Egy karakter ezer arca III. - Jean Valjean feldolgozásokon át

 …avagy egy (túl) jó ember tragédiája

Jean Valjeant évekkel ezelőtt ígértem meg, hogy előveszem ennek a cikksorozatnak a keretében, de több okból is nehezemre esett belevágni a témába. Az egyik ok egyszerűen, hogy Jean Valjean (ellentétben mondjuk Frollóval és Dantés-szel, a korábban elemzett ezerarcú karakterekkel), egy viszonylag egyszerű, jólelkű, tényleg hősfigura, szóval nagyon sokáig úgy gondoltam, sokkal kevesebb az adaptációs buktatója, nem volt ötletem mit írjak. Másrészt pedig aki olvasta A nyomorultakat, tudja, hogy egy nagyon hosszú, sokszor nagyon száraz könyvről van szó, aminek rendre a filmváltozatai is hosszúak, és meglehetősen depresszívek. Nagyon kellett hozzá egy hangulat, elég idő, és ebbe nehéz volt belekerülni, ennek megfelelően pedig újra és újra elnapoltam ezt a cikket.

Most viszont itt az idő, belevágok, és végigmegyek A nyomorultak adaptációkon. A cikksorozatból eddig ez a leghosszabb darab, részben azért, mert maga a regény is a leghosszabb a feldolgozottak közül, részben pedig mert tényleg rengeteg az adaptáció és a karakter egyszerűsége dacára rengeteg szemszöget is figyelembe kell venni, ha Valjeanról akarunk beszélni.

Zenének természetesen az első ajánlatom a musical – ahogy haladunk az elemzéssel, szokás szerint linkelem majd az előkerülő dalokat, de úgy általában, a 25. évfordulós koncertelőadást nyugodtan indítsátok el a háttérben, Alfie Boe hangja remek aláfestés lesz. Az elemzés természetesen nagyon erősen spoileres – magára a regényre is, de az egyes feldolgozásokba is elég részletesen belemegyek.

Vágjunk bele!

Jean Valjean Victor Hugo: A nyomorultak (eredeti, és szintén nagyon ismert címén Les Misérables) c. regényének főhőse. A regény 1862-őben jelent meg, és a 19. század, és igazából a romantika egyik legjelentősebb irodalmi alkotásának tartják – a főszereplője a Napóleon bukása utáni nyugtalan időszakban szabadul ki tizenkilenc éves gályarabságából, ahová egy kenyér ellopása miatt került. Mivel sárga útlevél van nála (a veszélyes bűnözők jele, akik, ha újra megszegik a törvényt, életfogytiglanra számíthatnak), sehol nem kap sem munkát, sem szállást, teljesen a társadalom peremére szorul. Amikor azonban egy kedves püspök jószándékot mutat felé, Valjean eltökéli, hogy nem adja meg magát, jó emberré fog válni, és segít azokon, akik hozzá hasonlóan elesettek.

Jean Valjean és Edmond Dantés – két romantikus hős, és a változásra való hajlandóság

Hivatalos illusztrációk Jean Valjeanról és Edmond Dantésről

Mielőtt belekezdek ténylegesen a feldolgozások elemzésébe, úgy érzem, muszáj tennem egy kitekintést Alexandre Dumas regényére is, amelynek főhőse már előkerült a blogon, ugyanennek a cikksorozatnak a keretében. A regény tizenhat évvel Victor Hugóé előtt jelent meg, szintén egy francia író műve, közel azonos időszakban játszódik, és az egész témája elképesztően hasonló – csak éppen a főszereplő karakter teljesen más. 

Valjean és Dantés egyaránt közel ártatlanul kerülnek rabságba – Valjean egy kenyeret lop azért, hogy segítsen a nővére haldokló kisgyerekén, Dantés pedig ugyan tényleg átvesz egy levelet Napóleontól, de a kapitánya parancsára, egy tengerészeskü kötelékében teszi, valódi felelőssége nincs az esetben. Mindketten irreálisan súlyos büntetést kapnak – Valjeant ugyan véges, öt éves gályarabságra ítélik, de próbálva visszajutni a családjához többször szökik, ami által a büntetése kitolódik tizenkilenc évre. Dantés életfogytiglant kap – noha tizennégy év után megszökik, de már ez is teljesen megtöri. Mindketten segítséget kapnak egy jóindulatú egyházi személytől – Dantés a börtönben találkozik Faria abbéval, aki tanítja, és ráhagyja a kincset, amit Monte Cristo szigetén rejtettek el. Jean Valjean a börtön után találkozik Myriel püspökkel (akit szerény életmódja miatt először plébánosnak néz), akivel ugyan jóval rövidebb az ismeretsége, de ugyanúgy kap tőle egy nagy vagyont. A mentorfigura mindkét karaktert bíztatja, hogy jó életre fordítsa a kapott pénzt – Myriel kifejezetten arra kéri Valjeant, hogy váljon jobb emberré általa, de Faria abbé is felszólítja Dantést, hogy építse újra az életét, és élvezze a vagyonát, mert eleget szenvedett. A bosszú gondolatát egyikük sem támogatja.

Talán a legnépszerűbb feldolgozások a két karakterről: Hugh Jackman Jean Valjean, és Jim Caviezel Edmond Dantés szerepében.

A két karakter azonban a válaszútnál gyökeresen ellentétes döntést hoz. Dantés nem tud szabadulni a saját elkeseredett bosszúvágyától – pontosan tudja, hogy kit és hogyan akar elpusztítani. A Faria abbé iránti szeretete nem elég, hogy meggátolja, az istenbe vetett hite eltorzul (büntető istenben hisz, akinek a szenvedése által ő lett az eszköze, hogy megbüntesse a rossz embereket), az élete központi eseményévé teszi a tizennégy év rabságot. Nem tud, és nem mer megpróbálni gyógyulni. Valjean gyűlölete azonban elhal. Amikor Myriel kedvességet tanúsít iránta, a változást választja – mivel volt, aki kiállt mellette, mikor azt hitte, hogy senki nem fog elérni hozzá, ezért tudja, hogy neki is kötelessége így cselekedni. A gyűlölete absztraktabb, mint Dantés-é, ő az egész világgal van haragban eddig a pontig, de elmondható, hogy a történet számos pontján így is lenne lehetősége a bosszúra, lenne lehetősége kiszúrni egy-két embert, és visszaadni a szenvedéséből, csak nem akarja megtenni. A két karakter sorsa rendkívül hasonló, de az attitűdjük drasztikusan eltérő – az egyikük a szemet szemért elvet választja, a másikuk viszont megbocsát.

Az út persze egyikük esetén sem könnyű, de azért érezhető pár érdekes kontraszt. Dantés végig nyeregben marad. Ő mozgatja az eseményeket, ő manipulál, a regény végére lényegében kezében Párizs, kezében fél Franciaország. Bár protagonista, a helyzete a társadalmon belül inkább az, amit egy főgonoszhoz társítanánk – nem lehet igazán szembeszállni vele, mert egyszerűen túl nagy a hatalma. Különc figura, erős drámai érzékkel – a bosszúja is éppolyan látványos, mint amennyire jellegzetes karakterré válik a korabeli elit szemében. Valjean bár szintén okos (mikor Montreuil-sur-Mer polgármestere lesz, kiderül, hogy nagyon talpraesett politikus, fel tudja virágoztatni a várost), de nem manipulatív. Mellette szelíd és visszafogott – hiába van pénze, nem a saját kényelmére fordítja, és sosem emelkedik ki jobban az átlagemberek közül, mint muszáj. Ő a nép része, és ennek megfelelően végig legyőzhető. Javert még akkor is utol tudja érni, és ki tudja füstölni, mikor egy város élén áll, sosem annyira sebezhetetlen, megtörhetetlen árnyalak, mint Dantés. Dantés megjelenése is sovány, hosszúhajú, „koponyavigyorú” nemesúr, Valjean szélesvállú, nagy erejű, de fehér hajú és szomorkás idős férfi.

Egy kenyérlopás – Valjean múltja, személyisége, és Myriel

A regényben, a legtöbb feldolgozással ellentétben először Valjean háttértörténetét ismerjük meg (egy komplett könyv után, ami Myriel püspök életéről szól – Victor Hugo prioritásai karakterépítésben és történetmesélésben megkérdőjelezhetőek, de az első kötet legalább egy karakterről szól, akkor is, ha egy rendkívül háttérszereplőről). Megtudjuk, hogy szegény sorsú fiatalember, akinek az anyja és az apja is meghalt, a nővére nevelte fel. Kiderül, hogy fiatalon nem tud olvasni, a neve, Valjean sem biztos, hogy valódi vezetéknév (visszatérő poén a rajongók között, hogy Victor Hugo lényegében elnevezte a főszereplőt John McJohn-nak… de ez a regényben igazából ki is lett mondva. A Valjean név valószínűleg a Voilá, Jean – itt van Jean – összevonásából jött létre, az azonos nevű apjánál még inkább Vlajean-ként használják). Csendes és rendkívül introvertált – fiatalon nem annyira szomorkás, mint később, de úgy írják le, mint aki higgadt és „elmélyedő természet” (ezt egyébként később is visszahívják: egész fejezetek szólnak arról, hogy Valjean semmi mást nem csinál, csak ül, néz, és gondolkodik). Az is kiderül, hogy kedves lélek, de a kedvessége nem látványos – az unokaöccsei és unokahúgai mogorvának tartják, mert sosem ad az ételéből, nem is igazán beszélget, de tudtukon kívül kifizeti a szomszédasszonyt, akinél tejért kuncsorognak, hogy ne kapjanak büntetést a csalásért.

A huszonéves Valjean (Richard Jordan)

Mikor a nővére férje meghal, gyakorlatilag ő tartja el az egész családját, kimondják, hogy mindenféle munkát elvállal. Huszonöt éves, de nincs fiatalsága. Nincsenek kapcsolatai, sosem szerelmes, mert „nincs ideje a szerelemre” – a regény kimondja, hogy nem teszi boldoggá a teljes önfeláldozás, „kissé durcás” miatta, de meghozza a döntést, mert sajnálja a nővérét. Végül mikor egy télen nem kap munkát, és már enni sem tud adni a családjának, akkor fordul a kenyérlopáshoz, ami azonnal a bűnözők közé löki. Mint kiderül, Valjeannak nem csak a tény árt, hogy lopott, hanem egyszerűen az előítéletek is. A csendes, erős, nagydarab fiatalembert, aki a puskához is ért „jóformán vadorzónak tartják”, pedig valójában teljesen ártalmatlan. A börtönéveiben kezdetben csak megtörik, sír, nem érti, mi történik vele, és teljesen kétségbeesik a tudattól, hogy az ő ítélete valószínűleg a halálba viszi a családját – a regényből annyi kiderül, hogy a nővére hat gyereket elvesztett (a hetedikkel Párizsba megy, a nyolcadik pedig már akkor is haldoklik, mikor Valjean lop), és Valjean sosem találja meg. 

A fegyházból „komor lélekkel távozik”, de már itt egy kicsit látunk nem csak az érzéseiből, hanem az eszéből is. A mesélő megjegyzi, hogy Valjean nem művelt, viszont értelmes (később ez valószínűleg változik; a regény további szakaszain, évek múltán az egyszerű intelligencia mellett sokkal összetettebbé is válik a gondolkodása) – és már itt is nagyon szépen racionalizál. Megítéli a társadalmat, ami tönkretette, de nem azért, mert a saját bűnét letagadja: elismeri, hogy nem kellett volna lopnia, hogy talán, ha vár, vagy ha kér, akkor kapott volna segítséget. A dühe alapja a túlzó büntetés, és nem a büntetés ténye. A dologra rátesz egy lapáttal, hogy a fegyencként szerzett pénze jóval kevesebb, mint számított rá, rengeteget levonnak tőle, amitől még inkább átverve érzi magát – és még csak ekkor szembesül azzal, hogy a társadalom hogy kezeli a visszatérésekor. 

Myriel püspökkel a találkozás önmagában még nem indítja el Valjeant a változás felé. A jószándékát becsüli, meghatja, hogy uramnak, illetve fivéremnek szólítja, és csodálja, hogy ingyen enni és szállást ad neki, miközben mindenki más elutasította, de mindez nem állítja meg abban, hogy kirabolja. A változás akkor indul el, mikor az úton elkapják, és visszahurcolják a püspökhöz. Myriel itt hazudik érte, azt állítja, hogy ő adta neki az ezüst evőeszközöket, abban a reményben, hogy tisztességes életet kezd – végül pedig átadja neki a két ezüst gyertyatartót is, amelyek a továbbiakban A nyomorultak egyik fontos motívumává válnak. Kijelenti, hogy „átadta a lelkét istennek” és „megszabadítja a gonoszságtól” – ez szintén olyan elem, amit Valjean többször emleget, mert ha Myriel harcolt a lelkéért, akkor neki is kötelessége tennie érte. 

A végső változás katalizátora pedig ironikus módon egy utolsó bűncselekmény, Petit Gervais pénzérméjének ellopása, ami esetén az sem teljesen tiszta, hogy szándékosan követte-e el. Több feldolgozás, például a Shoujo Cosette anime egyértelművé teszi, hogy a dolog véletlen volt – Valjean nem akart lopni, csak rátaposott egy kisfiú elgurult pénzérméjére, nem vette észre, és nem értette a kölyök miért nem hagyja békén. Az 1958-as változat pont ellentétesen értelmezi a helyzetet, itt Valjean ténylegesen a gyerektől veszi el a pénzt, egyértelműen lopásról van szó. A könyvváltozatban mindkét értelmezés valid, lehet tényleg Valjean utolsó dühös, „gonosz” megnyilvánulása, de lehet egyszerűen az introverziója és az elkalandozása is. Amikor viszont az eset után nem találja meg a kisfiút, és nem tudja visszaadni a pénzét, teljesen összeomlik, végső válaszúthoz érkezik, és meghozza a döntést, hogy követi a püspök által számára kijelölt utat.

Valjean (Fredric March) gályarabként

A háttértörténetet magát a nővérével nagyon kevés feldolgozás tartalmazza – szinte sose látjuk Valjeant fiatalon, mindig a negyvenes éveiben, a börtönévek után kapcsolódunk be az életébe, és maximum rövid utalásokat tesz rá, hogy milyen volt az élete azelőtt. A leggyakoribb kezdés a börtönből való szabadulás és a találkozás Myriel püspökkel – ezzel indít a musical, a 2018-as sorozat, a 2000-es minisorozat, az 1998-as, és igazából az összes korábbi film. Kivételt jelent a Shoujo Cosette, ami a háttértörténetet a sorozat végére helyezte, akkor tudjuk meg, mikor Valjean is felfedi mások előtt. Ennek a hatása a regény ismeretében nem annyira erős – én személy szerint végig tudtam a döntései hátterét – de egyébként egy érdekes rendezői döntés, ami a nézőt sokkal közelebb hozhatja például Cosette figurájához. Ahogy a lány, úgy ő sem ismeri Valjean minden titkát és motivációját, meg kell várnia, amíg elmondja neki. A ritka darabok közé tartozik viszont az 1978-as verzió, Richard Jordan főszereplésével – itt kifejezetten hosszú a börtönben töltött szakasz, megismerjük Valjean nővérét is, látjuk a tárgyalását, és azt, ahogy alakult a kapcsolata Javert-rel a tuoloni fegyházban. A probléma, hogy ez rengeteg időt emészt fel az amúgy nem túl hosszú játékidőből (ez a változat kevesebb, mint két óra hosszú, ebből pedig a börtönszakasz nagyjából fél), és sokkal fontosabb történetek látják a kárát. Az se tesz jót az értelmezésnek, hogy Richard Jordan Valjeanja nem jogos körülmények között szabadul, hanem megszökik – ez sokkal jogosabbá teszi Javert megszállottságát, egészen más kontextusba helyezi Valjean bűntudatát, és sajnos elveszi tőle azt a fajta racionalitást és a törvények alapvető tiszteletét is, amit a regényben látunk. Jóval rövidebben, de tárgyalja a rabság időszakát (a családdal való kapcsolatot nem) az 1935-ös "A gályarab" c. adaptáció is. Ez a változat egyébként nagyon szép munkát végzett Valjean racionalizálós, keserű időszakának átadásában, viszont utána nagyon sok elemben elbotlik - Javertnél még felhozom ezt a kérdést, de Fredric March egyszerűen végletekig különbözik attól, ahogy Valjeant elképzelné az ember.

Valjean (Alfie Boe) és Fantine (Lea Salonga) a 25. évfordulós
díszelőadáson

Valjean végletes introverziója szintén érdekes feldolgozásokon át. A legösszezavaróbb ilyen szempontból valószínűleg a musical, egyszerűen azért, mert a műfajból adódóan itt halljuk Valjean gondolatait. Nehéz végletesen zárkózottnak és csendesnek látni egy embert, aki folyamatosan elénekli, hogy mit érez, és Valjean bizony rengeteget énekel. Ugyanakkor, ha figyelünk magukra a számokra, kiderül, hogy a karakter attitűdje a musicalben sem változott. Valjean legtöbb nagy száma szóló, egyedül énekli őket, és nagyon könnyen megállapítható, hogy mindegyik belső monológ: a What have I done?/Mit tettem?, a Who am I?/Én vagy ő?, a Suddenly/Hirtelen, és a Bring him home/Vidd haza csak és kizárólag a gondolatai. Érdemes ránézni arra a néhány számára is, ahol másokkal együtt énekel, mert még ilyenkor is látható, hogy nagyon keveset beszél – Fantine megtalálásakor is, megszólítja Javert-t, megszólítja a nőt, de mikor Fantine kifakad a sorsáról, érezhetően gondolatszinkronra vált. A hangja halkabb lesz, sokszor nem tartja a szemkontaktust (közönségnek, vagy a filmváltozatban maga elé énekel), a szavaira senki nem reagál. Később az is egyértelmű, mikor ismét a kimondott szavait jelképezi az ének: az „In his name, my task has just begun/Az ő nevében mondom, csak most kezdődött a feladatom” sornál Fantine felé nyújtja a kezét, a hangja erősebb lesz, a környezete ismét reagál rá. Ha az ehhez hasonló jelenetekre is figyelünk, egyértelművé válik, hogy a musicalben Valjean szövegének jó 80%-a nem beszéd, hanem csak arra mutat rá, hogy csendessége dacára milyen élénk a karakter belső világa. 

Az introverzió bemutatásába csúnyán belebukott a 2018-as sorozat: ez ugyanis figyelmen kívül hagyta, hogy Valjean komornak és morcosnak látszik, de nem az. Dominic West változata tényleg morcos – csalódott a világban, nem győzi hangsúlyozni Cosette-nek, hogy ő még nem látta, mennyire kegyetlen minden, és sokkal lelkesebben maradna a kolostorkertben, minthogy segítsen a rászorulókon. Valjean számára persze a regényben is fontos az a szakasz, mikor Ultime Faucheleventként kertészkedik: ugyan börtönhöz hasonlítja a kolostort, de egyben megjegyzi, hogy ebből a „rabságból” áldás és szeretet származik, mert akik vállalják, ártatlanok, és másokért élnek így. Idővel imádkozni jár, és megszereti a csendet, a békét, és őszintén jól érzi magát a kolostorban – de nem tudunk róla, hogy élesen és agresszívan elzárkózott volna a világi élettől. A kolostorkert biztonságos, de Valjean mindig előrébb helyezi mások boldogságát, mint a saját biztonságát. 

Másik szempontból, de szintén hibázott Depardieu változata – ez a Valjean a szelídségét veszítette el. Akármennyire nem kedvelem a színészt, el kell ismernem, hogy Depardieu ránézésre kiváló Valjean – a gondot az jelentette, hogy a karakter a minisorozatban jóformán mindenkivel vitatkozik. Leszidja a műhelyfőnököt, összeveszik egy rendőrrel, nagy hanggal áll ki Champmathieu mellett a bíróságon, rászól Mariusra a Luxemburg kertben, hogy ne zaklassa őket. Amiket megfogalmaz, azok nem állnak távol Valjean karakterétől, de egyszerűen a karakter nem ennyire agresszív, nem áll bele egy konfliktusba, ha nem muszáj.

Valjean (Jean Gabin) Thénardier-vel (Bourvil)

Elképesztően jól hozza viszont a karakter alapvető stílusát Liam Neeson az 1998-as filmben. Akármennyi probléma is van magával a cselekménnyel, itt Valjean személyisége gyönyörűen megmaradt. Neeson változata csendes, megbocsátó, konfliktuskerülő – nem csoda, hogy a színész később Aslan hangja is lett, tökéletesen hozza azt a békét, amire a szerephez szükség van. Még az apró dolgai, amit az életéből látunk, ahogy olvasni tanul, ahogy értékel egy kellemes reggelit, tökéletesen illenek a képbe. Ha csak a színész játékán múlik, könnyen a kedvenc Valjeanjaim közé kerülhetett volna, a problémát a forgatókönyv jelenti, aminek a legirritálóbb eleme, hogy Valjean nagyon sokat üt. A történet elején ez még érthető (a fegyházból frissen szabadult rabnál nem meglepő, hogy azért kioszt egy-két pofont), de Fantine halála után megveri Javert-t, és végleg karakterhűtlenné teszi a dolog, mikor tudomást szerez Mariusról, és Cosette-nek is lekever egy pofont. Valjean esetén nagyon fontos elem, hogy erős és nagydarab, de végletekig kontrollált, az erejét nem fordítja más ellen. Rossz volt nézni, hogy Neeson ügyes játékát megtörik az ilyen rendezői döntések. 

Hasonlóan jó Jean Gabin alakítása 1958-ban, nála az egyetlen elem, ami bosszantott, az a narráció. Az '50-es években ez sok filmre jellemző még, de az, hogy itt is, tolmácsolva lett számunkra, hogy mit is kell látnunk a színész arcán, nagyon leszűkítette az eszköztárát. Hiába ad át rengeteg, komplex érzelmet a mimikája, ha közben azt kell hallgatnunk, hogy "Jean Valjean épp szomorú". Lino Ventura 1982-őben pedig az egyik legjobbnak bizonyult a kettősség megjelenítésében - ellentétben sok Valjeannal, ő nem kifejezetten szimpatikus első ránézésre, nagyon komor arca van, határozottan tudja morcosnak nézni az ember, de ahogy halad előre a történet, meglátjuk a karakter kedvességét - ezáltal sikerül kicsit azt az érzést, amit a Valjeannal kapcsolatba kerülő karakterek élnek át. Harry Baur verziója viszont a hangulatán csúszik el. A karakter első megjelenésekor csendes, nagydarab, ránézésre nem lenne gond vele, viszont a színész játéka miatt inkább tűnik lassúnak, mint egy élénk érzelemvilágú introvertáltnak. Mikor elmélyül, ritkán érzi a néző, hogy gondolkodik, még azt se nagyon, hogy morcos és elutasító: sokszor inkább tényleg üres bambulásnak hat a viselkedése. Később, Madelaine-ként már jobban megcsillan benne a regényből megismert Valjean, de továbbra sem tudott maradéktalanul megnyerni.

Henri Fortin (Jean Paul Belmondo)

Az egyik legnehezebben értelmezhető „adaptáció” ebből a szempontból az 1995-ös, Belmondo féle, mert ebben valójában nincs Valjeanunk. Valjean ebben egy példakép, egy fiktív karakter, akivel a főszereplő (Henri Fortin) nagy mértékben azonosul, mert mind a természete, a tragédiája (illetve az apja tragédiája a börtönben), mind egyszerűen az ereje (volt boxoló) nagy mértékben hasonlít Valjean karakterére, és néhányan viccelődve nevezik is így. Belmondo karaktere sok erőt merít a figurából, próbál olyan jó ember lenni, mint ő, segítséget nyújtani másoknak, és az életében vannak analóg pillanatok, de azért még nem válik azonossá a karakterrel. Így bár ez A nyomorultak egy modern újragondolásként reklámozta magát, valójában meglehetősen nehéz adaptációnak érezni. 

Szintén a „nehezen értelmezhető” írja le legjobban az 1925-ös némafilmet, mert A nyomorultak ismét megerősített abban a meggyőződésemben, hogy a melodrámának egyszerűen nem áll jól a némafilm formátum. Ahhoz, hogy egy melodráma működjön, hogy ne legyen komikus, hogy tényleg megérintse az embert, finom érzelemábrázolás kell, és ez Valjean esetén még az átlag melodrámahősökhöz képest is nagyon igaz. Nehéz introverziót és csendességet ábrázolni egy olyan műfajban, ahol nincs hang, és ahol élénk gesztikuláció, látványos mimika kell ahhoz, hogy bármilyen érzelem átadható legyen, és nem is igazán sikerült. Érdekes apróság viszont, hogy bár a némafilm nem volt ideális műfaj, de egy részletet egyedül az 1925-ös változat tudott tökéletesen megvalósítani: ez az egyetlen az összes adaptáció között, amiben jól érzékelhető Valjean hirtelen őszülése. Az összes többi változatban vagy már eleve ősz erre az időszakra, vagy nem is lesz az (esetleg csak az időugrás után), illetve a Shoujo Cosette említi, hogy kifehéredett a haja, de az animáció gyengeségei miatt ez kevéssé látszik. Érdekes volt látni egy olyan filmet is, ami nem felejtette el ezt a részletet. Gabriel Gabrio Valjeanjának ráadásul azt is meg kell adni, hogy a jelenleg interneten keringő változat közel három órás - az eredeti némafilm viszont majdnem hét. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag amit meg tudunk tekinteni, az egy kivonat, és nem a teljes interpretációja a karakterről, ami némileg ronthatja a helyzetét.

Kinek kell a segítség? – A nyomorultak és a keresztény témák

Az előző bejegyzésemben Claude Frollóról hangsúlyoztam, hogy A párizsi Notre Dame bár végig egyházi környezetben játszódik, inkább egyházkritikus, mint keresztény történet. A nyomorultak ennek ellenpontja, ugyan sokkal nagyobb része játszódik világi, mint egyházi környezetekben, de szimbolika és karakterek szintjén is elképesztően keresztény. 

Valjean (Fredric March) és Myriel (Cedric Hardwicke)

A történet egyik alaptézise, hogy a jótettet nem visszafizetni kell. Aki feléd jószándékot mutatott az már alapvetően nincs olyan mélyen, mert van mit adnia – meghálálni a jócselekedetet szép dolog, de igazából nem visz előre. A „nyomorultak” viszont azok az emberek, akikben nem tudnak jót tenni, mert nincs meg a pénzük, nincs meg az erejük, nincs meg már az emberi méltóságuk sem ahhoz, hogy mást maguk elé helyezzenek. Nem elítélhetőek, mert senkitől nem várható el, hogy egyedül álljon fel a porból. Ha viszont az embernek rendelkezésére állnak a források, akkor ezeket az elesetteket kell megtalálni és megérinteni. A nyomorultak szerint ezek lehetnek szegények, kitaszítottak, árvák, nők...  sosem tudhatod, ki lesz az a környezetedben, akinek szüksége lesz rád. Valjean azért kezdhet felemelkedni és változni, mert Myriel minden józan ész dacára adott neki egy esélyt. Javert – akiről még egy egész szakaszt fogok írni – teljesen szembehelyezkedik ezzel az elvvel. Ő úgy véli, aki egyszer bűnös, mindig bűnös marad, nincsenek mentségek, enyhítő körülmények, kifogások. Vállalni kell a felelősséget, de nem ismeri fel, hogy ennek kikényszerítése fenntart egy ördögi kört. A nyomorultak ráadásul kicsit az olvasót is megingatja a témában, mert miközben rengeteg karakter esetén látjuk, hogy megragadják azt az egy esélyt, amit valaki nyújt nekik, azért akadnak olyan figurák is mint Thénardier, akivel szemben Valjean is, ha nem is elutasító, de óvatos. Amikor valaki nem kis bűnöket, hanem hatalmasakat halmoz, és nem mutat semmi hajlandóságot a változásra a kínálkozó lehetőségek mellett sem, akkor, ha gyűlölni nem is kell érte, de nem bűn eltávolodni tőle. Maga az alapgondolat viszont rendkívül újszövetségi – az, ahogy a püspök, majd Valjean segítik a legelesettebbeket (sokszor a társadalmi nyomással szemben is), ugyanaz az attitűd, amit Jézus is mutat.

Valjean (Lino Ventura) és Myriel

A keresztény témákat adaptációnként különböző, hol szájbarágós, hol kellemes szimbólumok erősítik. Kifejezetten szerettem a gyertyatartók kapcsán az 1998-as film értelmezését – ebben Myriel püspök úgy írja le, hogy Valjeannak adta a kincseit, hogy „megvásárolta a lelkét az ördögtől azon az ezüstön”. Ez a megfogalmazás nagyon szép bibliai utalás volt – Jézust ezüsttért adták el, Valjeant ezüstért vásárolták vissza. Depardieu változata ugyanúgy sok krisztusi párhuzamot ad Valjeannak, amik határozottan a helyükön lennének, de túlságosan az arcunkba tolja az egészet. Simplicia nővér megsiratja, mikor otthagyja Montreuil-sur-Mert (és kijelenti, hogy neki csak „krisztus szenvedéséért szabad sírnia”), később a zárda főnővére is megjegyzi, hogy Valjean úgy bírálta az igazságszolgáltatást „ahogy Jézus is tette volna”. Abban a hat órában néha már kezdtem úgy érezni, kifolyik a fülemen az agyam, ha még egyszer elmagyarázzák, hogy Valjean amúgy krisztusi karakter. A Shoujo Cosette-ben néha megjelenik motívumként a fehér galamb – ez utalhat a szabadságra is, ami szintén a sorozat témája, de Valjeanhoz kötve nagyon nehéz nem a Szentlélek jelképének is látni.

Változó elem az is, hogy Valjean mennyire vallásos. Általában elmondható, egyik változat sem húzza ki a hitét - illetve az 1995-ös, Belmondo változatban Fortin nem kifejezetten vallásos figura, de ismét, ő nem is teljesen azonos a regénybeli Valjeannal (a történet maga ráadásul száz évvel később játszódik). Viszont akadnak olyanok, ahol tényleg rendszeresen imádkozik, visszahívja magát a püspök jóságát (a musicalben a Who am I? egyik sora "My soul belongs to God, I know, I made that bargain long ago/A lelkem Istené, tudom, ez volt a régi alkum" - Valjean sok belső monológja is Istennek szól. Az 1998-as változat szintén nagyon sokszor említi Istent). Máshol a lényeg inkább a jócselekedetek, és mellékes elemként érintjük a vallásos érzelmeket - ebbe a kategóriába tartozik az '50-es évekbeli Jean Gabin verzió, és a francia rajzfilm is, ahol Valjean (ahogy az intro ki is mondja) tényleg inkább az egész szereplőgárda őrangyala, és sokkal kisebb a hangsúly a személyes vívódásán és tragédiáján. Igazából mindkét döntés védhető, én viszont személy szerint kicsit preferálom azokat az interpretációkat, ahol Valjean nem fektet túl nagy hangsúlyt a hitére - egyszerűen azért, mert sokkal erősebb, ha a karakter a tetteivel fejezi ki a meggyőződéseit, mint ha beszélne róluk.

Szerelmi szál nélkül – Valjean és a romantikus kapcsolatok

Valjean (Dominic West) Fantine-nal (Lily Collins)

Egy apró, de érdekes részlet, ami némileg kötődik a keresztény témákhoz is, hogy A nyomorultak főhőse számára a romantikus kapcsolatok és a szexualitás idősebb korában is teljesen jelentéktelenek. Fiatal korában még úgy írják le, hogy nincs „ideje” a szerelemre, de a regény során minden kapcsolata teljesen plátói. A témát Cosette kapcsán tárgyalja leghosszabban a történet (erre még visszatérek), de ott is erősen hangsúlyozza, hogy Valjean bár rendkívül magányos, és elképesztő igénye van a szeretetre, de nem fizikai szinten. Ennek az elemnek számos megközelítése lehetséges, és az első és legnyilvánvalóbb a szüzesség és a plátói kapcsolatok bizonyos szintű miszticizálása: ebbe Victor Hugo hajlamos beleesni, még akkor is, amikor a regénye témája, hogy a szexualitást a legegészségesebb megélni, és nem elfojtani (lásd Esmeralda és Frollo esete – Esmeralda annak ellenére kapott egy szüzességi fogadalmat, hogy Frollo egész történetszála arra épül, hogy a szüzességi fogadalom úgy általában nem jó ötlet). Később kitérek még egy karakterre és a Valjeannal való kontrasztjára, akinél eljátsszuk ugyanezt a misztikus szüzesség témát. Egy keresztény történetben egy krisztusi értékeket képviselő főhősnek egyszerűen „jól áll”, ha egész életében szűz. Valjean érdektelensége a klasszikus értelemben vett szerelem iránt hangsúlyozhatja az univerzális szeretet hatalmát a regényben, amiről egy külön esszét lehetne írni - minden egyes karakter esetén, akinek a karakteríve a szeretet/szerelem megváltó erejére épül, van egy éles elkülönülés a tiszta, lelki vonzalom, és a nyers/helytelen/erősen szexuális "minden más" között. Ez nem egy pozitív üzenet, de a romantikára nagyon erősen jellemző, így nem meglepő, hogy előkerül.

A másik opció Valjean arra való képtelensége, hogy elengedje a bűntudatát. Noha nem nagy bűnöket követett el, de miután Myrieltől elindul, nyilvánvalóan egész életében cipeli annak a súlyát, hogy meg kell változnia, jó emberré kell válnia, vinnie kell tovább a püspök örökségét. Ezzel kapcsolatban elképesztően görcsös, és minden morális dilemmába kicsit beletörik – a zárdában megbújva az oltár helyett az apáca előtt imádkozik, mert „nem mer közvetlenül Isten elé térdelni”. Az, hogy nincs igénye romantikus kapcsolatokra, származhat abból, hogy nem hiszi, hogy megérdemel egy ilyen jellegű partnert. Végül egy elterjedt értelmezés az is, hogy ennek a részletnek nincs valódi köze a regény témájához, egyszerűen a karakter része, hogy nem vonzódik senkihez – az aszexualitás fogalma 1862-őben még nem létezett, de a jelenség maga igen, így könnyen lehet, hogy Victor Hugo egyszerűen írt egy aszexuális karaktert.

Ebbe a gondolatba egyébként megint beletört néhány feldolgozás – szerencsére nem találkoztam olyan változattal, ahol Valjeant ténylegesen összehozták valakivel, de olyanok azért akadnak, ahol legalábbis vonzalmat sejtetnek. Erre a legtipikusabb példa a 2018-as sorozat: itt Valjean szinte azonnal érdeklődik Fantine családi állapota felől (teljesen irreális kérdés tőle, és karakteridegen is – a regénybeli Valjean messze túl magánakvaló ahhoz, hogy más magánéletében kezdjen vájkálni, mikor a sajátjával is van elég gondja), később rengeteg köztük a lopott félmosoly, a műhely asszonyai sokat viccelődnek is azzal, hogy Fantine tetszik neki, és „akár az ágyába is behívná”. A nő elbocsátásakor is úgy hat, mintha a döntés hátterében részben sértett féltékenység lenne. Az, hogy ezt a kapcsolatot továbbvittük egy plátói kötődésnél, egyben Valjean karakterhűségébe került – még ha valóban érezne is romantikus vonzalmat Fantine felé, nehéz elképzelni, hogy a féltékenysége felülírná az empátiáját és a jószándékát.

Valjean (Liam Neeson) Fantine ágyánál

A musical szintén Fantine-hoz kapcsolja, ami leginkább Valjean halálakor érződik – itt Fantine lelke az, aki megjelenik előtte, hogy a mennybe vigye. Mikor Valjean feje lehanyatlik, Fantine sorai az angol változatban „Take my hand, I’ll lead you to salvation, take my love, for love is everlasting”, vagyis „Fogd a kezem, elvezetlek a megváltáshoz, fogd a szeretetem/szerelmem, mert az örökkévaló”. A love szó ugyanúgy jelenthet plátói szeretetet, mint szerelmet, így nem teljesen egyértelmű a kontextusból, hogy utal-e bármi romantikusra, vagy egyszerűen a hálát jelenti, amit Valjean segítségéért érzett - de mivel Fantine az egész szám alatt egyes szám első személyben beszél, és Valjean is így reagál rá ezért sokkal "személyesebbnek" tűnik az egész. Kontrasztként itt is érdemes megemlíteni az 1998-as változatot, ahol Valjean szexualitástól való eltávolodása nagyon erős – mikor Fantine-ra vigyáz, a nő megjegyzi, hogy „neki ingyen is odaadná magát” mert „megérdemli”, a férfi viszont látványosan zavarba jön, és tiszteletteljesen, de nagyon visszafogottan kezeli a helyzetet. Fantine később is mutat érdeklődést iránta (igaz ez inkább a rajongás a megmentő felé, mint bármilyen valódi romantikus érzelem), de Valjean kötődése végig láthatóan plátói marad. Ő Fantine-ra elsősorban ártatlanként tekint, akit „Isten gyönyörű gyermeknek lát”, és úgy is bánik vele. A Depardieu féle változat szintén tesz néhány megjegyzést Fantine-nal kapcsolatban (Valjean itt Cosette-nek úgy festi le az anyját, mint aki "szép volt mint egy baba, és sokan addig játszottak vele, míg végül eltörték"), de ennél nem megy tovább - a témát viszont még említem Cosette-nél, mert ez a verzió annál a kapcsolatnál kicsit elcsúszott.

Akit nem sikerült megmenteni – Valjean és Javert

Javert a nyomorultak fő antagonistája – bár főgonosznak határozottan nem nevezném. Rendőrfelügyelő, korábban a fegyháztelepen dolgozik és ismerkedik meg Valjeannal, és végletekig megveti, őt is, és minden hozzá hasonlót. Javert gyűlöli a bűnt, a bűnözőket, és egyáltalán nem hisz a megbocsátásban: szerinte aki egyszer megszegi a törvényt, menthetetlenül elveszett, az emberek nem változnak, és a társadalom fenntartása érdekében ezeket a bűnösöket minél előbb ki kell vonni belőle. Noha a konfrontációja Valjeannal a regény központi témája, de nem csak felé mutatja ezt a szélsőséges, pusztító attitűdöt: ugyanúgy nincs benne könyörület az almatolvaj Champmathieu-vel, a haldokló Fantine-nal, vagy barrikádon harcoló fiatal fiúkkal szemben. Érdekes elem a leírásában, hogy még a káros szenvedélyeket is kerüli – a mesélő említi, hogy nagy ritkán él némi dohánnyal, de semmilyen más szerhez nem hajlandó nyúlni.

Valjean (Dominic West) és Javert (David Oyelowo)

Javert esetén egy nagy probléma, hogy az író elképesztően keveset mutatott belőle, annak ellenére, hogy mennyire fontos karakter. Megtudjuk, hogy börtönben született, a szülei maguk is bűnözők voltak, és ennek ellenére maradt becsületes ember, aki felküzdötte magát a rendőrségig – és hogy annyira eltökélt a munkájában, hogy „a saját apját is visszazárta volna a börtönbe, ha megszökik”. De nem látjuk az utat, amit bejárt, nem ismerjük a kapcsolatait, nem hallunk többet a szenvedéséről. Ez a kis háttértörténet részlet is rámutat, miért nézi le azokat, akik megszegik a törvényt (mivel ő ezzel a háttérrel is becsületes maradt, ezért nem tud empatizálni senkivel, aki azt állítja, hogy „muszáj” lopnia), de messze nem elég. Valjeannal éles a kontrasztja – Javert gyakorlatilag az egész regényben, meggyőződéssel hiszi, hogy a főszereplő jósága álca, valami gonosz trükk, amivel át akarja verni őt és a környezetét is. Ha valóban megváltozott, miért szegi meg a próbaidőt, miért rabol ki egy kisfiút, miért szökött? Javert végletesen fekete-fehér szemléletében Valjean jósága értelmezhetetlen. Noha ő is vallásos, de Valjeannal szemben, aki a kereszténységben és istenben elsősorban az empátiára való felszólítást látja, Javert számára a papság, a hierarchia, a rendszer a szent a valláson belül is.

Valjean és Javert kapcsolata nagyon komplex, de talán a legegyszerűbb értelmezése, hogy a rendőrfelügyelő az, akit Valjean nem tud megmenteni. Nem tudja megváltoztatni, nem tudja ráébreszteni a tévedésére, illetve amikor sikerrel jár, akkor a sikerével egyúttal halálra is ítéli. Lényegében folyamatosan próbál kapcsolódni vele, próbál elérni hozzá, Javert viszont teljesen elzárkózik. Az első olyan beszélgetésük, ahol ez a jellege a kapcsolatnak megmutatkozik, azután történik, hogy Javert az elbocsátását kéri, mert Madelaine úr álcája mögött megvádolta Valjeant. A főhős itt azonnal nyit felé, végig kedves és nem ítélkezik. Az ellentétük dacára felismeri Javert értékeit, a becsületességét, a hűségét. (A párbeszéden túl ez a leírásokból is kiderül – mikor találkozik a tekintetük, a szövegben úgy írják le Javert szemét, mint „amin keresztül látszik kissé homályos, de szigorú és tiszta lelke”.). Javert reakciója a kedvességre kifejező – tiltakozik az ellen, hogy Valjean elengedje, szidja a saját hirtelen haragúságát, bosszúvágyát, és kijelenti, hogy ha magával nem ugyanolyan szigorú, mint mindenki mással, akkor „gazember” lenne. Undorodik a gondolattól, hogy esetleg visszaélt a hatalmával – közel olyan erős a felelősségérzete, mint magának a főhősnek.

Russel Crowe és Hugh Jackman Javert és Valjean szerepében

Később a konfrontáció Fantine halálos ágyánál ezt tovább viszi. Javert-t itt sem festik le gonosznak. A leírás folyamatosan hangsúlyozza, hogy félelmetes, sőt, szinte „démonnak” tűnik, aki „megtalálta az elkárhozott lelkét”, de hozzáteszi, hogy "nincs benne semmi aljas". Büntetni akar, de szentül hiszi, hogy jót tesz. Valjean itt megint nyit. Beszélni próbál Javert-rel, kompromisszumot kötni, de a férfi nem hisz a jószándékában és a kialakuló vita annyira felzaklatja a beteg Fantine-t, hogy belehal. Egy érdekes elem, hogy Valjean nagyon halkszavú a jelenetben, mert nem akar senkit bevonni a beszélgetésbe, és nem akarja, hogy Fantine meghallja, Javert viszont folyamatosan morog, hogy „beszéljen már hangosabban”. Ő nem tudja kezelni Valjean szelídségét, veszekedni és harcolni akar vele.

A végső fordulópont kettejük között pedig természetesen a barrikád, ahol a forradalmárok elkapják Javert-t mint árulót. Valjean nem számít rá, hogy őt találja ott, mikor érkezik (Javert kezdetben azt hiszi, hogy kifejezetten őt akarta megölni – nem tud Mariusról és Cosette-ről), de a forradalmár fiúktól nyert szívességét arra használja, hogy a rendőrfelügyelő életét kéri – egy mellékutcába viszi, eloldozza és szabadon engedi, majd azt hazudja, hogy kivégezte. Javert ezt a döntést már nem tudja kimagyarázni, teljesen ellentétben áll a Valjeanról alkotott képével, amire később csak ráerősít, mikor megtalálja a csatornából kifelé jövet, Mariusszal. Ez az a pont, ahol végre elfogadja a saját tévedését, és lenne egy esélye elindulni a változás felé, de Valjeannal ellentétben ő nem képes rá, hogy újrakezdjen – a kétségbeesése végül az öngyilkosságig sodorja.

Javert és Valjean kapcsolata a musicalben gyönyörűen jelenik meg a zeneszámokban. Javert kettősségére rámutat a fő szólója, a Stars/Csillagok – noha egy teljesen fanatikus dal, ami folyton visszaidézi, hogy nem hajlandó elengedni Valjean üldözését, de tele van gyönyörű képekkel. („Stars, in your multitudes […] Filling the darkness with order and light/ Fény, hűvös, tiszta fény, milliárd csillag, virrasztó őrség”) Magának a kapcsolatnak a megjelenítésére pedig talán a legnyilvánvalóbb példa, hogy a „Javert’s suicide/Javert öngyilkossága” és Valjean „What have I done?/Mit tettem?” c. száma teljesen ugyanaz a dallam: a szöveg pedig érdekes kontrasztot alkot:

Valjean záróversszaka:

„I am reaching, but I fall
And the night is closing in
And I stare into the void
To the whirlpool of my sin
I'll escape now from that world
From the world of Jean Valjean
Jean Valjean is nothing now!
Another story must begin!”

„És most nyelj el, sötét éj!
Vár a mély, a dús homály!
Bűnöm tajtékzó örvény,
túl a semmi korlátján!
Az a világ nem kell már,
mely a tiéd, Jean Valjean!
Jean Valjean, légy semmivé!
Most egy új élet vár rám!”

Ez a dal sem éppen pozitív, ez is egy összeomlás, ez is egy szembesülés az ember saját sötétségével. Az éjszaka, az örvény, a semmi mind nagyon sötét képek – Valjean utolsó sora viszont a remény. Legyen semmivé a múlt, kezdjünk el egy új életet. Ezzel szemben Javert zárása:

„I am reaching but I fall
And the stars are black and cold
As I stare into the void
Of a world that cannot hold
I'll escape now from that world
From the world of Jean Valjean
There is no where I can turn
There is no way to go on”

„És most nyelj el sötét éj,
Jeges űr, tajtékzó ár,
Harsogj, zúgj habzó örvény,
Túl a semmi korlátján!
Az a világ nem kell már,
Mely a tiéd Jean Valjean!
Legyek porrá, semmivé,
Nincs már út, mely énrám vár!”

Javert utolsó sora a remény elvesztése. Ő ugyanúgy szembenéz a sötétséggel, ugyanazokat a motívumokat hívja vissza – egy-két ponton kiegészítve Valjean képeit a saját jellegzetes szimbólumaival, mint a csillagok, amik korábban vezették, most viszont már "feketék és hidegek". Ő viszont végső soron arra jut, hogy nincs tovább vezető út, nem képes élni ebben a világban, és feladja. 

Javert és "Madelaine úr"

Egy másik személyes kedvenc verzióm a konfliktusukból a Shoujo Cosette, ami nagyon egyedi megközelítést választott, de megdöbbentően jól állt neki: az animeváltozatban ugyanis Javert nem lesz öngyilkos. A barrikádon történtek után elmegy a Szajnához, és nagyon közel jár hozzá, hogy meghozza a döntést – majdnem lelép a hídról, körülötte éjszaka van, a jelenet végén azonban felkel a nap, és Javert végül nem ugrik. Innentől pedig az utolsó hét részben lényegében egy kezdődőben lévő vezekléstörténetet láthatunk tőle, ahogy továbbra is őszintén rajong a munkájáért, továbbra is próbál helyesen cselekedni, de fokozatosan próbálja tanulni az empátiát. Elutasít egy előléptetést, hogy az utcán maradjon, és az ottani, kiszolgáltatottabb embereket szolgálhassa, végül pedig ő az, aki lefüleli Thénardier-t és a bűnbandáját is. A Shoujo Cosette-ben Valjean és Javert kapcsolata a történet legvégéig megmarad – mikor a főszereplő meghal, Javert elmegy meghajtani a fejét a sírja előtt, korábban pedig a maga nyers módján azért rajta tartja a fél szemét Mariusékon is. Itt Valjean kitartó jósága Javert felé végül sikerrel járt, és a rendőrfelügyelőt is sikerült felhúzni a mélypontról. Ugyanezt a megközelítést választotta a francia rajzfilm is. Itt Valjean vállalja a felelősséget, a sorozat végén szembenéz a bírósággal - ez nem áll távol az eredeti karaktertől sem, tekintve, hogy a történet végére hajlandó lett volna feladni magát. Mindazok, akiknek segített, kiállnak mellette, és végül felmentik (jóval idealistább világképet lefestve, mint amit az eredeti regényben láthatunk). Ez megtöri Javert-t, aki mély bűntudatot érez, és egyébként itt is megkísérli az öngyilkosságot; ennek a témának a bevállalása kellemesen meglepett egy kifejezetten gyerekrajzfilm esetén. Valjean azonban meglátja, kihúzza a vízből, és kicsit a lelkére beszél - sajnos a rajzfilmsorozatban nem követjük végig Javert vezekléstörténetét, mert az epizód végén egyszerűen elutazik.

Javert (John Malkovich) és Valjean (Gerard Depardieu)

Kissé csalódást keltett az 1998-as film, ahol Liam Neeson Valjeanja szó szerint tanúja Javert öngyilkosságának, és nem igazán tesz semmit ellene – sőt, a film zárásában Valjean boldogan sétál a Szajna partján, miután Javert közölte vele, hogy „most már szabad”. Teljesen irreális, hogy miközben folyamatosan próbált kapcsolódni ezzel az emberrel, ennyire könnyedén venné, hogy miatta halt meg. Az egyetlen elem, amit viszont kifejezetten értékeltem, az Javert viselkedése Fantine halálakor - mikor Valjean bedühödik, és felemel egy széklábat (tehát közel jár ahhoz, hogy ténylegesen harcoljon vele), ez a Javert láthatóan örül, és cinikusan megjegyzi, hogy "üdvözli". Amikor a főhős erőszakos, igazolja a meggyőződéseit. Szintén nem rajongtam a kapcsolat ábrázolásáért Depardieu változatában, ahol Javert-t John Malkovich jelenítette meg. Ebben a minisorozatban a rendőr maga is halkszavú (ami kombinálva azzal, hogy Valjean jóval agresszívebb, pont elveszi kettejük jellegzetes dinamikáját), ellenben rengeteget beszél, elemez, és sokszor kifejezetten, rosszindulatúan kegyetlen. Fantine-nal rengetegszer találkozik, mikor a nő még nem bűnöző, és teljesen elesett, megérti a helyzetét, és gyakorlatilag tudatosan taszítja még mélyebbre. Nem olyan embernek hat, aki fenn akarja tartani a törvényt, és becsüli a tisztességes embereket, hanem valódi gonosznak, ezzel pedig a kapcsolat üzenete teljesen szétesik. Az 1935-ös változat is a gyengébbek közé került a szememben, leginkább azért, mert Charles Laughton és Fredric March elképesztő mértékig nem olyanok, mint a karaktereik. Próbálkoznak, de Laughton szinte mindig szomorúnak vagy rémültnek tűnik, nem szigorúnak és becsületesnek, Fredric Marchnak pedig túlságosan klasszikus, harmincas évekbeli filmhős arca van. Jó kiállású, jóképű, a jelenléte kicsit sem halványul el Javert-é mellett. Ennek megfelelően Javert öngyilkossága sem tud igazán erős pillanattá válni.

Javert karaktere és kapcsolata Valjeannal viszonylag pontosan jelent meg az 1958-as, Jean Gabin féle filmben. Az 1978-as film, az 1925-ös némafilm szintén viszonylag jól fogták meg a kapcsolatot. Ebből a szempontból elég szép munkát végzett a 2018-as minisorozat is – ez utóbbinál az egyetlen, kissé karakterhűtlen megnyilvánulás, hogy az öngyilkosság előtt David Oyelowo Javertje jóformán mindenkivel lelkizik (Valjeannal is). A beszélgetések önmagukban érdekesek és valahol illenek is a képbe, de kicsit túl szorossá teszik a szereplők kapcsolatát. Ha ilyen szinten tudnak kommunikálni, ha Javert ennyire hajlandó meghallgatni Valjean álláspontját, akkor egyrészt a rendőrfelügyelő öngyilkossága is kicsit furcsa (hiszen lett volna hová fordulnia), másrészt az is, hogy Valjean nem igazán ad reakciót rá.

Egyedülálló apa a 19. században – Valjean és Cosette

Valjean (Gabriel Gabrio) olvasni tanítja a kislány Cosette-et

Mondhatjuk, hogy A nyomorultak legmeghatározóbb kapcsolatáról van szó – legfeljebb az előző blokk közelíti meg. Valjean egyik legfontosabb szerepköre az egész regényben, hogy Cosette apja, és egyben nem túlzás azt állítani, hogy az egyik legszebb is. A regény szerint Valjean, aki alapvetően, részben a természete, részben a múltja és a titkai miatt végletesen magányos, igazából Cosette mellett tanul meg igazán szeretni. A regény úgy írja le a kapcsolatukat, mint az egyetlen érzést, ami a szeretet minden formáját magába foglalta Valjean számára – mivel más jellegű kapcsolatai jóformán nincsenek, nincs rendes szülőfigurája, megmaradt testvére, nincs romantikus partnere, ezért az összes ragaszkodást összegyúrja egyfajta szeretetbe, és Cosette felé fordítja. (Itt megint megkapjuk a korábban már kifejtett hangsúlyozást arra, hogy Valjeannak nincsenek "egymás nyomán támadó szerelmei és szenvedélyei".) Cosette mellett megtapasztalja, hogy milyen az, amikor egy kapcsolat kölcsönös, amikor valakire nem morális elvek miatt, hanem egyszerűen személyes motivációból vigyáz, amikor valakit azért akar boldoggá tenni, mert egyszerűen jó érzés. Többször kimondja, hogy Cosette neki is teljes mértékben a boldogságát jelenti – ha szeret is egy helyet, szeret is egy életmódot, bárhová menne, el tudná viselni, ha a lánya vele van. 

A kapcsolatukban van rengeteg nagyon humoros, és nagyon emberi pillanat is – Valjean kifakadásai Mariusszal kapcsolatban sokszor tipikus, túlféltő apukákra jellemző elemek (amiket általában nagyon gyorsan felülír, de nevetni azért lehet rajtuk). Valjean egyértelműen el is kényezteti a lányát – a regényben a kamasz Cosette egy ponton rádöbben, hogy a zárda főnökasszonyának megjegyzése, hogy „csúnya lesz felnőttként" egyáltalán nem igaz, mert egyre több bókot kap, és egyre többen állítják, hogy csak rendesen kellene öltözködnie. Az apja pedig ugyan megőrül tőle (és nem is tud minden szerepben helyt állni – a mesélő említi, hogy Cosette öltözködésén látszott, hogy nincs anyja, aki értene a ruhákhoz), de azért megvesz neki mindent. Félti Mariustól és a férfiaktól, kissé meg is sértődik a fiú érdeklődésén (magában megjegyzi, hogy hogy képzeli, hogy olyan lánynál próbálkozik, aki mellett ott az apja), de ugyanúgy viszi sétálni, hagyja, hogy a kertbe menjen, megdicséri, ha csinos, és általánosságban próbál lenyelni minden olyan toxikus megjegyzést, amivel kicsit is ártana az önbizalmának. Csak akkor kezd el ténylegesen lépéseket tenni, mikor Marius túl messzire megy (követi őket, és kérdezősködik róluk), mert ekkor az ő múltjával már joggal feltételezi, hogy a fiú veszélyes – és ezután is bűntudata van, mikor látja, hogy a költözésük, és Marius eltűnése milyen fájdalmat okozott Cosette-nek.

Valjean (Dominic West) és Cosette (Ellie Bamber) a
Luxemburg kertben

Valjean törekvései igazából nagy mértékben kontrollálják a túlzott ragaszkodásából adódó problémákat. Tényleg jó szülőfiguraként viselkedik, mert sokkal fontosabb számára Cosette boldogsága, mint amennyire szeretné maga mellett tudni, ezzel biztosítva a sajátját. Az egyetlen elem, amit viszont nem tud kontrollálni, és sajnos ténylegesen mérgezi a kapcsolatukat, az a bűntudata. Mivel Valjean alapvetően kevésre tartja magát, és nem méltónak a boldogságra, ezért azt is nehezen kezeli, mikor boldog, és arra is borzalmasan reagál, mikor ez a boldogsága távolodni látszik. A leglátványosabb szakasz a regényben, ahol Valjean szabotálja a saját happy endjét, Cosette és Marius jegyessége: ekkor Marius végtelenül hálás az ismeretlen férfinek, aki kimentette a barrikádról, és a csatornán át hazavitte, és kijelenti, hogy mindent feláldozna azért, hogy megtalálja őt… Valjean pedig nem hajlandó bevallani neki az igazságot, hogy ő a titokzatos megmentő. Pánikba esik, hogy „a fegyházviselt múltját ráerőlteti két ártatlan gyerekre”, és „ránehezedik a boldogságukra”. Nem őszinte, nem kérdezi meg őket, hogy mit akarnak, nem ad esélyt, hogy elfogadják. Mariusszal beszél ugyan, de kizárólag a múltjának legrosszabb részeit fedi fel előtte, ezzel elérve, hogy a fiú félteni kezdje a feleségét, és segítsen neki eltávolodni. Marius ráadásul nem a legélesebb kés a fiókban, messze túl sokára kezdi összeilleszteni a részleteket, és végső soron csak akkor ér el Cosette-tel együtt Valjeanhoz, mikor a férfi már a halálán van. A makacsul őrizgetett bűntudat miatt Valjean rengeteg jótett és rengeteg megérintett élet után a sajátját tönkreteszi.

A feldolgozások talán Cosette – és hozzá kapcsolódva a finálé – szempontjából a legeltérőbbek. A musical változat leglátványosabb eltérése a regénytől, hogy Valjean sokkal nyitottabb Marius felé, kezdettől. Ellentétben az eredetivel, ahol Mariust okkal nézik jóformán stalkernek, a musicalben a fiú véletlenül találkozik Cosette-tel az utcán, jó musical hőshöz méltóan azonnal beleszerelmesedik, és már aznap megkéri Éponine-t, hogy kerítse elő, hol él. Cosette szintén álmodozik Mariusról (In my life), majd egy szívhez szóló duett (A Heart Full of Love/Csak rád várt egy szív) után fix párost is alkotnak. Valjeant itt is felzaklatja a helyzet, és itt is megcsinálja azt az önszabotázst, amit az eredetiben, de Mariust sokkal többre tartja; a musical egyik legszebb szólója a Bring Him Home/Vidd haza, ahol a fiú életéért imádkozik a barrikádon. Itt Mariust úgy írja le, mint aki akár a fia is lehetne („He’s like the son I might have known, if God has granted me a son/Mintha a fiam volna lásd, szívében lüktet minden nyár”), hangsúlyozza, hogy ő már idős, és szívesen elcserélné a saját életét az övére („If I die let me die, just let him live/Ha vesznünk kell, hát haljak én, csak mentsd meg őt”). Azonban bár Valjean szemszögét szépen ábrázolja, a musicalből nagyon hiányzik Cosette viszonya az apjához – az egyik legfontosabb kapcsolat onnantól, hogy a lány felnő, gyakorlatilag két sort kapott az In my life-ban, és egy rövid szakaszt a fináléban. 

A Shoujo Cosette animében Marius és Cosette románca, és ebből fakadóan Marius és Valjean kapcsolata még tovább megy: itt Marius maga is sokkal nyitottabb. Az esküvő után ő is kitartóan az apjának nevezi Valjeant, Cosette-et egyáltalán nem akarja elkülöníteni tőle: számára a férfi már bizonyított, jó ember, a család része. Mikor a főhős felfedi előtte az igazat, valószínűleg nem ítélkezne – Valjean viszont otthagyja, mielőtt bármit válaszolhatna. A fiatal házaspár ebben a változatban elszántan próbálja megtalálni a férfit – itt sem érik el időben, Valjean itt is el tudja rontani a happy endjét, de sokkal nyilvánvalóbb, hogy nem tudta magát annyira bemocskolni mások szemében, hogy elforduljanak tőle.

Cosette és Valjean

A Shoujo Cosette esetén érdemes megjegyezni azt is, hogy bár Valjean főszereplői státusza megmarad, a cím is sejteti, hogy sokkal nagyobb a fókusz Cosette-en, mint szemszögkarakteren is. A kapcsolata Valjeannal itt kap még egy nagyon szép aspektust, a türelem és a határok tisztelete által – ez a Cosette abszolút nem erőszakos, és elképesztő empátiával áll az apja introverziójához és rejtett problémáihoz is. Mindig finoman jelzi felé, hogy szereti, bízik benne, és szeretne kommunikálni is, de a kommunikációja Valjean felé elsősorban arról szól, hogy biztonságos teret akar teremteni, ahol a férfi úgy érzi, hogy elmondhatja az igazat, és nem arra fókuszál, hogy neki mennyire van „joga” az igazsághoz. Valjean itt is nagyon küzd, és Cosette minden próbálkozása ellenére nehezére esik bátornak lenni – a fináléig nem jut tovább annál, hogy igen, vannak titkai, de bízzon benne, hogy neki jót akar és számíthat rá – de mégis megható látni, hogy miközben a főszereplőt mindenki lökdösi afelé, hogy konfrontálódjon, beszéljen, vállaljon fel mindent, az az egy ember, akivel a legközelebbi a kapcsolata, megérti, hogy ez nem mindig megy. 

Valjean (Gerard Depardieu) és Cosette (Virginie Ledoyen)

Egy darabig kicsit hasonló, pozitív ábrázolása a kapcsolatnak a Depardieu féle változat, de később nagyon kellemetlenné válik az egész. A karakterek esetén talán az volt a cél, hogy hangsúlyozzák Valjean szeretetének általános mivoltát (legalábbis nagyon remélem, hogy ez volt a szándék és félrecsúszott), és hogy Cosette tényleg a mindene, de ahogy haladunk előre a minisorozatban, elkapott az érzés, hogy soha többet nem szeretném hasonló kontextusban hallani az olyan szavakat, mint a „simogattalak és kényeztettelek”. Addig még rendben volt az egész, hogy a karakterek néha szülő-gyerekként együtt aludtak, még arra is rámondtam, hogy elfogadható, mikor Cosette arról kezdett beszélni, hogy Valjean miatt szeretne szép lenni, és vele akarna táncolni, azért is, mert nagyon hamar lecsapták a dolgot, és hangsúlyozták, hogy ez részéről még mindig egy szülő-gyerek kapcsolat és nem más. Marius megjelenésével viszont pusztítóan ragaszkodó lesz; a csendes, visszafogott szenvedés helyett itt mindent ráborít Cosette-re, és a szegény szolgálójukra, Toussaint-re. Üvölt, hangsúlyozza, hogy ő „belehal”, ha a lány elmegy, majd megjegyzi, hogy miközben „ő simogatta, egy másik férfire gondolt”. Csak… mi van? Miért? És ez az a karakter, akit annyi krisztusi párhuzammal dobálunk, hogy belefullad a sorozat? Később ezt még továbbvisszük, Valjean egy darabig szó szerint meg akarja ölni Mariust. (Egyébként ebben a változatban Marius maga is sokkal problémásabb lett – itt konkrétan kulcsot szerez Cosette-ék kertjéhez, és félreérthetetlenül szexuális utalásokat tesz már az első estéjükön, amikor megölelheti a lányt. Marius a regényben talán irritáló, de rendkívül romantikus, és nagyon tradicionális srác, lényegében teljes ellentéte Fantine szeretőjének, Félixnek. Az, hogy rögtön házasodni akar, felmerül, de az nem, hogy kihasználja Cosette-et, míg nem tudja biztosítani, hogy a kapcsolatuk hivatalos is lesz.)

Az 1998-as változat Cossette-je tényleg nagyhangú tini, aki nagyon sokat vitatkozik Valjeannal, és személyes sértésként éli meg a titkait. Amennyire óvatos és szép volt ez a feldolgozás Fantine és Valjean kapcsolatának bemutatásában, kezdetben annyira csak a konfliktusokat látjuk Cosette és Valjean között. Végül Valjean itt hamar beavatja Cosette-et a múltjába, mikor a lány erősködik, és ez egyben azt is jelenti, hogy az a bizonyos önszabotázs sokkal nehezebb – Cosette innentől rendkívül aktívan kiáll mellette, nyíltan elfogadja a múltját, sőt, a Mariusszal való kapcsolattal szemben is teljes mértékben priorizálja Valjean védelmét. Valjean úgy megy ki a barrikádra, hogy beszélt a témáról a lányával (sőt, korábban Cosette is kicsit belekeveredik az eseményekbe, mikor Marius próbál eljutni hozzá, hogy elbúcsúzzon), és ténylegesen kommunikál Mariusszal is, győzködi, hogy priorizálja a Cosette iránti szerelmét a forradalommal szemben. Ugyan itt a cselekmény nem megy el az esküvőig, de erősen sejthető, hogy a történet teljes happy enddel zárult.

Valjean és Cosette a rajzfilmsorozatban

Cosette szintén nagyon aktív, és happy endre viszi a történetet a rajzfilmsorozatban is (valljuk be, a rajzfilmesek kifejezetten szeretik kicsit előtérbe tolni Cosette-t - azért a szegény sorból kiszabaduló, gazdag jótevő által befogadott kamaszlány sokkal inkább poszterhős, és sokkal szimpatikusabb lehet fiatal nézőknek, mint maga az idős jótevő). Ebben a változatban odáig megy, hogy be is áll a forradalmárok közé, később pedig, mikor Valjean bajba kerül, megpróbálja megszöktetni a börtönből - Valjean viszont már említett módon, úgy dönt, hogy felelősséget vállal, és nem tart vele. A történet végén Valjean visszakapja a polgármesteri címét, megbecsült, elfogadott emberként él (és végül Cosette születésnapi ünnepségén fut bele az alkotói válságban tengődő Victor Hugóba, akit megihlet kettejük sorsa). Annak ellenére, hogy a rajzfilm messze túl mese, Cosette és Valjean kapcsolata határozottan szép benne, láthatóan itt is, a gyerek nézőket is célozta a bájos apa-lánya kapcsolat. Azon a bizonyos záró szülinapon egy nagyon aranyos pillanat, hogy Cosette úgy dönt, hogy felveszi az apja valódi vezetéknevét, ezzel is jelezve, hogy szereti a múltja ellenére.

Az 1978-as változat nagy bukása, hogy Fantine és Cosette karaktereit is jóformán kihagyja. Fantine nem szemszögkarakter, egyáltalán nem látjuk addig, amíg Valjean, már betegen be nem fogadja. Cosette jelen van ugyan, és Valjean fogadott lánya is, de jóformán nem is interaktál az apjával, csak a kapkodós románcát követjük Mariusszal. Ezáltal Valjean karakterének legfontosabb tulajdonságai, és legnagyobb dilemmái nem nyilvánulnak meg – ez persze azt jelenti, hogy ez a változat is boldog végkifejletet kapott. Szintén happy endes darab Belmondo 1995-ös, modern feldolgozása – de ahogy korábban is elhangzott, Henri Fortin karaktere inkább inspirálódik Valjean történetéből, és nem valódi Valjean adaptáció. Benne nincs olyan szintű bűntudat, hiányoznak azok a specifikus küzdelmek, amik Cosette-tel (illetve Salomével, aki valami Cosette analógia féle – az analógiák elég zavarosak voltak ebben a filmben) eltávolíthatnák.

1982-őben a sok hirtelen jött happy end után, megkaptuk az első túl sötét zárásunkat. Lino Ventura Valjeanjához Cosette és Marius egyáltalán nem érnek oda, egy montázst kapunk csak az életéről, és egyébként egyedül hal meg. Természetesen itt nem jelenik meg Fantine, vagy a püspök lelke, nincsen szép finálé a túlvilágon. Ez nem tűnik nagy eltérésnek, hiszen a probléma ugyanaz, mint a regényben, Valjean a saját életét teszi tönkre... de A nyomorultak üzenetének a lényege nem az értelmetlen szenvedés, hanem a szeretet és felülemelkedés a nehézségeken. Ha Valjean egész életútja után ennyire szomorú és üres halált kap, azzal kicsit elvész a lényege.

Az apró fénysugarak és a pusztító tűz - Valjean és Enjolras

Amikor először terveztem ezt az elemzést, nem hittem, hogy ezt a „kapcsolatot” is elő fogom venni (legalábbis egy említésen túl, amit a Shoujo Cosette miatt érdemel), de ahogy egyre többet gondolkodtam, rájöttem, hogy szükség lesz egy teljes szakaszra. Valjean igazából nagyon keveset interaktál a Les Amis-val, a párizsi egyetemistákból alakult, szedett-vedett forradalmárcsapattal: a barrikádon töltött ideje alatt gyakorlatilag kizárólag Mariusra fókuszál (és őt is csak kihozni akarja, Cosette érdekében, nem megismerni), így igazából Enjolrasszal, a Les Amis vezetőjével sincs valódi kommunikáció köztük – gyakorlatilag egyetlen egyszer beszélnek, mikor Valjean Javert életét kéri a segítségéért. A leírásaik, a történetívük viszont éles ellentétbe állítja őket, ami nagyon eltér Valjean és Javert kontrasztjától, de nem kevésbé fontos az üzenet szempontjából.

Valjean (Dominic West) a barrikádnál

Valjean és Enjolras mindketten változást akarnak. Mindketten szeretnének segíteni az embereken, mindketten jót akarnak tenni, és mindketten végletesen, az egész személyiségüket alárendelik ennek a célnak. Mindkettejüknek fontosak az emberi kapcsolatok, de mindketten bizonyos távolsággal állnak hozzájuk – Valjean mindenkinek segít, de a már untig emlegetett szélsőséges introverziója mellett egyszerűen azt is nehezen viseli, ha nem egyoldalúan ad, hanem egy kölcsönösen törődő kapcsolata alakul ki. Enjolras kevésbé végletesen introvertált, és nagyon karizmatikus, de láthatóan bosszantják a magánéleti témák, nagyon sok könnyedebb beszélgetésből azonnal kivonja magát. Enjolrast rengetegszer hasonlítják mitológiai, vagy ókori görög és római alakokhoz (mielőtt lelövik, a katonák említik, hogy „Apollónként” hivatkoztak rá, de említik Antinóosz-ként, Akhilleuszként, Nagy Sándorként, Oresztészként… folytathatjuk a sort), kifejezve, hogy megfoghatatlan, irreális bátorságú és szépségű, ezáltal a környezetétől elkülönülő figura. Valjeant ugyan nem annyira hasonlítgatják mitológiai alakokhoz, és az olvasó sokkal közelebb áll hozzá, mert szemszögkarakter – de ha kicsit ránézünk a cselekményben betöltött szerepére, látszik, hogy neki is van egyfajta természetfeletti jellege. Azon túl, hogy ő az újra és újra feltűnő, titokzatos jótevő, ide tartozik egyszerűen az emberfeletti erő is, ami teljes mértékben függ a lelkiállapotától – azonnal elhagyja, amikor elvész a motivációja. A barrikádon szintén érdekes eleme a leírásának, hogy „mintha kikerülnék a golyók” – nem vesz részt az erőszakban, így az erőszak nem érintheti meg. Egyikük számára sem fontos a romantikus kapcsolatok kialakítása – Valjean esetén ezt már kifejtettem, de Enjolras a másik, miszticizáltan szűz figura (Mabeuf apónak megcsókolja a kezét és a homlokát, és a regény említi, hogy „ez a két csók, amit életében adott” – később, mikor a fiúk viccelődnek azzal, hogy mindannyiuknak fontos egy lány, aki motiválja őket, Enjolras azt suttogja, hogy az ő szerelme „Patria” vagyis a haza). 

A nagy eltérés azonban a két karakter között, ahogy a változáshoz állnak. Valjean apró dolgokat tesz – Madelaine úrként a legaktívabb (igaz, érdemes megjegyezni, hogy nem ő akar polgármesterré válni – a város lakói erősködnek, hogy vállalja el, mert tényleg törődik velük), ekkor a gyár nyitásával azért egy nagyobb embercsoportot tud megmozgatni, de alapvetően egy-egy ember életét érinti meg minden döntésével. Felkarolja Fantine-t, megmenti Fauchelevent életét, kihozza a nyomorból és felneveli Cosette-et, megmenti Mariust a barrikádról. Folyamatosan jót tesz, de egyenként egyetlen tette sem világmegváltó, mindegyik csak folyamatokat indít el. Vele szemben Enjolras robban. Ő egy nap alatt akarja megváltani a világot, nem ismer kompromisszumokat. Valami vagy mindenkit megment, és azonnal, vagy nem szólt elég nagyot – ennek megfelelően teljes meggyőződése, hogy a forradalom mindig erőszakos. Ahogy korábban említettem, Valjean a keresztény, krisztusi szemléletet képviseli, amiben szeretni kell mindenkit, de „megadni a királynak, ami a királyé”, Enjolras viszont, ahogy a hasonlatai is mutatják, antik hős: neki harcolni, lázadni, meghalni a jó ügyért önmagában érték. A két karakter kontrasztját mutatja a kinézetük (Valjean morcosnak tűnik, de kedves lélek, Enjolras viszont megnyerő, "angyali", aki képes szörnyű dolgokra), illetve az életkoruk: Valjean idős ember (a forradalom szakaszra 63-64 év körül van), aki nagyon sokat tapasztalt és szenvedett, tisztában van a világ sötétségével, az ellenállással, amivel még az egyszerű jóság is szembesül, és ennek tudatában őrzi meg az idealizmusát. Enjolras ellenben huszonhat éves, de a regény említi, hogy gyerekesebb az életkoránál: nem néz ki többnek tizenhétnél, és bár nagy a hangja, de naiv és álmodozó. Még abszolút nem képes rá, hogy felmérje, pontosan mivel áll szemben.

Valjean megérkezik a barrikádra

A regény egyértelműen Valjean attitűdjét nevezi meg helyesként – Enjolras céljai pozitívak maradnak, de amikor a szemszög mindentudó mesélőre vált, már a bemutatásakor is finoman kritizálja (a Les Amis de l’ABC-ről az első jelenetben kimondják, hogy a zártkörű társaságok nem igazán alkalmasak arra, hogy „a tagjai hősökké váljanak”, később, a harcok végén pedig egy olyan elemzést is kapunk, hogy „Az igazi odaadásnak a neve az érdektelenség”). A barrikád harcosainak tragédiájában sok a hősies elem, Enjolras bátorsága egy ponton megtorpanásra készteti a katonákat is (mikor a lövészosztag először néz szembe vele, nem akarják bántani – az egyikük megjegyzi, hogy „úgy érzi, mintha egy virágot kéne lelőnie”), de nem állítja meg őket. A barátaira tud hatni, ők követik, de Bossuet megjegyzi, hogy mindannyiuknak van tőle független motivációja is, a szegények és polgárok pedig, akikre valójában hatni akar, elérhetetlenek maradnak számára. A forradalma szó szerint a „sokat markol, keveset fog” elven bukik el – egy nap alatt nem lehet megváltani a világot. Hasonlóan Valjean egy-egy embert megérintő cselekedeteihez az ő „nagy dobása” is végül egyetlen embert húz fel – Grantaire az egész regényben hullarészeg, depressziós, és általában undorítóan viselkedik, de Enjolras mellett képes hősként meghalni. Míg a többi fiú halála az élet tragikus elvesztése, addig az övé a visszanyerése, és egy morális emelkedés. Viszont az ő felemelésével Enjolras maga is meghal: nem tudott a kis dolgokra, és egy-egy élet megérintésére fókuszálni, ezért elveszíti a lehetőséget, hogy további jót tegyen – csak egyetlen fénysugarat adott. Valjean vele szemben minden lépése után tovább mehet a következőre, és bár láthatóan nem fél a halál gondolatától, nem is keresi azt aktívan (a barrikádon elhangzik, hogy valószínűleg, ha öngyilkosságért érkezett volna, azzal sem járna sikerrel – de a mesélő „kételkedik, hogy ilyen vallásellenes cselekményre gondolt volna”). Élni azt jelenti, hogy van tovább, így az ő csendes harca végső soron sokkal több embert ér el, mint a fiatalok hangos küzdelme. Már említettem a Champmathieu dilemmát – látható, hogy a barrikád előtt is, mindig azt próbálja mérlegelni, hogy olyan ponton lépjen ki az emberek életéből, mikor a halála, vagy börtönbüntetése már nem károsít másokat.

A feldolgozások nagy része nem tudja igazán megjeleníteni ezt a kontrasztot, mert (tekintve, hogy nyílt kommunikáció nincs köztük), Valjean története szempontjából teljesen lényegtelennek ítéli a Les Amis-t. Egyes változatok, például a 2000-es minisorozat, ezt ki is mondatják vele („Nem a barátaim, és ez a harc nem az én harcom”), az 1998-as és 1935-ös filmek pedig egyszerűen kihúzzák Enjolras karakterét, és a teljes szerepe Mariushoz kerül, aki értelemszerűen nem testesítheti meg azt az érinthetetlen forradalmárt, aki a regényben szerepel. A francia rajzfilmben Valjean ugyan ismeri a fiúkat már a forradalom előtt, mivel Cosette is a barátjuk, sőt, a regénnyel ellentétben nem csak Mariust, hanem jónéhány forradalmárt kivisz a csatornán át, a Les Amis karakterei mégis nagyon sztereotipikusak, nem igazán lehet őket szembeállítani Valjean karakterével. Két feldolgozás azonban elővette a Valjean-Enjolras ellentétet, és nagyon érdekes interpretációt adott rá.

Valjean (Alfie Boe) és Enjolras (Ramin Karimloo) a 25.
évfordulós előadáson

Az egyik természetesen a musical változat, ahol két dal, illetve a reprízeik azok, amik szembeállítják Valjean és Enjolras karaktereit. Ezek a Look down/Csak föl ne nézz, és a Do you hear the people sing?/Hallod-e a nép dalát?. A Look down először a musical legelején csendül fel, ez Valjean bemutató száma – a gályarabok éneklik, a zárásában pedig Javert szabadon bocsátja a főhőst. Második alkalommal az időugrás után, Párizs utcáin halljuk – ekkor az elszegényedett, nyomorgó nép énekli, és először Gavroche töri meg (a saját témáját, a Little People-t/Kisembert idéző dallammal), majd Enjolras bemutatkozása („Where are the leaders of the land?” – „Hol vannak most a nagyjaink?” sorok). Mindkét bemutatkozás dialógus, Valjean Javert-rel énekel, és a célja, hogy kiálljon magáért és ráébressze a rendőrfelügyelőt az igazságtalanságra („Egy kenyeret loptam csupán! A nővérem kölyke halálán volt! Rávitt az éhség!”), Enjolras viszont Mariusszal együtt a néphez szól. Az ellentét már itt is nagyon erős – Valjean énekéből hiányzik a grandiozitás, és bár ezen a ponton még nem találkozott a püspökkel, mégis azt mondja el, hogy a bűn, amit elkövetett nem saját magáért történt. Enjolras ellenben drámai és nagyhangú, buzdítani próbál. Javert és Valjean dialógusa egy vita, Javert lehúzza a főhőst, Marius ellenben minden sorával erősíti Enjolrast, kicsit sejtetve, hogy a fiú, Valjeannal ellentétben a csatáig nem találkozik valódi ellenállással.

A Do you hear the people sing? pedig először Enjolras egyik témájaként csendül fel Lamarque temetésén, és később a forradalom vezérdala is (a filmváltozatban, mikor kiderül, hogy minden barrikád elesett, Gavroche kezdi el énekelni, fellelkesítve vele a magukra maradt fiúkat). Indulóra emlékeztet, és vitathatatlanul a musical egyik legfülbemászóbb dallama. Az eredeti szövege:

„Do you hear the people sing?
Singing the song of angry men?
This is the music of the people,
Who will not be slaves again.
When the beating of your heart
Echoes the beating of the drums
There is a life about to start
When tomorrow comes!”

A magyar változatban:

„Halljad hát a fölkelt nép
Haragos, lázas énekét!
Egyetlen dal tör fel a népből
S benne ott egy ezredév.
Tán csak szívünk dobban úgy,
Ahogy a dob dübörgi szét,
Azt, hogy egy új világ jön majd,
Hogy a holnap szép!”

Valjean (Hugh Jackman) és Enjolras (Aaron Tveit) a 2012-es
filmben

Az egész dalra igaz, de már az első versszakból kiderül, hogy bár nagyon inspiráló, de határozottan erőszakos a szövege. A Do you hear the people sing? a haragról, a harcra való hajlandóságról szól, arról, hogy az ember a saját kezével változtassa meg a világot. A későbbi versszakokban visszatérő képek a vér és a mártírhalál („The blood of the martyrs will water the meadows of France/Mert mártírok szent vére öntözi hazánk földjét”, stb.) Ott van a szebb, tisztább világ képe a versszakok végén („Beyond the barricade there is a world you long to see/A barrikádon túl van egy világ, amit remélsz”), de a hangsúly az aktivitáson van, és az áldozaton, amit hozni kell érte, nem a szépség reményén.

A Do you hear the people sing?/Hallod-e a nép dalát? repríze azonban a fináléban csendül fel, Valjean halálakor, amikor Fantine és a püspök szelleme átvezetik a „mennyek barrikádjára”. Itt a film sokkal kevésbé helyezte Valjeant központi szerepbe (csak Fantine-nal közösen énekelnek a zászló mellett állva), de a színpadi változatokban általában ő áll a tömeg élén, ő mozgatja a jelenetet (a magyar változatban ekkor már mindenki fehér ingben/ruhában van), többek között Enjolras is a háttérben áll. A dallam pedig bár ugyanaz marad, de Valjeant középpontba helyezve a szöveg teljesen megváltozik.

„Do you hear the people sing?
Lost in the valley of the night,
This is the music of the people
Who are climbing to the light!
From the wretches of the Earth,
There is a flame that never dies,
Even the darkest night will end,
And the sun will rise!”

„Százak, ezrek hangja zúg,
hallod az éj sötétjéből?
Akár egy fullasztó mocsárból
kúszna mind a fényre föl...
Sorsunk éhség és nyomor,
szívünkben mégis él a remény...
Egyszer az éj majd véget ér,
és a nap felkél!”

Enjolras (Timothy Morand) átveszi Valjeantól (Richard Jordan)
Gavroche holttestét

Ellentétben Enjolras indulójával Valjean változatában nincs agresszió. A finálé a halhatatlan reményről, a kitartásról, a fényről szól, ami felé a legnagyobb fájdalomban is törekedni kell. A későbbi versszakokban megjelenik a békés világ álma, ahol az emberek leteszik a fegyvert („We will walk behind the ploughshare, we will put away the sword/A láncok és fegyverek rémén az értelem győz”), és bár mindkét dalban megjelenik a szabadság gondolata, Valjean nem az aktív küzdelemre szólít fel, hanem azt mondja, hogy „Isten kertjében végül mindenki szabad lesz” („We will live again in freedom in the garden of the Lord/Minden nép szabad lesz végre, s édenkert e sebzett Föld”). Még az olyan apróságok is, mint a dobszó, máshogy jelennek meg – Enjolras változatában az ember „mellkasában visszhangoznak a dobok” (tehát ismét, az egyén érzései döntik el, lesz-e változás), Valjean verziójában viszont egy kérdés hangzik el, hogy „hallják-e az emberek a távolból szóló dobokat” – a dobszó is a távoli, szebb világ reménye, és nem valami jelenleg zúgó felszólítás. Valjean finálés Do you hear the people sing?-jét még megelőzi egy beszélgetés Cosette-tel és Mariusszal, ahol magára úgy hivatkozik, mint valakire aki elfordult a gyűlölettől, és a lánya mellett megtanult szeretni – a kórus igazából ezt a gyűlölettől való elfordulást is ünnepli.

A másik változat, ami ténylegesen hangsúlyt fektet Jean Valjean és Enjolras ellentétére, a Shoujo Cosette anime volt – itt a két karakter nem csak ugyanannak az ideának ellentétes megközelítéseit képviselik, hanem van köztük kapcsolat. Enjolras az anime egyik szemszögkaraktere, sokkal több időt töltünk vele, mint az eredeti regényben: nem csak mitikus, megközelíthetetlen figura, hanem hús-vér ember. Valjean pedig ugyancsak, a barrikádra érkezve nem zárkózik el a fiúktól, ismerkedik velük és vigyáz rájuk. Enjolrasnak a regényben is van egy fejezete, amikor elkapja a „halálos búskomorság” (Mit lát az ember a barrikád tetejéről? c. fejezet), de ezt nagyon gyorsan elintézi egy buzdító monológgal. Megkönnyezi, mikor meglátja a fiatal őrmestert a másik oldalon, de végül képes lőni és képes továbbmenni, a dolgot elfogadja szükséges áldozatként (Combeferre figyelmeztetésére csak visszavág, hogy „aminek meg kell lennie, annak meg kell lennie”). Az animében viszont komolyan megremeg, többször elgondolkodik, hogy a döntéseivel talán halálra ítélte a barátait, és a fiatal katona jeleneténél remeg a keze – nem biztos, hogy képes lőni. Ezen a ponton megszűnik egy ideálnak lenni, segítségre van szüksége, és Valjean természetesen azonnal ugrik érte. A „jótékonykodása a golyókkal”, mikor csak a katonák sisakját lövi el, valójában egy segítő kéz Enjolras-nak, egy alternatíva, mikor nem bírja meghúzni a ravaszt.

Valjean és Enjolras a Corinthe mögött

A későbbi cselekmény során is, a két karakter sokkal többet kommunikál, és az anime egyik legszebb jelenete, hogy a végső csata előtt a teljesen megtört Enjolras Valjeannál keres vigaszt is. Mikor a barrikád eleste már biztos, és a fiúk a Corinthe ostromára készülnek, négyszemközt kifakad a férfinek, hogy elbukott, és az emberek nem álltak mellé. Valjean ekkor hiába ellenzi alapvetően az erőszakot, megnyugtatja, hogy ha a forradalma nem is járt sikerrel, de „gyújtott egy fényt” azáltal, hogy inspirálta a barátait, és ez „szikrákat fog hagyni azok szívében is, akik most nem álltak mellé”. Végül megjegyzi, hogy egy nap „ezekből a szikrákból hatalmas tűz lesz, és kitör egy újabb forradalom”, elismerve Enjolras harcát és céljait. A fiú, aki pedig addig teljesen háttérbe szorította az egyszerű jótékonykodás gondolatát az egyetlen nagy győzelemmel szemben, válaszként azon kezd gondolkodni, hogy milyen szép lenne egy olyan jövő, ahol lehet békésen rendezni a konfliktusokat, és nem kell küzdeni – végül pedig felemlegeti az iskolát, amit Valjean a szegény gyerekeknek alapítana. A beszélgetés kölcsönös tisztelettel zárul, a két karakter teljes mértékben felismeri, hogy egy az álmuk, de egyúttal nem vész el a kontrasztjuk sem: Valjean és Enjolras rengeteget emlegetik a tüzet és a fényt, mint szimbólumokat (Valjean jócselekedetei a fény – gyengédebb, nem pusztító, Enjolras pedig a tűz – a régi letarolása az új eljövetele), és nagyon nagy a hangsúly az életkoruk eltérésén is. Enjolras ebben a jelenetben egyértelműen egy gyerek, aki egy tisztelt apafigurát keres, aki meg tudja győzni, hogy jól harcolt. A korábban említett fehér galamb motívum itt is megjelenik – mikor Enjolras és Valjean beszélgetnek, két galamb száll le a fára, és repül el a végén. 

Érdemel még egy rövid említést az 1982-es film, ahol megint csak, nincs valódi találkozás a karakterek között, de a film témájának megfogalmazása Enjolras kezébe került. A regényben Valjean az első, aki egy ponton felkiált, hogy ő "nyomorult", mikor rádöbben, hogy változnia kell - később a regényben a cím nagyon sokszor elhangzik (az eredeti franciában is), okkal. Az olvasónak is rá kell döbbennie, Valjeannal együtt, a nyomorúság rengeteg formájára. A '82-es filmben nem Valjean felkiáltása a "téma kinyilatkoztatása", hanem Enjolras egyik nagy beszéde, és később is nagyon nagy a fókusz a júniusi forradalom tragédiáján. Annak ellenére, hogy fontosnak tartom a két karakter kontrasztját, ezzel a döntéssel a Lino Ventura-féle film kicsit átesett a ló túloldalára, és túl nagy hangsúlyt adott a fiatalok harcának. Ahhoz képest, hogy ők azok, akik a "rossz" irányból fogják meg a problémát, ez az üzenet elsikkad: ráadásul Valjean túlzóan tragikus zárása miatt mondhatjuk, hogy a sorsa is azonos lett a fiúkéval.

Konklúzió

Fanart Jean Valjeanról
(Forrás)

A bejegyzést azzal kezdtem, hogy amikor évekkel ezelőtt félretettem Valjean elemzését, abban a hitben tettem, hogy "úgysem tudnék mit írni róla". Mint a bejegyzés hossza is mutatja, nagyobbat nem is tévedhettem volna. Valjean karakterében a legnehezebb, hogy a személyiségének nüanszai nem a dialógusában, még csak nem is a cselekményben betöltött szerepében, hanem egyszerűen a stílusában és a gondolkodásában rejlenek. Nem elég eljátszani – eggyé kell válni vele, megérteni a színésznek és a forgatókönyvírónak is, hogy egy adaptáció igazán meg tudja ragadni, és ez nem minden változatnak sikerült.

De A nyomorultak rengeteg feldolgozása (bár sokszor nagyon lefárasztottak már a maratoni filmnézés és elemzésírás közben) azt is jelenti, hogy azért akadt olyan változat, ami remekül eltalálta a figurát, vagy akár hozzáadott. Ezekben Valjean megmaradt olyannak, amilyennek lennie kell – egy nehézségek közül felemelkedő, jó embernek, akit viszont az érzései, túlzó felelősségérzete és bűntudata lehúznak annyira, hogy végső soron egyetlen ellensége marad: saját maga. 

A képeken tizenöt Valjean szerepel, de a bejegyzésben csak 14-et érintettem: ez azért történhetett, mert a BBC 1967-es verzióját égen-földön kerestem, de nem találtam sehol. Sajnos nem ez volt az egyetlen, ahol igazából egy "kivonatból" dolgoztam, nem a teljes képből: a feldolgozáslistában kiemeléssel jelölöm azokat, amiket (besorolásuktól függetlenül) nem találtam meg teljes formájukban. Ha ti is meg szeretnétek velük ismerkedni, akkor lehet, hogy nehézségekbe ütköztök.

A feldolgozások közül ajánlom:

• A nyomorultak (2012) – Jean Valjean szerepében Hugh Jackman
• A nyomorultak (1958) – Jean Valjean szerepében Jean Gabin
• Les Miserables: Shoujo Cosette (2007) – Jean Valjean hangja Sugawara Masashi
• Les Miserables in concert, 25th anniversary – Jean Valjean szerepében Alfie Boe
• A nyomorultak (1982) - Jean Valjean szerepében Lino Ventura

Semleges volt számomra:

• A nyomorultak (1998) – Jean Valjean szerepében Liam Neeson
• A nyomorultak (1978) – Jean Valjean szerepében Richard Jordan
• A nyomorultak (1995) – Jean Valjean/Henri Fortin szerepében Jean Paul Belmondo
• A nyomorultak (1925) - Jean Valjean szerepében Gabriel Gabrio (erősen megvágott változatban található meg - az eredeti közel hét órás volt)
• A gályarab (1935) - Jean Valjean szerepében Fredric March
• A nyomorultak (1992-1993) - Jean Valjean hangja Bernard Voringer (magyar szinkron: Helyey László) - egyes epizódok fent vannak youtube-on
• A nyomorultak (1934) - Jean Valjean szerepében Harry Baur - az első részt sikerült megtalálnom

Nem győzött meg:

• A nyomorultak (2000) – Jean Valjean szerepében Gérard Depardieu
• A nyomorultak (2018) – Jean Valjean szerepében Dominic West

Valentine Wiggin