Egy karakter ezer arca IV. - Hamlet, a dán királyfi feldolgozásokon át

 ...avagy beszélgessünk arról, mi is bűzlik Dániában. Vagy New Yorkban. Vagy a szavannán...

Ismét eljött az idő, hogy visszatérjek kicsit a klasszikusokhoz, és azok millió adaptációjához, és ahogy az már megszokott ennél a cikksorozatnál, ismét nagyobb fába vágtam a fejszémet, mint gondoltam. A szelídebb és pozitívabb Jean Valjean után itt az idő elővenni még egy antihőst, és a választásom ezúttal Shakespeare egyik címszereplőjére, Hamletre esett. Egy nagy kedvenc drámámról van szó, ami mondhatjuk, hogy az ikonikus egysorosok királya: ha valaki nem olvasta vagy látta az egészet, akkor is, szinte biztos, hogy hallotta már a híres „Lenni vagy nem lenni” monológot, és ismerős neki a koponyával beszélgető, őrült herceg alakja. Nem csoda hát, hogy bőven készültek adaptációk is - a Hamlet mélyen beleivódott az európai popkultúrába is. 

A történet látszólag egyszerű: titokzatos körülmények között meghal a dán király, a királyné pedig rövidesen feleségül megy az öccséhez, aki el is foglalja a trónt. A botrányos esküvőre tér haza a király fia, Hamlet, aki egyáltalán nem nézi jó szemmel az eseményeket - rövidesen pedig megjelenik előtte az apja szelleme, és elárulja, hogy az öccse meggyilkolta, és elcsábította a feleségét. Hamlet bosszút esküszik a nagybátyja ellen, a Helsingőri várban pedig rövidesen elszabadul a pokol...

Az elemzés végül 13 filmet vesz alapul (a tizenharmadik, a 2020-as Hamlet/Horatio már nem fért fel a képre), de némileg érinti majd Lisa Klein Ophelia c. regényét is, mert ha már a filmváltozatról beszélek, úgy éreztem korrektnek, hogy megismerkedem az alapjául szolgáló könyvvel is. Szokás szerint spoileres írásról lesz szó, legalább a drámát jó, ha ismeritek (bár azt se bánom, ha csak kedvet csinálok hozzá). Én a darabot először Arany János fordításában olvastam, így legtöbbször ez alapján fogok idézni, de (mint az az alcímből is sejthető) néha előfordulhat, hogy belekeverem Nádasdy Ádám verzióját, vagy említem az eredeti angolt is. 

Zeneajánlónak javaslom, hogy nyúljatok a filmek OST-ihez: az egyik személyes kedvencem az Opheliából a „To Lose Himself in Vengeance”, illetve a Scarletből a "Vastness", de ha nem töri meg számotokra a hangulatot néhány vidámabb szám, akár egyszerűen az Oroszlánkirály dalai is beleférnek.

Ha pedig zene elindítva, dráma elolvasva, vágjunk is bele!

Hamlet (David Tennant) és Guildenstern (Tom Davey) a
2009-es filmben

Az eddigi Egy karakter ezer arca cikkekhez képest Hamlet esetén erősen módosított az élményen, hogy a forgatókönyvírók nem egy regényt kaptak a kezükbe, hanem lényegében magát a forgatókönyvet. Ellentétben a korábbiakkal, itt nem kell szembesülni azzal, hogy ami olvasva működik, a vásznon nem biztos, mert ezt a művet sosem olvasásra tervezték. Ennek köszönhetően az itt bemutatott adaptációk első kategóriája olyan filmeket foglal magába, amik nagyjából szó szerint követték Shakespeare szövegét. Ez persze nem jelenti, hogy nem voltak különbségek értelmezésekben, minden színész máshogy fogta meg a karaktert, a legtöbb esetben legalábbis kihagytak részleteket (a legpontosabb változat szöveg tekintetében Kenneth Branagh-é - ennek vágatlan változata közel négy óra), de a nagymonológok, fontos jelenetek ugyanazok maradtak, tehát nüanszokra kell figyelni. A második kategória a Rosencrantz és Guildenstern halott, az Ophelia és a Hamlet/Horatio, amiket szemszögmódosítóknak neveznék - a fő történetszál ezekben sem változik, amikor Hamlet megjelenik a színen, egy, az eredeti darabban is szereplő jelenetben, akkor még mindig Shakespeare szavaival szólal meg. De mivel kikerült a rivaldafényből, és helyette mellékkarakterekre fókuszálunk, így egyrészt olyan jeleneteket is láthatunk, amik az eredetiben nincsenek benne, másrészt pedig sokat változtat a történeten az, ahogy a háta mögött beszélnek a figuráról. Végül, de nem utolsósorban vannak az interpretációk, amik elengedték a Shakespeare szöveget, a témára, az archetípusokra fókuszáltak: ide tartozik a Scarlet, az Oroszlánkirály, a Haider, az Északi és az 1921-es Hamlet. Értelemszerűen ezekkel fogok a legtöbbet foglalkozni, mert ahol a szöveg megmaradt, ott kisebb az esély furcsa, vagy akár félreértelmezésekre - vagyis ennek az öt filmnek az írói néztek szembe a legnagyobb kihívással.

Hamlet karaktere rengeteg témát érint - egy részről klasszikus bosszúálló figura, sok szempontból hasonlít a sorozatban korábban már elővett Edmond Dantésre is. Manipulatív, intelligens magányos farkas, borzalmas mentális egészséggel és egy erős morális zuhanással, ahogy egyre messzebbre megy azért, hogy végrehajtsa a bosszúját. Másrészt viszont hercegként érinti a hatalom, a felelősség, és bizonyos szempontból az önzetlenség kérdéseit is: hogyan helyez egy bűnt és egy bosszút kontextusba a politika, igaza van-e Fortinbrasnak, amikor azt mondja, a dán királyfiból „nagy király vált volna”? Felmerül az élet és halál, a tétovaság és a hirtelen harag témája, Hamletet a kapcsolatai, az érzelmei, és a mindent átható depressziója is kaotikus, sokszor megszánható, de végtelenül pusztító figurává teszik. Ha az első pillanatban szinte meseinek is tűnik az alaphelyzet, a messze földről hazatérő királyfi harca a trónjáért, valójában minden bizonytalan, mire a történet végére érünk.

Távol Herkulestől - külsőségek és első benyomások

Hamlet (Asta Nielsen) az 1921-es némafilmben

Hamlet esetén, mivel drámáról van szó, értelemszerűen nem kaptunk kifejezetten részletes külső leírást - de azért van pár fontos részlet, amik jelentősen eltérnek feldolgozásról feldolgozásra. A legbiztosabb, amit a karakterről tudunk, hogy fizikailag gyenge. Ezt először ő maga hozza fel, az első felvonás második színjében, amikor magára marad - megemlíti, hogy Claudius „úgy sem húz atyjára, mint ő Herculesre” ami egyértelművé teszi, hogy magát a herkulesi erények (erő, bátorság) ellentétének véli. Később, mikor Laertésszel verekszik Ophelia sírjánál, szintén megjegyzi hogy bár nem „tüzes és szilaj” azért tud veszélyes lenni. (Ugyanakkor érdemes megjegyezni, a magyar szilaj szóban benne van a fékezhetetlenség gondolata, sugall egyfajta fizikai erőt - az eredeti szövegben viszont „splenitive and rash” szerepel, amik teljesen a temperamentumra utalnak. A mondat jelentése ott inkább úgy csapódik le, hogy nehéz felidegesíteni, de oda tud csapni, ha sikerül.) Kerüli a fizikai konfliktust, minden helyzetben vagy kimagyarázza magát, vagy cselhez folyamodik - csak a darab legvégén vállal fel egy tényleges, egy az egy ellen vívott párbajt, ahol Horatio nem is tartja jónak az esélyeit (annak ellenére, hogy Hamlet fogadkozik, hogy gyakorolt). Harc közben bár erősen indít, nagyon hamar kifullad, és ez fel is tűnik mindenkinek. 

Hamlet fizikai gyengeségét a szöveghű feldolgozások mindegyike nagyjából megtartotta, nem is volt sok lehetőségük eltérni tőle. A színészek között van, aki ránézésre karizmatikusabb, mint a leírás alapján feltételeznénk, de a játékával mindenki kompenzált. A legkomolyabb eltérés Ian McKellen volt, vele viszont az életkora miatt voltak problémák, így inkább ott is szeretném említeni. A szemszögváltó és interpretáló feldolgozások azonban gyakran változtattak. Az oroszlánkirálynak meg kell adnom, hogy nehéz lett volna gyengének ábrázolni a főhőst. Az állatmesék eleve szimbólumokra épülnek, az állatalak is egy emberi személyiségre utal, a mese pedig a célközönség miatt sokkal pozitívabb színben tünteti fel a főszereplőt, mint az eredeti darab. Ha pedig Szimba nem egy manipulatív karakter, akkor ha ránézünk látnunk kell az állatok tiszteletre méltó királyát: ezért egy teljesen átlagos oroszlánról van szó. Bár nem szignifikánsan erősebb, mint Zordon (angolul Scar, az Oroszlánkirály Claudiusa), de legalábbis egyenlő vele. A Scarletben viszont már nincs hasonló indok: az, hogy az anime női Hamletje erős, talpraesett harcos teljes mértékben rendezői döntés (illetve maximum azt szolgálja, hogy a karakter boldoguljon a túlvilági szörnyek ellen). Scarlet Wittenbergben nagy hangsúlyt fektet a fizikai edzésre, bár kisebb termetű, de kiváló technikájú vívó, jóformán egyszemélyes hadsereg sokszor a katonák ellen, akiket Claudius utána küld. Ez pedig sajnos a karakter sok elemét háttérbe szorítja - nem tudja kihasználni a karizmája hiányát, nem tud átverni embereket azzal, hogy alábecsülik, és nem szorul rá, hogy az eszét használja és őrültnek tettesse magát, így egy sokkal kevésbé bonyolult figurát kapunk. Az 1921-es, Asta Nielsen féle némafilm Hamletje ugyancsak kevesebb megjegyzést kap a gyengeségére, őt is látjuk Wittenbergben aktívan vívni, viszont annyiban jobban passzol az eredeti műhöz, hogy a karaktert egy vékony, kistermetű színésznő jeleníti meg. Mivel egy hercegnőről van szó, aki férfinek adja ki magát, így ez a Hamlet próbálja elkerülni a helyzeteket, ahol nagyobb esélye van a lebukásra, és szintén inkább cselhez folyamodik, ha teheti. 

Amleth (Alexander Skarsgård) Az Északi-ban

Számomra talán a legdühítőbb eset azonban Az Északi volt. Az Északi annyiban eltér a többi változattól, hogy nem teljesen Hamlet adaptáció, hanem mondhatjuk, ugyanannak a legendának az adaptációja, amit Shakespeare is feldolgozott - ez Amleth története. Egyes elméletek szerint egy tizedik századi, óészaki vers lehetett az első verzió (ez nem is maradt fenn), a legelterjedtebb változat pedig Saxo Grammaticus dán történészé, aki a Gesta Danorumban írta le (feltételezhetően addig szájhagyomány útján terjedő történetek alapján). Mivel Amleth az eredeti legenda szerint egy viking herceg, egyáltalán nem tűnik meglepőnek, hogy Alexander Skarsgård verziója egy magas, csendes, izmos harcos, aki nem menekül a csatákból, és csak hogy semmi kétségünk ne legyen afelől, hogy megvan az összes kockája, a történet nagy részében inget se hord. A probléma az, hogy Gesta Danorum alapján nyilvánvalóvá válik, hogy Amleth nagyon erős előképe Hamletnek. Már ő sem harcos viking herceg: ő is őrültnek tetteti magát, ő is csapdákat állít, ő is az eszével küzd - ha pedig ez nem elég, akkor az is érezhető, hogy a film készítői azért merítettek Shakespeare verziójából is. Egyszerűen nem tudtam valid okot találni arra, hogy miért csöpög ennyire a tesztoszterontól ez a verzió, és rengeteget ártott neki.

Végül, de nem utolsósorban, ezt a tényezőt figyelmen kívül hagyta az Ophelia is. George MacKay ránézésre jó casting, de a filmben sokkal többet látjuk vívni, aktív, élénk srác, és egyértelmű, hogy megállná a helyét Claudiusszal szemben. A könyvben még tovább megyünk, itt évekkel a darab cselekménye előtt van egy barátságos párbaja Laertésszel, és Ophelia is megjegyzi, hogy a bátyja bár mozgékonyabb, de Hamlet technikája jobb. Valamennyire ezt Ophelia szemszögének is betudhatjuk (mivel szerelmes, ezért vonzóbbnak, karizmatikusabbnak, ügyesebbnek festi le a főhőst, mint amilyen valójában), de a cselekményben semmi nem sugallja, hogy megbízhatatlan narrátor lenne, Hamlet általában tényleg nyer. 

Hamlet (Kenneth Branagh) és Laertes (Michael Maloney) az
1996-os változatban

A külsőségek tekintetében még van egy sor az utolsó párbajnál, ami látszólag egyértelmű utalást tesz a karakter kinézetére, és a bejegyzés írása közben rá kellett döbbennem, hogy komoly irodalmi viták tárgya. Gertrud megjegyzi, hogy Hamlet „tikkad, mert kövér”, mikor kifullad a Laertésszel való párbajban. Erre azért is szerettem volna felhívni a figyelmet, mert ez az a részlet, amit az összes listában szereplő feldolgozás figyelmen kívül hagyott, és valószínűleg teljesen tudatosan, mert mind át is írták a szöveget. Az eredetiben a sor „He’s fat and scant of breath” (szó szerint: „kövér és kifulladt”), de helyette gyakran csak a scant of breath hangzik el, vagy az első felét kicserélik „he’s sweating”-re („izzad”). Jó kérdés, hogy miért döntött minden rendező a változtatás mellett: az egyik opció, hogy a sor nem olyan egyértelmű, mint elsőre gondolnánk. Elterjedt elmélet, hogy nem a karakterre utal, hanem az első színészre, aki Hamletet játszott, Richard Burbage-ra - ugyanakkor sok helyen találkoztam azzal is, hogy ez inkább városi legenda, a színész alkatáról nem igazán vannak korabeli források. Vannak elméletek, miszerint a „fat” szó Shakespeare idején utalhatott egyszerűen az izzadásra, hogy Gertrud egyszerűen a fia edzetlenségére gondolt, sőt, azzal is találkoztam, hogy a párbaj valószínűleg egy étkezés után játszódik és a fat inkább teli hasat, mint tényleges túlsúlyt jelent. Az indok viszont lehet sokkal egyszerűbb is: egyrészt, a filmművészetben sajnos a mai napig viszonylag ritkák a plus size színészek komoly szerepekben. Másrészt pedig az archetípusokhoz gyakran társítunk egy arcot. Amikor egy fizikailag gyenge, manipulatív, folyton a halálon elmélkedő figurára gondolunk, a legtöbb ember szeme előtt egy sápadt, sovány, talpig feketébe öltözött karakter jelenik meg - és az adaptációk nagy része is ehhez a képhez nyúlt vissza. A feldolgozások ráadásul hathattak egymásra, erősíthettek egyes külső tulajdonságokat, így a mai Hamlet kép nem biztos, hogy ugyanaz, amit a szövegben olvasunk.

És végül, de nem utolsósorban a karakter kinézetére utal még, hogy elvileg tudjuk az életkorát - bár ez sem annyira egyszerű. A híres temetőjelenetben, az ötödik felvonás elején hangzik el, hogy a herceg akkor született, mikor az apja legyőzte az öreg Fortinbrast, vagyis harminc évvel korábban. Ez egy nagyon egyértelmű szám, és bár ismét valamennyire kapcsolódhat Burbage alakításához (ő 1567-ben született, a Hamletet pedig valószínűleg 1600-1601 környékén mutatták be - tehát a harmincas éveiben járt amikor eljátszotta ezt a szerepet), nem nagyon hagy kérdéseket. Az adaptációk azonban rendre szeretik fiatalítani a karaktert (a listában egyértelműen fiatalabb Scarlet, az 1921-es verzió Hamletje, Haider, és Ophelia Hamletje is - Szimba behatárolhatatlan, de ő is egyértelműen egy fiatalfelnőttet jelenít meg), és ezt védhető döntésnek érzem. 

Hamlet (George McKay) és Ophelia (Daisy Ridley) az
Opheliában

Az egyik ok, hogy a karakter egyetemista, és ráadásul egyértelműen nem fejezte még be a tanulmányait. Azt nem tudjuk a Hamlet pontosan mikor játszódik, és sajnos nem találtam igazán olyan kutatást, ami kifejezetten foglalkozott volna vele. Shakespeare munkáiban gyakori az anakronizmus, hogy közelebb hozza a műveit a korabeli közönséghez, így nem biztos, hogy az utalások a saját egyéb darabjaira, vagy Wittenbergre azt jelentik, hogy egy kortárs Hamletet képzelt el. Az biztos, hogy valamikor a 9. és a 15. század között, egy fiktív Dániába helyezhetjük - a darab hangulata viszont egyértelműen reneszánsz. A reneszánsz egyetemeken a diákok sokkal fiatalabban kezdték a tanulmányaikat, mint ma: jellemzően tizennégy, tizenöt évesen. Egy mesterdiploma megszerzése hat évbe telt, de például jogot vagy teológiát jóval tovább is lehetett tanulni. Nem elképzelhetetlen egy harminc éves egyetemista, de különösen úgy, hogy egy trónörökösről van szó, nem is tipikus. Hamlet ráadásul rendszeresen kap megjegyzéseket a fiatalságára. Mikor Laertes és Polonius figyelmeztetik Opheliát az első felvonás harmadik színjében, mindketten kijelentik, hogy a herceg fiatal, a vonzalma komolyanvehetetlen. Polonius ezt később megerősíti, mikor arra gyanakszik, hogy a herceg a szerelembe őrült bele („Amily közös, hogy ildom nincs elég az ifju népnél”) Később a szellem is többször nevezi ifjúnak, Hamlet maga is utal a saját fiatalságára a látomás után, Ophelia is említi, az egyik legkonzisztensebb elem a darabban. Persze felmerül az a kérdés is, hogy mit is értünk fiatal alatt? Ahogy A párizsi Notre Dame-nál említettem, a harminc éves kor határozottan nem idős. Ugyanakkor Hamlet még nem házas, és ezt igazából senki nem érzi furcsának (beszélnek a lehetséges házasságáról, de távoli, bizonytalan dologként - a királyi családokban pedig nem voltak ritkák a korai jegyességek és házasságok, és még közrendűek között is, a húszas éveik közepére-végére a legtöbben már letelepedtek). Claudius könnyen megszerzi a trónt, és bár a Hamlet Dániájában minden arra utal, hogy éppen választásos monarchia van (tehát Hamlet nem egyértelmű örökös), de a herceg fel sem merül mint rivális - pedig művelt, felnőtt ember, sok szempontból ideális választás lenne. A karaktert minden szempontból úgy kezelik, mint egy komolytalan, éretlen kölyköt, ehhez pedig sokkal jobban passzol egy korai huszonéves, vagy késői tizenéves Hamlet, mint egy harmincas. Ott a kérdés, hogy akkor mi van a sírásókkal, és azzal a nagyon konkrét számmal: azonban a sírásók jelenete sok szempontból humoros, a szavaik nem biztos, hogy megbízhatóak. Yorick koponyáját elvileg felismerik, valójában viszont ugyanabból a sírból dobálnak ki három különböző koponyát - bizonytalan, mennyire tudják, melyik-melyik. Hamlet épp szerepet játszik, sosem köt bele abba, amit mondanak, majd elindul egy filozófiai eszmefuttatása a koponya miatt, de egyáltalán nem abszurd az a feltételezés, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyta az életkorával kapcsolatos, kicsit nagyotmondó megjegyzést. Teljesen érthető tehát, hogy bár sok változat tartotta magát a harminc évhez, akadnak, amik jelentősen fiatalítanak.

Hamlet (Ian McKellen) és Gertrud (Jenny Seagrove) a
2024-es filmben

Az egyetlen, amit nem érzek védhetőnek a sorban, az Ian McKellen 2024-es alakítása - a színész ugyanis 84 éves volt, amikor Hamlet bőrébe bújt. A legműködőképesebb elméletem (azon túl, hogy egyszerűen egy ikonikus színészről van szó, aki 1970-ben már eljátszotta ezt a karaktert - tehát a rendezők egyfajta visszatérést akartak neki adni), hogy az ő alakítása metafora: Hamlet koravénsége, a depressziójának terhe, a folyamatos elmélkedése a halálról teszi egy idős férfivé a színen, miközben valójában fiatal. Ian McKellen viszont értelemszerűen nem tudta hozni azt a káoszt, azt a kellemetlen erőszakosságot és túlzott drámát, ami a karakter fontos eleme. Így még ha az idős kor metaforikus is, a 2024-es változatnak nem tett jót.

De ha már említettük nézzünk rá a karakter mentális egészségére.

Lenni vagy nem lenni - a depresszió ábrázolása

Hamlet (Iain Glen) a nagymonológ alatt a Rosencrantz és
Guildenstern halottban

Hamlet első monológja egyértelművé teszi, hogy a mentális egészsége romokban hever - amint egyedül marad, és nem kell szerepet játszania Gertrud és Claudius előtt, rögtön azon töpreng, hogy „az Örökkévaló miért szegezte az öngyilkosság ellen kánonát”. A „lenni vagy nem lenni” nagymonológ szintén az öngyilkosságon való töprengés - sőt, még Poloniusszal szemben is kibukik belőle a megjegyzés, hogy semmitől nem válna meg szívesebben, mint az életétől (és ezt rövidesen el is kezdi ismételgetni és parodizálni, hogy ne legyen egyértelmű, komolyan gondolja). Fél a haláltól, fél a túlvilágtól, a teljes morális zuhanástól is egy darabig az tartja vissza, hogy nem akar pokolra jutni, de közben annyira gyűlöli az életet, hogy a saját félelme is dühíti. Többször hangsúlyozza, hogy kiüresedett számára a világ, nem talál benne örömet, Dániát börtönnek érzi - valamennyire látszólag tisztában van azzal, hogy a saját elméjével küzd (Rosencrantz-éknak megjegyzi, hogy a „gondolata teszi börtönné” az országot), de semmit nem tud ellene tenni. A darab elején még arra is utal, hogy nehezen boldogul az érzelemkifejezéssel - mikor Gertrud és Claudius próbálnak vele beszélni az idős Hamlet haláláról, kijelenti, hogy a gyásza „belül van, és nem látja szem”. és az, hogy „sötétszín köntösben” (fekete gyászruhában) van, csak külső „dísze” az érzéseinek. 

Hamlet (Andrew Burdette) és Horatio (Themo Melikidze) a
"lenni vagy nem lenni" dialógban a Hamlet/Horatióban

A depresszió megjelenítése bár nagy kihívás, de meglepően jól ment a legtöbb változatnak. A szó szerinti verzióknak kezében volt az alapanyag, csak jól kellett szavalni a nagymonológokat, és ezzel mindenki boldogult - mivel ezek a részek nem kifejezetten színpadiasak, viszont nagyon érzékenyek, így Ian McKellen visszafogottabb, idős Hamletje is tökéletesen át tudta adni őket. Akinek kicsit nehezebb dolga volt, az Ethan Hawke, a 2000-es Hamletben: ugyan ez is szó szerinti változat, egyúttal azonban a modern környezet miatt a rendező úgy döntött, hogy a nagymonológokat belső monológokként jeleníti meg. Ez olyan szempontból működik, hogy valószínűleg eredetileg is azokat szimbolizálják, csak színházi környezetben. Hamlet egyedül van, nekünk, a közönségnek beszél, senki más nem hallja. Azonban azzal, hogy nem játszhatott, nem szólhatott ki a közönségnek, Ethan Hawke-ot megfosztották rengeteg színészi eszköztől. Jóformán csak a mimikája, és minimális hangjáték maradt a kezében, ez pedig nem bizonyult elégnek, hogy tényleg átadja, mi zajlik a karakter lelkében. Ebből a változatból ráadásul nagyon sok mindent kivágtak (például Yorick koponyáját), vagyis kevesebb az olyan pillanat, ahol megjeleníthette a karakter ezen aspektusát. Szintén egy erős változtatást eszközölt a pontos szöveg dacára a Hamlet/Horatio, ami dialógot csinált a „lenni vagy nem lenni” nagymonológból - ebben a változatban végig Horatio szemszögéből nézzük az eseményeket, és az egész részlet az öngyilkosságon való töprengés helyett inkább az arról való lebeszéléssé válik. Hamlet lelkivilágának ábrázolása szempontjából azonban nem történik sok változás, csak sokkal nagyobb szerepet kap az, hogy Horatio hogy éli meg a helyzetet külső szemlélőként, hogyan hat a herceg állapota a szeretteire. Végül ki kell emelnem Iain Glent is, aki szerintem az egyik legnagyobb kihívással nézett szembe az összes Hamlet közül, hiszen még deuteragonista se maradt a saját történetében - ugyanakkor a színész annyira kifejezően játszik, hogy a nagymonológ egyetlen mondata, az, ahogy közben folynak a könnyei, teljesen átadják a lényeget. 

Az egyetlen ami tényleg nagyot bukott, az Ophelia volt - itt Hamlet problémáinak semmi előképe a cselekmény kezdete előtt. Jókedélyű, a regény alapján egyenesen extrovertált figura, sok a barátja, előszeretettel flörtöl, nem esik nehezére kimutatni az érzéseit. Bár ahogy belecsúszunk a darab cselekményébe, megjelenik a szokott melankólia, valójában sosem tűnik igazán megtörtnek. A filmváltozatban az öreg Hamlet szelleme nem jelenik meg, Ophelia az, aki véletlenül bizonyítékra bukkan, hogy Claudius a gyilkos, ezzel elindítva az eseményeket - mielőtt azonban kiderül az igazság, Hamlet még házasodni akar, meggyőzi magát, hogy boldog lesz akkor is, ha Claudius a király. A regényben a szellem szerepe megmarad, ő töri meg a békét, de addig Hamlet attitűdje nagyjából azonos a filmessel - valamennyire még örül is, hogy a státusza nem annyira magas, mint addig, mert az apja többé nem kényszerítheti olyan házasságra amit nem akar, a nagybátyja véleménye pedig nem érdekli. Ugyancsak a regényben van egy szimbólum ami utal arra, hogy Hamlet itt is küzd, csak jobban rejti: a Janus medál, amit Opheliának ad (és amiről Horatio megjegyzi, hogy a félig nevető, félig síró arc „pont olyan mint az ura hangulatai”), de ez alig nyilvánul meg abban, amit látunk belőle. 

Szimba félrevonul

Bár nagyon visszafogottan, de a téma még Az oroszlánkirályba is bekerült, mert Szimba sincs teljesen jól. Amikor Zordon elüldözi, Timon és Pumba (Rosencrantz és Guildenstern analógiái) félholtan találnak rá, és a főszereplőnek nincs motivációja az életre - semmi ereje, de menne vissza a sivatagba céltalanul. A két barát kihúzza ebből az állapotból, vigyáznak rá, de még a felnőtt Szimba sem igazán találja a helyét a világban. Vannak pillanatai, mikor eszébe jut az apja, mikor megjelenik Nala, amikor egyértelműen vívódni kezd - magában monologizálva megjegyzi, hogy semmit nem érne el azzal, ha hazatérne a trónjáért, hogy senki nem érti meg. Küzd az érzelemkifejezéssel is, még egy nagy romantikus duett után sem tudja bevallani, hogy hibáztatja magát az apja haláláért, inkább azt hazudja, hogy önzésből hagyta ott a királyságát, ez pedig még jobban elszigeteli. A szellem megjelenése az Oroszlánkirályban fordulópont, Szimba kap egy egyértelmű jelet, hogy lépnie kell (és bár az önbizalomhiánya és a bűntudata nem tűnik el teljesen, a dráma Hamletjével ellentétben kétely nélkül elfogadja az utasítást), ez pedig elindítja a karakterfejlődését. 

Scarlet a túlvilágon

Szintén boldogult a Scarlet - ez a film annyiban eltér az összes többi változattól, hogy a darab cselekményén egyáltalán nem megy végig, Claudius megmérgezi Scarletet az első felvonás második színjének elején, és bár a lány túléli az esetet, nem tudja magáról, hogy kómában van. Abban a hitben harcol a túlvilágon, hogy a nagybátyja megölte: egy titokzatos öregasszonytól tudja meg, hogy a gyenge lelkek nem maradnak fenn, tehát ha végez Claudiusszal, a semmibe küldi. Pont azért azonban, mert a filmben végig jelen van a halálon túli halál, a végső megsemmisülés gondolata (Hamlet számára pedig a visszatartó erő a „halálban érkező álmok”, a negatív túlvilág volt), Scarlet kezdettől vonzódik ehhez a koncepcióhoz. Amíg nem szerez tudomást a nagybátyja hollétéről az öregasszonytól, ki is jelenti, hogy ő nem akar harcolni, semmisüljön meg a lelke azonnal. Később is, többször Hijiri húzza fel a padlóról, és a szuicid gondolatai a történet végére sem szűnnek meg teljesen - amíg a férfi valósággal a szájába nem adja a szavakat, felépítve számára egy új, pozitív motivációt, Scarlet makacsul el akarja cserélni az életét az övére. 

Apropó Hijiri...

Szeret, nem szeret - Horatio és Ophelia

Ophelia és Horatio Hamlet két, talán legközelebbi és legfontosabb kapcsolata. Ophelia a szerelme, akivel a kapcsolatából viszonylag keveset látunk a darab cselekménye alatt, de rengeteget tudunk meg róla utalásokból, szimbólumokból, egyszerűen abból, ahogy egymással beszélnek. Horatio pedig a legjobb barátja, az egyetlen bizalmasa, aki a darab végéig kitart mellette - egyben az egyetlen karakter az egész darabban, akit Hamlet tényleg mindig szeretettel emleget. A kapcsolatok jellegéről valószínűleg a darab megjelenése óta folyik a vita, tele van elemzésekkel az internet, amik arról szólnak, miért tekinthetjük Hamlet és Horatio kapcsolatát is szerelmi szálnak (egy híresebb munkára hivatkozni is fogok). Mivel Shakespeare munkássága tele van queer utalásokkal és cross-dressinggel, a biszexuális Hamlet koncepciója egyáltalán nem elvetemült - és nem meglepő, hogy a feldolgozásokban Horatio szerepe többször is romantikus jellegű lett.

Hamlet és Ophelia (Kate Winslet) az 1996-os filmben

Opheliát a történet elején úgy ismerjük meg, mint Claudius egyik bizalmasának, a főnemes Poloniusnak lányát, Laertes húgát. A legelső jelenetéből kiderül, hogy Hamlet érdeklődik iránta, és a bátyja és az apja is felhívja rá a figyelmét, hogy a dolognak nem lesz jó vége, mert a herceg, ha szereti is, nem dönthet arról, kit vesz el. Polonius végül megtiltja neki, hogy találkozzon a férfivel. Később Hamlet küld neki egy szerelmeslevelet, azonban a darab nyitva hagyja, hogy ez valódi ajándék, vagy trükk, hogy elterelje Claudius és Polonius figyelmét a háttérben szervezett bosszúról. Polonius mindenesetre meggyőződéssel hiszi, hogy a herceg őrületét a szerelem okozta, tehát csapdát állít neki Opheliával. Hamlet nagyon könnyen rájön, hogy manipulálni akarják, az egész veszekedése a lánnyal lényegében parádé Claudiusék előtt - ugyanakkor szegény Ophelia teljesen áldozatul esik a játszmázásának, Hamlet érzelmileg és fizikailag is bántalmazza ebben a jelenetben, ráadásul a továbbiakban sem engedi el. Az Egérfogó jelenet alatt, mikor egy színdarabbal állít csapdát a nagybátyjának, gúnyolódik a lánnyal, a flörtölése zaklatásba hajlik, Ophelia pedig csak tőmondatokban válaszolgat neki. Ezt követően nincs közös jelenetük a darabban, de a kapcsolatukról még kapunk további részleteket: Ophelia őrülete egyértelművé teszi, hogy Hamlet nem csak udvarolt neki, de le is feküdt vele, és megígérte, hogy feleségül veszi. A dalocskája, a virágai ráadásul egyértelműen üzennek - erősen értelmezéstől függ, hogy Opheliát valóban őrültnek tekintjük-e vagy a viselkedése csak Hamletének tükörképe. Mivel senki nem hallgatta meg, nincs esélye megakadályozni a pusztítást, de túlságosan is sokat lát és ért, ezért őrületet színlel, és végül a Hamlet által is vágyott öngyilkosságba menekül. A temetésénél a főszereplő fogadkozik ugyan, hogy szerette („Negyvenezer testvér szerelme sem ér fel az enyémmel!”), de ez nem akadályozta meg abban, hogy tönkretegye a lányt. Ezt a szerelmi szálat erősen átszövi Hamlet szexizmusa, ugyanolyan durván és lenézően beszél Opheliával, mint Gertruddal, a monológjaiban is gyakran szidja a nőket (a dráma híres egysorosai közé tartozik a „Gyarlóság, asszony a neved” is: ezt az anyjára mondja a kezdőjelenetben). 

Hamlet (Ethan Hawke) és Horatio (Karl Geary) a 2000-es
filmben

Horatióval sokkal pozitívabb a kapcsolata, de azért ennek is megvannak a toxikus elemei. A férfi wittenbergi diáktársa, bár ismerős a dán királyi udvarban, de nem kötődik mélyen a politikai eseményekhez, amik meghatározzák a darabot. Hamlet leírásaiból sejthető, hogy nem is nemes, jóformán ő az egyetlen karakter, akinek nincsenek érdekei a konfliktusban, és a herceg pontosan ezért bízik meg benne feltétel nélkül. Bár Rosencrantz és Guildenstern is a barátai, de őket Claudius és Gertrud hívatja Helsingőrbe, így a főszereplő az első pillanattól kémekként kezeli őket. Horatio ellenben magától jön, tud a szellemről, aktívan segít a bosszúállásban, és sokszor a herceg háta mögött is próbálja fékezni a pusztítást - például vigyáz Opheliára az őrülete alatt. Ami ennek a kapcsolatnak ad egy sötétebb hangulatot, hogy Horatio tényleg mindent elnéz Hamletnek: sose kéri számon, sose hívja fel a figyelmet a felelősségére, a legkomolyabb konfrontációja vele, hogy óvatosan megjegyzi, nincs sok esélye Laertes ellen. Mindig a legjobbat látja a főszereplőben, egy holttestekkel teli teremben is képes nemes szívűnek nevezni, a hűsége pedig annyira erős, hogy mikor a herceg haldoklik, ő is mérget akar inni, hogy követhesse. Bár első látásra a darab talán legszebb kötelékéről van szó, de azért erős lenne egészségesnek nevezni.

Hamlet (Mel Gibson) és Ophelia (Helena Bonham Carter) az 
1990-es változatban

A két karakter közül egyértelműen Ophelia kapja a fókuszt az 1990-es, Mel Gibson féle változatban: egyben talán ez az a szó szerinti verzió, ami a legpozitívabban ábrázolta ezt a kapcsolatot. Bár a szöveg maga nem változik, de a nagy veszekedést Zefirelli szétszedte. A legagresszívebb pillanatai az eredeti helyükön maradnak, egyértelműen Claudiusnak és Poloniusnak szólnak, és bár Hamlet durva Opheliával, de a legtöbb változathoz képest sokkal kevésbé erőszakos fizikailag. Ráadásul ez a verzió továbbmeséli a páros történetét - az Egérfogó során Hamlet gúnyos megjegyzései nem Ophelia, hanem Gertrud felé irányulnak. A figyelmeztető megjegyzések, hogy ne bízzon a férfiakban itt hangzanak el, sok szempontból olyan, mintha a herceg tényleg figyelmeztetni próbálná, hogy meneküljön el Helsingőrből amíg még megteheti. A verekedése Laertésszel Ophelia sírjánál ugyancsak visszafogottabb - míg az eredeti darabban a fogadkozása, hogy szerette Opheliát szinte komikusba hajlik (az a kijelentése, hogy „krokodilt enne érte” erősen azt a hangulatot kelti, hogy még a gyászban sem töri meg a szerepét), Mel Gibson változatának fájdalma sokkal őszintébb, az abszurdabb sorok kikerültek a kifakadásából. Ehhez mérten Kenneth Branagh változata sokkal hűségesebb az eredetihez, ebben azért sokszor rossz nézni, ami lezajlik a szereplők között - ugyanakkor itt is történnek változtatások, hogy tisztuljon a kép. Ez a film tele van flashbackekkel az ágyjelenetekre, az első pillanattól egyértelmű, hogy pontosan mi és hogyan történt Hamlet és Ophelia között. Hamlet érzései itt is valamivel őszintébbnek tűnnek, mint az eredetiben, kapunk egy sejtetést arra, hogy a szerelmeslevél nem csapda volt, hanem tényleg annak kifejezése, hogy akármi jön, a lány ne kételkedjen benne. Az egyik flashbackben a herceg megpróbál verset írni - sikertelenül - majd megjegyzi, hogy ha ez nem is megy neki, de Ophelia ne gondolja, hogy ettől kevésbé szereti. Ez teljesen új kontextust ad a levélnek, hiszen Hamlet egy korábban megígért ajándékot küld el, amit Ophelia ért, de mások nem. Egyúttal azonban a kapcsolatot nem teszi pozitívabbá, sőt - Hamlet bizalmat kér, de mikor látja, hogy Opheliát manipulálják, abszolút rajta tölti ki a haragját, az egyik legerőszakosabb veszekedésjelenetet látjuk itt köztük. Ebben a filmben ráadásul Ophelia őrülete valódinak tűnik: látjuk az azonnali reakcióját Polonius halálára, nyilvánvalóan összeroppan.

Hamlet és Ophelia az Opheliában

Természetesen Ophelia centrikus az Ophelia is - ebben a változatban a két karakter kapcsolata jóval a darab eseményei előtt kezdődik. Gyerekkorukban ismerkednek meg, kamaszként szeretnek egymásba, évekig visszafogottan találkozgatnak, végül pedig, nem sokkal Gertrud és Claudius esküvője után titokban össze is házasodnak (sok szempontból olyan, mintha Lisa Klein merített volna a Rómeó és Júliából is, amikor a párost írta). A veszekedésük színlelés: a regényben Ophelia sokkal aktívabban részt vesz Hamlet bosszújában, bár helyteleníti és dühös miatta. A filmben távolabb marad az eseményektől, Hamlet (hasonlóan a Mel Gibson féléhez) azért zavarja el a zárdába, hogy megvédje, de a lány nem hallgat rá. Amikor a dolgok elfajulnak, és Ophelia túl sokat kezd tudni (Claudius pedig megsejti a szerepét, és megpróbálja eltenni az útból), a lány szintén Rómeó és Júlia stílusban megrendezi a halálát. Mind a filmben, mind a könyvben Horatio segít neki elmenekülni, de a filmváltozatban még tesz egy kétségbeesett kísérletet, hogy magával vigye a szerelmét is: Hamlet azonban már teljesen eltökélt, nem tudja feladni a bosszút, és a párbajban meghal. Mind a regény, mind a filmváltozatban kiderül, hogy Ophelia terhes lett: a filmben azt látjuk, hogy évekkel később egy kislánnyal játszik a kolostorkertben, a könyvben viszont fia lett, akit az apja után Hamletnek nevez. 

Az Opheliában Hamlet sokkal tisztességesebb és nyíltabb, mint az eredeti dráma alapján gondolnánk. Az ígéreteit betartja - a regényben bár előbb fekszik le Opheliával, mint hogy feleségül kérné, de a kettő között egy nap telik el, és egyértelművé teszi, hogy nem akarja, hogy a lány becsületének ártson a dolog. A filmben ennél is korrektebb, ott a nászéjszakájukig nem mennek tovább a csóknál. Évekig udvarol, elnézést kér, amikor azt feltételezi, hogy Opheliának kellemetlen a helyzet. A darab cselekménye alatt sokkal sötétebb irányt vesz a személyisége, de a film egyértelműen, a regény pedig legalább sejthetően megőrzi, hogy szereti Opheliát - csak nem képes priorizálni a bosszúval szemben. Polonius halálakor összetörik, mert tudja, hogy a feleségét bántja vele, és kétségbeesetten próbál alkalmat találni rá, hogy bocsánatot kérjen - éles ellentétben az eredeti szöveg Hamletével, aki jóformán semmi megbánást nem mutat a véletlen gyilkosság után.

Hamlet és Ophelia (Julia Stiles) a 2000-es filmben

A kapcsolatot nagyon pontosan ábrázolja, de nem igazán újít David Tennant 2009-es változata - legfeljebb annyi az eltérés, hogy a szexualitást sokkal kevésbé veszik komolyan a karakterek. Mivel a darab egy alternatív modern Dániába helyezte a cselekményt (ahol például létezik fogamzásgátlás), Ophelia és Hamlet kapcsolata bár botrányos és toxikus, de messze nem tűnik annyira kockázatosnak. Polonius veszekedése a lányával sem hat komolyabbnak, mint egy apa teljesen érthető aggodalma, hogy a balhés, gazdag szomszéd fiú összetöri a szívét. Ethan Hawke változata szintén modern, abban viszont a dinamika maga is nagyon átalakult. Mivel ebben a változatban „Dánia” nem egy ország, hanem egy hotellánc, Hamlet és Ophelia is a saját kis new yorki lakásaikban élnek: sejthetően összekötötte őket a művészet is, Ophelia ugyanis polaroid képeket készít (és van egy kis stúdiója, ahol előhívja őket - a képek lényegében átveszik a virágok szerepét a történetében), Hamlet pedig általában videókamerázik, abból ítélve, hogy a videótékában bóklászik, valószínűleg filmrajongó, és gyakran szerkeszt (az Egérfogó jelenet is egy általa összevágott film, színdarab helyett). Ahelyett, hogy ziláltan és váratlanul rontana be Opheliához a szerelmes verssel, Polonius rajtakapja őket a lánya lakásán, és Ophelia elejti az írást. Hamlet őrülete később is sokkal visszafogottabb, csendesebb, a legfurcsább mondatai szinte mind kikerülnek (nem nevezi Poloniust halkufárnak, nem csinál viccet az öngyilkossággal kapcsolatos megjegyzéseiből, stb.). Opheliával a nagyjelenetükben sem bántalmazó - lényegében csak egy beszélgetésből kiinduló szakításról van szó, amikor kitapintja a pólóján a mikrofont, és rájön, hogy Claudiusék kihallgatják, tehát nem bízhat meg a lányban. 

Mielőtt rátérek Horatióra, és a „keverék” romantikus szálakra, amik összevonták Horatio és Ophelia karaktereit, meg kell említenem egy elemzést, amiről én is csak ennek a cikknek kapcsán szereztem tudomást - ez Edward P. Vining 1881-ben íródott könyve a „The Mystery of Hamlet: An Attempt to Solve an Old Problem” (Hamlet rejtélye: Kísérlet egy régi probléma megoldására). Edward P. Vining bár később kapott egy tiszteletbeli diplomát a Yale-től és a William Jewell College-től, de nem volt szakmabeli és ezen a könyvén kívül néhány megkérdőjelezhető konspirációs teóriát publikált, ezért én az elemzését inkább rajongói munkaként tudom értékelni, de az vitathatatlan, hogy nagy hatással volt a Hamlet adaptációira. A teória lényege, hogy Edward P. Vining szerint Hamlet, ha a végleges változatban nem is, de legalábbis Shakespeare alkotói folyamatának valamely pontján női karakter volt, aki hasonlóan a Vízkereszt, vagy amit akartok Violájához férfi ruhába bújt. Ez egyértelmű alapját szolgáltatta az 1921-es Hamletnek, és valószínűleg abban is szerepe volt, hogy Hamlet viszonylag gyakori nadrágszerep (a valaha volt legelső filmes Hamlet, a Le Duel d’Hamlet c. rövidfilmben szintén egy színésznő, Sarah Bernhardt volt). Edward P. Vining könyve egyben nagyon nagy hangsúlyt fektet Hamlet és Horatio kapcsolatára (kicsit túl nagyot is - az ő teóriája szerint a szerelmi szál Opheliával nem is valódi vonzalom), így nem csoda, hogy Asta Nielsen Hamletje nagy kedvence lett a shippereknek. 

Horatio (Peter De Jersey) Hamlet halálakor a 2009-es filmben

Horatio karaktere erősen háttérbe szorul az Opheliában - annyira, hogy az a karakterizációjának is árt. A regényben különösen, de a filmben is minden Ophelia köré csoportosul: Horatio az, aki nem csak titokban tartja a lány viszonyát Hamlettel, de később ő az, aki segít megrendezni a halálát, elszökni Helsingőrből, és a herceg előtt is hallgat a túléléséről. A filmben kicsit tompítja azt, hogy Horatio mennyire háttérbe szorítja a barátságát a főszereplővel azért, hogy Opheliát segítse, hogy a temetés után segít a lánynak visszatérni a kastélyba, Hamlet tehát megtudja az igazságot. Az ő saját döntése, hogy nem menekül a feleségével együtt. A zárójelenet azonban itt is teljesen átalakul, Horatio nincs is ott a végső párbajnál. Ezáltal teljesen figyelmen kívül hagyjuk Horatio azon hibáját, hogy mindent elnéz a főszereplőnek: tökéletes, tisztán látó, tiszta ítéletű segítővé lép elő.

A szó szerinti változatok közül David Tennant és Kenneth Branagh teljesen pontosak. Hamlet és Horatio kapcsolata mindkettőben kicsit homoerotikus, monológokkal, ölelésekkel, homlokpuszikkal, és a zárásban az öngyilkosság említésével, de egyik sem teljesen direkt. Mel Gibson és Ethan Hawke sokkal visszafogottabbak, valószínűleg azért is, mert az ő Hamletjük kapcsolata szorosabb Opheliával. Szintén szöveghű Ian McKellen változata, ez viszont értelemszerűen bukik kicsit a szerelmi szálak bemutatásán - mivel mind Opheliát, mind Horatiót fiatal színészek játsszák az idős McKellen mellett, így egyrészt nem is igazán lehet kémiát teremteni a színészek között, másrészt pedig majdnem minden romantikus töltetű jelenet kissé kényelmetlen. Iain Glen Hamletjénél a romantikus szálak közel értelmezhetetlenek, mivel ezeket a jelenetek Rosencrantz és Guildenstern, a szemszögkarakterek nem látják - tehát mi, a néző sem tudjuk igazán megállapítani, ez a figura hogyan állt Opheliához és Horatióhoz. 

Hamlet (Asta Nielsen) és Horatio (Heinz Stieda) az 1921-es
filmben

Horatio Horatio marad, viszont egyértelműen a fő szerelmi szállá válik Asta Nielsen verziójában. Itt viszonylag sokat látunk Hamlet fiatalkorából, és Wittenbergi éveiből, ahol többek között Fortinbras-szal is összebarátkozik, és beleszeret Horatióba (aki viszont látszólag egyáltalán nem veszi a lapot). A kapcsolatuk itt is nagyon közeli, szinte mindent megosztanak egymással (és a film legnagyobb részében egymáson fekszenek, vagyis sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy hogy nem derült ki korábban, hogy szerencsétlen herceg nő), viszont a dráma cselekménye alatt Horatio érdeklődést mutat Ophelia iránt. Itt Hamlet udvarlása a lánynak féltékenységből történik, el akarja érni, hogy a barátjának ne legyen esélye nála. A koncepciót egyébként nem érzem teljesen rossznak, Hamlet van annyira problémás személyiség, hogy teljesen elképzelhető legyen, belerúgna egy ártatlanba azért, hogy megkapja, amit akar. Ugyanakkor mégis bosszant, mert olyan érzés, mintha szerelmi szálak tekintetében Asta Nielsen Hamletje hagyna egy hatalmas Csehov-pisztolyt a színpadon. Horatio sosem tudja meg, hogy Hamlet (akibe a film végén elismeri, hogy szerelmes volt, és siratja, hogy nem volt idejük megélni ezt a szerelmet - a herceg haláljelenete itt egy csókkal zárul) mennyire aljas módon próbálta megszerezni őt. Nem tudja, hogy Ophelia összeomlásának egyetlen oka a féltékenység volt. Nehéz tragikusnak érezni ezt a románcot, miközben a néző szemszögéből Hamlet abszolút nem érdemli meg Horatiót.

Természetesen a másik darab, ahol a karakteren nem sok változtatás történt, de a szerepe kicsit eltolódott, a Hamlet/Horatio. Bár személy szerint nem voltam teljesen megelégedve ezzel a filmmel (technikailag kicsit amatőr, különösen a többi változathoz mérten, ahol elképesztően profi megoldások voltak - Andrew Burdette Hamletje viszont nagyon korrektül megállja a helyét), de a koncepció érdekes. Különösen becsülöm, hogy az Opheliával ellentétben tényleg csak a szemszöget változtatták meg. Horatio itt rendszeresen ki és visszalép a jelenetekbe, tulajdonképpen olyan, mintha egy filmet rendezne, elmesélné Hamlet történetét, ahogy a herceg kérte a halála előtt, és kicsit belevinné a saját érzéseit, vívódását, azt, hogy mennyire idealizálja a főszereplőt. Ezáltal az egész történetnek némileg romantikusabb hangulata van, de egyben a rendező nem akart kitörni a keretek közül, csak felerősíteni a szöveg egyik interpretációját.

Scarlet és Hijiri a Scarlet végén

Ebbe a sorba helyezném még Scarletet is, mert bár ott Horatio és Ophelia karakterei is hiányoznak a cselekményből (legalábbis nem ismerjük meg őket - lehetséges, hogy léteztek a dán királyi udvarban, de Scarlet előtörténetében nem volt rájuk idő), de Hijiri karaktere, ahogy egyre többet gondolkodtam rajta, egyre inkább Horatio újragondolásának tűnik. Az első utalás a H-val kezdődő név, ami apróságnak tűnik ugyan, de egy nagyon kedvelt trükk az újragondolt Shakespeare adaptációkban. Csak ezen a listán alkalmazta például a Haider is - mivel az a változat a történetet a kasmír régióba, Indiába helyezi, nyilvánvalóan furán hangzanának az eredeti nevek. Hamlet tehát Haider lett, Gertrud Ghazala, az öreg Hamlet Hilaal, Claudius Khurram, és még folytathatnám a sort, mindig a kezdőbetűk összecsengése utal az inspiráló figurára. Ugyanezt játszotta el az Eleven testek zombifilm is a Rómeó és Júliával - Julie zombiszerelme csak a neve kezdőbetűjére (R) emlékszik. Julie fiúját Perry-nek (Paris) hívják, R legjobb barátja pedig M (Mercutio). Teljesen logikusnak érzem hát, hogy ha Horatiót át kell helyezni a modern kori Japánba, akkor Hijiri lesz. A személyisége szintén, sok szempontból hasonlít a drámabeli karakterhez. Bár konfrontatívabb, hajlandó számon kérni Scarlet erőszakosságát, de soha nem árulja el, makacsul követi és akár az élete kockáztatásával is hajlandó segíteni neki. Scarletet kezdetben bosszantja a naivitása és a kedvessége (ami éles ellentétben áll Hamlettel, aki pont, hogy csodálja Horatio egyszerűségét - a harmadik felvonás második színjében meg is jegyzi, hogy „szenvedve mindent úgy tesz, mint aki semmit se szenved”, és „nem a szenvedélye rabja”), később azonban pont ez, ami motiválja, hogy visszavegyen a kegyetlenségéből. Végül pedig egyértelművé teszi, hogy Hijiri Horatio, hogy az utolsó túlvilági jelenet tükörképe a dráma zárásának - csak ebben Scarlet az, aki életben marad (korábban, hasonlóan az eredeti darabhoz megsérül a karja, de Hijiri ezt a sebet el tudja látni, így nem sordródik életveszélybe). Hasonlóan Horatio eredeti reakciójához Scarlet azonnal az öngyilkosságra gondol, kéri az öregasszonyt, aki vezette a túlvilágon, hogy cserélje el az életüket, mert az övé kevesebbet ér, de nincs választása - neki kell visszatérnie az életébe. A zárás itt is egy csók, Scarlet megígéri Hijirinek, hogy élni fog, és jobbá teszi a világot az álmaiért - a film azzal zárul, hogy dán királynővé koronázzák.

A harmadik kategória pedig azok a változatok, amik egyszerűen összeolvasztották Horatio és Ophelia karakterét és szerepkörét. A legnyilvánvalóbb példa erre a Haider, ami be is vallotta ezt a döntést: itt Arshia Haider gyerekkori barátja és titkolt szerelme, akivel a film során tényleges kapcsolatot is kezdenek. A lány státuszát tekintve inkább Opheliára hajaz: a rendőr Pervez (Polonius) lánya, a bátyja, Liquayat pedig Laertes analógia. Ugyanakkor a cselekményben betöltött szerepe a haláláig nagyon erősen hasonlít Horatióéra: a tiltásokkal nem törődve kitart Haider mellett, segít neki nyomozni az apja után, vele veszi fel a kapcsolatot az a férfi, aki (a szellem szerepkörét átvéve) információt hoz Hilaal haláláról, és Khurram szerepéről benne. A két karakter kapcsolata is sokkal egészségesebb, Arshia sokszor falaz a férfinek, közösen néznek filmeket, viccelődnek, normális szerelmespárnak tűnnek. A film második felében, Pervez halála után erősebben átcsúszik Ophelia szerepkörébe, de addig egyértelműen érződik a keveredés. 

Nala és Szimba

Ebbe a kategóriába sorolnám az Oroszlánkirályt és az Északit is. Nala hajaz Opheliára olyan szempontból, hogy kezdettől egyértelmű szerelmi szál, Mufasa falkájának egyik nőstényének lánya (ez nagyjából a nemesség analógiája az állatmesében), és mikor Szimba eltűnik Zordon trónbitorlása után, Nala hátramarad, és kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Ugyanakkor sokkal jobban hasonlít Horatióra olyan értelemben, hogy Szimba kezdettől a legjobb barátjának tekinti (mikor Zazu gyerekkorukban megjegyzi, hogy amikor felnőnek, férj és feleség lesznek, zavartan meg is jegyzi, hogy „nem veheti el, mert a barátja”), együtt mennek el az Elefánttemetőhöz (ami valószínűleg finom kiutalás az eredeti dráma temetőjelenetére), és közösen dolgoznak azon is, hogy visszafoglalják a trónsziklát. Nala a cselekményben sokkal inkább aktív szövetséges és bizalmas, és bár összevesznek egyszer, de Szimba javarészt korrekt vele (és ellentétben a legtöbb Hamlettel, ez a páros eljut az esküvőig - a második részre pedig gyorsan átvedlenek Capulet szülőkké, de az már egy másik történet). Az Északi esetén Olga, bár a kezdőbetű szabály szerint Ophelia akar lenni, Amleth párja (és a film végére a gyermekeinek anyja), erősen eltért attól a kiszolgáltatott lánytól, akivel az eredeti legendában manipulálni próbálják a főszereplőt. Nalához és Arshiához hasonlóan ő is aktívan részt vesz Amleth bosszújában, és a történet adott neki egy természetfeletti szálat, ami erősíti a szerepét; az Északiban ő egy szláv származású boszorkány. A főszereplővel kölcsönösen megmentik egymást, legalább annyira Amleth bizalmasa mint szerelme, és bár a férfi (hasonlóan az Ophelia Hamletjéhez) végül hátrahagyja őt a bosszúért, a motivációja ott is érthetőbb: mivel Olga terhes a gyermekeivel, biztosra akar menni, hogy Fjölnir (Claudius) nem fenyegeti majd őket. 

Most van az éjnek rémjáró szaka - Claudius, az öreg Hamlet, és a moralitások

Az eddigi témákban a feldolgozások mondhatni egy spektrumon helyezkedtek el, változatosan fogták meg a karakter aspektusait és kapcsolatait, azonban ez a szakasz élesen két kategóriába sorolja az összes adaptációt: kicsoda valójában a Hamlet főgonosza? Tényleg Claudius, a főszereplő nagybátyja az, aki a valódi ellenség - vagy valójában mi, a nézők is belegabalyodtunk a rengeteg szemszögbe és félinformációba; Hamlet pedig valójában sosem volt hős? Az eredeti darab alapján én erősen húzom az utóbbi interpretáció felé. Hamlet bár pozitív oldalról kezd, érthetően dühös az apja halála miatt, és rengeteg démonnal küzd, azonban kezdetben csúszik, később már zuhan a morális létrán. 

Hamlet visszakozik, mikor Claudiust (Patrick Stewart)
imádkozni látja

A szellem szavára bár igyekszik megerősítést találni (a már említett pokoltól való félelme miatt), de nagyrészt hisz neki, pedig ott vannak a rejtett utalások, hogy az öreg Hamlet talán nem az a tökéletes király, akinek a fia szemszögéből tűnik. Claudius a legelső jelenetében próbál kibogozni egy politikai konfliktust (amibe valószínűleg a bátyja miatt került az ország), a halott király pedig azt is említi, hogy a purgatóriumban van „undok bűnök” miatt. Hamlet ezen kívül rendszeresen a legrosszabbat feltételezi az emberekről - az anyja és a nagybátyja kezdetben nem azért hívja Helsingőrbe Rosencrantzot és Guildensternt, hogy ártsanak neki, hanem hogy kiderítsék mi baja, Hamlet azonban rögtön kémeket lát. Ugyanígy, mi nézők azt is megtudjuk, hogy Gertrud támogatja a kapcsolatát Opheliával. A veszekedésjelenet előtt megjegyzi a lánynak, hogy reméli a szépsége a baj okozója, és az erénye visszatereli a főszereplőt a helyes útra - Hamlet szemében azonban az egész rosszindulatú csapda, nincs belőle pozitív kiút. Gertrud és Claudius kapcsolata összehasonlíthatatlanul egészségesebb, mint az övé Opheliával - Claudius minden megszólalása Gertruddal kapcsolatban arra utal, hogy őszintén szereti a királynét. A döntéseiket együtt hozzák, a férfi pedig Hamlet felé is próbál nyitni, megkéri, hogy térjen haza, legyen az udvar része, legyen neki is a fia. (Mikor pedig Hamlet elutasítja a kedvességét, tiszteletben tartja amit kért - továbbra is udvarias vele, de csak „öcsémnek” vagy „édes öcsémnek” szólítja, nem erőszakoskodik.) Személy szerint utalásnak érzem azt is, hogy az Egérfogó jelenetben említésre kerül egy másik Shakespeare darab, a Julius Caesar - ennek főhőse pedig inkább Claudiusnak, mint Hamletnek analógja. Shakespeare Brutusa jóindulatú figura, aki bár végez Caesarral, de azért hajtja végre a merényletet, mert őszintén hiszi, hogy jobb lesz Rómának, és nem teheti meg, hogy a fogadott apjához való kötődését választja a népe érdeke helyett. A sorsa is hasonló - Caesar hívei megölik, az eredeti motivációi elfelejtődnek. Persze, a történet második felében Claudius is visszavág: ott van az Angliába küldött levél, a mérgezési kísérletek, aktívan ártani akar a főszereplőnek. Eddigre viszont tudja, hogy Hamlet is meg akarja ölni őt, és Polonius halálakor látta, hogy az se zavarja, ha mások is áldozatul esnek, a küzdelme tehát önvédelem is.

Hamlet és Gertrud jelenete a 2024-es filmben

Az Egérfogó jelenet után pedig Hamlet egyértelműen attitűdöt vált. Többet nem habozik, sőt - kifejezetten hirtelen haragú, ez vezet Polonius halálához is. A gyilkosság kérdésén már nem is gondolkodik - hallja ugyan Claudiust imádkozni, és ezért nem öli meg azonnal, de ebben a döntésben nincs semmi jóindulat. Egyszerűen azon gondolkodik, hogy Isten esetleg megbocsátana a nagybátyjának, és mennybe jutna az ima után, tehát olyan helyzetben akar végezni vele, ahol a legrosszabb arcát mutatja. Az éjnek rémjáró szaka monológ szintén sötét - ebben erősen utal rá, hogy dühében el tudja képzelni, hogy megölné az anyját is (és később a jelenete Gertruddal nem segít ezen a képen - megalázóan beszél vele, karddal fenyegeti és halálra rémíti). Polonius meggyilkolásánál, bár baleset, nem mutat bűntudatot, Claudius előtt cinikusan viccelődik, hogy a férfi „vacsorán van” mert a testét „államférgek rágják”. A negyedik felvonás negyedik színben tovább hergeli magát („vért kívánj!”), és rövidesen a halálba küldi Rosencrantzot és Guildensternt is. Róluk mi, nézők tudjuk, hogy ártatlanok, csak kicsit buták - pecsétes levelet vittek Angliába, ami Hamlet halálát kívánta, de fogalmuk sem volt a tartalmáról. Velük kapcsolatban Hamlet nem hogy bűntudatot nem mutat (noha korábban barátai voltak), de még büszke is arra, amit csinált - lelkesen meséli Horatiónak az utolsó felvonásban. 

Az adaptációknak dönteni kellett - elhiszik-e Hamlet meggyőződéseit az apja jóságáról - ami azt jelenti, hogy Claudius gonosz, hataloméhes trónbitorló? Ha igen, felmentik-e Hamletet, mint főszereplőt, vagy azért kihangsúlyozzák, hogy a kezdeti motivációtól függetlenül túl messzire ment? Esetleg bevállalják, hogy a karakter félinformációkból indult ki, és nem tudjuk igazán, mi történt Dániában a visszatérése előtt - ő viszont bizonytalan alapokon hatalmas kárt okozott?

Talán a legpozitívabb Claudiust David Tennant 2009-es változatában kaptuk. Itt a karaktert Patrick Stewart jelenítette meg, aki briliáns casting volt, mert az első benyomás, amit kelt, éles ellentétben áll Hamlettel. Míg David Tennant klasszikus, kaotikus antihős és antagonista színész (elég csak Crowley-ra, vagy az ifjabb Barty Kuporra gondolni), addig Patrick Stewart általában hősöket és mentorokat alakít (Picard kapitány, X professzor, hogy két ismertet említsünk). Claudius tehát szimpatikusnak, barátságosnak hat, miközben Hamlet kezdettől kicsit furcsa. A film ráadásul ráerősít Hamlet torz szemszögére amikor Gertrud jelenetében magyarázni kezdi, hogy az apja mennyivel különb a nagybátyjánál: ebben a verzióban ugyanis Claudius és az öreg Hamlet ikrek, tehát a külső tulajdonságok, amikről a főszereplő magyaráz, objektíve nem lehetnek jobbak az egyiken, mint a másikon. Ebben a verzióban visszatérő elem az összetört tükör is (sőt, a poszter is ez volt) - Hamlet már nem látja egészben a világot, illúziók, a saját hamis meggyőződéseinek rabja.

Az a bizonyos gúnyolódó jelenet Polonius halála után, Kyle 
MacLachlan Claudiusával

Kenneth Branagh esetén sajnos nem tudok objektíven nyilatkozni, mert itt Claudius szerepét Derek Jacobi kapta, aki nekem túlságosan a tudatomba égett Frollóként, így abszolút nem találtam megnyerőnek a színészt, de a cselekmény itt is, szinte szóról szóra ugyanaz, mint a darabban, így ismét, egy viszonylag pozitívabb képet fest a királyról. Az öreg Hamlet szelleme ráadásul kifejezetten rémisztő, a találkozás vele az erdőben lázálomszerű, tehát semmiképp nem érződik, hogy a Hamlet által lefestett kép teljesen pontos lenne. Kenneth Branagh-nak pedig azt is meg kell adni, nem zárkózott el attól, hogy kegyetlen, durva, túlzóan dramatikus legyen a szerepben - bár maga a színész határozottan karizmatikus, de szépen darabokra töri a pozitív benyomást a film alatt, és már nem ragyogja annyira túl Derek Jacobit. Ebben a változatban egy említést megérdemel a szinkron is, mert Viczián Ottó elképesztően sokat alakított a figurán a hangjátékával.

Mel Gibson és Ethan Hawke verziói ismét egy kategóriába kerülnek: Claudius egyiküknél sem hat kifejezetten gonosznak (sőt, Kyle MacLachlan Claudiusára igaz, ami Patrick Stewartéra, a színész tipikusan pozitív főszereplőket alakított, tehát első benyomásra határozottan megnyerő), viszont mindkettő tompított Hamlet kegyetlenségén, így az ellentét nem olyan éles. Ugyanezt a hatást éri el Ian McKellen visszafogottsága - hiába pontos az adaptáció. 

Hamlet kihallgatja ahogy Rosencrantzék a levélről beszélnek

A Rosencrantz és Guildenstern halottban Claudius maga nem kap akkora szerepet - Iain Glen Hamletje pedig kegyetlen ugyan, de valamennyire megérthető. Az eredeti szövegben semmi nem utal arra, hogy Rosencrantz és Guildenstern tudták, hogy a herceget a halálba viszik - Hamlet egyszerűen csak nem törődik velük, mert kezdettől eldöntötte, hogy ellenségek. A Rosencrantz és Guildenstern halottban viszont a két férfi feltöri, majd meghamisítja a pecsétet, Hamlet hallja, ahogy felolvassák a levél tartalmát, majd látja, hogy visszazárták - tehát valószínűleg át is tervezik adni. A nézők ugyan tanúi annak, hogy Rosencrantz és Guildenstern vitatkoznak, és Guildenstern kifejezetten rosszul érzi magát (megjegyzi, hogy a barátjukról van szó, és nem kéne elárulniuk), de Rosencrantz végül megnyeri ezt a vitát. Iain Glen Hamletjének döntése kegyetlen, de egyértelműen önvédelem.

A pontos szöveg dacára viszont már egyértelműen sötét a Claudius ábrázolása a Hamlet/Horatiónak is. Ez a koncepcióval teljesen összefér: mivel Horatio szemszögéből nézzük az eseményeket, akinek Hamlet mindig a hős lesz, ezért Claudius nyilvánvalóan a gonosz. Sötétebb ábrázolást kap Polonius és Laertes is, Gertrud pedig folyamatosan iszik, az alkoholba menekül, egy pillanatra sem látjuk boldognak a férje mellett. A film helyszínei bevallottan utalnak a modern Amerikára, a Fehér Házra, és ez a Claudius némileg Trumpot is idézi. Az 1921-es némafilm szintén sötétebbnek, erőszakosabbnak ábrázolja az antagonistát, Hamletet pedig nagyjából mindenki támogatja (Fortinbras nyíltan megígéri neki, hogy segít visszaszerezni a trónját - és gyászol a film végén, mikor csak Hamlet halála után érkezik meg) - ami egy picit javít, hogy már említett módon, a női Hamletünk minősíthetetlenül kezeli a szerelmi szálakat, és kellően aljas a bosszújában is, tehát azért nem tolódik el teljesen az egyensúly.

Claudius (Michael Elian) az esküvőjén a Hamlet/Horatióban

Az Ophelia esetén viszont már igen. Itt látjuk Claudiust az öreg Hamlet idejében is: gúnyos, hataloméhes, a hatalomátvételének politikai háttere egyáltalán nem kap hangsúlyt. Gertrud hozzámegy bár, de a kapcsolatuk nem tűnik egészségesnek - a filmben úgy tűnik, hogy főleg fizikai vonzalomra, és Gertrud öregedéstől való félelmére alapul. A regényben Claudius sokat iszik, részegesen beleköt Hamletbe is, előkerül egy múltbéli afférja Mechthilddel, akinek az életét teljesen tönkreteszi amikor teherbe ejti és magára hagyja, majd boszorkányt kiált. Nem áll távol tőle, hogy bántsa Opheliát, sőt, a regényváltozatban Polonius haláláról is ő tehet - a szövetkezése Laertésszel pedig nem egyszerűen azért történik, hogy Hamlettől megszabaduljon, hanem végezni akar Ophelia bátyjával is. Bár Hamlet karakterének itt is vannak sötétebb elemei (ez az egyetlen változat, amit találtam, ahol a wittenbergi tanulmányai kapcsán előkerül, hogy belenyúlt olyan tudományokba, amiket az egyház helytelenít - Opheliával csak anatómiáról beszélget, de már ott is kifigurázza a papokat, sőt, majdnem lefekszik a lánnyal egy kápolnában), de sokat tompít a sötétségen, hogy Opheliát nem bántja, és egy tényleg pusztító emberrel száll szembe.

Haider az Egérfogó jelenetben

A Haider történetében a moralitások jelentősen átalakulnak, mert itt történt egy kultúra és időváltás. Haider családja nem uralkodócsalád, az apja eltűnésének és halálának, a családja széthullásának hátterét sajnos egy nagyon valós konfliktus szolgáltatja, ami a Kasmír régióban a mai napig zajlik. Bár a történet nagyrészt a Hamletre alapul, inspirációként szolgált hozzá a Curfewed Night c. memoár is. Ez a változás azt is jelenti, hogy a hatalom kérdése jóformán kikerül a képből, Khurram bár kijelenti, hogy tervez indulni a polgármesteri címért, ez nem kap különösen nagy szerepet. Sokkal nagyobb a hangsúly a családi dinamikákon (Ghazala és Haider kapcsolata kifejezetten bonyolult, sokszor kellemetlen - a rendező bevallottan vitt bele némi Oedipus hangulatot - és Ghazala részéről is abúzívnak hat), a szabadság, a háború, az erőszak kérdésén - és megjelennek erős buddhista gondolatok is, hogy a bosszú bosszút szül, tudni kell letenni a fegyvert. Hilaal (az öreg Hamlet) karakteréről kapunk ellentmondásos kijelentéseket, hogy nem volt kifejezetten jó férj, hogy kockáztatta a családja életét és jövőjét, hogy a fia túlságosan idealizálta, de egyértelműen Haider szemszöge felé billenti a mérleget, hogy a férfi nem is egyszerűen meghal, hanem brutális fogolytáborokat jár végig, és elképesztő szenvedésen megy keresztül. Az eltűnésének oka ráadásul elsősorban az idealizmusa, hogy próbált orvos maradni egy brutális helyzetben - és elvállalta, hogy végrehajt egy illegális műtétet egy terroristán. Haider az eredeti Hamlethez hasonlóan sok halált okoz, de egyvalamiben megelőzi a legtöbb feldolgozást - ő a film végén meg tud állni. Addigra már hatalmas kárt okozott, a bosszúhadjárata rengeteg életet követelt, de végül nem húzza meg a ravaszt Khurram előtt - ez pedig egy érdekes újragondolása volt az eredeti műnek.

Scarlet és Claudius a Scarlet elején

Végül, de nem utolsósorban abszolút fekete-fehér moralitásokba csúszott a Scarlet és az Oroszlánkirály. Ez utóbbit már korábban is említettem: gyerekeknek szól. A Disney példát akart állítani, nem bonyolult antihősöket bemutatni, tehát Szimbának, ha tétova és bűntudatos is, de jónak kell lennie. Ennek megfelelően Zordon egyértelműen a legsötétebb Claudius, a döntésének, hogy megöli a bátyját, semmi komplex háttere: ő egyszerűen hataloméhes, és egyébként pocsék király. A film arra is figyel, hogy sose legyen teljesen kimondva, hogy Szimba bosszút áll - mindig azt halljuk, hogy visszaszerzi a trónt, megmenti az otthonát, hazatér. A főszereplő itt is megáll a bosszú közben - bár kijelenti, hogy nem tartja Zordont érdemesnek az életre, de nem akar olyanná válni mint ő, tehát eleinte elengedné. Ez végül nem sikerül, a nagybátyja rátámad, így végül belekényszerül, hogy lelökje a trónszikláról (ahol a saját hiénái eszik meg). Bár értelemszerűen nem lesz a kedvenc változatom, ahogy a karaktert itt kezelték, de a célközönség miatt teljes mértékben érthetőnek tartom, ráadásul Zordon elképesztően hatásos főgonosz lett. A Scarletnek viszont nincs mentsége: ahhoz képest, hogy ez az animefilm inkább felnőtteknek szólt, és sok sötét kép és téma van benne, nagyon nem mert semmi komplexitást adni az antagonistáihoz. Gertrud alig kap szerepet, és bár nincs jó kapcsolata az idősebb Amleth-tel, de egyben minden arra mutat, hogy ennek az egyetlen oka, hogy gyengének és túl kedvesnek tartja. Claudius kap egy politikai indokot a gyilkosságra, de a film ezt is elkeni - az idős Amleth azért nem akarja leverni a lázadásokat, mert jószívű király, aki szereti a népét. Claudius ugyan látszólag tényleg szereti Gertrudot (folyamatosan emlegeti, hogy addig nem akar elmenni az öröklétbe, amíg a királynéja meg nem érkezik), de valójában nem látunk semmit a kapcsolati dinamikájukból, sőt, a kezdő jelenetek inkább azt sugallják, hogy a királyné csak manipulálja a férfit. Még Rosencrantz és Guildenstern sem komolytalan de önmagukban ártalmatlan figurák - gonosz bohócok, de valóban veszélyesek (Hijirit például az egyikük sebesíti meg). Scarlet bosszúját igazoljuk, egyszer sem látjuk ártatlanokra lesújtani, sőt, a film végén még Claudius felé is megpróbál könyörületet mutatni. Ez utóbbit egyébként nem érzem rossz döntésnek, hiszen a film Hamlet, illetve Scarlet karakterfejlődéséről szólt, arról, hogy megtanuljon túllátni az erőszakon - de nem tud igazán nagyot ütni ez a jelenet, ha korábban nem látjuk, hogy pontosan mennyire kegyetlen tudna lenni ez a lány. Amire viszont adok egy pontot a Scarletnek, az az, hogy nem akarta lenyomni a nézők torkán a megbocsátás üzenetét - a történet nem várja el a főszereplőjétől, hogy megbocsássa az apja halálát, csak azt, hogy lehetőleg ne gyilkolja le a fél dán királyi udvart miatta.

A többi néma csend... - Konklúzió

Fanart Hamletről
(Forrás)

A Hamletet olvasni, és nézni azért érdekes, mert azt hiszem, mind szeretnénk hinni a dán királyfiban. Szeretnénk, hogy a története az Oroszlánkirály legyen - amiben a jó király egyetlen fia visszatér a trónjáért, bosszút áll a gyilkoson, és végül minden jóra fordul. Még aközben is, hogy végignézzük a tragédiáját, úgy, hogy látjuk az érzéseit, a szomorúan emberi pillanatait, valahol fáj az, hogy hogyan végzi. Szeretnénk elhinni, hogy Fortinbrasnak igaza van az utolsó mondataival: Hamlet nagy király lett volna, csak hát nem érte meg. És azt hiszem, különösen az elrugaszkodottabb feldolgozásokból látszik, hogy ez a rendezőkre is igaz - ha megtehetik, akarnak Hamletnek egy kicsit boldogabb véget, akarják, hogy egy kicsit kedvesebb, egy kicsit könyörületesebb legyen az őt körülvevőkkel.

Sok évig emésztettem ezt a darabot, mióta először a kezembe vettem gimnáziumban, és most sikerült igazán mélyre merülni benne ezzel a rengeteg filmmel. Ezek után pedig azt mondom, bár Hamlet arról lett híres, hogy ő a tétova Shakespeare hős, aki halogat a hirtelenharagúakkal szemben, valójában a legkisebb bűne, hogy habozik. Sőt, a bizonytalansága az a tulajdonsága, ami egy darabig megtartja a morális fertő felett. A tragédia inkább az, hogy egy idő után a tétovaság eltűnik, a karakter pedig erősebb lesz tőle - ezzel együtt azonban Dániában nem marad remény, csak az őrült herceg és az ő színháza. És azért bőven akadtak színészek, akik ezt tökéletesen adták át. 

A feldolgozások közül ajánlom:

• Hamlet (2009) - Hamlet szerepében David Tennant
• Hamlet (1990) - Hamlet szerepében Mel Gibson
• Hamlet (1996) - Hamlet szerepében Kenneth Branagh
• Rosencrantz és Guildenstern halott (1990) - Hamlet szerepében Iain Glen
• Az oroszlánkirály (1994) - Szimba hangja Matthew Broderick, magyar hangja Stohl András

Semleges volt számomra:

• Hamlet (2000) - Hamlet szerepében Ethan Hawke
• Scarlet (2025) - Scarlet hangja Ashida Mana
• Hamlet (1921) - Hamlet szerepében Asta Nielsen
• Hamlet/Horatio (2020) - Hamlet szerepében Andrew Burdette
• Haider (2014) - Haider szerepében Shahid Kapoor

Nem győzött meg:

• Ophelia (2018) - Hamlet szerepében George McKay
• Hamlet (2024) - Hamlet szerepében Ian McKellen
• Az Északi (2022) - Amleth szerepében Alexander Skarsgård

Köszönöm, hogy velem tartottatok!

Valentine Wiggin