Mit nézz karácsonykor?

…ha nem kapott el az ünnepi hangulat

Ismét eltelt egy év, és eljött a karácsony, én pedig a TodayWigginen is szeretnék megemlékezni róla –  kicsit szokatlanul. Bár rengeteg a hangulatos karácsonyi film, zene, akár könyv is, amikkel ünnepi hangulatba lehet kerülni (és amit általában az egész család együtt nézhet, mert bájos, humoros történetek), de ha már sokat készülődtünk, odakint semmi hó, és egyszerűen elegünk van mindenből, akkor lehet, hogy ezek inkább bosszantónak, mint varázslatosnak hatnak. Ez a lista tehát egyfajta alternatíva gyűjtemény: olyan filmek, filmsorozatok, musicalek szerepelnek rajta, amik elég kreativitással nevezhetőek karácsonyinak – de akkor is szórakoztatóak, ha a hátunk közepére sem kívánjuk az ünnepeket.

Ajánlóról van szó, tehát spoilerektől nem kell tartani – de remélem, pár ember szemezget majd az opciókból.

Narnia krónikái (The Chronicles of Narnia, 2005, 2008, 2010)

Ez a történet talán az, ami leginkább elmegy karácsonyinak a listából, több okból is. C.S. Lewis regénysorozatát egyértelműen és bevallottan erősen inspirálta a Biblia, és különösen az Újszövetség – Aslan útja szinte tökéletesen átfed Jézuséval, Narnia világa pedig a Teremtéstől az Apokalipszisig jut a hét kötet alatt, miközben időről időre meglátogatják a mi világunkból származó gyermekek és befolyásolják a lakóinak sorsát. A Narnia ráadásul erősen gyerekkönyv, és bár a belőle készült filmek néhol komolyabb hangot ütöttek meg (a mai napig nagyon örülök, hogy a készítők kicsit idősebbnek ábrázolják Caspian herceget, illetve királyt a második és harmadik részben), de azért a kisebbek is élvezhetik. Végül, de nem utolsósorban az első film, Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény kicsit foglalkozik is a karácsonnyal, mint eseménnyel – a Télapó is beugrik egy jelenetre, hogy megajándékozza a főhősöket.

Ennek ellenére viszont a Narnia még mindig egy izgalmas ifjúsági fantasy, ami messze túlnyúlik a karácsonyi témákon, és egyáltalán nem kell ünnepi hangulatban lenni, hogy élvezzük: a második és harmadik film (amik a negyedik és ötödik kötetből, a Caspian hercegből és a Hajnalvándor útjából készültek) pedig már sokkal grandiózusabbak, mint az első. Vannak csaták, vannak veszteségek, a karakterek felnövekedését, egyre kamaszosabb dilemmáit érdekes végigkísérni, sőt, idővel még Narnia országainak politikájából is kapunk egy-két villanást. Az egész történetben fontos Aslan jelenléte és az üzenet, amit közvetít, de ez a szimbolikától függetlenül is szép. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a Narnia speciális effektjei a mai napig kiválóak. Különösen az elmúlt évek kissé élettelenre sikerült Oroszlánkirály adaptációinak tükrében Aslan expresszív megjelenítését öröm nézni. 

Légió (Legion, 2010)

Ez a film nekem annyira karácsonyi listás, hogy egy korábbi évben a karácsonyi posztom témájául is ezt választottam. A kötődése az ünnephez egyértelmű – bár meglehetősen abszurd módon, de azért mégiscsak a második messiás eljöveteléről szól. Az egész cselekmény Karácsonykor játszódik, vannak benne angyalok, egy ügyeletes Mária és József, Charlie és Jeep személyében, meg persze a kis Jézus helyett a kis Alex is megszületik a végére. 

Persze azért hagyományos karácsonyi filmek közé nem sorolnám, mert keresztény inspiráció ide vagy oda, a Légió zombihorror is, ráadásul valahol a B és a Zs kategória között csúszkál. Kiváló színészek játszanak benne, Paul Bethany Mihály arkangyala szerintem kifejezetten emlékezetes, és még a cameo szerepekben is felbukkannak olyan nevek, mint Doug Jones. Néhány idézet és jelenet kifejezetten erős és megható, és azt is hozzátenném, hogy a film folytatása, a Dominion (magyarul Bukott angyalok) c. két évadot megért sorozat, ami Alex felnőttkora és a Mihállyal való kapcsolatára fókuszál, számomra évente újranézős darab. Ugyanakkor vannak benne plafonon mászó, véres steak-et rendelő megszállott nagymamák, igazi trash horrorba illő gépfegyveres harcjelenetek, és sok kádnyi vér. Az ünnepi hangulat elkerülése tehát a passzoló témák ellenére is garantált.

Az ember gyermeke (Children of Men, 2006)

Ha kell még egy Jézus születése által láthatóan inspirált, de karácsonyinak azért nem mondható film, akkor Az ember gyermeke is erős választás. Ellentétben a Légióval, ez nem horror, hanem science fiction: de nem kevésbé sötét a hangulata, sőt, az abszurditás hiánya talán még nehezebb darabbá teszi. A történet egy Theo nevű férfiről szól egy apokaliptikus világban, ahol minden ember meddő lett, és 19 éve nem született egyetlen gyerek sem. Theo egy nap rátalál egy nőre, a fiatal Kee-re, aki csodával határos módon terhes, és ő az egyetlen reménye, hogy biztonságba jusson a szülés előtt.

A világkép bár sokszor kidolgozatlannak érződhet, nem igazán ismerjük meg a hirtelen meddőség hátterét, hogy pontosan hogyan és miért jutottunk el idáig (ez pedig egy sci-finél erős hiányosság lehet), mégis briliáns az a sötét realizmus, ahogy a film a kialakult társadalmat ábrázolja. Az emberiség kivillantja a foga fehérjét a biztos pusztulással szembesülve, és ezt hátborzongató nézni. A film minden percét belengi a komor melankólia, még úgy is, hogy bizonyos szempontból a reményről szól, arról, hogy talán lesz megoldás, talán Kee és a gyermeke egy új kezdetet jelentenek. Bár nem tartom a legnagyobb erősségének a karakterépítését, de Theo útja, a tragédiája és kiégése is kifejezetten jól lett megírva – a volt szerelmének, Juliannek pedig néhány megszólalása a mai napig a fülemben cseng.

A Gyűrűk Ura (Lord of the Rings, 2001, 2002, 2003)

Erre mindenki számíthatott, mert még az interneten is kering egy mém róla: a Gyűrű Szövetsége karácsony napján, december 25-én hagyja el Völgyzugolyt, átgyalogolnak havas hegyeken, van szakállas, csúcsos sipkás csapattagjuk, sőt, még tündék (elfek) is akadnak benne, akik ajándékokat adnak, tehát minden szempontból karácsonyi filmről beszélünk. Viccet félretéve azonban a Gyűrűk Urát az üzenete is kifejezetten jó „szokatlan karácsonyi választássá” teszi, mert azért a barátság, a szeretet, a kitartás a sötétséggel szemben, az otthon fontossága is mind központi témái. Ráadásul, ha nem is annyira erősen, mint C.S. Lewis esetén, de Tolkien munkásságában is meghatározóak a keresztény motívumok. A Gyűrűk Ura kevésbé ifjúsági, mint a Narnia, így családi filmnek inkább idősebb gyerekek mellett érdemes választani, de azért a maga módján még mindig mese.

A Gyűrűk Urát egyébként aligha kell bemutatni, Frodó és a Szövetség útja Mordor felé, hogy elpusztítsák a sötét nagyúr Szauron gyűrűjét, a világ egyik leghíresebb fantasy sorozata. A mai napig meghatározza az összes hasonló jellegű, világépítő high fantasy-t. Innen származik a klasszikus tünde-törp ellentét, általában a tündék, emberek, törpök, orkok, félszerzetek fajleosztás, az egyes fajokhoz tartozó hangulat és formavilág, ami a DnD-től kezdve a Dragon Age-en át a Frieren-ig többé kevésbé hasonló maradt. A regényekből készült filmek pedig közel ugyanolyan ikonikusak, mint az eredeti, a trilógia a mai napig az egyik legkiválóbban sikerült adaptáció, ami méltán vitt el sok díjat a megjelenése után. 

Jurassic World (2015)

Talán ez az a film, amit a legnehezebb megindokolni, de nem lehetetlen: a 2015-ös Jurassic World december 22-én kezdődik, tehát a cselekménye belenyúl a karácsonyba. Sőt, ha nagyon hunyorgunk, még azt is mondhatjuk, hogy egy családról szól… és nagyjából itt ki is fújtak az indokok. A Jurassic World az első modernebb folytatása volt az ikonikus Jurassic Park filmeknek, és az alapkoncepciója is ugyanaz: egy csapat tudós a genetika csodájával visszahozta a dinoszauruszokat a jelenkorba, és látványos állatparkokban, fogságban nevelik fel őket, ahol aztán a látogatók nagy pénzeket fizetnek a jura kori szafariért. Szinte minden filmben történik egy baleset, valami elszabadul, a főszereplők pedig egyszerre küzdenek a probléma megoldásáért, és egyszerűen a túlélésükért az őshüllők között. A sorozat foglalkozik egy keveset a bioetikával, a kérdéssel, hogy mennyire szabad ilyen kísérleteket lefolytatni, mik a kockázatai, ha istent játszunk, de be kell vallani, a sorozatnak nem a filozófiai háttere a fő erőssége, hanem a látványvilág, a menő dínók, jó színészek és frappáns egysorosok. Bár van pár mélyebb jelenet, de azért az idő nagy részében kiváló agykikapcsoló popcornmozi is, ahol izgulunk a karakterekért, és van pár csúnya haláleset, de nagyjából biztos, hogy a fontosabbak kijönnek élve. 

A Jurassic World ízléses fanservice-szel kedvez az eredeti széria rajongóinak, bőven vannak kikacsintások a Jurassic Park trilógiára, de azért nem nyomják agyon a történetet. Megjelennek régi karakterek is, az antagonista visszatérő figura, de a főszereplők javarészt újak, új problémákkal. Megjelennek régi dínók, de azért a film egyik legemlékezetesebb elemévé Owen Grady és a raptorjai váltak. A Jurassic World tehát akkor is élvezhető, ha az ember nem nézte végig az univerzum minden filmjét, és tényleg csak egy-egy kalanddal szeretne megismerkedni.

Mások színei/Színpompás világ (Kimi no iro, 2024) 

A Mások színei tavaly megjelent animefilm, a Koe no Katachi (tükörfordításban „A hang formája”) rendezőjének legújabb filmje. Az alkotó első munkájához hasonlóan kamaszokról szól, az ő érzéseikről, problémáikról, arról, ahogy támogatják egymást az iskolaéveken át. Ellentétben a Koe no Katachival azonban, bár Japánban játszódik, kevésbé klasszikusan japán hangulatú film – számomra inkább egy modern Abigélt idézett. A főszereplője egy fiatal lány, Totsuko, aki egy szigorú egyházi lányiskolába jár, és különleges képességgel született – színeknek látja az embereket. Az egyik osztálytársnője, Kimi a legszebb kék, amivel valaha találkozott, így amikor váratlanul otthagyja az iskolát, Totsuko nem tud belenyugodni, megpróbálja megkeresni – és egy kis antikváriumban rá is talál. Rövidesen összesodorja őket a sors egy korukbeli fiúval, az érzékeny, álmodozó Rui-vel, és hármasban úgy döntenek, bandát alapítanak – a film során pedig közösen néznek szembe a kihívásokkal az életükben.

A Mások színei kicsit bájos, kicsit melankolikus – vannak benne téli, karácsonyi szakaszok, humor, vidámság, barátság, de azért nem maradéktalanul boldog, nem hajlik giccsbe. A karakterek reálisak, alkatra, megjelenésre is, ami animék között ritka darabbá teszi, a zenéket pedig a film után is élmény hallgatni (a mai napig elmosolyodom, ha felcsendül az „Amen, I’m going somewhere” a lejátszási listámon). A Mások színei megmelengeti a szíveket, mesél arról, hogy az élet szép, és érdemes kitartani a nehézségeken át, de nem sugallja, hogy a szeretet ereje mindent egy csapásra megold – vagyis akkor is tökéletes választás, ha a kellemes téli hangulat jöhet, de az igazi karácsonyi varázslatot inkább kihagynánk.

Az Úr Sötét Anyagai (His Dark Materials, 2019-2022) és Az arany iránytű (The Golden Compass, 2007)

Philip Pullman Az Úr Sötét Anyagai trilógiája megint csak, ránézésre remekül elmegy karácsonyi filmnek, hiszen van benne hó, beszélő jegesmedvék, angyalok, sőt, még bibliai témák is. A 2007-es Az arany iránytű egy egészen gyerekbarát adaptáció, mivel a film készítői jelentősen cenzúrázták az eredeti történet egyházkritikus elemeit, és sokkal inkább a kalandra, a fantasy-re, az aranyos állatokra helyezték a hangsúlyt. Persze, tagadhatatlan, hogy a történetnek így is maradt egy megkerülhetetlen sötétsége, és a 2019-es Az Úr Sötét Anyagai címen indult sorozat már teljes mértékben fel is vállalta ezt a tényt. Itt már van egyház és valláskritika, sokkal nagyobb a hangsúly a társadalom sötétségén, a személyes tragédiákon és a felnőtt karakterek útján is, és bár a látványvilág még mindig gyönyörű, azért sokkal kevésbé csillog a világ. 

A történet egy miénkkel párhuzamos, de némileg fantasztikusabb világban kezdődik, ahol az emberek lelke állatalakot ölt, és a testük mellett jár – daimónnak hívják. A világban szinte teljhatalommal uralkodik a Magisztérium nevű egyházi szervezet, és csak kevesek mernek ellene csendesen lázadni. A főhős, egy Lyra nevű kislány Oxford Jordan kollégiumában nevelkedik. Mikor a legjobb barátja, a mosogatófiú Roger eltűnik, a városban pedig egy titokzatos szervezetről suttognak, akik Északra viszik az elraboltakat, Lyra eltökéli, hogy utánamegy – út közben pedig egyre nagyobb titkokra derül fény, amik talán több világot is megváltoztathatnak. 

Az Úr Sötét Anyagairól 2026-ban mindenképp szeretnék részletesen is írni, mert számomra nagyon kedves történetről van szó. Bár a bibliai témákhoz inkább kritikával áll, az üzenete nagyon szép: szól a szeretetről, az emberi lélek bonyolultságáról, a szabad akaratról, arról, hogy hogyan léphetünk túl a korlátainkon és válhatunk jobb emberré egymásért. Bár az ifjúsági polcokon találkozunk a regénnyel, azért inkább felnőtteknek lehet jó választás karácsonykor.

Voltvalaki Hotel (Hazbin Hotel, 2019-)

A Hazbin Hotel (és társsorozata, a Helluva Boss), az utóbbi évek egyik legsikeresebb, hangsúlyosan felnőtt animációs sorozata. Bár a történet nagyrészt a pokolban játszódik, rengeteg trágárság, a drogfogyasztás, erőszak és szexualitás cenzúrázatlan tárgyalása jellemzi, de a fő témái azért a megváltás, a fejlődés, a szeretet fontossága (egy erős talált család dinamikával a Hotel lakói között). Sőt, a Helluva Boss még egy karácsonyi epizódot is kapott, hogy ha igazán jó érvek kellenek. A sorozatban Lucifer egyszem lánya, Charlie Morningstar elhatározza, hogy bebizonyítja: a pokolban töltött büntetés nem örök, a bűnösök képesek a változásra, és átjuthatnak a mennybe, ha eleget tesznek érte. Létrehozza a Hazbin Hotelt, egy szállodát, ahová becsekkolva a bűnösök megkezdhetik útjukat a változás felé: a pokol lakói azonban kezdetben egyáltalán nem lelkesednek a gondolatért, így Charlie-nak kemény munkájába kerül segíteni annak a néhány tagnak is, akik úgy döntöttek, hisznek a megváltásban. 

A Hazbin Hotel egyik legnagyobb erőssége, hogy musical, ráadásul kifejezetten minőségi musical. Olyan hangok éneklik a főszerepeket, mint Jeremy Jordan (Lucifer szerepében – én korábban a Death Note musical Lightjaként ismertem), Stephanie Beatriz (az Encanto Mirabelje), vagy Erika Henningsen (a Broadway mai napig legfiatalabb Fantine-ja). Szinte minden szám emlékezetes, önmagukban, a történet ismerete nélkül is jó őket hallgatni. Az animáció jellegzetes, a karakterek szerethetőek, és különösen a második évadra az írócsapat is kitett magáért – aminek fájnia kell, az fáj, a humor mellett sem felejtjük el, hogy milyen sötét világban is élnek a főszereplők. Az LMBTQ+ reprezentáció szintén kiváló, nagyon szerethető azonos nemű párjaink vannak, akik sokszor hosszú utat tesznek meg a boldogságig. Persze, akadnak csöpögősebb pillanatok, de a téma némileg igényli is – a sorozat azért a rendíthetetlen reményről is szól, arról, hogy mindig van új nap és új lehetőségek, még a halál után is.

9 – A szám hatalma (The Nines, 2007)

Spoiler nélkül nehéz leírni, pontosan mitől tekinthető karácsonyi filmnek ez a furcsa science fiction, de merem állítani, hogy a Narnia mellett még ez az, ami a leginkább „klasszikus” értelemben az. Három történetet nézünk végig, amik itt-ott összefonódnak: mindegyikben megjelennek ugyanazok az emberek, két nő, és egy férfi, de eltérő szerepkörökben. Az egyikben egy tévésztár kerül házi őrizetbe, a másikban egy reality show kulisszatitkaiba látunk bele, a harmadikban pedig egy videójáték designert és a családját követjük, amint lerobban az autójuk az erdő közepén. A három történet mindegyikében fontos szerepet kap a kilences szám, ami valamiért megkülönbözteti a főszereplő férfit a környezetétől.

A szám hatalma elgondolkodtató misztikus dráma, és bár nem nélkülözi a humort, kellemes meglepetésnek éreztem, hogy a főszereplő színészeket, Melissa McCarthy-t és Ryan Reynolds-ot ezúttal komolyabb szerepben láttam. Különleges élmény összekötni a három történetet, és kiváló választás akkor, ha az ember nem csak kikapcsolódást, de egy kis agytornát is keres karácsonykor. 

Az emlékek őre (The Giver, 2014)

Az emlékek őrének filmváltozata határozottan hagy maga után kívánnivalót (elsősorban azért, mert az eredeti, erősen filozofikus ifjúsági regény helyett a film inkább klasszikus, disztópikus Young Adult hangulatát kelti), de azért a maga módján még mindig szerethető. A színészek (beleértve a főszereplő Brenton Thwaites-t és a mentorkaraktert alakító Jeff Bridges-t) igyekeznek kihozni a történetből a legtöbbet – egyedül Meryl Streep az, aki nem igazán remekel az antagonistaként. A történet nem kifejezetten karácsonyi (úgy sem, hogy a regényváltozat ikonikus borítóján egy vörös szánkót láthatunk a hóban), de azért meg-megjelenik benne az ünnep motívuma, a hó is folyamatosan visszatér, és különösen a regénysorozat későbbi részei rávilágítanak, hogy azért bibliai párhuzamok is akadnak – tehát szokatlan választásnak azért még elmegy.

A főszereplő, Jonas egy látszólag tökéletes világban nő fel, ahol nincs éhezés, szegénység, betegségek, a családok pedig tökéletesen tervezett, harmonikus egységek. Nincsenek színek, ellentétek, változatosság sem: ezek csak konfliktust szülnek. A fiú sosem kérdőjelezi meg a rendszert, amíg nagykorúvá válásakor ki nem választják egy különleges beosztásra – ő lesz az emlékek őre, az az ember, akire az emberiség rábízza a múltat, hogy meríthessenek a bölcsességéből anélkül, hogy megtörnék a jelen harmóniáját. Ahogy azonban Jonas egyre többet lát a múlt sokkal élőbb, érzelmekkel, színekkel, szeretettel, de pusztulással és borzalmakkal is teli világából, elgondolkodik, hogy a jelenlegi világ lakói talán egészen embertelen életet élnek…

Az emlékek őre filmváltozata, bár idősebb szereplőkkel dolgozik, sok szempontból csöpögősebb és mesésebb a regény kegyetlenebb, nyersebb világához képest – Jonas messze nincs annyira egyedül, a kiállása az emberi világért, az emberi érzelmekért sokkal kevésbé érződik reménytelen küzdelemnek. Szórakoztatónak azonban szórakoztató, elgondolkodtatni elgondolkodtat, és kiváló kedvcsináló a regényhez: közös filmnézésre is kiváló, ha az ember nem allergiás a Young Adultra. 

Ez volt tehát az én „szokatlan” karácsonyi filmajánlóm – én magam valószínűleg elő fogok venni néhány darabot a listából, a hagyományosabb karácsonyi filmek mellett is. Boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek, aki az elmúlt évben olvasta a TodayWiggint: remélem, a jövőben is velem tartotok majd!

Valentine Wiggin