Fate/Zero elemzés

 …avagy beszélgessünk a vágyakról, a megbánásról, és arról, hogy miért legyél (vagy épp ne legyél) igazi angol gentleman

 

Mindig volt bennem egyfajta tartás a Fate szériával kapcsolatban. Elég ránézni a wikioldalakra, és az emberben tudatosul, hogy egy olyan tartalomhegyről van szó, amiben isten se tudna eligazodni. Éppen ezért, bár a történet koncepciója a kezdetektől érdekesnek tűnt, csak most jutottam el arra a szintre, hogy volt bátorságom elkezdeni bármelyik animét – és egy az idővonalról szóló, egyébként roppant szórakoztató videó után nem ígérem, hogy mélyebbre is fogok ásni, és nem állok meg a Fate/Zero-nál, de ez a sorozat megvett kilóra.

Van pár nagyon szép plakát, szóval tépelődtem melyiket válasszam... de talán ez a leghangulatosabb

A történet szerint egy a miénkhez hasonló, de mágiával áthatott világban az ősi máguscsaládoké a hatalom. Ők művelik már hosszú ideje a varázstudományt, mindenek felett keresve az utat a „Gyökér”-hez, a mágia eredendő forrásához. Hatalmi játszmáikban az emberélet, a boldogság nem sokat ér, a varázstalanokat pedig lenézik. Majdnem kétszáz évvel a jelenkor előtt egy csapat mágus megidézte a Szent Grált, egy különleges varázstárgyat, amiről az a hír járja, teljesíti az arra méltó ember egyetlen kívánságát. A mágusok nem tudtak megegyezni, ki kívánjon, ezért harcba kezdtek: így vette kezdetét a Grálháború.

Fuyuki városában immár negyedszerre jelenik meg a Grál, és újra harcba hív az ereje. Hét mágus hét elhunyt hős lelkét idézi meg, hogy segítse a küzdelemben – mindannyiuk más motivációkkal, és merőben eltérő háttérrel érkezik. Köztük van a híres mágusgyilkos, Emiya Kiritsugu, az egyház végrehajtója, Kotomine Kirei, az El-Melloi család dicsőséget hajszoló ura, és az ő félresöpört, de tehetséges tanítványa, Waver Velvet, a Matou család kitagadott fia, aki borzalmas árat fizet az esélyért, amit kap, a Tohsaka család feje, és egy bomlott elméjű kamasz is. Ahogy kezdetét veszi a Grálháború, Fuyuki városa csatatérré változik, a helyzetet pedig tovább bonyolítja, hogy a megidézett hősöknek is saját akarata és céljai vannak…

Az elemzés természetesen spoileres, szóval, ha nem láttátok a Fate/Zero-t, ajánlom, hogy nézzétek meg előtte. Szerkezetében kicsit a Drifters elemzéshez hasonlít majd ez a bejegyzés: kezdünk egy világkép magyarázattal, majd jönnek maguk a karakterek (jellemzően a mester-szolga párosok), akiknél már jó adag mitológiai-történelmi kitekintőt is hoztam.

Zeneajánlónak mindenképp hozom Heather Dale teljes "Avalon" albumát – ha szeretnél kicsit belevarázsolódni az Arthur mondakörbe, akkor ideális választás. Ebből is kiemelném a "Kingsword" c. számot (ez magáról az Excaliburról szól), illetve a "Trial of Lancelot"-ot (ahogy a cím is mutatja, ez Lancelot tárgyalását meséli el, miután kiderül a viszonya Guinevere-rel). Szintén felhívnám a figyelmet a Syr nevű kelta bandára: tőlük leginkább a "Diarmuid" c. szám az, amit ajánlok (ez Lancer egyik mítoszának, a „Diarmuid és a csúnya hölgy”-nek feldolgozása). Ha viszont nem akartok annyira kelta zenébe merülni, akkor a mesterek közül Kiritsugu-höz bátran ajánlom az Imagine Dragons-től a "Natural" c. számot, vagy a Brothers Bright-tól a "Blood on my Name"-et, Kirei-hez Derek Joel-től az "I am"-et. Szolgák között Gilgamesht remekül idézte a Temposharktól a "Don’t mess with me". Ha pedig már ismeritek a sorozatot, és elindítottátok a zenét, akkor vágjunk is bele!

Mágia, varázstudomány, szinkronicitás… avagy, hogy működik a Fate/Zero világa?

A Fate/Zero világa egy rendkívül lezüllött, társadalmi problémákkal, igazságtalansággal küzdő környezet, ahol mindent a hatalomvágy, az érdekek és a kapcsolatok határoznak meg: nagyon hamar kiderül, hogy az egyéni élet, mint olyan, semmit nem ér, bárki eszközzé válhat egy kegyetlenebb mágus kezében. Erre talán a leglátványosabb példa Kariya karaktere – akire még külön kitérek majd – őt a saját apja dobja a tűzvonalba, töri meg testileg-lelkileg a céljai érdekében. Ugyanakkor számos hasonló helyzetet láthatunk, ez a gondolat képezi a gerincét Kiritsugu háttértörténetének, Tohsaka döntéseinek, és ennek a súlyát nyögi Waver Velvet is, akit szegényes mágikus öröksége miatt senki nem vesz komolyan.

Az Eizbern kastély

A történetből kiderül, hogy a hatalom jelentős része három konkrét máguscsalád kezében van, ezek a Tohsakák, a Matou-k illetve az Einzbernek. Megismerünk ugyan kisebb, ugyancsak befolyásos vérvonalakat (például az El-Melloi családot), de alapvetően ez a három kapja a legfontosabb szerepet.

A világot ugyan áthatja a varázslat, de ez nem a klasszikus mágiával azonos – „varázstudománynak” (angolul Magecraft) nevezik. A varázstudomány maga meglepően kevéssé csillogó vagy látványos dolog: persze, van fényjáték, meg esetenként színes kristálygömbök és társaik, de alapvetően sokkal közelebb áll a klasszikus okkultizmushoz és alkímiához, mint a Harry Potter vagy Gyűrűk Ura féle, varázspálcákat és varázsbotokat lóbáló módszerekhez. A mágusok idézőköröket rajzolnak, tárgyakat bűvölnek, sokszor kifejezetten komplex rituálékat hajtanak végre, és a képességeiknek nagyon jól definiáltak a határai. Nem egyszer leszünk tanúi, hogy valaki, aki jól forgatja a pisztolyt, és van némi gyakorlata a varázstudományban, az megállja a helyét olyasvalakivel szemben, aki a gyakorlásának szentelte az életét.

Waver Velvet idézőkörrel

A mágiarendszerben különösen nagy szerepet kap a szinkronicitás, azon belül is annak gondolata, hogy egy részeddel, egy hozzád kapcsolódó tárggyal azonosítható és befolyásolható vagy. Erre épül Kiritsugu egyik legerősebb képessége (az úgynevezett „origin” töltényei, amik a bordáinak porát tartalmazzák – amikor ezzel meglő egy mágust, belülről képes felőrölni, amint az illető használná ellene az erejét), és maga a központi téma, a szolgák rendszere is. Minden szolgához tartozik valamilyen ereklye: Arthur király esetén ez az Excalibur hüvelye, az Avalon, Nagy Sándornál a köpenyének egy darabja. A mágus az ereklye által teremt kapcsolatot a lélekkel, azzal tudja megidézni, és a tárgy jellemzően hordoz valamilyen különleges erőt is, ha a lélek a közelben van, Avalon például azonnal begyógyította a sebeket. Ugyancsak előkerül a nevek titkolásának témája: a szolgák a gazdáikkal kommunikálnak, de a csatatéren főleg „kasztjukon” szólítják egymást, Arthurra például legtöbbször Saber-ként (Kard) hivatkoznak. Amikortól rájönnek egymás nevére, már van egyfajta hatalmuk a másik felett, megsejthetik a gyengeségeket, bizonytalanságokat is. A magabiztosabb figurák (mint Gilgamesh, vagy Nagy Sándor) azonnal, gond nélkül felfedik kilétüket, de Lancelotról például a második évad végéig nem tudjuk, kicsoda – ő csak Fekete Lovag marad.

A Fate/Zero-ban csak a sorozat második felében kezdik el emlegetni a „Gyökeret” vagy az Akashát. Az Akasha, vagy Akasha krónika a keleti vallásokban lényegében egy kollektív tudat, mindennek az egysége, gyűjtőhelye, ami van, volt vagy lesz. A koncepciót a Fate lényegében egy az egyben vette át – csak annyival csavarta meg, hogy a valódi mágia forrása is az Akasha lett. Mágiaként a valóság olyan manipulálására hivatkoznak, aminek már nincs fizikai alapja és józan ésszel nem lehetséges: a varázstudomány szinkronicitásra, vagy alkímiára épülő elvei helyett, a mágia kategóriába olyasmiket sorolnak, mint az idő széleskörű manipulációja, az azonnali helyváltoztatás, vagy a holtak feltámasztása. A Szent Grál a történet univerzumában úgy jött létre, mint az Akasha elérésének egy módja, ami azonban áldozatot követel: ez az áldozat maga a hét hős lélek, akiket megidéztek a harcra.

A Szent Grál megjelenése a sorozatban

A Grál eredetileg az Arthur mondakör egyik fontos tárgya – ebben egy misztikus eszköz, ami a birtoklójának földi és égi szerencsét, és örök boldogságot kölcsönöz. Az eredetéről megoszlanak a vélemények, összefonódott az utolsó vacsora Szent Kelyhének legendájával (Jézus és a tanítványok ebből itták a bort, és állítólag ebbe fogták fel később a keresztre feszítéskor kifolyó vérét is), de vannak olyan történetek is, ahol kehely helyett egy egyszerű kőként jelenik meg. Az Arthur mondakörben (és a Fate/Zero-ban is) a kehely változat mellett tettük le a voksunkat, amit Sir Percival, Arthur utolsó lovagja keres és talál meg. Egyes változatokban a Grál már Arthur tulajdonában volt, csak ellopták tőle, és a fiatal lovag a királyát ért szégyent akarja megtorolni, és egyben visszahozni a Grál hatalmát Camelotba. Egy másik változatban (Le Morte d’Arthur) több lovag elindul keresni (Gawain, Lancelot és Percival is köztük van), de végül Galahad, a bűntelen, szűz lovag az, aki meg tudja szerezni – ennek a történetnek a konklúziója, hogy a Grál azért tűnt el azóta a földről, mert nincs olyan tiszta szívű lovag, aki méltó lenne rá.

A Fate/Zero alapjaiban igazából eléggé hasonlít az artúri ábrázolásra. A Szent Grálról az elterjedt meggyőződés, hogy egy „mindenható, kívánságteljesítő eszköz”, ami bármilyen csodát képes megidézni, fizikai korlátok nélkül. Próbára teszi az őt keresőket: mindig hét mágust választ, akik valamiért méltók lehetnek rá, legyen ez akár a varázshatalmuk, akár valamilyen jellembeli tulajdonságuk miatt. Azonban ahogy a történet végéhez közelítünk, kiderül, hogy a Grál is kétarcú – valóban próba, és valóban nagy hatalmat rejt, de egyben maga a sötétség és a kísértés is. A mágusokat, akik elérik, szembesíti a legbelsőbb valójukkal, és annak megfelelő, az „ő valóságukban lehetséges” kívánságot vált csak valóra – ez pedig esetenként azt jelenti, hogy az álmok konkrétan a visszájukra fordulnak. A kívánság magának a Grálnak is energia: mikor Kiritsugu áll előtte, többször hangsúlyozza, hogy „meg akar születni”, de csak akkor képes rá, ha „kapott egy alakot”. Később ez, a Grál által képviselt sötétség hivatkozik is magára, mint Angra Mainyura, a „világ minden gonoszára”.

Angra Mainyu általános megjelenése

Angra Mainyu a zoroasztrizmus egyik alakja (perzsa megfelelője Ahriman). Ő a pusztító szellem, Ahura Mazda, minden jóság megtestesítőjének ellenpontja – lényegében az egész lényét a pusztítás iránti vágy írja le, és ebben a küldetésében segítik a különböző rossz szellemek, a daevák (mint például a kapzsiság, vagy a harag). A modern szemlélet tovább finomította ezt a figurát, és már ritkán írják le konkrét lényként: inkább az ember belső sötétségét, a gonoszra való hajlamot nevezik Angra Mainyunak – ezt pedig a Fate megint, gyakorlatilag változtatások nélkül nyúlta le. A karaktereknél még kitérek rá, de a Grál elé érkező két főszereplő, Kiritsugu és Kirei erősen antihősök, akik mindketten szembenéznek Angra Mainyuval, és mindkettejükben ott a potenciál, hogy megadják magukat a bennük élő sötétségnek – Kiritsugu végül elutasítja a felajánlott kísértést, és nem hajlandó kívánni (Angra Mainyu el is átkozza érte), Kirei viszont elfogadja, és alakot ad a pusztulásnak.

És most, hogy nagyjából tisztáztuk az alapokat, térjünk rá a Negyedik Grálháborúra és a főszereplőire…

A hitetlen pap, a hívő gyilkos és társaik

Ahogy a bevezetésben is említettem, a karaktereket mester-szolga párosokként fogom bemutatni, mert maguk a kapcsolatok is nagyon érdekesek és kifejezőek, nem igazán lehet elválasztani egymástól a két szereplőt. Az egyetlen kivételt a Tohsaka Tokiomi – Gilgamesh, illetve a Kotomine Kirei – Assassin páros jelenti: itt Tohsaka és Assassin külön részt kapnak majd, és Kireit Gilgamesh-sel teszem egy csapatba.

Waver Velvet és Nagy Sándor

„- Waver Velvet… akarnál az alattvalóm lenni?
- Te… vagy a királyom. Szolgállak, minden erőmmel. Mutasd meg nekem az álmaidat!
- Legyen így. Nekem királyként feladatom, hogy álmokat adjak. Neked, az alattvalómként kötelességed, hogy megőrizd őket a végsőkig, és megmutasd a jövő generációjának. Élj, Waver! Váltsd valóra az álmokat! Élj hosszan és mesélj róluk! A királyodról… arról, hogy Iskandar hogy vágtatott a csatába.” – Nagy Sándor és Waver Velvet utolsó beszélgetése

Waver az Óratoronyban

Waver Velvet, ahogy az összefoglalóban már említettem, egy komoly háttér nélküli mágus: említik, hogy a családjában csak három generációnyi varázsló volt, így senki nem vár tőle sokat. A fiúnak meggyőződése, hogy kitartással és ésszel képes lesz felérni a hatalmasok szintjére, Londonban is az Óratoronyban (lényegében egy mágusiskola) tanul, de folyamatosan visszarúgják: a tanára, Kayneth El-Melloi Archibald minden probléma nélkül megalázza a társai előtt, és közli vele, hogy akárhogy próbálkozik, nincs esélye. Waver végül egy véletlent követően meglopja a férfit, megszerzi tőle a Nagy Sándor megidézéséhez szükséges köpenydarabot: abban reménykedik, hogy a Grálháborúban csak a képességek, és nem az előélet számít majd, így végre bebizonyíthatja az erejét.

Nagy Sándorról magáról (akit a sorozatban még Iskandarként, vagy a Hódítók Királyaként emlegetnek) történelemórán szerintem legtöbben hallottunk. Makedónia királya volt, és legendás hódító és stratéga – a birodalma a Peloponnészoszi-félszigettől az indiai szubkontinensig terjedt. Noha valós történelmi alak, rengeteg mítosz és anekdota övezi – egyes történetek szerint Artemisz istennő segédkezett a születésénél, és voltak olyanok is, amik félistenként, Zeusz fiaként festették le. Különösen sok őt övező történet kapcsolódik a lovagláshoz, amit állítólag gyermekkorától magas szinten űzött – valószínűleg ez az oka annak is, hogy a Fate/Zeróban a kasztja Rider (Lovas). A kedvenc lova (akit állítólag csak ő tudott megszelídíteni, mert más lovast nem tűrt meg a hátán) Bukephalosz volt – amikor egy indiai csatában elpusztult, Nagy Sándor egy várost (Bukephaliát) alapított a tiszteletére.

Nagy Sándor Waverrel

A történetek szerint művelt, intelligens ember volt, kiválóan játszott lírán, érdekelte a költészet, a dráma, de a legfőbb tehetsége a harcban állt, több fegyvert is forgatott – egyesek állították, hogy részt vehetne az Olümpiai játékokon, de ezt elutasította, a sportot megvetette. Állítólag közölte, „csak akkor lenne hajlandó indulni, ha királyokkal mérkőzne meg”. A trónra kerülésekor apja örökségét vitte tovább: megörökölte a Korinthoszi-szövetség vezető tisztségét, és egy balkáni hadjáratot követően a figyelme Kis-Ázsia felé fordult. Elfoglalta Perzsiát, Palesztinát és Egyiptomot is. Az indiai hadjáratának nincs igazán ismert katonai oka, valószínűleg inkább személyes kíváncsiság és kalandvágy hajtotta (ez visszatérő gondolat a Fate/Zeróban: itt Nagy Sándor többször emlegeti, hogy Okeanoszt akarta látni, és „nem tudta, valóban várja-e ott valami”). Ez a hadjárat végül nem bizonyult hosszú életűnek: az indiai klíma megviselte a katonákat, és sok veteránt helyben telepítettek le, akik már nem reménykedhettek a hazatérésben. Nagy Sándor végül harminckét évesen halt meg, ismeretlen betegségben (a maláriát vagy a tífuszt tartják a legvalószínűbbnek): kicsapongó életmódja (jelentős alkoholfogyasztást is ideértve) és a rengeteg harc legyengítette a szervezetét, és nem tudott megbirkózni vele.

Nagy Sándor karaktere a sorozatban roppant szórakoztató, és éppen olyan kicsapongó, mint amilyen a történelem alapján lehetett. Végtelenül lelkesíti a modern világ, örömmel rendel magának az internetről pólót és nadrágot, mindent meg akar kóstolni, konzolos játékokkal játszik, térképeket tanulmányoz, hogy megértse, mekkora a világ és hol volt a helye benne. Mikor megkérdezik, mit kívánna a Gráltól, közli, hogy újjá akar születni: egy szolgáló lélekként nem hódíthatja meg ezt az új világot. Nincsenek megbánásai, a saját életében hozott döntéseire annak ellenére jókedéllyel reflektál, hogy az eredményük távolról sem volt pozitív. A Grálháborút élvezi, de nem veszi igazán komolyan – a harcért harcol (és esetenként azért, hogy valamit „megtanítson” a másiknak), de probléma nélkül leül borozni a riválisokkal.

Nagy Sándor és Waver, miután a fiú feladja a mester szerepet

És Wavernek igazából pont erre van szüksége. Nagy Sándortól elsőként bátorságot tanul – a Hódítók Királya mindig magával viszi a csatába, ott utazik a szekerén, ott ül vele a lován. Tisztában van vele, hogy az ereje elég, hogy megvédje a fiút, Waver egyszer sincs ténylegesen veszélyben mellette, de közben megtapasztalja a konfliktushelyzeteket, megéli a félelmet és megtanulja, hogyan nézzen szembe vele. Amikor egy helyzetben megtörik, vagy egy szituációt nem tud feldolgozni (például mélyen megrázza a Gilles de Rais által rendezett mészárlás), Nagy Sándor hagy neki időt, megnyugtatja, nem kéri számon és nem alázza meg („Nem gúnyollak. Ha találkoznék valakivel, aki látja mindezt, és kicsit sem törik össze tőle, azt én vágnám pofán…”). Az egyik első csatában Lancer és Saber között a fiú volt tanára is megjelenik, és Waver önbizalma láthatóan azonnal meginog. Ebben az esetben a férfi azonnal felvesz egy szülőszerepet, kigúnyolja El-Melloit, és megerősíti a fiút. Wavernek ugyan tényleg nem látjuk nagy mágikus erejét (idővel kiderül, hogy Nagy Sándor is a saját energiájából gazdálkodik, nem tőle nyeri, mint a legtöbb szolga), de újra és újra megcsillogtatja az eszét és a kreativitását: kevésből is kihoz annyit, amihez másoknak nagy rituálék kellenek, és életében először végre megkapja az elismerést és támogatást ezért.

Waver szembenéz Gilgamesh-sel

Végső soron, a kiemelt idézetben is kimondott módon a mester-szolga viszony teljesen átalakul. Waver (aki időközben szoros kapcsolatot alakít ki az idős házaspárral, akiket eredetileg megbűvölt, hogy az Angliából hozzájuk látogató unokájuknak higgyék) lemond a mester szerepről, eldobja a három pecsétet, amivel joga lenne feltétel nélküli engedelmességre kényszeríteni Nagy Sándort, és kijelenti, hogy kiszáll a háborúból. A kapcsolatukat azonban ez nem töri meg, a Hódítók Királya továbbra is magával viszi, kijelentve, hogy nem a mesterének, hanem a barátjának tartja, a halála előtt pedig kinevezi az „alattvalójának”, akinek az utolsó parancsa, hogy éljen és vigye magával az emlékét. A búcsú után Waver szembenéz Gilgamesh-sel: a férfi gúnyolódik vele, és provokálja („Ha tényleg az alattvalója vagy, nem illene megbosszulni a királyod?”), de a fiú a szemébe tud nézni, és határozottan kiállni ellene. Nagy Sándort bár mélyen meggyászolja, de egyben örömmel emlékezik rá – a sorozat talán legpozitívabb zárását ő kapta, erősebb, jobb ember lett, saját álmokkal, aki már nem a környezete elvárásain keresztül határozza meg önmagát.

Noha nem hangsúlyozzák erősen a szín-szimbolika szerepét, de érdemes megjegyezni: a Fate/Zero-ban a szolgák legtöbbje azért rendelkezik valamilyen jellegzetes színskálával. Nagy Sándor egyértelműen a vöröset kapta, vörös a haja, vörös a köpenye. A vörös esetében utalhat egyszerűen a kicsapongó életmódra, a földi javak élvezetére és a szenvedélyre – de megemlíthető a Mars bolygó analógiája is, tekintve, hogy egy harcos, hadvezér karakterről van szó.

Kayneth El-Melloi Archibald és Diarmuid Ua Duibhne

„Nincs bennem gyűlölet senki iránt. Csak a sors az, ami mindig túl kegyetlen. Csak azt akarom ettől az élettől, hogy hűséges lehessek, ha már az előzőben nem lehettem az. Nem akarom újra azt a szomorú sorsot…” – Diarmuid Kayneth sérülése után

Kayneth-ről alapvetően elég keveset tudunk meg. Kiderül, hogy az óratorony mestere, egy befolyásos máguscsalád feje, aki elsősorban nem a kívánságért, hanem pusztán a családjának dicsőségéért csatlakozik a harchoz. Bár kevés jelenete van, de ezek is nagyon kifejezőek, és rövidesen az egyik legellenszenvesebb személyiséggé teszik. Kayneth rossz tanár, és indokolatlanul beképzelt: Waverrel is lekicsinylően viselkedik, de mikortól Diarmuiddal is interaktál, egyértelmű, a szolgáját is megalázza és semmibe veszi. Gyáva ember, aki akkor lép a tűzvonalba, ha biztosnak érzi a győzelmét, és a halál torkában bármire képes, hogy túléljen. Ha érez is iránta szánalmat az ember, kötődni hozzá nehéz.

Diarmuid és Gráinne az egyik flashbackben

A szolgája ellenben az egyik legtisztább karakter a történetben. Diarmuid Ua Duibhne (Djármud o Dubin-nek ejtik a legtöbb változatban, de találtam olyan átiratot, ami szerint a Gyiármígy o duvnye a helyes…), más fordításokban Diarmuid O’Dyna vagy Diarmuid a szerelemfolttal egy ír/kelta mitológiai alak, Fianna lovagjainak egyike, Donn-nak, az ír halálistennek fia, akit a szerelem istene, Aenghus Óg nevelt. Két lándzsát forgatott, a sárga Gáe Buidhét, és a vörös Gáe Deargot – ezek soha be nem gyógyuló sebeket ejtettek. A Fate/Zero-ban ezen kicsit csavarnak, ott Gáe Buidhe ejti a be nem gyógyuló sebeket, Gáe Dearg pedig át tud hatolni a mágián (például meg tudja sebesíteni Arthurt az elvarázsolt páncélban is), de egyértelműen a két lándzsára utal a kasztja (Lancer, „a lándzsás”) is. A mitológia szerint a fiatalság istennője megátkozta: egy anyajegyet varázsolt a szeme alá, amire, ha egy nő ránézett, azonnal beleszeretett. Ennek az anyajegynek szerepe van a legtöbb történetében (például a zeneajánlóban feldolgozott „Diarmuid és a csúnya hölgy”-ben), de a leghíresebb közülük a Diarmuid és Gráinne (ejtsd: Gránja) üldözése.

Eszerint a történet szerint Fianna vezetője, Fionn mac Cumhaill (kérlek, ne kérjétek, hogy ezt is kitaláljam, hogy ejtik) feleségül akarta venni Cormac Mac Art-nak, Írország királyának lányát, a szép Gráinne-t. A lány nem örült a dolognak, Fionn már nem volt fiatal, ellenben megakadt a szeme a lovagjain és köztük is Diarmuidon, akibe az átka miatt azonnal beleszeretett. Az eljegyzés estéjén altatót cseppentett Fionn és a vendégek italába, és arra kérte a férfit, szöktesse meg, mikor pedig Diarmuid nemet mondott, egy ún. „geis”-t helyezett rá: ez az ír mitológiában gyakran visszatérő átok, lényegében kényszerít valakit egy cselekedetre. Az átok miatt Diarmuid menekülni kényszerült a lánnyal, el kellett árulnia a hűségét lovagként, és a barátságát is az urával. A történet hosszan követi a Gráinne mentése közben átélt kalandjait (amiben nem egyszer Aenghus Óg is segítette), míg végül, sok év után Fionn megbocsát neki, és elfogadja a házasságát a hercegnővel. A barátságuk nagyjából helyre is áll, de nem sokkal később Diarmuid halálát egy újabb átok okozza: eszerint sosem sértheti fel egy vaddisznó bőrét. Mikor Fionn-nal vadászni mennek a régi idők emlékére, a férfit megtámadja egy vaddisznó, és önvédelemből lesújt rá – sikerrel is jár, de halálos sebet kap. Az egyetlen, ami megmenthetné a Fionn kezéből ivott víz (ennek gyógyító hatása van), de amikor merne a patakból, a férfinek eszébe jut az árulás, és Diarmuid menekülése a menyasszonyával, így kicsorog az ujjai között: mire harmadszorra tényleg odaviszi hozzá, a lovag már meghalt.

Diarmuid Kayneth ágya mellett

Diarmuid története bár látszólag klasszikus hős és lovagmítosz, varázslattal, csatákkal, megszöktetett hercegnővel, de átüt benne egy nagyon tragikus elem: az, hogy a főszereplő egy pillanatig sem ura az életének. Újra és újra sarokba szorítják az átkok, amiket mértek rá, az elkerülhetetlen (és határozottan nem lovagi) haláltól, a szerelem problémáján át (mivel minden nő beleszeret, sosem tudhatja, ki szereti önmagáért – a mitológiában a karakter a hajával néha próbálja is rejteni az anyajegyét emiatt. Erre utalás lehet a Fate/Zero-s karakterdizájnban, hogy Diarmuid egy hajtincse folyton a szemébe lóg), egészen addig, hogy Gráinne-val szemben konkrétan azt a lehetőséget is elveszik tőle, hogy nemet mondjon. Próbál lovag maradni, megőrizni a becsületét döntésről döntésre, de annak ellenére, hogy végig tisztességes marad, végső soron mindig rajta csattan az ostor, mindig ő az, aki fizeti az árakat. És az anime is erre játszik rá.

Kayneth-szel szemben Diarmuid feltétel nélküli, vak hűséget fogad – ahogy ki is mondja, megpróbál olyan hű lenni hozzá, amilyen Fionnhoz, önhibáján kívül nem lehetett. A mesterét maximális mértékig tiszteli, sosem emeli fel vele szemben a hangját, és amikor a férfi felelősségre vonja olyasmiért, amiben nem bűnös, azt is eltűri. A férfi feleségével, Sola-Ui-val való kapcsolatában azonban visszaköszön a Gráinne mítosz: a nő ugyanúgy hatása alá kerül az átoknak, mint annak idején Gráinne (Diarmuid meg is jegyzi, hogy „ugyanúgy néz rá”), ugyanúgy szembefordul Kayneth-szel, mint a lány Fionnal, és a történet már előre is vetítette Diarmuid ismételt tragédiáját.

Diarmuid kettétöri Gáe Buidhét

Az egyetlen, akivel egyenrangú, és kölcsönösen megértő kapcsolatot ápol a történetben az Arthur: ő bár a Fate univerzumában nő, de nem hatnak rá az átkok. Szimpatizál a férfivel, de nem vált tőle halmazállapotot, egyenlő ellenfélként és lovagként ismeri el. Az első párbajuk után mindkettejüknek nagy vágyává válik, hogy tisztességes módon fejezzék be a küzdelmüket. Arthur végletesen becsületes, kényszeresen önfeláldozó attitűdjével Nagy Sándor és Gilgamesh nem tudnak mit kezdeni, a szintén lovagkultuszból érkező Diarmuid viszont abszolút megérti és tiszteli. Mikor a nő elengedi, hogy Kayneth segítségére siessen (noha tudja, hogy ezzel a saját mesterét juttatja hátrányba), Diarmuid cserébe megkíméli Kiritsugu életét („Ne felejtsd el… csak a Lovagkirály nemességének köszönheted az életed!”), sőt, egy ponton félbetöri az egyik lándzsáját, hogy Arthur sebei begyógyulhassanak. Később a halála előtti utolsó párbaj kezdetén azt is megjegyzi, hogy „az egyetlen, ami még békét ad a szívének, az Saber becsülete és a harci szellemének tisztasága”, tehát ez a kapcsolat lényegében végigkíséri Diarmuid teljes történetét.

Diarmuid halála

És sajnos meg kell említeni, hogy nem ér szép véget: a karakter végül ugyanarra a sorsra jut, mint a mitológiában. Kiritsugu, akit korábban becsületből életben hagyott, megzsarolja a mesterét, aki az egyik pecsétjével öngyilkosságra kényszeríti – a pecsét, ironikus módon, nagyjából ugyanúgy működik, mint az ír mitológia geis-ei, nem lehet neki ellenállni. Diarmuidnál ez a második halál az, aminél elszakad a cérna. Először számonkéri a mestereket („Ennyire kell nektek az a nyomorult Grál? Hát ennyire nyerni akartok? Összetöritek még azt az egy kis álmot is, amit én őrizgettem? Nincs bennetek semmi szégyen?”), majd a jelenet végén elátkoz mindenkit („Átkozott legyen a Grál! Csak kínt hozzon a kívánság, amit teljesít! És ha ott álltok a Pokol közepén, emlékezzetek Diarmuid haragjára!”). A mitológiában ő maga sose mond átkot, mindig csak eltűri a csapást – a Fate-ben ezáltal az utolsó jelenete erősen mutatja, hogy mennyire tönkrement. Az átka ráadásul valóra válik: Kirei győzelmével fél Fuyuki lángokba borul, a túlélők (köztük a haláláért felelős Kiritsugu is) csak szenvednek, és „a pokol ereszkedik a városra”.

Diarmuid esetén is meg kell említenem a színkódot – nála ugyan kevésbé intenzív, mint Nagy Sándor esetén, de azért láthatóan a zöld dominál a viseletében. A zöldet eleve sokszor asszociálják Írországgal, ma már tulajdonképpen azt tekintjük az írek nemzeti színének. A természet színeként a remény és a fiatalság kifejezője, de néha hozzákapcsolják a féltékenységet is – ez nagyon szépen összecseng Diarmuid anyajegyének átkával, és annak következményeivel. Írország nemzeti színeként a zöldhöz szokták kapcsolni a lóherét is, aminek három szirma a hitet, a reményt és a szeretetet jelképezi (amennyiben van egy negyedik is, az a szerencse – ezért mondjuk, hogy a négylevelű lóhere szerencsét hoz). Az ír mitológiai figurák, például a faerie-k (tündérek) is jellemzően zöldbe öltöznek.

Uryuu Ryuunosuke és Gilles de Rais

„- Isten szereti az emberi erényt, a reményt. De szerintem éppen úgy szereti a vért, a sikolyokat, a kétségbeesést is! Ha nem szeretné, nem csinálta volna ilyen színesre a kiontott beleket. Szerintem mindenben látjuk Isten szeretetét!
- Ebben a korban, ahol az emberek nem hisznek, és a vezetőitek elfeledték Isten szavait… nem gondoltam volna, hogy egy olyan friss, lelkesítő hit születik, mint a tiéd! Mélységes tiszteletem, Ryuunosuke, mesterem!” – Ryuunosuke és Gilles

Ha már az eddigiekben a legtisztább karakterekről beszéltünk, itt az idő meglátogatni a skála másik végletét Caster („A Varázsló”) és mestere személyében. Akik olvasták a Drifters elemzést, azoknak Gilles de Rais neve már ismerősen cseng, ott az Endek között találkoztunk ezzel a karakterrel, akit bár iszonyú bűnöket elkövetett, de zavaróan megszánható figuraként tüntettek fel, aki elvesztette a hitét az emberiségben, és a pokolba akarta követni Jeanne d’Arc-ot, akibe reménytelenül szerelmes volt.

Gilles de Rais első megjelenése

A Fate-ben a koncepció hasonló, de Gilles karaktere sokkal szélsőségesebb: itt valódi szörnyeteg. A nevét is, lényegében csak az első évad elején tudjuk meg, addig az általa inspirált mese főszereplőjeként, Kékszakállként mutatkozik be. A történetből kiderül, itt is együtt harcolt Jeanne d’Arc-kal, és belé is szeretett (Arthur nagy mértékben hasonlít a nőre, így össze is téveszti vele), és itt is meghasonult a hitében, mikor kivégezték (többször Saber fejéhez vágja, hogy „még mindig elfogadja, hogy Isten játékszere, mikor Isten cserben hagyta”), és itt is ezt követően kezdett a gyilkolásba. A történelmi adatok szerint Gilles de Rais a történelem egyik első, és leghíresebb sorozatgyilkosa: az áldozatai főként gyerekek voltak, a becsült számok szerint száznál is többen. A feljegyzések szerint mélyen beleásta magát az okkult tudományokba is (valószínűleg ebből származik, hogy Casterként jelenik meg). Végül, sok év után sikerrel letartóztatták, és kötél általi halálra ítélték.

A történetben Gilles-t egy kamaszfiú, Uryuu Ryuunosuke idézi meg, aki maga is bomlott elméjű és brutális: az első jelenetben, amikor megismerjük, ő maga is elrabolt egy gyereket, mikor pedig Caster brutálisan megöli a kisfiút, őszintén lelkesedik érte, és várja, hogy a férfi „további klassz dolgokat mutasson neki”. Ahogy Kirei fogalmaz, a fiú egyetlen motivációja a Grálháborúban való részvételre, hogy engedélyt kapjon a gyilkolásra: a páros jellemzően nem is vesz részt a csatákban, függetlenül okoznak hatalmas pusztítást, és hagynak maguk mögött rengeteg holttestet. A tetteik végül elég súlyossá és látványossá válnak, hogy az egész versengést felfüggesszék érte, és a maradék hat szolga összefogjon a legyőzésükhöz (bár Gilgamesh és Lancelot közreműködése azért erősen megkérdőjelezhető, de mondjuk azt, hogy ők is részt vettek).

Ryuunosuke halála

Ryuunosuke maga rendkívül zavaros személyiség – pusztító, veszélyes, erőszakos karakter, aki tényleg tömegeket mészárol le mosolyogva, de közben úgy hat, mintha semmi képe nem lenne a tettei súlyáról. Nem érti a gyilkosság mibenlétét, a hátrahagyott helyszíneket „művészetként” értékeli (és amikor a testek eltűnnek, elsírja magát, és szidja a világot, hogy miért „pusztították el” a munkáját), és idővel azt is látjuk, a saját sérülései és fájdalma ugyanúgy lenyűgözi, mint másoké: mikor Kiritsugu meglövi, a fiú csillogó szemmel suttogja, hogy „milyen gyönyörű” a kifolyó vérének színe. Gilles-lel annak ellenére, hogy mindketten elmebetegek, megdöbbentően emberi pillanatai is akadnak: vigasztalják egymást, Ryuunosuke a férfi rögeszmés szerelmével kapcsolatban is megértőnek bizonyul. És pont ezért bizonyos szempontból én Ryuunosukét érzem a Fate/Zero legnagyobb hiányosságának: mivel kifejezetten taszító karakter (és Casterrel együtt az első évad fő antagonistájának is tekinthető), ezért nem meglepő, hogy nem szántak rá sok időt, ugyanakkor a viselkedése, a fiatal kora, és a háttértörténet hiánya miatt az emberben rengeteg kérdés marad vele kapcsolatban.

Nem meglepő az sem, hogy Gilles de Rais egyike a fekete színkódos karaktereinknek: és egyértelműen a fekete legsötétebb oldalát, a halált, a káoszt, a bűnt jeleníti meg.

Matou Kariya és Lancelot

„Volt valaki, akit szerettem. Ő kedves volt, gyengéd. Mindennél jobban vágytam rá, hogy boldog legyen. Odaadtam érte az életemet. Ezért tűrtem el minden fájdalmat eddig. Tűrtem, tűrtem, tűrtem, tűrtem, tűrtem, tűrtem, tűrtem az egészet!” – Kariya Aoiról és a saját sorsáról

„Nem tudtam nem szeretni Guinevere-t. És nem tudtam megbocsátani magamnak. De Arthur… te sosem kérted rajtam számon, amit elkövettem ellened. Sosem akartál bosszút állni. Csak ott álltál előttünk, fürödve az igazságban. De én azt akartam, hogy ítélj el. Ha a haragod lesújt rám, talán nem nyel el az őrület, ahogy keresem a bocsánatot.” – Lancelot Arthurnak

Kariya sorsa tulajdonképpen az első epizódtól látványosan egy irányba mutat, és nagyon tragikus. Mint megtudjuk, a családjának örököse lett volna, de egészen fiatalon meghasonult a mágusvilág manipulációival és kegyetlenségével, vagyis elfordult a Matou-któl, és új életet kezdett. Később megismerkedett a Tohsaka család két lányával, Rinnel és Sakurával, valamint az anyjukkal, Aoi-val (a történet több pontján sejtetik, hogy reménytelenül szerelmes volt a nőbe) – és egy évvel a Grálháború előtt szembesül a ténnyel, hogy a kisebbik lányt, Sakurát örökbe adták a Matou családnak.

Kariya, miután a testébe ültették a bogarakat

Kariya pedig innentől visszazuhan a mágusvilág sötétségének mélyébe. Tudva, hogy milyen sors várhat a kislányra, felkeresi az apját, és noha ő maga gyengécske mágus, aki jóformán egyáltalán nem képezte magát, felajánlja az életét Sakura szabadságáért – megígéri, elhozza a Grált, ami megadhatja a férfinek a vágyott halhatatlanságot. Matou Zouken végül elfogadja az áldozatát, de minden tisztelet vagy becsület nélkül. Azon túl, hogy lényegében lassú és fájdalmas halálra ítéli a fiát (bogarakat ültet a testébe, amelyek megnövelik a varázserejét, de pár hónap alatt elpusztítják belülről – a sorozat nagy részében Kariya haja már ősz, az egyik szemére nem lát, az erek kidomborodnak az arcán… sokszor azt is látni, hogy bogarak mozognak a bőre alatt), a történet során fokozatosan lelkileg is leépíti, lépésről lépésre szembesíti a gyengeségeivel, és azzal, hogy hiába adja oda mindenét, nem menthet meg senkit. Kariya rendkívül tiszta szándékkal, és nagy akaraterővel lép be a történetbe: tulajdonképpen a teljes mentális összeomlásig egyszer sem halljuk panaszkodni, elviseli a fájdalmat, a pszichés nyomást. Azonban túl naiv és messze nem elég erős ahhoz, hogy megálljon az ellenfeleivel szemben, akik között jónéhányan mester manipulátorok. Onnantól kezdve, hogy kapcsolatba kerül Kirei-jel kötélen rángatott bábbá válik a férfi kezében, képtelen belátni, hogy a pap lényegében egyáltalán nem kezeli partnerként, csak a szenvedése szórakoztatja. A szándékának alapvető tisztasága ide vagy oda, az is egyértelmű, nem győzhet: csak bajt hozna mindenkire, ha Zouken kezébe juttatná a Grált. A sorozat előrehaladtával a karakter elméje egyre bomlottabb, egyre nagyobb erőfeszítéssel tud talpon maradni, egy idő után látványos, hogy már ő sem biztos benne, mi álom, és mi valóság: totális mentális összeomlásba és megsemmisülésbe zuhan.

Lancelot első megjelenése

A szolgájával, Lancelottal gyakorlatilag nincs köztük valódi kommunikáció – ennek az egyik oka, hogy Lancelot a Berserker („Az őrült”) kasztba tartozik, a sorozat második évadának végéig gyakorlatilag abban sem lehetünk biztosak, hogy egyáltalán megmaradt bármi tudatossága. Fekete Lovagként újra és újra megjelenik, hatalmas az ereje és pusztít, de a cselekedetei nem mutatnak határozott irányba. Aztán a második évadban láthatjuk, hogy Kariya jellemzően az álmaiban látja: Lancelot fekete-vörös füstben lebegve jelenik meg előtte, fojtogatja, fenyegeti, de azért valamennyit felfed magából is („Én vagyok a megvetett, a kikacagott, a gyűlölt. Ne dicsérd az én nevem! Ne irigyeld az én testem!”). Parancsolni gyakorlatilag csak a pecsétek által képes neki (mikor Kirei-jel szövetségre lép, a pap folyamatosan meg is újítja a pecsétjeit), a Fekete Lovag egyébként teljesen öncélúan cselekszik. Aztán végül egy harcban szembekerül Arthurral, lehull a sisakja, és megtudjuk a nevét.

Lancelot maga is az Arthur mondakör tagja, a kerekasztal első lovagja, Arthur király testvérként szeretett barátja. Rengeteg történetnek szereplője mellette, de talán a leghíresebb a Guinevere-rel, Arthur feleségével kialakult szerelmi háromszög – ennek rengeteg változata van, de a legelterjedtebb, hogy Lancelot szerelmes lesz a királynébe, és hosszan vívódik az Arthur irányában érzett hűség és mély barátság, és a nő irányába táplált romantikus érzelmek között. Végül a szerelemből tényleges viszony lesz, Guinevere megcsalja Arthurt, aki összeomlik az elvesztett szerelem és elvesztett barát miatt – a legtöbb változatban ugyan megbocsát, de a csalódása sokszor katalizátora Camelot bukásának.

Arthur a jobbján Lancelottal

A Fate univerzum történetében enyhe csavar a témán, hogy már sokszor említett módon Arthur nő, csak férfinek öltözik: a házassága Guinevere-rel nem szerelemből, hanem kizárólag politikai érdekből, a látszat kedvéért köttetett. Arthur értelemszerűen nem tud a nő férje lenni, és pont ezért, mikor viszonyt kezd Lancelottal, nem bünteti – elfogadja a dolgot a helyzet egyértelmű következményeként. Az első lovag azonban nincs tisztában a részletekkel, mély bűntudatot érez, és sosem tudja rendezni a kérdést a királlyal: gyakorlatilag beleőrül az önostorozásba. Amikor a sorozatban Arthur felismeri, az elzárkózása mit tett a legjobb barátjával, teljesen összeomlik – még eltökéltebbé válik, hogy megkeresse a Grált (kijelenti, hogy csak így nyerhet bocsánatot azért is, ami Lancelottal történt) és még az utolsó jelenetekben, a túlvilágon is siratja a férfit. Egyúttal azonban az is egyértelmű, az első lovag nem gyűlöli, és büszke a barátságára – a nőhöz intézett utolsó szavai, hogy „ő volt a legnagyobb minden királyok között” és „mindenki, aki szolgálta, így érezte”. Ezáltal Diarmuidon kívül ő az egyetlen, aki tiszteletet és elismerést, nem kritikát fogalmaz meg felé.

Kariya fojtogatja Aoit

Lancelot és Kariya történetében nincs sok párhuzam (ellentétben Kayneth-szel és Diarmuiddal, akik esetén a történelem ismételte önmagát, vagy Gilles-lel és Ryuunosukével, akik nagyon hasonló mentalitású emberek), de azért mégis van bennük valami közös: mindkét esetben a saját életszemléletük ejtette őket csapdába. Ahogy Lancelot önmagát büntette egy helyzetben, ahol nem volt bűnös, úgy Kariya önként lett mártír, mikor senki nem kért tőle áldozatot. Mindketten rengeteg energiát és akaraterőt fektetnek abba, hogy az önzést eltüntessék az életükből, és mindketten tönkre is mennek belé – ráadásul mindketten a józan eszüket veszítik el. Kariya az utolsó jeleneteiben már rendszeresen hallucinál, néha azt hiszi, hogy Sakurával beszélget – korábban a Kirei által megrendezett jelenetben egy rosszabb pillanatában nekiesik Aoinak, és bár a nő túléli, de ő azzal a meggyőződéssel távozik, hogy megölte. A zárójelenetében ugyan Sakura maga löki Zouken bogarai közé, azzal a kijelentéssel, hogy „így jár mindenki, aki szembeszegül a nagyapával”, de Kariya lényegében fel sem fogja, hogy haldoklik – ő úgy látja, mintha sikerült volna megmentenie a kislányt, és visszavitte volna az anyjához, hogy aztán „ideális családként” éljenek.

Lancelot egyébként a másik fekete színkódos tagunk a történetben: ez egyrészt egyszerűen abból jön, hogy a Pendragon legendában is megjelenik Fekete Lovagként, másrészt viszont a fekete és a vörös kombináció gyönyörűen mutatja a pusztítást és a káoszt, amit Berserkerként magával hoz. Érdemes megjegyezni azt is, hogy a fekete az ismeretlen, a rejtély színe: Lancelot pedig sokáig az egyik legnagyobb kérdőjel, őt ismerjük meg utoljára a szolgák közül.

Kitekintés: Tohsaka Tokiomi és Hassan-i Sabbah

Kitekintésnek nevezem, és más a szerkezete is ennek a blokknak, mert Hassan-i Sabbah (Assassin, „A Bérgyilkos”) nem Tokiomi szolgája, hanem Kirei idézi meg a háború kezdetén. Viszont Kirei esetén történik egy szolgacsere a sorozat felénél: ekkor meggyilkolja Tokiomit, aki őt addig a bábjának tekintette, és segítőként akarta felhasználni, végső soron pedig ki is zárná a versenyzők közül, és szövetséget köt az egyedül maradt szolgájával, Gilgamesh-sel. Noha Gilgamesh kezdettől jelen van, és Tokiomival interaktál is, de köztük látványosan nem alakul ki valódi dinamika, vagy kötelék: Gilgamesh már akkor is Kirei-jen tartja a szemét, mikor a pap még látványosan próbálja kivonni magát az egész helyzetből. Éppen ezért fontosnak tartottam, hogy azt a párost együtt elemezzem, és egy külön, rövidebb blokkot kapjanak Tohsakáék.

Tokiomi Kireijel az első epizódban

Tohsaka Tokiomi bár ellenszenves személyiség, de érdemes megjegyezni: első benyomásra a megismert máguscsaládok közül messze az övé a legnormálisabb. Ténylegesen a gyerekeként foglalkozik Rinnel, a felesége szereti, és bár fényűző körülmények között él, de az otthona is elérhető, látható a külvilág számára, nem megbűvölt határok védik, mint mondjuk az Einzbern kastélyt. Aztán persze elkezdik sejtetni, hogy bőven vannak problémák: a leglátványosabb jel egyértelműen Sakura sorsa, akit Tokiomi (a Kariyánál említett módon) örökbe ad a Matou családnak. A döntését ugyan indokolja, közli, hogy a szabály szerint csak egyetlen lányának adhatta volna át a család titkait, tehát egy jobb karriert és életet akart a fiatalabbnak is, de az érvelésébe sok ponton hiba csúszik: például egyértelmű, Sakura távozása azt jelenti, hogy a következő Grálháborúban a két lány szembekerül egymással. Ugyancsak rávilágít a szemléletének sötétségére, amikor később megismerjük Kiritsugu gyermekkorát, és az apja, Emiya Norikata ugyanazokat az érveket sorakoztatja fel a tettei mellett, amikkel Tohsaka védi a saját gyermekeinek beáldozását. Tokiomi a környezetéhez képest normális ugyan, de attól még nem jó ember: ugyanúgy pusztítóan ambiciózus, és ugyanúgy nem törődik mással, mint a tudás és hatalom hajszolásával, mint a legtöbb megismert mágus karakter. Bizonyos szempontból ez okozza a vesztét is: nem ismeri fel a saját hatalmi játszmájában eszköznek tekintett Kirei vívódását és az általa jelentett fenyegetést egészen addig, míg a férfi kést nem állít a hátába.

Hassan megjelenése a sorozatban

Hassan-i Sabbah esetén lesnem kellett, mert Assassin neve egyszer sem hangzik el a sorozatban – kicsit zavaros is, hogy egyetlen karakterről, vagy sok különálló személyiségről beszélünk. Ez igazából nagyon illik magához a történelmi személyhez: Hassan-i Sabbah egy perzsa bérgyilkos volt, aki többek között arról híres, hogy megalapította a Hashshashint, egy bérgyilkos rendet. Később szerepelt Marco Polo leírásaiban is, itt a „Hegyi Öregként” (Old Man of the Mountain) hivatkoznak rá, Európában ez lett a legismertebb neve. Szintén nagy eredményei közé tartozott Alamut erődjének elfoglalása. Hassan rendkívül művelt ember volt, állítólag számos nyelvet beszélt, értett a tenyérjósláshoz, a filozófiához, a matematikához (azon belül is különösen magas szinten a geometriához) és a csillagászathoz.

A karakter azonban szinte egyáltalán nem kerül kibontásra, nem véletlenül: Hassan éppen úgy mozog az árnyak között, ahogy Kireit az árnyékba szorítják. A fiatal pap tulajdonképpen csak Tokiomi parancsait tolmácsolja neki, megfigyelni küldi, de semmilyen kommunikáció, semmilyen személyes ambíciókról szóló vita nem zajlik le köztük – gyakorlatilag kevesebbet beszélnek egymással, mint Kariya és Lancelot. Kirei igazi érdeklődése a Grálháború iránt is csak akkor kezdődik, mikor Hassan meghal, de a Grál egy új pecsétet tesz a kézfejére: vagyis lényegében visszahúzza a játékba, és felszólítja, hogy szerezzen egy új szolgát.

Hassan képességeinél még érdemes megjegyezni, hogy több, teljesen különböző alakként jelenik meg (némelyik női, némelyik magasabb termetű) – ez valószínűleg magára a Hashshashinra utal. Ő a harmadik és egyben utolsó fekete színkódosunk, ami nem is meglepő: nála egyértelműen inkább az éjszaka, a titkok színeként jelenik meg, ami az Assassin kaszthoz remekül passzol.

Kotomine Kirei és Gilgamesh

„- Ó, Kirei… miért gondolod, hogy a gyönyör ellentétben áll a tragédiával és kínnal? A gyönyör sok formában jöhet. Te ezt nem érted, ezért vagy ennyire összezavarodva.
- De ez megbocsáthatatlan! Hősök királya, egy olyan démonnak, mint te, talán édes mások szenvedése. De ezek egy bűnös lélek érzései! Gonoszság, amit büntetni kell! És ez csak még inkább igaz, ha valaki a hit útját járja, mint én…
- Á, szóval ezért tartod bűnnek a gyönyört. Döbbenetes, hogy ki tudtál csavarni minden fogalmat az életedben. Igazán érdekes ember vagy…” – Gilgamesh és Kirei az egyik beszélgetésük során

Kotomine Kirei a máguscsaládok képviselői mellett az egyház végrehajtójaként jelenik meg. Fiatal pap, akit a Grál akarata ellenére választ ki: a dolog kezdettől összezavarja, mert nincs kívánsága, nem tudja elképzelni, mit kezdene a győzelemmel. Gyakorlatilag az első epizódtól nyilvánvaló, Kireinek semmi lehetősége az önkifejezésre, mert senkinek nem számít, ki ő. Hol az apja és az egyház, a vallási dogmák azok, amik megszorítják, és amik ellehetetlenítik számára, hogy bármilyen önvizsgálatot végezzen (Kirei karaktere lényegében kétlábon járó egyházkritika), megismerkedjen és szembenézzen az érzéseivel, hol pedig Tohsaka, aki egyértelműen a saját céljai érdekében akarja felhasználni, de végső soron mindig magára marad.

Gilgamesh és Kirei

A történet kezdetén Kirei nem lázad. Kiritsugu ugyan azonnal felismeri benne a veszélyforrást és a zsenialitást, de rajta kívül lényegében senki nem tartja fenyegetésnek: még önálló személynek sem. A férfi tökéletesen apatikus (még az arckifejezései is rendkívül egysíkúak, mintha egyáltalán nem lennének érzelmei), és valahányszor valamilyen elfojtott érzése mégis a felszínre tör, azonnal próbálja újra elnyomni – már az első epizódok egyikében rájön, hogy van egy szadista hajlama, de nem tudja feldolgozni, nem tud elgondolkodni azon, hogyan gyógyuljon: egyszerűen csak ostorozza magát érte. Aztán persze megjelenik Gilgamesh, aki fokozatosan elkezdi ledönteni ezeket a gátakat benne: sajnos nem éppen pozitív módon.

Gilgamesh maga a sumér mitológia talán leghíresebb alakja, és az első „isteni származású” mitológiai figura a történelemben. Gilgamesh eposza több, mint 1500 évvel korábban íródott, mint Homérosz munkái, így az emberiség egyik legrégebbi irodalmi emlékének tartják (ennek megfelelően Gilgamesh a Fate-ben is az „első szolga”). A történet szerint Uruk királya volt, kétharmadrészt isten, egyharmadrészt ember – bár alapvetően pozitív mitológiai figura, de már magában a történetben is arrogáns uralkodónak festik le, akit az istenek is meg akartak leckéztetni. Elküldték ellene Enkidut (az ő pontos kiléte elég titokzatos, egyes változatokban vadembernek festik le, de van, ahol konkrétan állatalakban jelenik meg – a Final Fantasy XV elemzésemben már beszéltem kicsit Gilgameshről, tekintve, hogy a karaktert ott is feldolgozzák… ott Enkidu egy emberi intelligenciával bíró, hatalmas sas). A nép örömmel fogadta a hőst, aki legyőzhetné az arrogáns királyt, de Gilgamesh-sel nem tudtak felülkerekedni egymáson: végül, egyenlő felekként életreszóló barátságot kötöttek (ezt Gilgamesh egy fél mondatban megemlíti Nagy Sándornak is: kijelenti, hogy „egyetlen barátja volt, és egyetlen barátja lesz örökké”). Enkidu halála Gilgamesh legnagyobb traumájává vált: ekkor döbbent rá saját halandóságára is, aminek következtében hosszú éveken át kutatta a halhatatlanságot. Végül sosem lelte meg, de Enkidu szelleme egyszer megjelent előtte, hogy megnyugtassa: ha helyes életet él, a halál nem lesz annyira kegyetlen. Sokak szerint ez a halhatatlanságról szóló mítosz az összes hasonló témájú őse lett: egyben pedig arra tanít, hogy nem az élet örökkévalósága fontos, hanem az, hogy mit hozunk ki belőle.

Gilgamesh a harcos alakjában, Tokiomival

A Fate Gilgameshe jelentősen sötétebb figura, mint a mitológiában szereplő, de azért erősen kapcsolódik hozzá. Végtelenül arrogáns és nárcisztikus – olyannyira, hogy az kis híján a vesztét okozza. (Kirei figyelmeztetése nélkül a Hősök Királya sosem ismeri fel, hogy Tohsaka ugyan hajbókol előtte, de az nem valódi tisztelet jele, csupán meg akarja őrizni a pecséteket, hogy a Grált elérve őt is a halálba küldhesse, és meg legyen az Akasha eléréséhez szükséges hét hős áldozat. Gilgamesh alapvetőnek veszi azt a rajongást, amit a férfitől kap.) Mindemellett azonban egyértelműen az egyik legerősebb harcos: bár Archer („Íjász”) kasztban jelenik meg, de valójában sosem látjuk ténylegesen íjat használni, az elnevezés inkább arra utal, hogy a támadása távolsági. Lényegében egy aranykaput nyit meg (Babilon kapuját), amin keresztül bármilyen fegyvert megidézhet, és az ellenfelére küldhet.

Ugyan szolga státuszban van, de a legnagyobb manipulátorok egyike: Kirei-re partnerként tekint bár (lényegében az egyetlen ember, akinek hajlandó önként, effektív segítséget nyújtani), és látványosan kedveli, de egyben folyamatosan kísérti is. Mások kínjain egyértelműen jól szórakozik, és ezt a legkevésbé sem próbálja titkolni – Arthurral gyakorlatilag közli, hogy az önzetlenségéből fakadó szenvedését gyönyörűnek találja. Nincs igazi kívánsága, vagy motivációja a Grál megszerzésére, egyszerűen alapvetőnek tartja, hogy a világ minden kincse őt illeti, hiszen ő az első király, a Hősök Királya, tehát a Grált is biztosan tőle tulajdonították el: sok esetben nem is érdeklik a kialakuló harcok, mikor Tohsaka próbálja rávenni, hogy csatlakozzon a küzdelemhez Caster ellen, Gilgamesh megsértődik és nemet mond. Az attitűdje ellenére azonban láthatóan kialakul benne egyfajta tisztelet a társai iránt: Nagy Sándorral például a végső csatájuk előtt is koccintanak egyet, és mikor Waver a sarkára áll vele szemben, és tiszteletben tartja a férfi utolsó kívánságát, Gilgamesh gondolkodás nélkül elengedi – még ki is jelenti, hogy „sose mocskolja be a hűségét”.

Kirei Tokiomi holttestével

Kirei és Gilgamesh kapcsolata az első pillanattól nagyon érdekes: különösen az első évadban (de lényegében a második évad közepéig) a központi eleme a kísértés. A két karakter ugyan hivatalosan nem mester és szolga, de rengeteget beszélgetnek. Gilgamesh jellemzően kéretlenül jelenik meg Kirei kanapéján, bort kortyolgatva, a Grálháború résztvevőit szimbolizáló sakktábla előtt, és provokatív kérdéseket tesz fel, provokatív tanácsokat ad. Kirei kezdetben ezeket egyértelműen elutasítja (például a kiemelt idézetben is hangsúlyozza, hogy amire Gilgamesh buzdítja, az bűn, és ő papként nem is gondolhat ilyesmit), de a férfi újra és újra sarokba szorítja: felismeri és ráébreszti a fokozott érdeklődésére Kariya irányában (Kirei örömét leli a férfi fájdalmában, és izgalmasnak találja a szenvedését), buzdítja, hogy derítse fel ezt az érzést (Kariya Tohsakával vívott csatája után Kirei megmenti az életét, és visszaviszi a Matou-khoz: a látszólagos jócselekedet egyetlen célja, hogy a versenyben tartsa, és további fájdalomnak tegye ki a karaktert). Később, az apja, Kotomine Risei halálánál is rákérdez, hogy „azért szomorú-e, mert a férfi meghalt, vagy azért, mert nem ő ölte meg”, felismerve Kirei sötétségét, ott, ahol mindenki ártalmatlannak titulálja. Folyamatosan bíztatja, hogy találjon motivációt a harcra, és jöjjön rá, hogy mit is akar kívánni. Mikor Kirei erre nem képes, ő ülteti el a bogarat a fülében azzal kapcsolatban is, hogy a Grál fel fogja fedni a valódi természetét, tehát végre megtudhatja, ki is ő (ezt a gondolatot Kirei később vissza is idézi, mikor már Kiritsugu-vel verekszenek a Grálért az utolsó részekben). Kireiben egyre mélyebben tudatosul a saját életének kiüresedettsége, egyre jobban magára talál a brutalitásban, és végül teljes gőzzel megindul a morális lejtőn: mikor Tohsaka (Kiritsugu erős behatására) arra utasítja, hogy hagyja el Fuyukit, Kirei szembeszáll vele, megöli, és szerződik Gilgamesh-sel. Érdemes megemlíteni, hogy ebben a jelenetben mosolyog először – egy egyértelműen beteges, gonosz vigyor van az arcán.

Kirei Kariya összeomlása után a borral

Érdemes megemlíteni, hogy itt ismét előkerül, sőt, meg is nevezik a bort, mint szimbólumot – noha a keresztény szimbolikában az áldozatot és a vért jelképezi (például az utolsó vacsoránál ivott bor „Krisztus vére”), de itt egyértelműen inkább a görög mitológiai változat felé hajlunk: eszerint egyértelműen az extázis, a világi felszabadulás jelképe. Kirei a történet első felében egyszer sem iszik, míg Tohsaka, vagy Gilgamesh folyamatosan bort kortyolgatnak (ez utóbbi egyébként jellemzően az ő borát – sokszor tölt Kireinek is, vagy teli poharat hagy hátra a távozáskor, ami megint a kísértés jelképe is lehet). Amikortól Tohsaka meghal, Kirei pedig szerződést köt Gilgamesh-sel, már rendszeresen látni borospohárral: a jelenetben, amikor az általuk megrendezett események eredményeként Kariya kis híján megöli Aoit, és teljes pánikban elmenekül, a férfi még azt is megjegyzi, hogy „a bornak sosem volt még ilyen fantasztikus íze”.

Innentől Kirei aktívan részt vesz a harcban, és fokozatosan egyre kiélezettebbé válik az ellentéte Kiritsugu-vel is: Kariyával ellentétben, aki a szenvedése miatt érdekelte, Kiritsuguben egyfajta tükröt vél felfedezni. Sokszor hangsúlyozza, hogy a férfi „ugyanolyan üres, mint ő” és „semmiben nem jobb nála”. Mikor elfogja Irisvielt, a nő kijelenti, hogy a férje „nem olyan, mint Kirei”, mert „neki van hite”, de Kirei nem tud szembenézni ennek tényével a legutolsó csatáig. A Grál először ugyan Kiritsugut jelöli meg győztesként (az ehhez kapcsolódó jelenetet nála kifejtem), de amikor a férfi elutasítja, Kirei kétségbeesetten kiabál vele, kijelentve, hogy „akkor hagyja, hogy az övé legyen” – egyáltalán nem érdekli, hogy mi az ára, képtelen elengedni a lehetőséget, hogy megértse önmagát. Azt is többször elismétli, hogy „az a valami meg akar születni”, mintha egyfajta együttérzést is mutatna a Grálba zárt sötétséggel: ez erősen párhuzamba állítható azzal, ahogy korábban ő is elzárta a saját sötétségét. Kiritsugu végül mellkason lövi, de Kirei szeme előtt utoljára megjelenik a Grál, és ezúttal meg is érinti.

Kirei Fuyuki romjainál Gilgamesh-sel

A Grál Kirei érintésére totális pusztulást szabadít el: lényegében egész Fuyuki leég, vérfolyók folynak, az egész jelenet szinte apokaliptikus (már említett módon, olyan, mintha Diarmuid átka is valóra válna), de mikor Kirei felébred, és kiderül, hogy túlélte a lövést, nem érez bűntudatot a pusztítás miatt: mikor Gilgamesh felhívja rá a figyelmét, hogy ez volt az ő belső valósága, Kirei hisztérikusan nevetni kezd, „szörnyűségesnek” és „elfajzottnak” kiáltja ki magát, szinte viccesnek találja a gondolatot, hogy „kutyát nevelt belőle az apja”. A jelenet végén azonban közli, hogy még mindig nem érti igazán a jelentést a történtek mögött, nem értette meg önmagát, így hát a pusztítás után annak kell szentelnie az életét, hogy megfejtse a jelentését. Gilgamesh ezt is rendkívül szórakoztatónak találja, és eldönti, hogy vele tart (a pusztítás – a sorozatban ki nem mondott okokból – őt emberré tette, így képes életben maradni). Kirei később még észreveszi a romok között botladozó Kiritsugut, és látványosan kész lenne újra harcbaszállni vele, de a férfi már egyáltalán nem indít konfrontációt: miközben Kirei valósága a pusztulás lett, ő tönkrement benne.

Gilgameshnél is szeretném még megemlíteni a színt: esetében az egész színkódja az aranyra épül. Az arany a gazdagság, a pénz színe, ami tekintve, hogy Gilgamesh kincstára tartalmaz minden valaha volt kincset, nagyon is találó rá. Egyben a királyok, az istenektől kapott hatalom színe is lehet – ez remekül illeszkedik ahhoz, hogy Gilgamesh kétharmadrészt isten, és a Hősök Királyának, az első királynak tartják. Végül, de nem utolsósorban az arany a halhatatlanság színe is – mivel az eredeti mítoszban ez a karakter egyik legfontosabb kérdése, én ezt is találónak érzem.

Emiya Kiritsugu és Arthur Pendragon

„- Még egy olyan tett is, mint elvenni egy életet bírhat törvényekkel és szentséggel. Minden háború pokollá tenné a földet, ha nem így cselekednénk!
- Helyben vagyunk. Hallottad, Iri. A hős királyunk úgy hiszi, a csatatér szebb hely a pokolnál. Ez egy vicc. Az maga a pokol. A háborúban nem marad remény. Nincs benne más, csak elmondhatatlan, legyőzhetetlen kétségbeesés. Egy bűntény az, amit győzelemnek nevezünk, és a vesztes kínjaival fizetünk érte. De az emberiség ezt képtelen felfogni.” – Arthur és Kiritsugu Diarmuid halála után

Kiritsugu karaktere az első, akivel megismerkedünk, és az utolsó, akitől elbúcsúzunk a történet során, de mégis, csak a második évad második felében tekinthető elsődleges szempontkarakternek: addig igazából még az ő szálán is, elsősorban Arthur az, akinek a fejébe látunk, Kiritsugu céljaiból és motivációiból csak halvány részleteket és félreérthető mondatokat kapunk.

A gyermek Kiritsugu főbe lövi az apját

Kiritsugu maga bérgyilkos, aki elsősorban mágusok levadászására specializálódott. Ő maga is ért a varázstudományhoz, de azért az esetek többségében inkább a pisztolyát kapja elő. Idővel megtudjuk, hogy egészen fiatalkorától megtapasztalta a mágusvilág gátlástalanságát: az apja lényegében egy teljes szigetnyi embert feláldozott a halhatatlanság kutatásáért. Kiritsugu ekkor találkozott Nataliával, a szintén mágusvadász nővel, akit átverve ő maga nézett szembe Norikatával – mikor a férfi nem tagadta, sőt, védte a tetteit, főbe is lőtte. Natalia végül magához veszi és kiképezi, Kiritsugu életében viszont meghasonulás meghasonulást követ – újra és újra szenvtelenül hozza az áldozatokat, meggyőzve magát, hogy a nagyobb jóért teszi, és a cél szentesíti az eszközt, de mindig visszazuhanva a kételybe, hogy lesz-e vége az ördögi körnek. Egy ismeretlen időpontban a történet kezdete előtt az Einzbern család szolgálatába kerül, és szerelmes lesz az általuk teremtett homonkuluszba, a Grál hordozójába – később feleségül is veszi, sőt egy gyerekük is születik, az anyjára megszólalásig hasonlító Illyasviel. Innentől az is egyértelművé válik, az Einzbernek is erősen zsarolják, mind Kiritsugut magát, mind a feleségét: Irisvielnek meg kell halnia, a férfinek pedig meg kell szereznie a Grált, ha azt akarják, hogy a lányuk normális, emberi életet élhessen, és az apja felnevelhesse.

Kiritsugu és Irisviel a háborúra készülnek

Amikor megismerjük, Kiritsugu igazából egy kissé cinikus, zárkózott, szinte érzéketlen figuraként jelenik meg, aki hűvös racionalitással áll a Grálháború kérdéséhez is – sokszor említi, hogy „meg akarja menteni a világot”, de sokáig nem tudni, hogy mitől, vagy hogyan. A családja mellett ugyan valamennyire megnyílik – Irisvielt becézi (Iri), Illyával játszik és kedveskedve beszél („De Illya, tudod, hogy apa nem tud ellened nyerni, ha sosem csal!”) – de még mellettük is van benne valamennyi tartás. (Erre Irisviel később utal is, mikor Arthurnak feltűnik, hogy a Grálháború kezdete óta Kiritsugu egyre távolabb sodródik a nőtől: közli, hogy „minél boldogabb, annál jobban szenved”, ezért inkább csak kerüli őt.) Zavaros a viszonya az egyik segítőjével, Maiyával is: a nő elmondja, hogy a férfi egyszer megmentette az életét, amiért vak hűséggel fizetett. A sorozatban lényegében Kiritsugu feláldozható eszközének látjuk – noha sejthető, hogy viszonyt folytatnak (látjuk egy csókjelenetüket, de többet nem mondanak róla: a regényben állítólag kiderül, hogy Kiritsugu lényegében a bűntudat és az önutálat próbájaként ment bele a kapcsolatba, úgy gondolva, hogy ha képes elviselni azt, ami a felesége megcsalásával jár, akkor lesz elég ereje, hogy majd a halálát okozza), de ebben sincsenek igazán érzelmek. A sorozat végén ugyan Maiyával szemben is megnyílik kicsit és irányába is látszik a törődése (a Grál őt is mutatja a számára legfontosabb személyek között), de ezt kifelé sosem kommunikálja.

A háborúban résztvevőkkel szemben nem mutat tiszteletet, Arthurral az első pillanattól mély ellenszenvet táplálnak egymás iránt. Habozás nélkül nekitámad bármelyik mesternek, csapdába csalja bármelyik szolgát, és nem válogat az eszközökben: hol golyót ereszt valamelyik ellenfél fejébe, hol pedig megzsarolja El-Melloit és az öngyilkosságba hajszolja Diarmuidot. A halál tényéért néhol mutat egy kis megbánást („Muszáj volt megölnöm a szolgát is.”), de a módja miatt soha: az ő szemében minden halál egyenlő. A második évad felénél azonban fordulnak a szemszögek, hirtelen Kiritsugu fejében vagyunk, és kiderül, hogy a karakter rendkívül kétarcú.

Kirei beszélgetése Irisviellel

Mert bár a módszerei és a tettei morálisan sötétszürkék, de Kiritsugu maga mélyen hisz a csodákban. Magát már Natalia mellett is eszköznek látja, valakinek, aki megteszi, amit kell, hogy életeket mentsen – mikor a nőt magát kell feláldoznia, akit szinte anyjának tart, térdreesve zokog, és szörnyetegnek nevezi magát, de ismételgeti, hogy sok embert megmentett a döntésével. Újra és újra visszatér annak gondolata, hogy az „igazságért akar harcolni” – az utolsó jelenetig, amikor Shirou leveszi a válláról a súlyt, és reményt ad neki, nem tudja kimondani, de folyamatosan sejtetik, hogy amennyire gyűlöli látszólag a klasszikus hőseszményt, annyira vágyik is rá, hogy megfeleljen neki (Arthur egyszer szembesíti is a gondolattal, mire Kiritsugu vérig sértődik).  Amikor a Grál előtt áll, egyszer meg is törik, és elmondja, hogy ő mindig akart egy jobb utat, egy csodát, ami megszünteti a szenvedést, és dühösen közli, hogy a Grál által ajánlott lehetőség „nem csoda”. A már-már gyerekes hit, ami a motivációinak alapja, tökéletes ellentétben áll a viselkedésével és két konfliktusának is alappillére: Kirei már említett módon „az üres embert” keresi benne, Arthur pedig pont az álmodozót látja meg, de nem tudja elfogadni az életben alkalmazott módszereit.

De térjünk is át kicsit Arthurra magára. Arthur Pendragon a Pendragon legenda vagy Arthur mondakör központi alakja (roppant meglepő, igaz?), Camelot királya. A legenda szerint Uther Pendragon fia volt, aki Merlin figyelme alatt nevelkedett, míg egy napon ki nem húzta a kőből a híres kardot, az Excaliburt: erről az a hír járta, senki nem tudja kihúzni, de aki mégis képes lesz rá, az válik Britannia királyává. Arthur ezt követően megalapította a kerekasztal lovagjainak rendjét (a kerekasztal annak is szimbóluma volt, hogy a király magával egyenlőnek, társaknak, és nem alattvalóknak tekintette a lovagokat, hiszen nem különült el tőlük), és feleségül vette Guinevere-t, aki a legtöbb változatban egy szomszédos királyság gyönyörű lánya. Arthur uralkodása Camelot fénykora volt, de egyúttal még életében eljött a bukása is: a történetnek több változata van, de elterjedten saját törvénytelen fia, a féltestvérétől született Mordred végzett vele.

Arthur megjelenése civilben

A Fate/Zero Arthurja, azon túl, hogy nemet váltott (ezért egyébként sokszor Artoriaként, vagy Arturiaként emlegetik – én személy szerint azért maradtam az Arthurnál, mert megszoktam, és mert a történelmi szereplők egyébként előszeretettel hivatkoznak rá a név klasszikus, férfi alakjában), elég jól megtartja az eredeti figura személyiségét. Eleve érdemes megjegyezni, hogy számomra nagyon pozitív módon a nem megcserélése működött. Ahelyett, hogy összezavarta volna a történéseket, sok mindent pont, hogy a helyére tudott billenteni (már említett módon, Lancelot és Guinevere helyzetét csak megérthetőbbé és tragikusabbá tette – az egyedüli kérdéses elem Mordred születésének körülményei, de ezt is meg lehet magyarázni, ha nagyon akarjuk), ráadásul Arthur karaktere rendkívül szerethető: például zseniális húzás, hogy mennyire maszkulin nőnek ábrázolják. Bár alapvetően szép arca van, de mégis, még a modern öltözete is férfias: fekete öltönyt, férfi nyakkendőt hord, a haját egyszerűen összefogja. Saber alakjában ugyan kicsit nőiesebbnek mondható a dizájnja, de a középkorban a szoknya azért nem volt női kiváltság, Arthur pedig lapos mellvértet, páncélkesztyűt, páncélcsizmát visel: az öltözete elsősorban praktikus, és nem csinos. Ugyanez a maszkulinitás pedig a viselkedésében is jelen van: mikor Kiritsugu éppen távol jár, Arthur azonnal felveszi az úriember szerepét Irisviel mellett, sétálni viszi, beszélget vele, kinyitja előtte az ajtókat, ha kell, vezet neki, és mindezt teljesen alapvetőnek tekinti. Még amikor a neme már nyilvánvaló, akkor sem nevezi senki királynőnek: ő mindig a Lovagkirály megnevezést kapja (King of Knights).

Arthur az elhunyt hősök lelkeit hívja az Excaliburral

Arthur ezen kívül végletesen becsületes és teljes mértékben hősies személyiség. A gyilkosságot ugyan nem ítéli el (mikor egy beszélgetésben szóba kerül, meg is jegyzi Irisvielnek, hogy „életében is el kellett néha fordítania az arcát”, tehát tisztában van vele, hogy néha áldozatot kell hozni), de annak módját nagyon komolyan veszi: Gilles-t, aki gyerekeket (tehát ártatlanokat és védteleneket) ölt, mélységesen megveti, valahányszor szóba kerül, azonnal ökölbe szorul a keze, és felfortyan. Kiritsugu döntéseit tiszteletben tartja, és hűséges hozzá a kölcsönös ellenszenv dacára, Diarmuid haláláig: amikor azonban tisztességtelen módon végez a férfivel, Arthur teljesen attitűdöt vált. Először sértetten kezd beszélni hozzá („Emiya Kiritsugu… végre megértem, miféle féreg vagy te valójában. Bolond ember voltam, aki elhitte, az utunk különböző, de a céljaink egyek. Hittem Irisviel szép szavainak, nem kételkedtem benned.”), majd később többször visszahívja ezt a monológot, Kiritsugut gúnyosan „féregnek” kezdi szólítani. Mikor a férfi kérdőre vonja, hogy hová tűnt, Arthur van, hogy csak odaveti, hogy „majd hívja a pecséttel, ha kell” – a korábbi szövetséges viselkedése helyett teljesen antagonisztikus a férfivel szemben, csupán kényszerből tűri meg a jelenlétét. A képessége is a hősiességre és az álmodozásra játszik rá - amikor az Excalibur teljes erejét használja, arany fények szállnak fel a földből és a vízből - mivel Arthur a Hajdani és Eljövendő király, ezért mindenki lelkét szólíthatja, akinek beteljesületlen vágyai maradtak.

Gilgamesh, Nagy Sándor és Arthur boroznak

Az elvei mellett végletekig kiáll – mikor Nagy Sándorral és Gilgamesh-sel boroznak, és vitázni kezdenek a király szerepéről, Arthur az önzetlen uralkodó. Kijelenti, hogy a királynak „fel kell áldoznia magát a népért”, le kell mondania az életéről emberként, hogy „mártírja legyen az álmainak”. Nagy Sándor állítja, hogy „felcserélte a szerepeket”, és a „királynak kell a leghangosabban nevetni és a legvadabbul tombolni” – a vitában Arthur bár alulmarad, de továbbra is meggyőződéssel hisz a saját szemléletében, a Hódító Királyt nemes egyszerűséggel zsarnoknak titulálja. Ekkor derül ki az is, hogy saját magával szemben is végletekig kritikus, és rengeteg megbánást hordoz az életéből: többször emlegeti, hogy nem volt méltó, hogy „bárcsak más húzta volna ki a kardot a kőből”, és végső soron magát hibáztatja Camelot pusztulásáért. Kijelenti azt is, ha egyet kívánhat a Gráltól, ő azt kéri majd, hogy hadd tegye meg nem történté a saját életét, és hadd vegye át valaki jobb a helyét – az országát többre tartja a saját hírénél, vagy akár az életénél.

Arthur szemlélete bár rendkívül tisztelhető, de érdemes megjegyezni, önmagában nem kifejezetten pozitív: a kényszeres önfeláldozása azt eredményezi, hogy már életében is elhatárolódik a barátaitól (egy fél mondatban megemlíti, hogy egy lovagja el is hagyta Camelotot, mert úgy vélte, Arthur nem érti a népe szívét: ezzel valószínűleg Sir Tristanra, a Trisztán és Izolda főhősére utal), nem igazán látjuk boldognak, vagy felszabadultnak, az életéből kiveszett az öröm. Arthur meghajtja a fejét a sors, a kötelesség, mások érdeke előtt, így bár hős marad, de a mentalitása egészen embertelenné válik.

Kiritsugu a Grál keltette látomásban

Mindenképp szánni akartam még egy szót a Gráljelenetre, mert talán a sorozat legelgondolkodtatóbb részéről van szó: ez akkor kezdődik, mikor Kiritsugu legyőzi Kireit, és a Grál megjelöli győztesként. Ekkor egy tengerparton találja magát, Irisviellel – az égen egy fekete lyukból hamu hullik, a nő pedig közli vele, hogy ő a Grál akaratának megtestesítője, aki a felesége arcát vette fel előtte. Buzdítja, hogy kívánjon, és „az válik majd valóra, ami a szívében van”, de Kiritsugu gyanakodni kezd, hogy nincs minden rendben. Rövidesen egy moralitásjáték közepébe zuhan: a Grál szembesíti a ténnyel, hogy az egész életét a „többség érdekében feláldozott kisebbség” elvét követve élte, az vált a meggyőződésévé, a belső valóságává („Két hajó halad az óceánon. Háromszáz ember van az egyiken, kétszáz a másikon, és te, Emiya Kiritsugu…” kezdetű dialóg), és közli vele, hogy „nem kívánhat olyat, amit nem tud, hogyan valósíthasson meg” (ez egyébként kicsit összecseng a keleti filozófiában megjelenő „nem lehet a sorsod része, amit el sem tudsz képzelni” elvvel). Kiritsugu összeomlik, már említett módon sértetten beszél a Grállal („A pokolba ezzel! Ezt nevezed te csodának?”), nyíltan nemet mond neki.

 

Kiritsugu elutasítja a Grált, és megfojtja a hamis Irisvielt

A Grál nem engedi el, újra megkísérti: Maiyát, Illyát és Irisvielt mutatja neki, kijelentve, hogy ha egyet feláldoz, kettő az övé lesz. Kiritsugu ugyan reszkető kézzel leszúrja Maiyát, de amikor a következő jelenetben Irisviel alakja közli vele, hogy „már csak kívánnia kell, és visszakapja a feleségét és a kislányát”, megint elutasítja – először majdnem megtörik (átöleli a kislányát, azt mondja, hogy szereti, és „ha semmi más a világon, ez akkor is biztosan igaz), de végül végez mindkét látomással. A Grál feldühödik, és a haldokló Irisvielként megátkozza („Szenvedni fogsz, és tépelődsz majd halálod pillanatáig!), de már nem tudja magánál tartani – a férfi felébred a vízióból. Mikor Kirei kérdezi, csak annyit mond, hogy nem tudott kívánni, mert „túl nagy lett volna az ára”. A jelenet végén végez is a pappal, kijelentve, hogy „egy ostoba, akit nem tud megérteni”. Végül az utolsó pecsétjével arra utasítja Arthurt, hogy pusztítsa el a Grált – az azonban addigra már kiválasztotta Kireit a végső győztesként, így a nő bár lesúlyt rá, de Fuyuki lángokba borul.

Arthur a túlvilágon, a zárójelenetben

Az utolsó epizód mind Kiritsugu, mind Arthur számára sötét: a nő a túlvilágon ébred, az utolsó csatájának holttestei között. Továbbra is csalódott magában, kezdi elveszíteni a reményt, Lancelotot és királyságát siratja. Kiritsugu maga a lángbaborult Fuyukiban keres túlélőket: korábbi, mindig a többséget előtérbe helyező szemléletéhez képest ironikus, hogy mikor egyetlen túlélőt (a nyolc éves Shirou-t) talál, örömkönnyekben törik ki: a fiú a narrációban úgy fogalmaz, hogy „megmentett egy életet, és ezzel megváltotta saját magát”. Shirou ugyan a reményt jelenti, de a férfi teljesen elveszíti a régi életét, az Einzbernek nem engedik át a mágikus gáton a lányához. Végül, évekkel később egy beszélgetés tanúi vagyunk közte és a fiú között, amikor Kiritsugu elárulja, hogy „régen szeretett volna hős lenni, de már nem hisz benne” – ekkor Shirou kijelenti, hogy „átveszi tőle a feladatot”. A sorozat zárásában a túlvilágon ragyogni kezd a nap (Arthur számára jön egy új remény), Kiritsugu pedig végre befejezi a sokszor megkezdett mondatot, és a hite nyer a keserűség felett.

Arthurral kapcsolatban itt is szeretném megemlíteni a színszimbolikát: a Lovagkirálynak látványosan kék a színkódja, a páncélzata mellett még a flashbackekben viselt palástja is sötétkék. A kék többek között a világi uralkodók színe (ezt már említettem a K-project elemzésben), de az ég és a tenger színeként a végtelenség jelképe is, és ellentéte a földi vágyakat szimbolizáló vörösnek (szépen rámutat Nagy Sándor és Arthur szemléletének kontrasztjára). Az intellektus és az elmélkedés színe is: Arthur esetén ugyan nem hangsúlyoztuk annyit az intelligenciáját, de egyértelműen látszik, hogy azért jó stratéga, és megvan a magához való esze.

Konklúzió

„Nem pont ez teszi olyan gyönyörűvé? Hogy az álmai túl hatalmasnak bizonyultak hozzá, és végül megölték az álmodót. Biztos vagyok benne, hogy a könnyek, amiket a vég előtt hullatott, egészen édesek voltak.” – Gilgamesh Arthurról

(Forrás)

Szóval miről is szól a Fate/Zero? Egyrészt, az emberi sötétségről és gátlástalanságról. Mire lehetünk képesek egyetlen kívánságért? Mit dobnál oda, mit adnál fel, csak hogy korlátok nélkül teljesüljön a legmélyebb vágyad? Mit tehet az emberrel a társadalom, hogy őrölhet fel valakit a hatalomvágy, a politikai játszmák, vagy a vallás? Léteznek-e valódi hősök, akik képesek megőrizni a tisztaságukat és a morális elveiket a kegyetlenségben, vagy egy ilyen sötét világ szükségszerűen felőröli őket?

A Fate/Zero konklúziója egyszerre elkeserítő és reményt keltő: mert a legtöbb kérdésre sötét választ ad. Egyetlen kívánságért a legtöbb ember ölni is képes. A hatalmi játszmákban az egyén értéktelen eszköz. A vallási dogmák és egyházi korlátok, pozitív alapok ide vagy oda a legmélyebb sötétségbe taszíthatnak valakit. A valódi hősök pedig végső soron pont a tisztaságuk miatt buknak el.

Viszont maga a hőseszmény, és a jóba vetett hit érték. A mások irányába mutatott kedvesség, a kitartás, a remény olyasmi, ami át tud vinni a sötétségen, és ami megerősít: ami végül elérheti, hogy a legmélyebb bukás után is felállj, és ha továbbvinni már nem is bírod, de legalább átadd a stafétát valakinek, aki majd helyrehozza a régi hibákat. Ez pedig végső soron sötét zárás, és mágikus világ ide vagy oda, egy a való életben is nagyon fontos gondolat.

Köszönöm, hogy velem tartottatok, hamarosan újra jelentkezem:

Valentine Wiggin

Ha szeretnétek kicsit olvasni az elemzésben előkerült témákról, ajánlom:

• Lady Augusta Gregory : Istenek és harcosok - Ír mítoszok és legendák
• Lényegében bármilyen Arthur feldolgozás - említettem párat magában az írásban, de hatalmas a mondakör, szóval amiben van Arthur, abból már lehet tájékozódni kicsit
• Wikipédia cikkek Nagy Sándorról, Gilles de Rais-ről, illetve lényegében bármelyik mitológiai szereplőről: Diarmuid esetén erősen hiányos, de egyébként egészen igényesek
• Kurt Seligmann: Mágia ​és okkultizmus az európai gondolkodásban (ha inkább a világ mágiarendszerének alapelveivel ismerkednél)