Maradjatok gyerekek? IV. - Avatár: Az utolsó léghajlító 2. évad (elemzés)kritika

 …avagy beszélgessünk a traumákról, a bűnökről és a gyógyulásról

A Netflixes Avatár sorozatnak már az első évada is levett a lábamról, és a második igazából még rátett egy lapáttal – régen éltem át olyan érzelmi hullámvasutat, mint amit Albert Kim és csapata munkája adott. Az első évadban bejártuk újra a gyerekkorunkból megismert világot, de egy sokkal sötétebb, komorabb, morálisan is szürkébb fantasy formájában, ahol minden döntésnek következménye van, és a háborúban senki nem maradhat tiszta. A második évad pedig ezt a gondolatvilágot folytatja – csak ezúttal a hangsúly a döntésekkel és veszteségekkel való együttélésre helyeződik, és arra, hogy tudunk-e még bízni egymásban utánuk.

A történet nagy vonalakban ismét követi a rajzfilmet – Aang és barátai elindulnak a Föld Királyságába, hogy a fiúnak földidomár mestert keressenek. A rajzfilmmel ellentétben A Víz Északi Törzsénél éveket töltöttek, így az Avatárcsapat immár nagykamaszok és fiatalfelnőttek gyülekezete, akik teljes erejükkel vetik bele magukat a harcokba. Rövidesen rábukkannak egy vak nemeslányra, Tophra, aki egészen páratlan földidomárnak bizonyul, és hajlandó csatlakozni a csapathoz – vele együtt mennek tovább a fővárosig, Ba Sing Séig. 

A fővárosban fut össze minden szál – oda tart az évek óta menekültként tengődő Zuko és Iroh, sőt, néhány régi barát is, aki elvesztette az otthonát. Arra azonban senki nem készül fel, hogy Ba Sing Se politikai intrikái éppen olyan veszélyesek, mint maga a háború…

A kritika ismét erősen elemzős, vagyis spoileres, és mivel sok az eltérés az eredetitől, ajánlom, hogy nézzétek meg a második évadot, mielőtt belekezdtek. Végzek pár összehasonlítást más könyvekkel, sorozatokkal és videójátékokkal is – ezeknél próbáltam kerülni a nagy spoilereket, de lesz, ahol nem teljesen tudtam megoldani.

Jeremy Zuckerman elképesztő munkát végzett, az OST hasonlít az eredeti rajzfilméhez, de talán még egy fokkal szívszorítóbb, szóval jó szívvel ajánlom. Ezen kívül a Divide Music kiváló Zuko és Iroh tribute dalokat készített, amik szintén jó aláfestők egy elemzéshez. Ha pedig évad megnézve, zene elindítva, akkor készen állunk.

Vágjunk is bele!

Évek múltán – vagyis miért fontos, hogy hagyjunk időt az eseményeknek

„Minden bukás lehetőség a tanulásra. Százszor kell kudarcot vallanod, hogy egyvalami működjön. Aztán még százszor, hogy még valami sikerüljön.” – Sokka Sai-nak

Az ifjúsági művek között elterjedtek a rövid idővonalak. Egy kedves regénysorozatom, az Úr Sötét Anyagai ilyen szempontból testvére az Avatárnak: tizenkét éves főhősök, nagy epikus kaland, és egy mindössze egy éves idővonal. Hatalmas távolságokat tesznek meg, rengeteget fejlődnek, és persze közben zajlik a háború az univerzum sorsáért. Egy év sok szempontból kényelmes – elég hosszú ahhoz, hogy a karakterek változzanak, hogy kialakuljanak barátságok, de nem annyira, hogy fel is nőjenek. Egy év alatt az események pörögnek, a határidők sürgetőek, egyszerre sok és kevés.

Az Avatárcsapat (Kiawentiio, Gordon Cormier, Ian Ousley és
Maria Zhang) első harca Azulával (Elizabeth Yu)

A probléma viszont, hogy ha egy történetben nem csak a fő történetszál létezik, hanem egy globális konfliktus is, az egy év sokkal kevésbé ideális. Az Úr Sötét Anyagaiban Will és Lyra barátsága és szerelme reálisan ki tud bontakozni ennyi idő alatt, de határozottan érezni, hogy az idővonal logikája megbicsaklik, mikor Asrielnek párhuzamosan hadsereget kellene szerveznie, és háborút vívnia. Az Avatár esetén is, az Avatárcsapat barátságának kialakulása lehetséges egy év alatt, és ad egy extra súlyt a konfliktusnak, hogy Aangnak sietnie kell – de a karakterek irreális sebességgel utaznak át a világon (az utolsó epizódokban egy-egy nap alatt kontinenseket szelnek át), a csaták általában gyorsan lezajlanak, a traumákon mindenki gyorsan túljut, mert egyszerűen semmit nem lehet elhúzni. Tizenévesek kerülnek trónra, vezetői pozícióba, sokszor elképesztően kevés felkészüléssel, egy egész harcstílus elsajátítása gyakran egy epizód alatt történik. 

A Netflixes Avatárnak nem volt választása olyan szempontból, hogy kibővíti-e az idővonalat, egyszerűen mert élőszereplős. Ahogy az Úr Sötét Anyagainak is meg kellett hoznia a döntést, hogy beilleszt egy hároméves időugrást (mert Daphne Keen és Amir Wilson már jóindulattal sem mentek el tizenkettőnek), úgy itt is, a színészek, különösen az Aangot játszó Gordon Cormier nagyon sokat változtak. Szerencsére az írók erre számoltak, mivel nem lett azonnal berendelve a második évad, vagyis az elsőben még nem emlegették Sozin üstökösét: a fenyegetés, amit jelent, csak az új részekben került elő. A harmadik évad forgatása már befejeződött, így nem lesz szükség további magyarázatokra, elindulhat a visszaszámlálás a fináléig.

Wan Shi Tong előtt

Ez természetesen azt is jelenti, hogy a sürgetés érzete az első évadból hiányzik, és a második évadnak is inkább a vége felé válik jelentőssé – cserébe azonban a hosszú idővonal sok dolgot reálisabbá tesz. Katara fejlődése vízidomár mesterré nem egy 1-2 hónapos munka eredménye, amit szellemek adta tehetség erősít – hanem évek kemény munkája. Aang munkája az elemekkel is, sokkal valódibb, nem a főszereplő-vér teszi rövid időn belül kompetenssé. Az első évad eseményeinek, veszteségeinek nyoma sokkal súlyosabbnak érződik, ha látjuk, hogy évekre megakaszthat embereket – erre még kitérek a következő szakaszon. Sokka a képernyőn kívül szintén felhalmozhat hadi tapasztalatot, önbizalmat, kiléphet az apja árnyékából a Víz Északi Törzsénél. És persze az antagonisták között is, Azula valódi politikai hatalommá, és teljes örökösjelöltté emelkedhet azáltal, hogy folyamatosan bizonyítja a kompetenciáját a háborúban, és nem csak egy ijesztő, intelligens tizennégy éves. Egy időugrással másnak kell lennie a karaktereknek, mint anélkül, de jól megírva legalább annyit nyerünk vele, mint veszítünk.

Hogy beszéljünk a traumákról?

„Tudod milyen nehezen ég meg egy tűzidomár bőre? Mikor lesz heges egy életre? Csak ha levetkőzi az éberségét, a vele született ösztöneit. Mintha te megfulladnál a vízben. Az apám megsebzett, de belül, egy apró részem hiszi, hogy jogos volt” – Zuko Katarának

Zuko és Iroh a rajzfilm fináléjában

Az Avatár rajzfilmsorozat részben azért tett szert nagy népszerűségre, mert nem zárkózott el a komoly témáktól. Míg nagyon sok gyerekeknek készült alkotás igyekszik teljesen biztonságos terepen maradni, és megőrizni a karakterei és a nézői lelki békéjét, itt azért bőven láthattunk nehéz életutakat. Csonka családok, bántalmazó szülők, konfliktusok, komoly veszteségek érték a hőseinket, és voltak kifejezetten rémisztő és sötét epizódok is. Ugyanakkor a történet még mindig – elsősorban – gyerekeknek szólt, így ezeket a témákat úgy kellett feldolgozni, hogy nekik is emészthető legyen. A karakterek nagy része tökéletesen fel tud állni a traumái után: Zuko bátor, erős, jó ember lesz, megbízható uralkodó és hű barát (aki a sorozat nagy részében bár botladozik, de a Déli kalózok epizód után már teljesen stabilnak tűnik). Sokka veszteségei (például Yue halála és átváltozása) egyetlen beszélgetést érdemelnek Sukival, és egy-két látomást a mocsárban: utána pedig még humorforrásként is előkerülnek (a híres „that’s rough buddy” beszélgetés nem egy mélyen gyászoló embert mutat). Aang egész népét legyilkolták, de ő továbbra is optimista, pacifista, játékos, képes kötődni, képes beszélni a múltról anélkül, hogy azonnal kísérteni kezdené. Egy-egy epizód, egy-egy rémálom akad, ahol felvillannak a történtek, de nem igazán határozza meg a személyiségét és a döntéseit – a tűzidomítástól is inkább tart azért, mert egyszer, egy véletlen baleset során megégette Katara kezét, nem azért, mert arról az elemről van szó, amelyik a szerettei halálát okozta. Suki börtönben töltött idejéről csak nagyon keveset tudunk meg – a sorozat nemes egyszerűséggel elfelejti Azula hátborzongató megjegyzését, hogy a lány "folyamatosan Sokka nevét hajtogatta".

A karakterek nagy része emberfeletti erőt mutat a traumáival szemben, azt sugallja, hogy ha az ember elszánja magát, fel lehet belőlük gyógyulni, nem hagynak örök nyomot a személyiségen, és ez bizonyos szempontból fontos üzenet. Hiszen, ha az Avatárcsapat tagjai ragyogó hősök lettek annak ellenére, hogy milyen borzalmakon mentek keresztül, akkor fontos, hogy a néző is megpróbáljon harcolni a saját démonaival: mert le lehet őket győzni. 

Frodó és Ender nagyon jó példák komplex traumaábrázolásra

Azonban felnőtt fejjel ezzel az üzenettel vannak problémák: az Avatár nagyon kétpólusú, ha a traumák feldolgozásáról van szó. A pozitív hősök mind túllépnek a veszteségeiken és a nehéz múlton – az olyanok pedig, mint Azula (aki szintén egy bántalmazó környezetben felnőtt tizennégy éves lány) rövid úton megkapják az ítéletet. Őrült, gonosz, vesznie kell. Nincs igazán középút, pedig a legborzalmasabb a traumákban, hogy általában életre szóló nyomokat hagynak. Fontos, hogy az ember harcoljon, hogy gyógyuljon, és lehet teljes, erős és jó ember akkor is, ha a múltja szörnyű – de ez nem jelenti, hogy a gyász nem fog mindig kicsit fájni, hogy nincsenek napok, amikor nehéz felkelni, amikor nincs kapacitás a kedvességre, és amikor az ember akaratlanul is árt a környezetének.

Nagyon sok történet briliánsan mutatja be ezt: példának ott van a Gyűrűk Ura, ahol Frodó PTSD-je permanens, nem tud visszalépni a korábbi életébe a háború után. Ez azonban nem változtat azon, hogy nélküle nem lehetett volna legyőzni Szauront – a bátorsága, az ereje példaértékű. Az, hogy a sebek megmaradtak, nem teszi kevésbé hősiessé. De ide sorolható a Végjáték is: Ender jótettei, a küzdelme a depressziójával és a bűntudatával nem veszítik értéküket attól, hogy a traumája toxikussá tette a viselkedését, és sok esetben szétszedi a kapcsolatait. Felemel és inspirál embereket, a béke és elfogadás hangjaként beszél a félelemmel és háborúval szemben – de még harminc-negyven évvel a traumája után is mindenki életébe beleüti az orrát, megsérti a barátait, túlságosan is ragaszkodik, folyamatosan szabotálja a saját boldogságát. Amin keresztülment, amire kényszerítették, az alapjává vált a (jó) céloknak, amiért küzd, de attól még egy mélyen sérült emberről van szó, és nem tudta tisztán morális elvekké formálni a múltját. Közelmúltbeli kedvencem a Final Fantasy XVI is, aminek a cselekménye 18 évet ölel fel, és ismét: a karakterein nyomot hagy a múltjuk. Dion a legtragikusabb példa, őt teljesen felőrli a felelősség, a családja elvárásai, a folyamatos mentális abúzus, de Clive, Joshua és Jill is, mind hordozzák a sebeiket, és változó, hogy mennyire nehéz számukra együtt élni velük. És ismét igaz, a karakterek bátorsága, ereje, az egymás iránti szeretetük és az elért eredményeik nem veszítenek az értékükből attól, hogy nem álltak teljesen talpra, és a traumáikból fakadó döntéseik okoznak komoly károkat.

Korra pedig szintén erős példa volt

Az Avatár esetén meg kell adni, hogy a Korra legendája kicsit árnyalta a képet. Az, hogy a legtöbb karakter küzdött a szülői szereppel, nagyon sokat javított a helyzeten, Korra saját útja és küzdelme a traumáival is komplexebb és hosszabb, mint amit az eredeti sorozatban látunk. Egyes képregények, például az Ígéret szintén bonyolították a szereplők útját. Az Aang legendája azonban végig viszonylag egyszerű marad, a zárása is határozott: tekintve, hogy az Ígéret képregény első része is 2012-ben jelent meg, négy évvel a sorozat utolsó epizódja után, nehéz azt feltételezni, hogy a nüanszok amiket behozott, mindig az írók fejében voltak. És hiába inspiráló elsőre, hogy a hős túllép a traumáin, jobban belegondolva, ez az üzenet hordoz némi toxicitást is: mert hogyan lássa magát egy valódi ember, egy valódi fiatal, akinek nagy eséllyel nem sikerül ez a tökéletes győzelem?

Sokka és Suki újra találkoznak

A Netflixes Avatár pedig ezen változtatott: a sorozat üzenete immár nem az, hogy próbálj meggyógyulni a traumák után, mert lehetséges, hanem az, hogy harcolj a gyógyulásért, mert az a helyes, de nem leszel kevesebb, ha néha veszítesz. Az egyik leglátványosabb változás Sokkáé, akinek a gyásza (bár pár hónap helyett három éve tart), még mindig nyers és fájdalmas. A kapcsolata Sukival nem rendeződik egyetlen beszélgetés után: a lány érzi, hogy valami baj van, és próbál közeledni, de Sokka nehezen tudja megfogalmazni az érzéseit, elmar magától mindenkit, aki segíteni akar. Nem, hogy nem viccelődik Yue holddá változásán, de azonnal megbillen alatta a talaj, ha valaki Északról vagy a szellemekről kérdezi, mert eszébe jutnak a történtek. Remek taktikus, próbál jó vezető lenni és összetartani a csapatot, törődik a többiekkel, és az ereje igenis inspiráló, de a traumája folyamatosan ott van, nem maszatoljuk el a súlyát. Sőt, Katara ki is mondja, hogy egy ilyen veszteség fájdalma nem mindig múlik el, ő is folyamatosan együtt él az anyja halálának emlékével. Aangot is, bár itt is látjuk az optimizmusát és a kedvességét, mélyen meghatározza a gyásza. Hosszú ideje dolgozik azon, hogy feldolgozza Gyatso halálát, de a vágya, hogy kapjon egy felnőttet, egy apafigurát, akihez fordulhat, komoly károkat okoz, és az is sokszor kibukik belőle, hogy a csapat nem tudja igazán megérteni, hogyan is hat rá a rengeteg felelősség. Zuko kétségbeesett döntéseket hoz, a kristály katakombákban egyértelműen látszik milyen mély az önutálata és az önbizalomhiánya, és sokszor nyersebb és bántóbb a nagybátyjával szemben is. Hibáztatja, mert koronaherceg lett, mert egyáltalán eljutott a száműzetésig, mert úgy érzi, hogy Iroh az elveszett fiát keresi benne, ahelyett, hogy őt látná és támogatná. És a sorozat attól sem fél, hogy validálja a haragját – mert Iroh sem tökéletes. Szereti Zukót, jót akar, de nem mindig jól szereti. Neki is megvannak a saját démonai, őt is befolyásolja Lu Ten elvesztése, a saját pusztító bűntudata (ami néha egyenesen szuicid gondolatokig viszi). Nincsenek humoros megjegyzések az ostromról, arról, hogy Ba Sing Sébe „turistaként” tér vissza – élete legborzalmasabb időszakáról van szó, és úgy is reagál a témára. 

Zuko (Dallas Liu) és Katara a katakombákban

Az pedig, ahogy a sorozat a traumákat kezeli, magát a háborút is sokkal megfoghatóbbá teszi. Az eredeti rajzfilmben ismét, a gyerekközönség miatt is, nem lehetett túl nagy hangsúlyt fektetni arra, pontosan hány élet megy tönkre egy ilyen konfliktusban. Néha kellett egy Kyoshi harcosai, egy Avatár nap, egy Jós, vagy akár egy Sokka mestere, ahol a háborútól független kalandokat és sikereket látunk, és nem, vagy minimálisan beszélünk a fő konfliktusról. Persze nem arról van szó, hogy ha a világ egyik felén csaták zajlanak, akkor senki, sehol nem lehet boldog: a Netflixes Avatárban is vannak könnyedebb pillanatok, a karakterek néha hosszú ideig csak élik az életüket, tanulnak, és akár élvezik az apró örömöket. De az arány sokkal realistább: itt nem lehet egy egész epizódra elfelejteni a bajt, mert ha nem is beszélnek róla, folyamatosan ott lesz abban, ahogy a karakterek viselkednek.

Barátság és bizalom – avagy az Avatárcsapat nem megtörhetetlen, és ez jó

„Szóval ennyit az Avatárcsapatról, mi?” - Sokka Aangnak

Az előző témához erősen kapcsolódva a Netflixes Avatár bevállalt még egy nehéz döntést. Az eredeti sorozat egyik legszívmelengetőbb eleme, hogy egy megtörhetetlen barátságot követ. Az Avatárcsapat tűzön-vízen át kitart egymás mellett (szó szerint), aki egyszer a részévé válik, az az is marad (kivéve Suki – őt szeretjük elfelejteni). Vannak konfliktusok, olyan epizódokban, mint a Szökevény, vagy a Nehéz feladat, de ezek ténylegesen epizodikus elemek, ritkán hosszabbak húsz percnél (és a cselekményben is, maximum néhány nap telik el, amíg a karakterek fasírtban vannak). Egy gyors beszélgetés, esetleg egy új ellenség, akit közösen kell legyőzni, és a kis csapatunkban máris ismét tökéletes a harmónia. Ez ismét, a célközönség szempontjából teljesen érthető döntés, gyerekek számára elképesztően inspiráló: ugyanakkor a helyzet, amiben a karakterek vannak folyamatos nyomást is jelent. Egy barátság a víz felett tarthat, ha nehezen boldogulsz, de sokkal nehezebb igazán ott lenni egymásnak, amikor mindenkinek megvannak a maga problémái: és a Netflixes Avatár ezt gyönyörűen bemutatta.

Katara és Aang a Ba Sing sei ünnepségen

Az Avatárcsapat együtt dolgozik, és sok szempontból nagyon szép a kapcsolatuk. Végignézzük, ahogy Katara újra és újra támogatja Sokkát – piszkálódnak, persze, de abban a pillanatban, hogy egyikük tényleg összeomlik kinyújtják egymásért a kezüket. Az egyik legszebb jelenet mikor a bálon beszélgetnek Yue haláláról. Sokka és Toph között is erős bizalom épül, a lány megoszt vele dolgokat, amiket mással nem. Katara és Toph tényleg barátnők lesznek. Végtelenül különbözőek, és különösen Toph nagyon nyers és bántó a lánnyal, de megtanulnak beszélni és kiállni egymásért. Aang esetén végre elkezd épülni a szerelmi szál, nagyon aranyos, visszafogott jeleneteik vannak Katarával, és mivel idősebbek, a vonzalmuk sokkal hihetőbbnek is hat. Sokka és Aang is, olyanok, mint a fogadott testvérek, akik persze, esetlenek, de szeretnének ott lenni egymásnak a bajban. És a Netflixes sorozat nem felejti el Sukit sem, kap egy saját karakterívet, kalandokat, ott van az olyan fordulópontoknál, mint az első harc Azulával. Ami viszont hiányzik a sorozatból, az a teljes stabilitás: itt a veszekedéseknek pusztító súlya van.

Toph (Miyako)

A második évadban mindenki követ el súlyos hibákat. Katara empátiája hatalmas erő, összetartja a csapatot, és támogatást nyújt – azonban sokszor túl bátor, megy a saját feje után, és nem mindig gondol bele a következményekbe, mikor kiáll másokért. A Festett Hölgy álcája már a második évadban fontos szerepet kap: itt ezt használja, hogy álruhában segítsen az elesetteken. Amikor pedig lebukik, kiderül, hogy gyógyszert lopott a palotából, a csapat fizeti meg az árát. Sokka esze és briliáns tervei mozgatják a cselekményt, de a bizonytalansága, és az említett gyásza folyamatosan nehezítik a helyzetét. Sőt, még a zsenialitása is kicsit visszájára fordul: kiválóan megtalálja a hangot az értelmiségi karakterekkel, azonnal barátságot fogad Sai-jal, Zhei Professzorral, de az egyikük a háttere miatt válik veszélyessé, a másikuk pedig háborúellenes filozófiája miatt fordul szembe a csapattal. Toph vagány, nagyszájú és abszolút a csapat ereje a földidomár tehetsége miatt, de itt nagy súllyal nehezedik a vállára a családja öröksége. Mivel idősebb, sokkal mélyebben beépült a személyiségébe a tettetés, átlátja a nemesség működését, van némi fogalma a kereskedelemről, és sorra utasítja el a házassági ajánlatokat. El akar szabadulni, a saját útját járni, és mikor kiderül, hogy a szülei kereskednek a Tűz Népével, próbálja megoldani a problémát, de egyre jobban belegabalyodik az eseményekbe, és a saját hazugságaiba is. Mindemellett pedig a személyisége sem egyszerű, és sokkal nehezebb számára a csapat szerves részévé válni miatta. Aang pedig itt is optimista, eltökélt, és segíteni akar, sok szempontból még tiszteletteljesebb és bölcsebb, mint a rajzfilmsorozatban: de azért nagyon kamasz, és az előző szakaszon említett módon a fájdalma is belekúszik minden döntésébe. Rossz embereknek szavaz bizalmat, megbántja a barátait, felhúzza magát mikor nem kéne, és az utolsó epizódra gyakorlatilag kétségbeesetten próbálja újra összefűzni a társaságot, amit szétrobbantott a viselkedésével.

Katara Festett Hölgyként

A Netflix Avatárjának második évada kimondja, hogy a bizalom elképesztően nehéz dolog, különösen egy háborúban, egy politikai konfliktusban, ahol minden oldalról manipulálnak… és különösen sérült emberek, fiatalok között. Az Avatárcsapat barátsága meg-megtörik, látjuk, hogy a kételkedés mindenkit visszalök a fejlődésében pár lépcsőt, és bár az utolsó epizódban visszatalálnak egymáshoz, de nyilvánvalóan rengeteget kell még gyógyulniuk, hogy tényleges egységként szálljanak szembe a Tűz Népével. Ugyanakkor a való életben is igaz, a barátságokért sokat kell küzdeni, szinte minden kapcsolatban vannak konfliktusok, amiket nem lehet egy beszélgetéssel elintézni, és a bizalom sem épül fel egyetlen közös csatától. A Netflixes Avatárban az erős konfliktusok ironikusan sokkal valódibbá teszik az Avatárcsapat kötelékét – akkor is, ha kevésbé szép és meseszerű.

Hogyan írjunk jó vezekléstörténetet?

„Nem menekülhetsz a sárkány elől. Te és ő egy lélek vagytok. Azokat a tetteket… te követted el.” – Jeong Jeong Iroh-nak

Általánosságban szeretem a vezekléstörténeteket – ellentétben a klasszikus alaphelyzettel, ahol a hős egyszerűen legyőzi a gonoszt, ezekben lehetőséget kapunk arra, hogy megismerjük az antagonisták emberi oldalát, és kapjunk egy kis reményt, hogy van változás, hogy a gonosz is felismerheti a bűneit, és valami többé, jobbá válhat a hősök segítsége által. Az utóbbi években, ahogy a komplexebb antagonisták népszerűbbé váltak a klasszikus, menthetetlenül gonosz karakterekkel szemben, a vezekléstörténetekből is egyre több van: sajnos azonban nem mindig minőségi a megvalósításuk. Ahogy gondolkodtam, hogy mit is tartok egy jó vezekléstörténet titkának (és miért érzem úgy, hogy a Netflix Avatárjában sikerült ilyeneket alkotni), a gondolataim végső soron mindig egy kedves videójátékomnál, a Knights of the Old Republic II-nél kötöttek ki: mert azt hiszem, ez az, ami tökéletesen felvázolta a receptet. A továbbiakban elejtek pár spoilert a játékra is, miközben felvázolom az Atton-formulát.

Artwork Atton Randről
(Forrás: Wookiepedia)

A Knights of the Old Republic II mondhatni a Star Wars sötét oldala: ellentétben Luke és barátai történetével ez a játék valóban egy hátborzongató háborús drámát mesélt el – vannak fénykardok, Jedik, misztikus titkok és persze az Erő is szerepet kap, de a karakterek szinte mindegyike morálisan szürke, borzalmas bűnöket elkövetett ember. Atton Rand a világos oldali végigjátszáson Sith bérgyilkosból és kínvallatóból lett Jedi, aki talán a legmélyebbről indul morálisan az összes karakter közül, de a vezekléstörténete az egyik legteljesebb. És bár a játék azért űropera, és annak megfelelően dramatikus sokszor, ez a történetszál meglepően nyersre sikerült. Ezt pedig három pontnak köszönhettük:

• Ami gonosz, az gonosz. Sok vezekléstörténet ott kezdődik, hogy a néző, olvasó, vagy játékos megismeri a karakter múltját, és rádöbben, hogy annyira nem is volt gonosz. Kiderülnek az indokai, hogy áldozat volt, megjelennek enyhítő tényezők, esetleg nem is látjuk igazán a kárt, amit a karakter okozott. A Knights of the Old Republic II. ezt a hibát nem követte el: az első végigjátszásomban nem is tudatosult bennem, Atton pontosan mennyire sötét és kegyetlen. Bár a múltja egy beszélgetésből derül ki, de a vallomás egészen hátborzongató, egy pillanat alatt szétfoszlik a Han Solo jellegű, cinikus csempész képe, és az is látszik, hogy a pusztító gyűlölet, ami hajtotta, nagyon is jelen van a lelkében. Nincsen finomítás, nincsenek kifogások, nincs, ami enyhítené a felelősségét – Atton szörnyeteg volt, és nem megbocsátani neki egy valid döntés.  
• A vezeklést olyanoknak kell lehetővé tenni, akiknek van érzelmi és mentális kapacitása rá. A KOTOR II világos oldali végigjátszásán azonban Atton a borzalmas háttér ellenére kap egy esélyt: az ok pedig, hogy nem egy ártatlanhoz fordul a múltjával. Meetra, a főhős ugyancsak háborús bűnös – Atton kegyetlenebb és brutálisabb nála, de a nő sokkal több életet vett el. Képes második esélyt adni, mert ő maga is keresi a második esélyét. Ráadásul Atton nem neki közvetlenül ártott: érzi a tettei súlyát, de van akkora távolsága tőlük, hogy ne zúzza össze teljesen a tudat. A vezeklést kereső karakter olyan környezetbe került, ami tudja támogatni az útján.
• A vezeklés sose lehet teljes. A KOTOR II-ben Atton Jediként rengeteget fejlődik. Többször megmenti a főhőst, együtt dolgozik a csapattal, tanít és tanul, értékeli és támogatja a jócselekedeteket, elutasíthatja a kísértést, és a finálé egyik legfontosabb párbaját is ő vívja az egyik Sith Lorddal – a restored content mod egyik változatában pedig akár az életét is feláldozza. A vezeklése mégsem teljes: a félelme a saját sötét oldalától mindig jelen van, és manipulálhatóvá teszi. Egyes soraiban meg-megjelenik a bűntudat és a saját maga felé érzett undor. Bár Meetrával kölcsönös köztük a vonzalom, de a kapcsolatuk sosem teljesedik be, a férfi szerelmet vallani is csak a halála előtt mer, mert a romantikus érzelmek teljesen összefonódtak a háttértörténetével, és nem képes egészségesen kötődni. Ha a vezeklése teljes lenne, az egész karakterív elveszítené a súlyát. A KOTOR II történetében mindenki érdemel egy második esélyt – de ez nem hozza vissza a holtakat, nem szünteti meg a szenvedést. Ami megtörtént, megtörtént, fejlődni lehet, de eltörölni a múltat nem. Fontos, hogy maradandó nyomot hagyjon az emberen.

Zuko és Ozai a rajzfilmsorozatban

Az eredeti Avatár, bár a vezekléstörténeteket kedvelte, nem igazán volt jó ebben a három pontos formulában. Iroh, aki talán a legsúlyosabb háttérrel érkezik a történetbe, egyetlen pontot sem pipál ki – egyetlen jelenetet leszámítva (a Zuko egyedül egyik flashbackjében, ahol felnevet, mikor kijelenti, hogy porig fogja égetni Ba Sing Sét) egyáltalán nem látjuk a gonoszságát. A sorozat fél hódító tábornokként és könyörtelen koronahercegként ábrázolni – még az elvileg vezeklés előtti időszakából is főleg azt látjuk, milyen jó apa volt, és hogy megvédte az utolsó sárkányokat. Iroh olyanok előtt vezekel, akiknek minden oka meglenne nem megbocsátani a bűneit. Az Avatárcsapat sosem kéri számon (pedig sokan a háború másik oldalán álltak, mikor ő még tábornok volt), Ba Sing Sében is megtalálja a helyét, a Fehér Lótusz mestereivel sem látjuk valódi konfliktusát, pedig többen köztük ellenséges népek vezérei. És végül, de nem utolsósorban a vezeklése teljes. Mindenki szereti és tiszteli. Ba Sing Se hőse lesz, mikor visszafoglalja a Tűz Népétől. A Fehér Lótusznak vezetője, Zuko imádott apafigurája, a főszereplők mentora, aki álmai békés életét kezdheti meg egy kis teázóban, sőt, később azt is látjuk, hogy megvilágosodott mesterként egyengeti mások útját a szellemvilágból.

Zuko a második évad elején

Zuko és Villám vezekléstörténetei sokkal jobbak az eredetiben is. Zuko sem igazán pipálja ki a három pontot, őt is inkább hősnek látjuk, akivel rossz dolgok történtek, rossz környezetben nőtt fel, mint valakinek, akinek felelősséget kell vállalnia a tetteiért. Ha sorra vesszük, miket csinált, kiderül, hogy elég komoly listát halmozott fel, de Iroh-hoz hasonlóan nincs rajtuk hangsúly – sokkal fontosabb, hogy Zuko már antagonistaként is könyörületes és megvannak a morális határai, mint az, hogy egyébként lopás, emberrablás, ártatlanok fenyegetése, és hasonlók is voltak a számláján. Ugyanakkor Zuko sokkal fiatalabb, mint Iroh, rengeteg döntése fakad abból, hogy nem tudja felmérni a következményeket, és nem érti a súlyukat, ráadásul a helyzetéből adódóan töredék akkora kárt okoz, mint a nagybátyja, ami megbocsáthatóbbá teszi a dolgot. Olyanoktól kér bocsánatot, akik közül sokaknak közvetlenül ártott, senkinek nincs távolsága a bűneitől, és itt néhol meg is bicsaklik a történet, mert az Avatárcsapat (Katara kivételével) elég könnyen megbocsát neki mindenért. Katarával viszont tényleg érdekes a kapcsolata, A Déli Kalózok részben jó nézni, hogy a fiú képes validálni az érzéseit ott, ahol Aang és a többiek nem tudnak támogatást nyújtani. A vezeklés esetében abszolút teljes, de az első pontban lefektetett elemek húzzák maguk után a harmadikat, Zukónak nem volt felelőssége akkora kár okozásában, aminek vele kéne maradnia a fejlődése után. Az, hogy a traumái hatása is javarészt eltűnik, probléma, de a bűntudat nem hiányzik a zárásából.

Villám az első pontot kipipálja: hellyel-közzel, mert a sorozat nagyon erősen cenzúrázza a tetteit (a várost, amit fenyeget, Sokka megmenti, hasonlóan az öregemberhez, akire rátámadnak. A szabadságharcosok valódi kegyetlenségét sosem látjuk), de legalább kimondják, hogy emberek haltak volna meg, ha eléri a célját. A vezeklése azonban furcsa, mert a történet sose tisztázza igazán, mi az, amit megbánt, és hogyan akar változni, csak bejelenti, hogy már más ember. Amikor nem agymosás hatása alatt cselekszik, még mindig a saját igazságérzetétől vezérelve lop, és gondolkodás nélkül nekiesik annak, akit tűzidomárnak tart. Amikor pedig az emlékei visszatérnek (a traumája felidézése miatt), nem igazán foglalkozunk többé Villámmal, mint karakterrel: először eszközzé válik arra, hogy az Avatárcsapat megtalálja Appát a Laogai-tó alatt, majd meghal Long Feng ellen. Simán az, hogy a jó oldalon halt meg, nem egy kielégítő vezekléstörténet, ha az oda vezető út teljes homály.

Iroh (Paul Sun-Hyung Lee) a katakombákban

Ehhez képest a Netflixes sorozat sokkal finomabban dolgozott a vezekléstörténetekkel. Iroh-nak nem csak traumája, de a bűnei is egyértelműek. Azon túl, hogy a vesztesége miatt jó, hogy nem viccelődnek Ba Sing Se ostromával, a tettei súlya miatt is: akárhonnan nézzük, a férfi háborús bűnös, és rengeteg élet szárad a lelkén. Jeong Jeong dühös rá, számonkéri rajta a tetteit. Már az első évadban is van, aki mélyen gyűlöli. A Ba Sing sei emlékfalon a nevek is utalnak rá, pontosan mit művelt, és a reakcióiból egyértelmű, hogy ő is tudja. Iroh szeretne jó ember lenni, és rengeteg kapacitása van rá, kedves, gondoskodó, tapasztalt, és sok szempontból bölcs. De ez nem törli el a múltját. A vezeklése is máshogy kezdődik: ahelyett, hogy egy olyan állapotban ismernénk meg, ahol már az egész világ megbocsátott neki, itt felkeresi a Fehér Lótuszt, és Jeong Jeonghoz fordul. Jeong Jeong ugyan joggal dühös rá, de ő maga is háborús bűnös, sőt, a döntései ártottak Iroh-nak magának is (a Netflixes Avatárban Lu Ten Jeong Jeong szakaszában volt). A két jó útra tért tűzidomár mester tehát képes segíteni egymásnak, mert a megbocsátás a saját megváltásuk záloga is. Azt persze még nem tudjuk, Iroh megváltása teljes lesz-e, de a második évad alapján valószínűleg nem: egy visszatérő gondolat, hogy „a sárkány elől nem lehet menekülni”, az embernek együtt kell élnie a múltjával. Még a Jázmin Sárkány teázó neve is szimbolikussá válik – a sárkány Iroh sötétsége, a jázmin pedig Japánban a szeretet, alázat, kedvesség, Kínában pedig a tisztaság virága is. Ahogy a férfi kimondja, a teaház neve utal arra, mit akar a jövőtől – de magában hordozza a múlt emlékét is.

Villám (Sebastian Amoruso) halála

Zuko esetén, bár már az alap is erősebb volt, szintén kicsit bátrabbak voltak. Az egyik legtöbbet kritizált változtatás, hogy a Zuko egyedül rajzfilmepizóddal ellentétben a sorozatban Zuko lop a terhes menekülttől. Ez valóban megváltoztatja a képet, amit kapunk róla: nem egy hőst látunk, aki éhezik, szomjazik és egyedül van, de akkor sem árt az elesetteknek, hanem egy tizenkilenc éves fiút, aki kétségbeesésében dönt. Zuko később próbálja jóvá tenni ezt a tettét – mikor Ba Sing Sében látja a nőt a gyermekével, a Kék Szellem álcája alatt játékokat visz neki, de ez sem enyhíti a bűntudatát. Az Avatárcsapat is sokszor hivatkozik rá, és nem egy komikus epizódgonoszként, akit sokszor legyőztek („egy megkeseredett copfos srác, aki a fél világon át üldözött minket”), hanem valódi ellenfélként, akitől tartanak. Az első évad megmutatta, hogy képes elképesztő bátorságra, a kiállása a feláldozni kívánt hadosztályért még szebb, mint az eredeti sorozatban, de attól még ember, aki rossz döntéseket hoz, árt másoknak, akár teljesen ártatlanoknak is, és ezért vállalnia kell a felelősséget.  A valódi vezeklése ezen a szakaszon még nem igazán kezdődött el (illetve egy rövid fejlődés után visszaesett, hasonlóan az eredeti sorozathoz), így kíváncsi leszek, hogyan teljesít az élőszereplős változat a további két ponttal.

És persze ott van Villám, akinél a legnagyobb változtatás, hogy egyáltalán nem vezekel. Villámnak nem az első évadban hozott döntései miatt van bűntudata, hanem azért, mert a halálba vezette a barátait, naivan azt gondolva, hogy van elég ereje a háborúhoz. A Netflixes változatban a szabadságharcosok egy része meghal Omashu ostromában (Villám elmeséli, hogy a Herceg a karjaiban halt meg), és a fiú nem az Avatárcsapattal való találkozása miatt akar új életet kezdeni, hanem egyszerűen eltávolítja magát a barátai közeléből, hogy ne okozzon nekik több kárt. A motivációi ugyanazok, és az eszközei se sokat finomodtak. A tűz népét még mindig gyűlöli, és nem hagyja békén a Ba Sing Sében, idomítás nélkül, engedéllyel letelepedett tűzidomárokat sem. Az önfeláldozása szép, de az utolsó szavai is arról szólnak Katara felé, hogy „ölje meg mindet”. A Netflixes Avatár sorozat tehát az eddigiek alapján rendkívül konzisztens, és rendkívül nyers, ha vezekléstörténetekről van szó.

És akiknek nincs megváltás – az antagonista szekció továbbra is alakít

„- Elhoztad a kardokat.
- Igen.
- És elmondtad neki, hol van Zuko.
- Igen.
- De szereted.
- Téged is szeretlek. Mégis megöltelek volna.” – Ty Lee és Mai

Ozai (Daniel Dae Kim)

A Netflixes Avatár második évada tovább folytatja az első munkáját olyan szempontból, hogy az antagonistái bonyolultabbak és emberibbek, mint a rajzfilmben. Daniel Dae Kim alakítása Ozai-ként továbbra is kiugró - a sorozat nagyon jól megtalálja a vékony határvonalat, amin ez a karakter fenyegető és pusztító, de nem teljesen embertelen. A rajzfilm második évadában Ozai még mindig arctalan antagonista volt (csak a harmadikban, Zuko hazaérkezésével láttuk őt először), ami adott neki egyfajta titokzatosságot. Csak azt érzékeltük, hogyan hat az őt körülvevő világra, vagyis sokkal könnyebb volt őt a misztikus, szinte legyőzhetetlen gonosznak gondolni, aki az út végén várja hőseinket. Egyben azonban nehezítette azt, hogy igazán megértsük a tűz királyi családjának dinamikáját. Nyilvánvaló volt, hogy Ozai bántalmazó és kegyetlen, de semmi több. A Netflix Avatárjában az abúzus nem tűnik el, sőt, sokkal finomabban ábrázolják: furcsa módon az egyik legerősebb pillanatnak éreztem, mikor Ozai Azulával beszélt, és a lány csupa kétélű dicséretet kapott tőle. Nem egy látványos, rémisztő pillanat volt, nem olyan, mint Zuko megégetése vagy Ursa száműzetése, de bemutatta, hogy Ozai nem csak az ellenségeinek árt, hanem a bántalmazása ott van egyszerűen a kommunikációjában is. Hergeli egymás ellen a gyerekeit, akár arra is bíztatja őket, hogy fizikailag bántsák egymást, megakadályozza, hogy Ursa egymás tiszteletére tanítsa őket, mert meggyőződése, hogy a trónörökösnek „tudnia kell helyretenni a húgát”. Máshol viszont ismét, meg-megcsillan az emberi oldala – Zukót tényleg haza akarja hívni, mikor Ursával beszél, akkor is mutat némi büszkeséget és kedvességet a házasságukkal kapcsolatban, valamennyire beavatja a terveibe is. Tényleg hiszi, hogy ha egy gyereke „gyenge” az a túlélését veszélyezteti, és neki bármi áron meg kell változtatnia. Ahogy az első évadnál, úgy itt is igaz, ez nem teszi semmissé mindazt, amit művel: Iroh még ki is mondja Zukónak, hogy látta, mit csinál vele az apja, és próbálta megvédeni tőle. De a két testvér helyzete megérthetőbbé válik tőle. Ha az apjuk a megtestesült gonosz lenne, egy eleve bonyolult kulturális és családi közeg, és emberi pillanatok nélkül, akkor könnyű lenne szembefordulni vele, könnyű lenne kitörni a befolyása alól. Ha viszont el tudják hitetni magukkal, hogy azért van köztük szeretet, és mégiscsak az apjukról van szó, akkor csapdában maradnak: Ozai bántalmazó viselkedése pedig sokkal alattomosabbá válik. Zuko már el is távolodott tőle, sok éve nem járt a palotában, de még mindig visszhangozza a szavait, ami egészen rémisztő.

És nagyon hasonlóan változott Long Feng karaktere is: az eredeti történetben Ba Sing Se kultúrminisztere első pillanattól ellenszenves férfi, aki nyilvánvalóan a markában tartja az egész várost és a királyt is. A Netflixes változatban azonban Chin Han Long Fengje egy mosolygós, kedves arcú, megnyerő emberként jelenik meg, aki ajándékokat visz a csapatnak, meghallgatja a nehézségeiket, és látszólag minden téren próbál segítséget nyújtani. Semmivel nem jobb ember, mint az eredetiben: ugyanúgy manipulatív, hataloméhes, viszont sokkal okosabb. Az ujja köré csavarja a csapatot, és különösen Aangot, akinek azonnal meglátja a bizonytalanságát, és nagyon jó látni a kontrasztját Sung tábornokkal (aki az eredeti sorozat kissé inkompetens katonájához képest egy erős kiállású stratéga lett: és tekintve, hogy az Avatárban elég kevés az igazán egyedi női háttérkarakter, a genderbending is jól vette ki magát). Long Feng itt is szánalmassá válik végül Azula árnyékában, de amíg nyeregben van, addig érezzük, hogy a főszereplők egy politikai aknamezőn próbálják átverekedni magukat Ba Sing Sében.

Azula

És persze végül, de nem utolsósorban muszáj tenni egy említést Azuláról is. Ő talán az egyetlen, aki nem feltétlenül bonyolultabb, de rémisztőbb és némileg konzisztensebb lett, mint az eredeti. Az élőszereplős sorozat nem egy ismeretlen ellenfélként vezeti be – az első évadot azzal zártuk, hogy Azula elfoglalta Omashut, vagyis a jelenre már nem Zuko titokzatos húga, hanem egy elismert tábornok. A jellegzetes technikájáról, a kék tűzről ugyancsak tudnak és beszélnek a szereplők: az Avatárcsapat már akkor is gondolkodik azon, hogy a lány „valószínűleg Zukónál is rosszabb”, mikor még nem találkoztak vele személyesen. Később is, a villámidomítással még brutálisabb, mint a rajzfilmben (a Ba Sing sei puccsnál egy mozdulattal kivégzi a hadsereg teljes vezérkarát). A kapcsolata Mai-jel és Ty Lee-vel is, kezdettől rémisztő – akárhogy is zajlanak majd a Forrongó Szikla eseményei, a két lánynak sokat kell még fejlődnie addig, hogy képesek legyenek a sarkukra állni a hercegnővel szemben, mert egyelőre vasmarokkal fogja őket. Elizabeth Yu hihetetlen erővel kelti életre Azulát, amikor a képernyőn van, uralja a jelenetet, és a jelmezei is gyönyörűek.

A rajzfilmben Azuláról nehéz eldönteni, hová is tegyük. Iroh őrültnek tartja bár, és nem kapott vezekléstörténetet, de érezni az árnyait annak, hogy az írók gondolkodtak rajta. Néha mintha törődne a bátyjával, és próbálná megvédeni (például olyan epizódokban, mint a Tengerparti kirándulás, vagy a Zuko egyedül néhány jelenete), néha viszont abszolút gyűlölettel és gúnnyal fordul hozzá. Néha hideg és kegyetlen, néha viszont kifejezetten sérülékenynek hat. Az élőszereplős sorozatban a karakteríve tisztább, de rengeteg kérdést vet fel. A kapcsolata Ursával sokkal pozitívabb: bár itt is úgy érzi, hogy az anyja jobban szerette a bátyját, őt pedig „szörnyetegnek tartotta”, de a nő mindkettejüket megpróbálja kihozni a palotából, Azulának is ad egy gyűrűt emlékbe, mikor elviszik, és megígérteti velük, hogy együtt maradnak. A lány pedig viseli annak terhét is, hogy az általa keltett zaj miatt nem jutott ki a kocsijuk a városból. Nem tudni, a megingása az évad végén, hogy bár eltökélte, megöli Zukót, végül nem vitte be az ütést, és felajánlotta neki a szövetséget, manipuláció lesz-e, vagy valóban van még kötődés a testvérek között, de az biztos, hogy érdekel, a Netflixes csapat hogy ábrázolja majd a kapcsolatukat a harmadik évadban.

Remek fantasy, pocsék adaptáció – vagyis azért vannak hibák

„Nincs háború Ba Sing Sében” - Joo Dee

Az Avatárcsapat találkozik Kuei-jel

Azután, hogy ennyit dicsértem ezt a sorozatot, azért ki kell térnem arra, hogy nem minden szempontból kiváló. Ahogy korábban a Dűne: Második részről írt kritikámban említettem, az adaptáció nem fénymásolás, de jó, ha megőrzi az eredeti hangulatát és üzenetét – mert egy bizonyos mennyiségű változtatás után már felmerül a kérdés, mi értelme volt adaptálni, és nem csak írni valami újat. Az Avatár esetén bár a történet nagy vonalakban megmarad, a lore bővítéseinek egy jelentős része könyvekből és képregényekből származik, és a karakterek esszenciája is legtöbbször ugyanaz, de az üzenet, a hangulat nagyon sokat változik. Az eredeti rajzfilmet könnyű újranézni, feel-good, nosztalgikus sorozat, ahol a humoron, a barátságon van a hangsúly. A Netflixes Avatár sok minden, de feel-good semmiképp. Sokkal komolyabb-komorabb, igazi háborús fantasy, amiben még mindig ott a varázslat, de azért többször vág földhöz, mint ahányszor nevetsz rajta. A célközönség sem annyira gyerekek, inkább azok a felnőttek, akik gyerekként szerették az eredetit (vagy akiknek kimaradt, és most találkoznak először ezzel a világgal). Az első évadhoz hasonlóan a második is bonyolult, morálisan szürke, nem igazán hősies, és nagyon konzisztensen nem az: ez nem adaptációs hibának érződik, hanem nagyon tudatos írói döntéseknek, de teljesen érthető kérdés, hogy egyáltalán az Avatárt nézzük-e még. 

Egyes szereplők változása ezt a hatást tovább erősíti – Zhei professzor érdekes figura, de szinte semmi köze ahhoz a kedves, habókos tudóshoz, aki a sivatagot járja a könyvtárat kutatva. Sung fantasztikus karakter, de a wiki nélkül nem mondtam volna meg, ki is volt eredetileg. Kuei király is, drasztikusan megváltozott, jó szándékú, de fiatal és minden oldalról manipulált ember helyett – aki azonban a sarkára áll, ha egyszer szembenéz az igazsággal – tényleg teljesen szétesett, szinte másik világban élő figura lett, akihez már semmi nem ér el.

Aang "halála" a kristály katakombákban

Egyéb negatívumként még meg kell említeni a CGI-t – a jelmezek rengeteget fejlődtek az első évadhoz képest, különösen a fogadáson hordott ruhák szuperül néznek ki, de minden kicsit reálisabb, kevésbé cosplay szerű lett. Ugyanakkor a CGI még mindig messze van a tökéletestől, egyes jelenetekben fájdalmasan látszott, hogy az állat karakterek csak oda vannak szerkesztve. A 2010-es film valahogy még mindig életszerűbb, mint a Netflixes változat, hiába telt el 16 év a kettő között. És persze ér egy említést a szinkron is – azzal a gyakori kritikával nem tudok egyetérteni, hogy maga a dialógus gyenge (sok jelenet kevésbé ütős, mint az eredetiben, de a szöveg sokkal közelebb áll a valódi beszélgetések dinamikájához, különösen kamaszok között – a valóságban ritkák a hangzatos egysorosok), viszont azzal sajnos igen, hogy a magyar szinkron nem igazán segíti a szériát, sokszor lett kicsit esetlen a fordítás. Mindenképp ajánlom, hogy ha tudjátok, nézzétek meg eredetiben is.

Konklúzió

„A keserű íz is tanulságos. És ha már nem keserű, megízleled, mennyit tanultál.” - Iroh

A második évad, bár vegyes fogadtatást kapott – nem csoda, egy live action adaptáció, tehát eleve elképesztő hátránnyal indul – de számomra továbbra is talán a legjobb formája az Avatár világának. Mindig lesz egy kötődésem az eredetihez, de ez a széria számomra adott valamit, amit a rajzfilm nem tudott. Sokkal nagyobbat üt, sokkal bátrabb, engedi, hogy igazán haragudjunk néha a karakterekre, vagy igazán összezavarodjunk miattuk, engedi, hogy mélyről induljanak, és onnan küzdjék fel magukat a csúcsra. Mindeközben viszont hihetetlenül tiszteli azokat a nehéz témákat, amiket érint – Iroh karakteríve az egyik kedvenc példámmá vált az igényes PTSD ábrázolásra fikcióban.

Vagyis jöhet a harmadik évad, és egy kicsi részem – bár tudom, hogy valószínűtlen – abban is reménykedik, hogy azután sem kell elhagynom az élőszereplős Avatár világát. Köszönöm, hogy velem tartottatok.

Valentine Wiggin