi, szimpatikus tulajdonságai, megjelenik a magányos, okos fiatalember alakja, és hirtelen már senki nem akar vele szembesülni, hogy ez a figura ugyanaz lehet, aki később meg akarja erőszakolni Esmeraldát. A karakteren addig könnyű gondolkodni, amíg csak az egyik oldalát ismerjük, de legalábbis végletesen jobban hangsúlyozzuk, mint a másikat. Úgyhogy most nézzünk rá az egyes elemekre lebontva.

A Notre Dame öreg… főesperese… most öreg és főesperes egyáltalán?

Frollo karakterét rendre az összes feldolgozás idősnek ábrázolja – talán a leghíresebb változat a Disney 1996-ban készült A Notre Dame-i toronyőr c. rajzfilmje, ami a wiki szerint 66 évesként jeleníti meg. Ennél Richard Harris egy évvel volt idősebb, mikor 1997-ben a karakter bőrébe bújt. Az 1956-os A párizsi Notre Dame-ban Alain Cuny 48 éves volt, mikor eljátszotta a karaktert, a musicalben szereplő Patrick Page 53. Szabó P. Szilveszter és Szomor György, a két magyar színész is 50, illetve 53 évesek. Talán a legfiatalabb Claude Frollónk Derek Jacobi volt 44 évvel – úgyhogy az adaptációkat nézve meglepő a gondolat, hogy a karakter valójában 36 a cselekmény nagy része alatt. 

Richard Harris Frollo szerepében

De miért döntöttek úgy a feldolgozások, hogy minimum nyolc-tíz, de esetenként akár harminc évvel megnövelik az életkorát? Az egyik első okot a középkorral kapcsolatos tévhitek jelenthetik – elterjedt gondolat, hogy az 1400-as években az emberek negyven éves korukra már jóformán aggastyánnak számítottak. Ez mai tudásunk szerint elég távol áll a valóságtól – sokan meghaltak negyven éves kor előtt, hiszen voltak járványok, könnyebben öltek a sérülések, és a statisztikákat rontotta a nagymértékű gyermekhalandóság is. Ráadásul az is tény, hogy a gyerekkor nem tolódott ki annyira, mint ma, a legtöbb fiatalra sokkal több felelősség hárult. Azonban ha valaki már felnőtt, utána pedig vigyázott az egészségére, volt esélye megérni a 60-70 évet – 36 év még bőven nem számít idősnek. Maga a regény is hangsúlyozza, hogy a húsz éves Frollo fiatal, a 18 éves szinte még gyerek. A tévhit maga viszont szerepet kaphatott abban, hogy logikusnak tűnjön olyan színészeket válogatni, akik egy feltételezett, „korabeli” harmincas éveiben járót jelenítenek meg.

A másik ok, ami erősíti ezeket a casting döntéseket, hogy Frollo ugyan fiatal a regényben, de többször hangsúlyozzák, hogy évekkel tűnik idősebbnek a koránál. A haja fiatalon megőszült, és kopaszodik, a szemei komorak és mélyen ülőek, amikből néha „belső tűz csap ki”, ráadásul lehorgasztja a fejét és karbafonja a kezét, ami a mozgását is öregessé teszi. A karakterek maguk is gyakran vélik idősnek, annak ellenére, hogy éveit tekintve nem az – Esmeralda kifejezetten "vén, ronda papként" hivatkozik rá, és amikor Coictier doktor tesz nála látogatást, ő is megjegyzi, hogy nem lesz hosszú élete, mert „a fején már megült a dér”. Victor Hugo előszeretettel használja a fiatalkori, gyors őszülést, hogy érzékeltesse, ha egy karaktere nagyon komoly érzelmi teher alatt van (egy másik tipikus példa Jean Valjean, aki egyetlen óra alatt őszül meg a Nyomorultakban). Egy fiatal, de koravén színész ideálisabb lenne, de ilyet egyrészt nehezebb találni, sőt, digitálisan is nehezebb megöregíteni valakit, mint egyszerűen idősebbeknek kiírni a szerepet.

És végül, de nem utolsósorban, ott van okként Esmeralda is. A lány a regényben tizenhat év körül jár, lényegében egy kamasz, a legtöbb feldolgozásban azonban felnőtt színésznők játszák. A Disney változatban is, inkább a húszas éveiben járó, a regénybelinél sokkal határozottabb, önmagáért kiállni képes figuraként jelenik meg. Frollo közeledése semmivel nem lenne kevésbé erőszakos, vagy kevésbé undorító, ha egy fiatal színész jelenítené meg: de túl sok a példa arra, hogy a nézők megbocsátják a toxikus, vagy akár konkrétan erőszakos viselkedést, ha azt egy vonzóbb karaktertől látják. Az iszonyathoz, amit a karakter egy kamaszlány felé mutatott erőszakos viselkedése váltott ki, sokkal közelebb áll az, amit akkor érezhetünk, ha a figura egy perverz öregemberként jelenik meg a színen. Ez pedig ismét támogatja, hogy miért nem játszák Frollót soha a valós életkorának megfelelő színészek.

Egy másik alapeleme a karakternek, amit sok vita övez, egyszerűen a tény, hogy pap. Az egyháznak sok adaptáció esetén nem tetszett a gondolat, hogy egy főesperes a történet legsötétebb szereplője. (A figura egyébként éles kontrasztot alkot Victor Hugo másik népszerű regényének, a Nyomorultaknak pap karakterével – ott a püspök a regény egyik legtisztább és legpozitívabb karaktere. Ilyen szempontból szeretem hangsúlyozni, hogy A párizsi Notre Dame bár egyházkritikus, és nagyrészt egy egyházi létesítményben játszódik, de például a Nyomorultakhoz képest nem érződik kifejezetten keresztény történetnek.) Ez pedig ahhoz vezetett, hogy vagy Frollo gonoszságát, vagy a pap mivoltát sikerült kicenzúrázni.

Esmeralda (Leslie-Anne Down) és Frollo (Derek Jacobi)

Ismét a Disney a legtipikusabb példa, mert itt egyértelműen látszik, hogy az utolsó pillanatban változtattak a karakter szerepén, mikor kritikát kaptak rá. Frollo a rajzfilmben nem pap, hanem főbíró, illetve igazságügyi miniszter. Ezt néhányszor kimondják a történetben, és az öltözete sem egyházi (a főesperes egy tőle független karakter, pozitív segítő – lényegében Frollo karakterének szerethető elemeiből alkottak egy másik figurát). A probléma az, hogy a történetíve, a motivációi és a dalai (különösen a Hellfire) egyértelműen egyházi figurát sejtetnek. Szórakoztató nézni, hogy egy karakter, aki elméletben politikus, egész nap a Notre Dame-ban ül, a Notre Dame-ban lakik a fogadott fia, és egyébként minden szabad percében azon gondolkodik, hogy el fog kárhozni a lelke. (Egyébként annyira megőrizte az egyházi hangulatot, hogy szerintem kb. tíz éves koromban láttam először a rajzfilm változatot – és már akkor is meggyőződésem volt, hogy pap.) Az, hogy Frollo elvesztette a pozícióját ebben a változatban, sajnos nem csak azért probléma, mert az egész helyzet furcsán abszurd lesz tőle, hanem azért is, mert a karakter lecsúszása nem történt volna meg egy politikus esetén – de erre visszatérek még a további részekben.

Szerencsére a Disney változat „felnőttebb” verziója, a musical már visszatért a könyves irányvonalhoz, és Frollo ismét főesperes lett, a kedves segítőkarakter pedig eltűnt a süllyesztőben. A másik mese, a „Magical Adventures of Quasimodo” viszont természetesen ismét át kellett, hogy dolgozza a narratívát, hiszen elsősorban gyerekeknek szólt. Ebben a változatban Frollo életkorát teljesen lehetetlen megmondani, és köze sincs a Notre Dame-hoz. A mese abból indult ki, hogy a regényben Frollo aktívan foglalkozik alkímiával, asztrológiával, és sokan úgy tartják, hogy a pap álcája mögött valójában mágus, aki az ördöggel cimborál: itt a karakter valóban ez. Tudjuk, hogy valamikor a gazdája volt Quasimodónak, akinek itt nem teljesen tiszta a háttértörténete. Az egész helyzet azt sejteti, hogy Esmeraldával együtt legyőzték Frollót, elzavarták a csatornarendszerbe, és azóta boldogan élnek Párizsban - barátok maradtak, akik rejtélyeket oldanak meg, és a király védelmében harcolnak a gonosszal. Frollo a történetben általában mágikus trükkökkel próbálja sarokba szorítani a karaktereket (a youtube-on megtalálható epizódban például egy elvarázsolt furulyát használ, amivel képes irányítani Esmeralda öccsét és nagyanyját), Franciaország királya akar lenni, de igazából nincs komoly motivációja – egyszerű mesegonosz, akit epizódról epizódra le lehet győzni. (Komikus részlet, hogy Frollo az eredeti történetben is megjegyzi, hogy lehetne ő a király - ott viszont csak egy cinikus viccről van szó. A kutatásai közben jegyzi meg, hogy ha eljutott volna addig, hogy képes aranyat csinálni, akkor a királyt "Claude-nak hívnák, nem Lajosnak".)

Frollo és Esmeralda (Magical Adventures of Quasimodo)

Érdemes még megemlíteni az 1923-as némafilmet, ami viszont úgy döntött, hogy a papszerep marad, a gonoszság megy – Claude Frollo itt egy kifejezetten szimpatikus, igazi szent ember (kicsit hasonlít a Disney főesperesére). Segíti Quasimodót, megállítja, ha feldühödik és ártana másnak, menedéket nyújt Esmeraldának, lényegében az egyetlen bűne, hogy viszonylag passzív. A negatív szerepkört pedig hozzávágtuk az öccséhez, Jehanhoz. Itt Jehan Quasimodo gazdája, ő erőszakoskodik Esmeraldával, később ő felel a harangozó haláláért is. Hasonló döntést hozott az 1939-es változat is, ahol Walter Hampden jeleníti meg Claude-ot, a pozitív személyiségű, idősebb főesperest, és Cedric Hardwicke bújik Jehan szerepébe. Jehan itt egyébként egészen hasonlít a Disney Claude-jához: ahelyett, hogy kicsapongó életet élő alkoholista lenne, viszonylag közel áll a bátyjához, és elhivatott igazságügyi miniszter. Nagy pozitívum a ’23-as filmhez képest, hogy sokkal többet látunk a testvérek kapcsolatából, kommunikálnak, érezni köztük a szeretetet, és vannak konfliktusaik is, de a cenzúra azért így is ártott az eredménynek. Kicsit komikus, amikor a zárásban Frollo boldogan jelenti be a cigányoknak, hogy most már szabadok egész Franciaországban, és őszintén örül Esmeralda (és ebben a változatban Gringoire) beteljesült szerelmének.

Gyerekkor, kamaszkor, alkímia és Jehan – avagy a háttértörténet, amit mindenki elfelejt

A párizsi Notre Dame során Claude Frollo karakterét először Gringoire, az utcai költő szemén keresztül ismerjük meg, aki rövid úton a cigányok bandájába keveredik, és a szerelmi sokszög egyik csúcsa lesz. Ebben a jelenetben Frollo fenyegető, ellenszenves alak, Quasimodót rángatja el a bolondok ünnepségéről – később Gringoire már elkezd gyanakodni, hogy ő állhat az Esmeraldát ért támadás mögött is. Mikor azonban Gringoire szemszöge háttérbe szorul, nagyon hamar Frollóra váltunk: először a Jótét lelkek, majd a Claude Frollo fejezetek mutatják be a karaktert.

Frollo (Alain Cuny) alkímiával foglalkozik

A Jótét lelkek elsősorban Quasimodo befogadására fókuszál, így ezt majd ott említem, de a két Claude Frollo fejezet nagyon érdekes – a kamasz Frollo leírásában egy magányos, csendes, jólnevelt fiút ismerünk meg. Kiskorától arra tanítják, hogy „beszéljen halkan és süsse le a szemét”, és „nem is tudta, mit jelent a pofozkodás és a hajtépés” – gyakorlatilag a teljes életét könyvek és álmok között éli. Szenvedélyesen kíváncsi és kiemelkedően okos. A fejezetben említik, hogy tizennyolc éves korára négy nyelvet beszél, és több tudományból is papírja van. Az élete viszont sötét fordulatot vesz, mert a szülei, akik addig anyagilag is támogatták, meghalnak az 1466-os párizsi pestisjárványban, és magára marad a tizennyolc évvel fiatalabb (tehát lényegében újszülött) öccsével. Frollo útjai innentől lezárulnak, prioritássá válik, hogy ellássa az egyetlen embert, aki maradt a családjából – ha eddig volt is alternatívája a papi pályának, az végleg elúszott. A kezdeti csalódottsága viszont ragaszkodásba és gondoskodásba fordul az öccse felé – húsz éves korában pedig pappá szentelik, és befogadja Quasimodót. 

A Jehannal közös története a jelenbe is átnyúlik, az öccse ugyanis nagy bajkeverő, alkoholista lesz, Frollo pedig sokáig kétségbeesetten próbálja a helyes útra terelni, de legalábbis anyagilag és mentálisan is kezelni, amit művel. A személyes bevétele gyakorlatilag Jehan kicsapongó életének finanszírozására megy, az öccse viszont komolyan sem veszi, általában csak gúnyos megjegyzéseket kap tőle. A kapcsolatukat tovább rontja, hogy a személyiségük teljesen ellentétes, és Frollo képtelen kezelni, amikor Jehan ugyanazon az akadémikus pályán, amin ő elindult, nem érzi jól magát, sőt, kifejezetten szégyent hoz rá. Frollo lecsúszásának a konfliktusaik dacára is nagyon komoly indikátora, ahogy Jehannal bánik – amikor kezd megőrülni, először elzavarja az öccsét (aki így a zsiványok közé keveredik), és később már nem mutat valódi fájdalmat, mikor a fiú meghal a Notre Dame ostromában.

Ezt a háttértörténetet egyetlen feldolgozásban sem láthatjuk – a legközelebb hozzá a musical változat jut, ami a Bells of Notre Dame/Zeng a Notre Dame c. számban mesél Claude és Jehan gyerekkoráról. Ezzel ébreszt némi együttérzést a nézőben a pap karaktere iránt, de drasztikusan átírja azt. A musicalben Claude és Jehan közel egyidősek, együtt árvulnak el még kiskorukban, és a Notre Dame-ban nevelkednek: Claude itt is a példás, jó diák, Jehan viszont a bajkeverő, szabályszegő fiú, akit végül a korábbi főesperes – részben a bátyja hibájából, aki felfedi, hogy becsempészett egy cigánylányt a hálókörletükbe – elküld a székesegyházból. Jehan itt évekre eltűnik, és végül akkor kéri a testvére segítségét, mikor súlyosan megbetegszik, a feleségét pedig el is viszi a himlő. A musicalváltozatban Quasimodo Jehan Frollo fia, és Claude részben az öccse elvesztése miatti bűntudatból veszi magához. A különbség azért erősen érezhető – a musical változat Frollója érthetőbb és emberibb, mint a Disney-féle előd, de nem ébreszt valódi szimpátiát. A regény csendes, tragikus kamaszfiúja igen. 

Jehannal, a musicalen kívül kisebb-nagyobb mértékben elbántak a feldolgozások – ha a testvérek kapcsolata nem központi elem, akkor ez a figura közel felesleges a cselekményben. A Disney változat, a, ’82-es és ’97-es adaptációk teljesen elbúcsúztak tőle, a ’23-asnak és a ’39-esnek főgonosza lett, a többiben pedig teljesen lényegtelen mellékszereplővé vált. 

Frollo (Walter Hampden) Jehannal (Cedric Hardwicke)

Az előtörténet kihagyása olyan szempontból érthető, hogy az eleve nehezen emészthető történetet ez viszi át igazán nyomasztóba, de ugyanez az ok, amiért sajnálom, hogy senki nem vállalta be. Az előtörténet nélkül Frollo egy szörnyeteg, de legalábbis egy kezdettől gyanúsan elmebajos ember – az előtörténet viszont humanizálja. A fiatal Frollóban ott vannak a magjai annak, amivé később lesz, de azok a magok még nem rossz tulajdonságok. A karakter szenvedélyes lelkesedése minden iránt, és elvakult kapaszkodása bármi szépbe vagy érzékenybe egyúttal a vallási fanatizmusának alapja. Istenben, a morális tanításokban, az írott szabályokban ugyanúgy stabilitást keres, mint a nagytestvér szerepében, az akadémiai, vagy az egyházi rendszerben, és egy árva kamasznál ez az irány teljesen érthető. Ami kezdetben szenvedélyes kíváncsiság és intelligencia, az később bűnös gondolat és boszorkányság – Frollo már jóval Esmeralda előtt, egyszerűen a tudásvágya miatt feloldhatatlan ellentétbe kerül a vallási értékeivel, és lényegében egyensúlyozni próbál aközött, hogy haladjon előre, megértse a világot, tanuljon, de lehetőleg megússza a boszorkányság vádját. (Az alkímia és a természettudományok iránti érdeklődése a fő konfliktushoz ugyan csak érintőlegesen kötődik, de a személyiségének meghatározó része.) Ahogy a történet ki is mondja, a hazugságai és manipulációi nagy részének alapja, hogy próbálja elterelni magáról a figyelmet ("a tolvaj megtévesztő fogják meg!-je"). Az elvárásai, a prekoncepciói a világról ugyancsak nem rosszak. Frollo kamaszkorában hiszi, hogy az öccse jó ember lesz, és azzá fogja nevelni. Hiszi, hogy Quasimodo is lehet jó. Hiszi, hogy ő maga is alapvetően jó. De mikor ezek az elvárások borulnak, egyre tragikusabban kezeli őket. Quasimodo problémáival még úgy-ahogy megküzd (de egyértelműen egyre kevésbé tudja gyerekként, és érző emberként kezelni a fiút), de Jehan alkoholizmusa és kicsapongása már túl sok neki. A saját személyiségének hibáit mindenre és mindenkire ráfogja, csak ne kelljen szembenézni velük. Frollo önképe és pozitív tulajdonságai fokozatosan torzulnak, és mikor az egészre rájön a szexuális frusztráció a cölibátusa miatt, végleg elveszíti önmagát. 

Az előtörténet kapcsán még egy rövid kitekintést szeretnék tenni a ’97-es adaptációra, mert az nem csak kihagyta az előtörténet részletezését, hanem módosított egyet Frollo személyiségén, ami viszont nem sült el jól. Richard Harris Frollója ugyanis nem, hogy nem okos és kíváncsi ember, de szó szerint üldözi a könyveket, és gyűlöli a könyvnyomtatást. Amikor először láttam ezt a változatot, azt feltételeztem, hogy ez a szál is a karakter figyelemelterelő manipulációinak egyike lesz, de sajnos tévedtem. Komikus módon az a változat, ami leginkább megtartja a tudásvágy elemet, és azt a gondolatot, hogy Frollót a pozícióján túl az esze teszi félelmetes ellenséggé, a Magical Adventures. Itt a karakter varázslóként bőven kutathat tiltott dolgokat – ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy a tiltás nem annyira lényeges, és semmi köze nincs a karakter lecsúszásához, ha a papi mivolta elvesztése miatt nem okoz konfliktust.

Quasimodo, a fogadott fiú – a háttértörténet, amit azért néha eltalálunk

Quasimodo befogadása már gyakrabban kerül elő a feldolgozásokban – igaz, ebből is nagyon kevés változat tartja meg az eredeti verziót.

A Jótét lelkek fejezetben Claude Frollo húsz év körül jár, frissen felszentelt pap, az öccse még mindig kicsi. Már ekkor is keringenek róla furcsa pletykák, de alapvetően a megítélése még pozitív – sikeres fiatalember, gyorsan emelkedik az egyházi hierarchiában és példás életet él. Quasimodót a talált gyerekek padjára rakják, és a párizsi asszonyok gúnyolódnak rajta. „Kis ördöngösnek” nevezik, és azt emlegetik, hogy „szépen lobogó rőzsenyalábon” lenne a helye. Frollo végül megelégeli a gonosz megjegyzéseket, mert a szegény kitett gyerekről a saját öccse jut eszébe, felkapja a csecsemőt és magával viszi. Quasimodo neve a regényben alapvetően nem gúnynév, hanem a fehérvasárnapról, a húsvét utáni első vasárnapról kapta a nevét (az ekkor elmondott mise első szavai a Quasi modo geniti infantes – Franciaországban ezért a napot magát is emlegették Quasi modo napjaként). Bár megjegyzik, hogy a név azért is találó, mert a fiú csak „hozzávetőleg” ember, de a szövegben semmi nem utal rá, hogy Frollo ezzel a jelentéssel adta volna neki. 

Frollo (Patrick Page) Quasimodóval (Michael Arden)

Kettejük kapcsolata nagyon zavaros, és egyértelműen nem teljesen pozitív. Frollo az előtörténet fejezetekben tényleg jóindulatú a fiúval, őszintén sajnálja, és tényleg szeretetet mutat felé. Ez a szeretet nem teljesen tiszta – a karakter többször gondolkodik azon, hogy Quasimodo befogadására lényegében Jehan motiválta, és az, hogy önzetlen jócselekedetekkel Isten előtt is kitaposhatja az öccse útját. De azt is említik, hogy mikor Quasimodo gyerek volt „az ő ölében talált menedéket, ha megkergették a kutyák vagy a gyerekek”. Kiderül, hogy a pap megküzd a fiú értelmi fogyatékosságával, nehézkesen, de megtanítja nem csak beszélni, de írni és olvasni is, mikor pedig Quasimodo hallása is tönkremegy, jelnyelvet is kitalál, hogy tudjon vele összetetten kommunikálni. Közösen rajonganak a Notre Dame-ért, és Quasimodónak úgy tűnik, tényleg vannak boldog pillanatai a fogadott apja mellett. Ugyanakkor sejtetik, hogy Frollo lecsúszása apafiguraként is egyre toxikusabbá tette. A regényben leírják, hogy az arca gyakran „borús és szigorú”, a szava pedig „kurta és parancsoló”. Az értékek, amiket az élete értelmének tartott „megavasodnak, mint a szalonna”. Quasimodo ragaszkodásának leírása is sokszor szinte állatias, inkább úgy rajong a nevelőapjáért, mint egy kutya a gazdájáért, és nem, mint gyerek a szülőért. Többször kimondja ugyan, és a tettein is látszik, hogy őszintén szereti a férfit és alapvetően bízik benne, de ebbe egyértelműen belejátszik az is, hogy Frollón kívül nincs senkije, akihez ragaszkodhat. A második Claude Frollo fejezet említi is, hogy mire elérünk a fő cselekményszálhoz, a pap karaktere is drasztikusan megváltozott, és többé nem „egy fiúcska gyöngéd oltalmazója, ifjú és ábrándos filozófus”. Ahogy kezd belekeseredni az életébe, úgy minden kapcsolata egyre mérgezőbb – mikortól pedig Esmeralda is megjelenik, már habozás nélkül kihasználja és cserben hagyja a fiát, ha a céljaihoz arra van szüksége.

Szülő-gyerek kapcsolatként Quasimodo és Frollo párosát ismét a musical kapja el a legjobban. Itt Frollo kezdettől toxikusabb (Quasimodo tudja, hogy az unokaöccse, és a pap nem habozik felhívni rá a figyelmét, hogy az apja egy gyenge ember volt, aki engedett a kísértésnek - ténylegesen a fiának is csak akkor nevezi, ha manipulálni akarja), de a fináléban, Esmeralda halála után, és néha az átkötőkben is megcsillan valami sötét törődése a fiú felé. Hangsúlyozza, hogy régen közel álltak egymáshoz, és ha túl lesznek a konfliktuson, ami a lány körül kialakult, akkor „minden olyan lesz, mint régen”, az utolsó párbeszédükben kifakad Quasimodóra, hogy Jehant is szerette, és őt is meg akarta menteni. Kontrollmániás, és sokkal kevesebbre tartja a fiút, mint önmagát, de nem szigetelődik el tőle teljesen. 

Frollo a lelencpadnál ('82-es film)

A musical elődje, a Disney változat ugyan elindul egy hasonló vonalon, de később nem viszi végig. Mindkettőben szerepel az Out There/Ott járnék c. szám, aminek bevezető részét („A világ rút, a világ álnok, | Hidd el, hogy én vagyok az egyetlen barátod | Nem szeret más, csak én…”) Frollo énekli: ez nagyon erős képet fest arról, hogy a férfi mennyire elkülöníti a fiút a többi embertől, és mennyire hajlandó manipulálni ezzel. (Érdemes megjegyezni, hogy míg az eredeti történet egyértelművé teszi, hogy Quasimodo tényleg soha nem tudna beilleszkedni a társadalomba, mert az túl diszkriminatív, a Disney film sokkal idealizáltabb világot fest le, ahol, miután bizonyította a jóságát, befogadják - sőt, a rendkívül gyenge folytatásban, A harang rejtélyében még egy barátnőt is sikerül szereznie.) A musicallel ellentétben viszont a finálé a két karakter dulakodása, ahol Frollo Quasimodo életére tör – itt abszolút nem érdekli a sorsa, nem akarja „helyreállítani” a kapcsolatukat, és nem akarja megmenteni semmitől. Azt is érdemes hozzátenni, hogy a Disney változatban Frollo nem önként fogadja be Quasimodót, hanem megöli az anyját, egy menekülő cigánylányt a Notre Dame előtt, a főesperes pedig lényegében belezsarolja, hogy legalább a gyereket kímélje meg ("Hát csak áltasd a szolgáid, s magad, | De a vére a fejedre száll | Ha életét veszed, nem titokban teszed | Mert lát a Notre Dame"). Semmi empátia, semmi személyes kötődés nem ébred benne az irányában – a fiú sokkal kevésbé is függ tőle, mivel nem hallássérült, és nem értelmi fogyatékos. Mind a musical, mind a rajzfilm Frollója kifejezetten gúnynévként adja a Quasimodo nevet.

Magát az örökbefogadást elég pontosan mutatja be Derek Jacobi a ’82-es változatban – itt a jelenet maga csak kicsit különbözik az eredetitől – leginkább abban, hogy Frollo nekiáll magyarázni a gúnyolódó asszonyoknak a jótékonyság fontosságáról. A változtatás kicsit zavaró, mert Frollo eredetileg jóval introvertáltabb, és némileg arrogánsabb annál, hogy megindokolja a tetteit idegeneknek, de mivel itt nem látunk bele a gondolataiba, a jelenetet sokkal értelmezhetőbbé tette. Tökéletesen érthető rendezői döntés. 

Quasimodo (Mandy Patinkin) Frollóval beszélget

A többi változat már a jelenben kezdődik, nem igazán mutat semmit Frollo és Quasimodo kapcsolatából azelőtt, hogy a pap erkölcsi csúszása elkezdődött volna, vagyis ahogy az előtörténet kihagyásával Frollót magát sem hajlandóak humanizálni, úgy ezt a kapcsolatot sem. A legszélsőségesebb eset talán az ’56-os film, ahol a karakter szó szerint csak utasítgatja a harangozót, sokszor nem is beszél hozzá – amikor megteszi, akkor is inkább a belső monológját hangosítja ki, és nem valódi magyarázatot ad a kérésére vagy a viselkedésére. A ’97-es változatban Richard Harris Frollójának kapcsolata kicsit komplexebb a harangozóval – itt Quasimodo is sokkal intelligensebb, mint a legtöbb feldolgozásban (inkább a Disney és a musical változat csak testileg sérült figurájára hasonlít). Láthatóan tudja követni a pap változásait, bizonyos szempontból meg is szánja – a történet végén lényegében belekényszeríti a férfit, hogy bevallja a gyilkossági kísérletet, és ezzel bizonyítsa Esmeralda ártatlanságát, mikor pedig Frollo megkérdezi, megbocsát-e neki a tetteiért, habozás nélkül igennel felel. A férfi azonban ebben a változatban sem képes jó útra térni, mikor meglátja Esmeraldát, Quasimodónak is nekitámad, és film ugyanúgy a halálával zárul, mint az összes többi feldolgozás. A Magical Adventures esetén fájdalmasan érezni, hogy maga a történet sem ugyanaz - mivel semmit nem tudunk Frollo és Quasimodo hátteréről, így a kapcsolatuk is egyszerűen a pozitív hősé és az antagonistáé, nincs semmi további mélysége.

Egy pozitív képet fest a párosról a ’23-as némafilm, de itt nem apa-fiú kapcsolatról van szó, hiszen Quasimodo gazdája Jehan, nem Claude – egyszerűen csak a kedves, empatikus pap és a kitaszított áldozat kötelékét látjuk. Frollo ebben a változatban rendszeresen Esmeraldával együtt menti ki a fiút megalázó helyzetekből, próbálja visszafogni a kezét, ha valami feldühíti, és mellette marad akkor is, amikor a fináléban Jehan megöli. A '39-es filmben Claude ugyancsak támogató, megértő figura, igyekszik segíteni az öccsének Quasimodóval is - nem alakít ki saját köteléket a harangozóval, közös jelenetük sincs sok, de megérti, és sajnálja a helyzetét.

Frollo és Quasimodo (Anthony Quinn) az '56-os filmben

A probléma a kapcsolat felületes bemutatásával nem feltétlenül a cselekményben, hanem inkább annak érzelmi hatásában gyökerezik. Az, ha Frollo túl gonosz, nem csak az ő szempontjából rossz, hanem Quasimodo karakterizációját is megváltoztatja. Igen, szegény harangozó olyan helyzetben van, hogy nagyon könnyen áldozatává válik egy kegyetlen embernek, sőt, lényegében egész életében, mindenkivel szemben áldozat. De a történet során fokozatosan szembeszáll a fogadott apjával (megmenti Esmeraldát, megpróbálja biztonságban tartani – mikor Frollo meg akarja erőszakolni, Quasimodo siet a segítségére -, és noha ő is beleszeretett, elfogadja az elutasítást, és megpróbál segíteni a lánynak, hogy találkozzon Phoebus-szal). Ez a történet végén csúcsosodik ki, mikor a fiú rádöbben, hogy Frollo tehetett Esmeralda akasztásáról, és nem tud neki megbocsátani, hanem lelöki a toronyból. A jelenet érzelmileg azért nagyon erős, mert Quasimodo ezzel a döntéssel mindkét embert elveszti, akihez kötődik. Frollóval bár sosem volt egészséges a kapcsolatuk, de mégis az apja volt – az, hogy felismeri, a főesperes menthetetlenül mélyre csúszott, egyben azt is jelenti, hogy neki magának sincs jövője. Quasimodo utolsó jelenete (az epilógus előtt, amikor említik, hogy a csontvázát Esmeraldáé mellett találták meg) azzal zárul, hogy a lezuhant Frollóra, és az akasztófán lógó Esmeraldára néz, és arról sír, hogy mindenki meghalt, akit szeretett. Ha nem érezzük, hogy valaha volt szeretet abban a kapcsolatban, akkor ennek a jelenetnek a súlya sokkal kisebb.

Esmeralda – a probléma a cölibátussal

A párizsi Notre Dame egyértelmű katalizátor karaktere Esmeralda, a cigánylány figurája. Az eredeti történetben a lány tizenhat év körül jár, lényegében Clopin, a cigánykirály fogadott gyermeke, aki a templomtéren táncol kedves kecskéjével, Djalival. Később kap egy szálat, amiből kiderül, hogy valójában nem a cigányok közé született, hanem egy francia prostituált elveszett kislánya – amikor gyerekként elrabolták, egy eltorzult csecsemőt hagytak a helyén (ez Quasimodo, aki később innen került a lelencpadra). A lány kapott egy jóslatot, hogy ha megőrzi a szüzességét, akkor lesz esélye újra találkozni az anyjával, a történet során azonban négy férfi üldözi a szerelmével (Frollo, Quasimodo, Phoebus és Gringoire), ami az egyszerű fogadalmat nagy kihívássá teszi. A történet végén azonban a jóslat beteljesül, kiderül, hogy a nő, aki korábban gyakran szidalmazta a táncai miatt, valójában az elveszett anyja – ekkor derül ki, hogy Esmeralda születési neve Agnés volt. Sajnos a karakter már nem örülhet az egymásra találásnak, mert Frollo miatt rövid úton felakasztják, az anyja pedig meghal a dulakodásban, mikor segíteni próbál rajta.

Frollo megtámadja Esmeraldát a templomban

A legtöbb változat kisebb-nagyobb módosításokat végez a lány történetén, aminek a legegyszerűbb oka, hogy az eredeti történetnek, bár Victor Hugo sok más művéhez hasonlóan arról szól, hogy a társadalom peremére szorult emberek hogyan küzdenek egy diszkriminatív környezetben, mégis csak van némi rasszista felhangja. Esmeralda a legszebb a cigányok között, de egyértelműen fehérebb bőrű náluk. Esmeralda a pozitív karakterünk, aki megmutatja, hogy hogyan bántalmaznak egy népcsoportot, hogyan démonizálják a kultúrájukat, de időközben kiderül, hogy amúgy ő nem is közéjük született, sőt – tulajdonképpen egy francia gyerek, aki áldozata az adott népcsoport tevékenységének. A romák szemszögéből nézve Esmeralda történetszála, különösen a regény témájával kiegészülve nagyon rosszul is lecsapódhat, ezért a legtöbb változat kivette az anyja karakterét. Tényleg cigánylány lett, sötétebb bőrrel, gyerekcsere nélkül, és mivel a változtatás semmi lényegit nem módosít a cselekményen, így maximálisan tudom támogatni. (Ráadásul akárki akármit gondol a PC-ről, a Disney Esmeraldája olyan kisebbségi hősnő, akinek nagyon is helye volt a képernyőn. Vagány, egyedi, stílusos karakter lett, aki kiváló példakép fiatal lányoknak, még akkor is, ha maga a rajzfilm az átlag Disney-hez képest nagyon sötét.) A szüzességi fogadalom kivétele szintén jó döntés, mert úgy, hogy az egész könyv központi témája a szexualitás és annak elfojtása, sokkal pozitívabb úgy ábrázolni ezt a karaktert, aki Frollóval szemben megéli a saját szexualitását. Nagyon fontos üzenet, hogy az, hogy valaki szeret kicsit kirívóbb ruhát húzni, táncolni és flörtölni, senkit nem jogosít fel arra, hogy erőszakoskodjon vele. 

Frollo cselekmény előtti viszonyáról a szexualitáshoz sejtetéseket kapunk. Valószínűleg már jó ideje figyeli Esmeraldát, abból ítélve, hogy kimondják, az utóbbi években meggyűlölte a cigányokat, be akarta tiltatni a táncot a téren, csak nem hagyták jóvá a kérését. A regényből kiderül, hogy szinte fóbiásan retteg a nőktől – ahogy leírják, egy „szoknya suhogására” is a fejébe húzza a csuklyáját, elutasítja egy hercegasszony meghívását, még azt is megkísérli, hogy nőknek megtiltsa a belépést a kolostorba (nem jár sikerrel, de az ok egyértelmű – akar egy helyet, ahol biztosan nem találkozhat az ellentétes nemmel). Ahogy azonban Esmeralda belép a cselekménybe, és kapunk néhány Frollo szemszöget róla, teljesen egyértelművé válik, hogy a félelme a nőktől valójában nem is annyira tőlük, hanem saját magával kapcsolatos rettegés. A karakternek egyértelműen nagy igénye van a szexualitásra, de a cölibátus meggátolja abban, hogy ezt bármilyen módon kezelje, tehát elfojtja – az pedig természetesen nem tart örökké. Mikor pedig Frollo megtörik, elszabadul a pokol. 

Esmeraldát a regényben nem ismeri személyesen, a cselekmény feléig nem is beszélnek, de Frollo mégis pusztítóan féltékeny és erőszakos vele kapcsolatban – Gringoire-t többször szidalmazza, és kérdezgeti, hogy van-e bármi közte és a lány között. Phoebust, a kapitányt, akibe Esmeralda szerelmes (de aki az eredetiben nem viszonozza az érzéseit, csak kihasználja) le is szúrja, mikor azt látja, hogy a lány hajlandó lenne lefeküdni vele. (Ez a féltékeny gyilkossági kísérlet az, ami ténylegesen beindítja az eseményeket – a gyanúsított ugyanis azonnal Esmeralda lesz.) Frollo két véglet között billeg, hol erőszakosan üldözi a lányt (a stalkingtól a konkrét támadásokig minden módon), hol viszont visszakozik, kifogásokat keres, hazudik (Gringoire-nak azzal indokolja a kérdéseit, hogy Esmeraldát „sátáninak” tartja, és „minden érintkezés vele a Sátán szolgájává tenné”), hogy elkerülje a felelősségvállalást a tetteiért.

Frollo Esmeraldával erőszakoskodik

A Láz c. fejezetben (ami egyébként egy teljes mentális összeomlás Frollo szemszögéből, sír, nevet és üvölt felváltva) a karakter végre gyakorol némi önreflexiót: megemlíti, hogy „mélyre ásva a lelkében” felfedezte, hogy a „természet bőséges teret hagyott benne a szenvedélynek”, majd azt is közli, hogy amit művel az „megromlott szerelem”, és ha az „olyan természetű ember, mint ő, papnak megy, ördöggé válik”. Azonban ahelyett, hogy ezt felismerést megpróbálná fejlődésre használni, elgondolkodni azon, hogyan oldhatja meg a helyzetet további kár okozása nélkül, akár úgy, hogy helyrehoz belőle valamit, egyszerűen kétségbeesik. Elkönyveli, hogy elkárhozott, hogy Isten, és minden, amit eddig a nevében tett, haszontalan, és már nem hajlandó változtatni. Addig felismerésig már el sem jut, hogy nem a szexualitása maga a gond, hanem a tettek, amiket elkövet miatta, és azt sem ismeri el soha, hogy amit érez, annak semmi köze a szerelemhez. A fejezetben szinte minden gondolata énközpontú, egyáltalán nem foglalkozik Esmeraldával, mint emberrel, akinek vannak saját érzései és vágyai – a lány ezen a ponton egy tárgy a szemében, valami, ami hatást gyakorolt rá, amit meg akart szerezni, majd el akart pusztítani. Gondolkodik a féltékenységén Phoebus iránt, vizionál olyan életeket, ahol ő nem ment volna papnak, és a lány esetleg beleszeret, sőt, még egy olyan bekezdés is van, ahol azon töpreng mennyire féltékeny a tömegre, akik az akasztás előtt hiányos öltözetben látják majd a lányt. Végül kijelenti, hogy „semmit nem bánt meg”, mert még mindig inkább hagyná meghalni Esmeraldát, mint hogy mással legyen boldog. Egy nagyon izgalmas kép, hogy a jelenet vége felé Frollo elkezd a saját halálán gondolkodni és retteg tőle – ahogy a regény írja „látja mögötte a poklot”. 

A fejezet végén persze kiderül, hogy Esmeralda nem halott, Quasimodo megmentette az akasztástól – Frollo viszont ezen a ponton már teljesen megőrült, és nyilvánvalóan nincs számára visszaút. A továbbiakban erőszakkísérlettől kezdve a zsaroláson át mindent látunk tőle, és már nem is érdekli – érdekes módon az utolsó szakasz, ahol erősen Frollóra fókuszálunk, az első A vörös kapu kulcsa fejezet. Ennek a fejezetnek a vége gyakorlatilag a döntés, hogy megpróbálja megerőszakolni a lányt – innentől kezdve többet nem látjuk a szemszögét, mindig mások néznek rá, és a narráció is megváltozik róla. Egyre ritkábban nevezik a keresztnevén; a regény elején szinte mindig Claude-ként beszélnek róla, a vége felé viszont már sokkal gyakoribb, hogy egyszerűen csak „a pap” marad. A leírások is egyre sötétebbek, a fináléban van egy sor, ami megjegyzi, hogy „úgy nevet, mint aki teljesen kivetkőzött emberi mivoltából”. Ezzel a döntéssel végleg megszűnt önálló, gondolkodó karakternek lenni – egy pozíciójával visszaélő szörnyeteg maradt. Van egy sötét iróniája, hogy bár a történet végén megkapja a büntetését, halála után nem azért nem temetik szentelt földbe, amit itt művelt, hanem egy pozitív tettéért - Quasimodo befogadása miatt feltételezik, hogy talán tényleg varázsló volt.

Frollo a Hellfire közben a Disney változatban

A bejegyzés elején említettem, hogy a Disney változat politikus Frollója nem működik – ez a szakasz és a Láz c. fejezet az ok. A rajzfilm igyekszik úgy lefesteni, mintha a karakter egyszerűen vallásos (és erősen rasszista) lenne, és nem tudná feldolgozni a lány iránt érzett vonzalmat, de ez elég gyenge lábakon áll. Frollo nem volt mindig hatvan, és a politikusoknak nincs szüzességi fogadalma. Ennyi idős korára egyszerűen megházasodhatott volna (a nőktől való félelem sejteti, hogy bár éppen Esmeralda a megszállottsága, de Frollo valószínűleg bármelyik kicsit is vonzóbb nőtől el tudta veszteni az eszét), kiélhette volna a szexualitását társadalmilag elfogadott módon. Persze ott van az az opció is, mivel a háttértörténetet nem ismerjük, hogy a Disney Frollója a pap identitásától teljesen függetlenül lett szexuális ragadozó, de ebben az esetben a Hellfire szólónak nincs igazán helye a narratívában. A musical ezt helyretette azzal, hogy Frollo ismét főesperes lett, ráadásul a fő szólón kívül több szám is tartalmazza a szemszögét (Thai Mol Piyas, Rythmn of the Tambourine/A csörgődob ritmusa, Esmeralda). 

Érdemes megjegyezni, hogy a musical az egyetlen változat, ahol Frollo és Esmeralda között bármilyen pozitív interakció van. Esmeralda imája (God help the outcasts) itt úgy játszódik le, hogy bemegy a Notre Dame-ba Quasimodo kiszabadulása után, ahol Frollóval találkozik. Itt először vitatkoznak, a pap szidja a kirívó ruházatát, a táncát, de a vita során a lány egyszer sarokba is szorítja, sőt, a Biblia ismerete nélkül idéz Jézustól (számonkéri a férfit, hogy miért nem tud úgy bánni a cigányokkal is, ahogy ő szeretné, ha vele bánnának). Noha vitáról van szó, itt Esmeralda egyértelműen nyit Frollo irányába (azt is megemlíti, hogy ha képes segíteni Quasimodón, akkor ott van benne a képesség, hogy másokhoz is jó legyen), és kialakul köztük egy párbeszéd, a jelenet végén pedig a főesperes tanácsára kezd el imádkozni. A szép jelenet azonban nagyon hamar negatívba fordul, mert a lány kedvességét Frollo lényegében felhívásnak értelmezi – megpróbálja meggyőzni, hogy jöjjön vissza többször a katedrálisba, vagy maradjon vele, hogy taníthassa. Esmeralda észreveszi a piros zászlót, és határozottan elutasítja (megjegyzi, hogy látja, hogy hogy néz rá, és nem akarja ezt), Frollo viszont halálosan megsértődik a válaszon (közli a lánnyal, hogy „annyira romlott a lelke, hogy nem tudja felismerni a valódi jószándékot”). Később Quasimodón is kitölti a haragját, amikor a fiú megjegyzi, hogy kedvesnek találta a lányt. 

Hellfire a magyar musicalben
(Szabó P. Szilveszterrel)

A Hellfire itt a végső lecsúszás maga – a La Jolla Playhouse változatában Frollo egyszerűen csak énekel, de a magyar változatban konkrét önsanyargatást végez a dal közben. A szám lényegében egy imából indul, de egyre kaotikusabb és egyre durvább a szövege és a ritmusa is. Érdemes megjegyezni, hogy a latin szöveg a háttérben ellentétes a Frollo által énekelttel. Amikor a főesperes szövege „it’s not my fault”, vagyis „nem az én hibám”, a kórusé „mea culpa” vagyis „az én hibám”. A verse alatt a latin szöveg kicsit komplexebb („Et tibi Pater, | Quia peccavi nimis, | Cogitatione | Verbo et opere” – lényegében „És megvallom atyám, hogy bűnöztem, gondolatban, szóban és tettben”), de őszinte vallomás, szemben Frollo szövegével, ami csak azt magyarázza, hogy ő egy jó ember, aki nem érti, miért történik vele az egész. Ilyen módon a Hellfire lényegében egy vitává fajul a lelkiismerettel. A dal egyértelműen ellentétes a közvetlenül előtte felcsendülő Heaven’s Light-tal (Égi fény), ami Quasimodo szerelmes szólója. Míg a fiú reménytelen érzései is felemelik őt, ráébresztik, hogy emberibb annál, mint hitte, és más is képes lehet kedvességet mutatni irányában („Egy ilyen szörnyűséges arcot | Nem ölel át az égi fény. | De íme, jött egy angyal és rám köszönt”), addig Frollo a saját, szintén reménytelen érzéseit a pokol tüzeként éli meg.

Frollo (Nigel de Brulier) Esmeraldával és Quasimodóval

A musical változatnak nagyon nagy előnye, hogy a dalok által gyakorlatilag megőrizheti a karakterek narrációját, extra érzelmi töltetet adhat a súlyosabb pillanatoknak, de azért a többi film is próbálkozott kihozni valamit a dologból. Messze a legpontosabban az 1982-es változat adaptál, itt Derek Jacobi Frollója többé-kevésbé olyan, mint a regényben. Rövidebbek, és sokkal kevésbé vadak a vívódásai (Phoebus leszúrása után imádkozik, de nincs az az üvöltős/sírós/nevetős összeomlás, mint a könyvben), de megvannak. Az egyik nagy változás a cselekményben, hogy Esmeralda kezdettől tudja, hogy a főesperes üldözi, és ő kísérelte meg a gyilkosságot is, ezért sokkal több a nyílt konfrontációjuk – a lány már a bíróság előtt is megvádolja és később is sokkal határozottabban kéri számon. Frollo végig hangsúlyozza, hogy hatalmasabb nála, és Esmeraldának nagyon kicsi a mozgástere, hogy meneküljön, viszont úgy, hogy a főszereplőkkel szemben nem annyira sikeres manipulátor, általában átlátnak rajta, az egész konfliktus sokkal követhetőbb. A karakter ebben a filmben általában egyszerűen csak szánalmas és gyenge, nehéz tőle valóban félni. Alain Cuny az ’56-os filmben szintén elég jól játszik – sokkal kevésbé kifejező az alakítása, nagyon sok jelenete rövidebb, és a vívódásait Derek Jacobi változatánál is jobban megvágják, de kihozza belőle a maximumot. Maga az erőszakkísérlet kifejezetten rémisztő. Ebben a változatban az egyetlen extra, hogy sokkal nyíltabban gúnyolja Frollo helyzetét – a hozzá látogató király is tesz egy megjegyzést a szüzességi fogadalmára, sőt, Phoebusszal is vitázik egyet, mikor a férfi Esmeraldát megy meglátogatni. Ez a módosítás sokszor egyértelműbbé teszi az üzenetet, de okoz egy kis problémát is – ha mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy ezzel az emberrel gondok vannak, miért nem feltételezte senki, hogy esetleg tenni is fog valamit?

A Magical Adventures értelemszerűen teljesen kihagyja a szexualitás mindenfajta tárgyalását, Frollo egyáltalán nem közeledik Esmeraldához. Ez kicsit hasonlóvá teszi a Dantés esetén említett, gyerekeknek szóló Monte Cristo adaptációhoz – vannak történetek, amiket egyszerűen nem lehet egy bizonyos életkor alatti célközönségnek átadni. A hataloméhes varázsló Frollo igazából már nem Frollo, mert az az elem, ami a teljes konfliktus alapját szolgáltatja, kikerül a történetből. A mese így egy bájos kis történet A párizsi Notre Dame karaktereinek nevével, és esetenként kinézetével, de nem a regény valódi adaptációja. A némafilm, és a ’39-es változat esetén Jehannal ugyancsak, lényegében kikerültük az egyik központi témát – a társadalom peremére szorult elesettek küzdelme megmarad, de a fiatalabb testvér személyében egyszerűen csak egy erőszaktevőt kapunk. Nincs egyházkritika, nem jelenik meg a cölibátus és a szexualitás démonizálásának romboló hatása. 

Konklúzió

Valószínűleg ez a legnehezebb bejegyzés, amit valaha írtam ezen a blogon – pontosan egy hete vágtam bele, hirtelen felindulásból, de többször akartam abbahagyni írás közben, mert annak ellenére, hogy egyetlen nap alatt daráltam le pár éve, azért továbbra is a hideg ráz ettől a regénytől. 

A „gonosz pap” archetípust okkal veszik elő újra és újra ma is, okkal népszerű a horrorfilmekben is. Olyan figuráról van szó, akinek erkölcsi iránytűnek kéne lennie, akiben félelem nélkül meg lehetne bízni, aki meg tudja bocsátani azt is, amit más nem – helyette viszont ezeknek az értékeknek az ellentétévé válik, aki pont azokhoz ér el, és pont azoknak tud ártani, akik a legelesettebbek. Frollo karaktere pusztán attól is hátborzongató lenne, amit tesz és amit képvisel, de ennél sokkal tovább megy. Azzal, hogy előtörténetet kap, személyiséget, pozitív tulajdonságokat, két lábon járó egyházkritikává válik – és ráébreszti az olvasót, hogy nem kell szörnyetegnek születni ahhoz, hogy valaki azzá váljon. A története azonban nagy hangsúlyt fektet a körülmények mellett a döntések szerepére is - Frollót ugyan részben az egyházi szerep és az ahhoz kapcsolódó elvárások tették tönkre, de rengeteg ponton lett volna lehetősége felismerni a problémát, változtatni és jobb emberré válni. Az, hogy feladta, és a legrosszabb utat választotta, már az ő döntése volt.

A karakter ezer arca pedig rámutat, hogy ettől a gondolattól azért a mai napig félünk – még mindig könnyebb elfogadni, ha a gonosz kezdettől gonosz, mint azt, ha lépésről lépésre vált azzá. Az évek során fokozatosan szembenéztünk a lehetőséggel (és persze az egyház befolyása is jelentősen csökkent a filmgyártás felett), de sokáig azért könnyebb volt egy politikust kikiáltani szörnyetegnek, mint egy papot. És bár adaptációról adaptációra rengeteg érdekes elemet sikerült megragadni, Claude Frollo azért összességében sehol nem tudott kilépni a regény lapjairól - a legpontosabb film talán még várat magára.

Fanart a fiatal Frollóról és Quasimodóról
("Ugye, mondtam én, nővérem, hogy ez a fiatal pap, ez a Claude Frollo az ördöggel cimborál!")
(Forrás)

A feldolgozások közül ajánlom:

• A Notre Dame-i toronyőr (1982) – Frollo szerepében Derek Jacobi
• The Hunchback of Notre Dame Musical (2015) – Frollo szerepében Patrick Page (magyar változatban: Szabó P. Szilveszter és Szomor György)
• A Notre Dame-i toronyőr (1996) – Frollo hangja Tony Jay (magyar beszédhang: Helyey László, énekhang: Szvétek László)

Semlegesnek éreztem:

• A párizsi Notre-Dame (1956) – Frollo szerepében Alain Cuny
• A Notre Dame-i toronyőr (1997) – Frollo szerepében Richard Harris

Nem győzött meg:

• A Notre Dame-i toronyőr (1923) – Frollo szerepében Nigel De Brulier
• A Notre Dame-i toronyőr (1939) – Frollo szerepében Walter Hampden
• The Magical Adventures of Quasimodo – Frollo hangja Vlasta Vrána

Természetesen nem sikerült kimerítenem az összes feldolgozást, mert akadt olyan, amit egyszerűen nem tudtam megtalálni – de remélem, így is izgalmas volt számotokra a bejegyzés, és ennek a karakternek részletesebb felderítése.

Valentine Wiggin