Tíz karakter, akiket én szeretek…

 ...ti viszont valószínűleg nem

Általában nem véletlen, hogy egy franchise mely karakterei tesznek szert az eget verő népszerűségre, a nagy rajongótáborra, kikről készülnek sorozatban a fanartok, fanfictionök, rajongói videók. Ezekkel a figurákkal kapcsolatosan gyakran elég nagy az egyetértés. Szerethetőek, megszánhatóak, „menők”, klassz a karakterdizájnjuk, egyszerűen „van bennük valami” amiért nehéz nem imádni őket. Minden író álma, hogy ilyen népszerű, sikeres személyiségeket alkosson, akik miatt aztán szívesen követik a történetüket a tömegek.

Ugyanakkor én személy szerint gyakran belefutok, hogy nem a nagyon népszerű, és tömegeket meghódító figurák lesznek a nagy kedvenceim, hanem azok, akik elbújtak az árnyékukban. Ez történhet azért, mert a karakter mellékszereplő, egyszerűen nincs elég képernyőideje, netán antagonista, aki élesen szembekerül egy kedvelt főhőssel… de sokszor az is előfordul, hogy egy főszereplő az, aki nem érinti meg úgy a közönségét, kevesen tudnak azonosulni vele.

(Képek forrása: 1, 2, 3, 4, 5)

A nagy kedvenceimről már sokszor írtam – köztük is akadtak kevésbé közönségkedvenc figurák, de azért rám is igaz, gyakran rajongója leszek a népszerűbbeknek. Vagyis ezúttal tíz sikeres franchise kevéssé kedvelt, de általam a kedvencek között számontartott karakterét gyűjtöttem össze egy mérsékelten spoileres indoklással.

A sorrend ezúttal elég szubjektív – próbáltam figyelembe venni a karakter népszerűtlenségének mértékét, ezt viszonyítani valamennyire a történetének népszerűségéhez, és azt is belevettem, hogy én magam mennyire szeretem a figurát a fandom általánosságához képest, de ez nem egy olyan téma, amit könnyen lehet számszerűsíteni vagy racionalizálni: tehát, míg maga a tíz karakter tényleg áldozatául esett ennek a jelenségnek, a sorrendjüket ne vegyétek annyira komolyan.

Vágjunk is bele!

10. Michael Burnham – Star Trek

„Hogyan győzhetjük le a félelmet? Mondjunk neki nemet!”

Michael Burnham a Star Trek: Discovery főhősnője, akit Sonequa Martin-Green alakított, immár három évadon keresztül – jelenleg a negyedik fut. A sorozat második évadáról korábban volt egy kritikám, amit EZEN a linken elolvashattok, ha szeretnétek egy kis ismétlést, vagy ismerkedést a szériával, mielőtt nekilátunk.

Fanart Michael-ről
(Forrás)

• Valószínűleg mi a népszerűtlenségének oka?

Hogy fekete nő. Mielőtt bárki rám süti, hogy lerasszistáztam és hímsovinisztáztam a fél fandomot, hadd fejtsem ki kicsit a dolgot. A fandomok toxicitásáról szóló bejegyzésben már emlegettem a PC kérdést: egy nagyon kontroverzális, nagyon problémás témáról van szó, amiről szerintem mindenki hosszan tudna beszélni. A lényege röviden, hogy a modern filmgyártásban szinte kvótaszerűen szükséges, hogy fekete, LMBTQ+, és női karakterek is megjelenjenek a vásznon, ezzel reprezentációt biztosítva a kisebbségeknek, vagy valamilyen szempontból hátrányos helyzetű, mellőzött csoportoknak. Ez azonban, különösen adaptációknál sok esetben azt jelenti, hogy egy karakter bőrszínt, nemet, vagy akár szexuális orientációt vált a képernyőn. Ezen, különösen az eredeti mű rajongói nagyon sokszor felfortyannak, és nem ritka, hogy egy-egy filmet már azelőtt leírnak, bojkottálnak, hogy egyáltalán a mozikba kerülne, és megnézhetnék, hogy mit is alkot az a színész. Vannak esetek, ahol a végső termék rácáfol az előítéletekre (a mai napig emlegetem, hogy a Végjáték film legjobb döntése volt Anderson nemének megcserélése, és a női Liet Kynes is határozottan jól sült el az új Dűnében), de nem ritka, hogy kibukik, a színészt a bőrszíne és nem a tehetsége miatt választották (erre jó példa néhány szereplő a Witcher sorozatból).

Szintén szeretném hangsúlyozni, én személy szerint nem vagyok a PC ellen. Nem tartom helyesnek a reprezentáció kvótaszerűségét, mert sok esetben aláássa a kisebbségekhez tartozó emberek értékét: egy izgalmas karakterből potenciálisan „a meleg karakter” lesz, akinek a teljes személyiségét azonosítják a kisebbséggel, amit képvisel, ez pedig ugyanúgy diszkrimináció, mintha egyszerűen nem jelenne meg a vásznon. Viszont szembe kell néznünk a ténnyel, és elfogadni, hogy nagyon hosszú időn keresztül a médiában egyáltalán nem jelenhettek meg ezek a csoportok. Most kompenzálunk, keressük az arany középutat: tehát a PC addig fog menni a képernyőn, addig fogják díjazni és nyomni, amíg elhalkulnak a fanyalgók, és remélhetőleg eljutunk egy toleránsabb szintre.

Michael Burnham bizonyos szempontból egy nagyon szerencsés univerzumot fogott ki, mert a Star Trek mindig a tolerancia élharcosának számított. Az egyik első sorozat volt, amiben megjelenhetett egy fekete nő fontos, intellektuális szerepben (Nyota Uhura, a TOS kommunikációs tisztje), ugyancsak a TOS-ban láthattuk az első csókot egy fekete nő és egy fehér férfi között, a Deep Space Nine-ban már megjelent egy erős LMBTQ+ reprezentáció Jadziával, a Voyager esetén maga a kapitány volt nő. A sorozatnak mindig voltak fanyalgói, mindig akadtak, akik úgy érezték, túl messzire ment, de az idő mindig igazolta: amit a Star Trek behozott, az idővel elfogadottá vált. A Discovery maga is megtette a lépéseit: a főhőse, Michael Burnham egy fekete nő, a főbb szereplők között van egy rendkívül bájos meleg párunk, Georgiou egyértelműen biszexuális, a harmadik évadtól akad egy non-bináris karakterünk Adira személyében, és ezeket a részleteket a sorozat történeten belül nem ragozza túl. Soha, senki nem tesz megjegyzést arra, hogy valaki a neme, a bőrszíne, vagy a szexuális orientációja miatt több vagy jobb lenne másoknál. Ugyanakkor magában a marketingben tényleg elég erősen nyomták ezeket a casting döntéseket, ami nem tett jót a közhangulatnak – és mivel a PC témákra sokan azonnal és gondolkodás nélkül ugranak, ezért mind a főhősre, mind a mellékszereplőkre sötét napok vártak.

Azt állítom, hogy Michael Burnham tökéletes főszereplő? Nem. A legkevésbé sem. Nem egy olyan döntés volt az útjában, amit én nagyon másképp csináltam volna az írók helyében (ez különösen igaz a harmadik évad végére – erről is ideje lenne már a kritikának), és magán a szérián belül egyébként nem is a legnagyobb kedvencem, Tilly, Georgiou, Spock, Pike, Saru rendesen megelőzik a listán. Ennek ellenére viszont állítom, hogy elszenved egy brutális kettős mércét a fandomtól. Kirk két kezemen nem tudom megszámolni, hányszor szegett szabályt és parancsot a történet során, minimális következménnyel, és azzal az erkölcsi üzenettel, hogy a szívére hallgatott és helyesen cselekedett – ugyanilyen helyzetekben, ha Michael parancsot szeg, megbízhatatlan karakternek lesz titulálva, akire nem lehet számítani, és „akit már rég kicsaptak volna a Csillagflottából a régi sorozatokban”. Kira Nerys a DS9-ban sokkal többször fordult szembe Siskóval, mint ahányszor Michael ellent mond a parancsnokának, és nem egyszer elintézik egy legyintéssel: Kirának viszont ezt megbocsátja a fandom, ikonikus női karakterré vált. Michael monológjai túlérzékenyek, a sírása túljátszás: Kirk dagályos beszédei a barátságról azonban valahogy nem lépik át a tolerancia küszöböt. A PC iránti érzékenység, az elmúlt évek casting és rendező döntései miatt érzett düh olyan szintű ellenségességet generált ezzel a karakterrel szemben, hogy racionálisan hiába állítható oda bármelyik korábbi protagonista mellé (talán Picard-t leszámítva), és jelenthető ki, hogy semmi rosszabbat nem csinált (sőt, általában sokkal több következményt szenved el, mint az említettek), egyszerűen esélytelen volt, hogy népszerűvé váljon.

Hogy egy új sorozat főszereplője. A remake-ek és folytatások korát éljük. A Star Wars folyamatosan hozza ki az újabb és újabb sorozatokat és filmeket, tömegével kapjuk a Marvelt és DC-t, lesz új Mátrix, jönnek a Disney Live Action-ök… soroljam még? Lassan már vadászni kell valami eredeti ötletet a mozikban, minden valami másnak az újrázása. Ezt el lehet fogadni, és maga módján lehet szeretni is: én személy szerint mindig törekszem rá, hogy nyitottan álljak mindenhez, és vannak olyan történetek, amelyek nagyon megfognak ebből az új hullámból. De nem tudom hibáztatni azokat, akiknek egy kicsit sok már, ami megy.

Michael Burnham az új generációs Star Trek arca lett. J.J. Abramsnek mindig hálás leszek a három TOS alapú filmért, amivel feltámasztotta a szériát, de a Discovery volt az a sorozat, ami hosszú évek után folytatást adott. Új látványvilág, új történetmesélési stílus, kicsit több akció, az epizodikus szerkezet helyett évadokon átívelő történetszálak: Star Trek, de modern, az új generációnak fogyaszthatóbb köntösben. És a rajongótábor egy része, egyébként hasonlóan a Star Warshoz, bár annál sokkal kevésbé vad és hangos módon, ezt nagyon rosszul élte meg. Hiszen, ha Star Trek, miért nem lehet olyan, mint a régi? Miért kell ennyire modernizálni? Miért nem lehet lassabb, miért nem lehet filozofikusabb? És így tovább, a Discovery által hozott változások sokaknak fájtak. Michael Burnham meg, mint főszereplő, szépen kapta az ütéseket a teljes sorozat nevében. Ha valaki az „Új Treket” kritizáló mémet készít, szinte biztos, hogy ez a karakter lesz rajta a kép – vagyis ismételten, hatalmas mértékben csökkent az esélye a népszerűségre.

Hogy sokkal jobb karakterek veszik körbe. Ha félretesszük a kettős mércét és okait, és azokat a rajongókat nézzük, akik nyitottak voltak az újra, és egyáltalán nem zavarta őket a PC, akkor is igaz: Michael Burnham áldozata lett a saját főszereplői státuszának. Mert annak ellenére, hogy a legtöbb képernyőidőt kapta, és a legnagyobb szerepe lett a fő plotban, az egyik legkevésbé érdekes karakter a történetben. Saru köröket ver rá karakterfejlődésben, Tilly, vagy a szarkasztikus mérnökcsapat sokkal szórakoztatóbb, Georgiou moralitással kapcsolatos kérdései sokkal mélyebbek az antihős státusz miatt, a kitaszítottságérzet pedig sokkal jobban megjelent a második évadban Spocknál. Egyszerűen nincs olyan terület, amiben Michael a legjobb a Discovery szereplőgárdájából, nincs olyan, ahol tőle tanulunk a legtöbbet, pedig messze vele töltjük a legtöbb időt. Innentől elég egyértelmű volt, hogy még akik szimpatizálhatnak vele, köztük is kevés lesz az, aki kedvencnek választaná.

• Miért szeretem én mégis?

Ahogy az előbbiekből már kiderült, nem véletlen, hogy tizedik helyett kapott: nekem sem a kedvencem, de legtöbbekkel ellentétben szeretem Michael karakterét. Egy wattpados bejegyzésemben ezt már fejtegettem is (ITT el tudjátok olvasni), de most azért kicsit jobban és racionálisabban belemennék a kérdésbe.

Mert nem vezető – de halad afelé. Félreértés ne essék, szeretem a kapitányainkat. Picard és Janeway a mai napig nagy kedvenceim, de Siskót, Archert, Kirköt, az újak közül különösen Pike-ot is rendkívüli módon megkedveltem. Szeretem a problémáikat, a dilemmáikat, és jó követni őket. De nagyon megragadott a friss perspektíva, amit az adott, hogy kivételesen nem a vezetőt tettük a főhőssé, hanem olyasvalakit, akinek még rengeteget kell fejlődnie addig, hogy megfelelő kötelékeket alakítson ki és igazán számítsanak rá. A barátságról nem csak úgy lehet beszélni, hogy egy kiforrott, erős véd és dacszövetséget, kész dinamikákat látunk, hanem úgy is, hogy valaki hosszú lépéseken át megtanulja, hogy vannak mások is a világon – ez pedig Michael számára jó három évadba telt. Meg kellett járnia a kirekesztett, megbízhatatlannak titulált ember státuszát, az elsőtiszti pozíciót, az egyenjogú barátot, a magányos hőst… és őszintén, én a fent említett elemek miatt nem is biztos, hogy kihoztam volna ez utóbbiból, mert sokkal jobban állt neki, mint a vezető. De ha már odahelyezték, bízom benne, hogy a negyedik évadban azt figyelhetjük majd meg, hogy már megtalálja a helyét ebben a szerepkörben, és kölcsönös tisztelet és hűség jellemzi majd a kapcsolatát a legénységével.

A testvéri dinamikája miatt Spock-kal. Van pár nagy kedvenc testvérpárom, akiket imádok együtt a színen – a Dominion Mihálya és Gábrielje mindig verhetetlen lesz számomra, de a Naruto is, a Végjáték és a Dűne is mutatott néhány fantasztikus dinamikát. Michael és Spock remekül működnek testvérekként. Megvan bennük az összetartás, a közös emlékek, és a szükséges marakodás is: kedvelem ugyan Sybokot, aki a Végső Határban jelent meg, és Spock bátyja, de a vele való kapcsolat sokkal élettelenebb, mint a Discovery által bemutatott. A Michael-Spock kapcsolatban kapunk egy erős képet az iskolai zaklatásról, és arról, hogy megfelelő impulzusokkal ez mennyire be tud vésődni egy ember pszichéjébe, de arról is, hogy potenciálisan mennyit tud gyógyítani egymáson két kitaszított gyerek, aki egymásra talál a magányban. A második évadon keresztül jó követni, ahogy ez a két szereplő veszekszik, békül, inspirálja egymást, a harmadikban pedig az egyik legszebb jelenet, amikor Michael tudomást szerez arról, mivé vált az öccse és mennyi jót tett végül. Ez a kapcsolat maga nagyon sokat tett azért, hogy Burnham közel kerüljön hozzám.

Mert vannak hibái, és a sorozat ezeket nyíltan kijelenti. Talán a legnagyobb ok, amiért rákerült erre a listára. Michael tipikusan mártírkomplexusos nő, aki igenis azt hiszi, hogy mindent meg tud oldani egyedül, hogy feláldozni magát mindig a legjobb és legnemesebb megoldás, és egy szinten elvárja, hogy a környezete ezért tisztelje és szánja. Sorozatosan okoz fájdalmat, és kever bajt pont azzal, hogy szeretne minden terhet ő viselni mások helyett, mindenért felelősséget vállalni: veszélybe sodorja vele a kapitánya életét, majd hadbíróságra kerül, és nyilvánosan megalázzák miatta. Tönkreteszi a kapcsolatát az öccsével, amin éveken keresztül egyikük sem képes túltenni magát, és rengeteg munkájukba kerül, hogy sikerüljön. Veszélybe sodorja a hajóját és a legénységét, ezért lefokozzák. Az önfeláldozás szép dolog, de Michael mindig elfelejti feltenni a kérdést, hogy bárki kéri-e tőle, biztosan szükség van-e rá, és ezért sokszor az altruizmusa pont visszájára fordul és önzéssé válik. Ezt pedig a sorozat nem titkolja. Kigúnyolják érte, számonkérik rajta, és sokszor pofára esik miatta – meghúzzuk a határt a bátorság és butaság között, és nem félünk kimondani, amikor ez a karakter átesik rajta. Szintén igaz, hogy a szórakoztató, dinamikus csapat mellett Michael egy eléggé karót nyelt, és nagyon erősen a saját magáról kialakított kép rabjává vált személyiség – megbízható tudományos tiszt, elsőtiszt szerepét akarja felvenni, kezdetben ő „a vulkániak között nevelkedett ember”, az „okos karakter”, és ezekkel a státuszokkal teljesen azonosítja magát. Míg az összes karakter kivirágzik, ő sokáig botladozik, és sokáig keresi magát, igazából a harmadik évadig nem is nagyon találja, ez pedig ismételten, nagyon nyilvánvaló és többször kimondott elem. És bár ezek a tulajdonságok, alapvetően negatívumok, de én gyakran hangsúlyozom, hogy a reális hibákért tudok igazán szeretni egy karaktert – Michaelt az menti meg a kvótaszerűen beleszuszakolt „fekete, női főhős” státuszától, és a Mary Sue címkétől is, hogy ezek léteznek. Éppen ezért nem tudom nem értékelni értük.

 

9. Ootsutsuki Indra – Naruto

„Nekem nincs szükségem a gyengék segítségére! Használhatom az erőmet, és létrehozhatok egy igazi rendet! Egy konfliktusoktól mentes világot!”

Ootsutsuki Indra a Naruto Shippuudenben tűnik fel, az egyik flashback sorozatban, amikor Hagoromo, a Hat Út Bölcse elmeséli a főszereplőknek a fiai történetét. A karakter Sasuke egyik korábbi inkarnációja, a ninjutsu feltalálója és az Uchiha klán alapítója, aki a testvére iránti féltékenység, és a szeretet elutasítása miatt egy átkot hozott magára, és a vérvonalára is.

Fanart Indráról
(Forrás)

• Valószínűleg mi a népszerűtlenségének oka?

Hogy mellékszereplő. Michael-lel ellentétben Indra borzalmasan kevés képernyőidőt kap, és azt is igazából csak az animében – a mangában még kevesebb szót szánnak rá. Nem elég, hogy mellékszereplő, de történelmi mellékszereplő, csak flashbackekben jelenik meg, a jelenben már a reinkarnációját követjük, és még ezekben a múltban játszódó epizódokban is igaz, hogy a szempontkarakter az öccse, Ashura. Míg a fiatalabb testvér teljes próbáját, a barátságainak kialakulását is látjuk, Indra kezét csak elengedjük, és várjuk, hogy visszatérjen a cselekménybe. Mivel sokan egyszerűen nem ismerik meg, nem is tudnak hozzá kötődni, tehát egyszerűen kiesik a népszerű karakterek csoportjából, akár megérdemli a figyelmet, akár nem.

Hogy antihős. Ha nem lenne elég, hogy alig ismerjük meg, amikor mégis kap egy kis képernyőidőt, egyértelművé válik, hogy Indra nagyon sok szempontból nem jó ember. Kifejezetten negatív értékrendet közvetít, lényegében az egész Naruto során az ő véleménye, a hatalom és erő köré csoportosuló filozófiája ellen megy a harc. Indra nem gonosz, nem rosszindulatú, szentül hiszi, hogy biztonságosabb világot építhetne és az emberek számíthatnának rá, ha megkapná az esélyt. De káros a szemlélete, és rengeteg emberen átgyalogol a védelmében, esetenként akár ölni is kész érte. A testvérével, az apjával való kapcsolata tönkremegy miatta, egy falu jóformán összeomlik, a legjobb barátai az életükkel fizetnek. Innen szép fejlődni, és Indra útja előre mutat, ő az a sötétség, ahonnan ez a lélek felemelkedik, de a kiindulási pontja, ez a konkrét élete nem egy szimpatikus személyiséget fest le, így nem csoda, hogy nem sokakat ragadott meg.

• Miért szeretem én mégis?

Mert antihős, nem gonosz. A Naruto széria egyik legnagyobb erénye volt, hogy nagyon tudta, hol a határ eközött a két címke között. Nagyon kevés antagonistája volt, akire ténylegesen rá lehet sütni a „gonosz” címkét – igazából Danzou-t, Zetsut és Kaguyát lehet közülük mondani, de már ez utóbbi is egy elég bonyolult eset. Mindenki másnak nagyon valódi és nagyon átérezhető vágyai és problémái voltak, amikkel az ember a való életben is találkozik, ha kevésbé varázslatos módokon is. Ez Indrára is igaz: az idősebb testvér esetén végig kísérjük, ahogy a kíváncsisága és az ambíciója fokozatosan fordul egoizmusba, ahogy a testvérével való védelmező kötelék, részben szülői hibák miatt egyre jobban gyengül, és végül egy erőteljes féltékenységbe megy át, ahogy a jóindulata is elhalványul az elismerés hiányától. Indra nem születetten rossz ember, de túl sok számára a kísértés, és túl kevés a stabilitás ahhoz, hogy képes legyen megállni, és ezért a személyiségének legrosszabb elemei hatalmasodnak el rajta. Ez utána végigkíséri az összes reinkarnációját, a hibái ott vannak Madarában és Sasukében is… idővel pedig, Sasuke életében körbe is érünk, és az antihős megtanulja a leckét.

Érdemes azt is megemlíteni, hogy miközben negatív az értékrendje, rengeteget tett le az asztalra: a Naruto világa sosem érte volna el aktuális helyzetét és fejlettségét az ő eredményei és találmányai nélkül.

Mert rengeteg mitológiai párhuzam támogatja a történetét. Nem titok, hogy én élek-halok a mitológiai párhuzamokért, és a Naruto bizony szép számmal hozta őket – erről is volt már egy részletem a Naruto nagyelemzésben, amit ITT olvashattok el. Indrát pedig tulajdonképpen ezen mitológiai párhuzamok arcaként látom: hiába van mellette Ashura, aki szintén fontos elemekre világít rá, Indra karakterét sokkal erőteljesebben építették a hindu viharistenre. A villámlás erőteljes preferenciájától a büszkeségén át az olyan pillanatokig, mikor már villámmal és mennydörgéssel érkezik a csatatérre, vagy jelenik meg az apja halálos ágya mellett, ennek a figurának egyszerűen lett egy elképesztő stílusa. Noha a történeten belül ember, de minden mozdulatában látod az arrogáns, szinte legyőzhetetlen istent, amire rásegít a karakterdizájnja is a lilára festett szemmel, a nem egészen japános köpennyel, az abnormálisan hosszú hajjal: volt benne valami kicsit indiai, ami szépen megalapozta a hangulatot. Ez nálam elérte, hogy minden alkalommal, mikor színen volt, egyszerűen a jelenlétével magára vonja a figyelmet. Erre ráerősít még az ütős OST (a Cold Ground nagyon jó hátteret szolgáltatott az idősebb testvér jeleneteinek), a remek szinkron (Takashi Kondou kihozza a szerepből, amit lehet) és innentől, ha nem is szeretnivalóvá, de határozottan érdekessé vált számomra ez a figura.

Mert rengeteg kérdést hagyott maga után. Ez egy furcsa indok, tekintve, hogy lényegében a népszerűtlenségének okozója számomra annak is oka lett, amiért kedvelem, de nem hagyhatom ki: Indráról messze nem tudunk eleget. Mivel mellékszereplő, mivel kevés a képernyőideje, ezért nagyon kevés információból kell következtetni a döntései mögött álló motivációkra. Már említettem, hogy míg Ashurát látjuk végrehajtani az apja próbáját, Indrának arra az időre elengedjük a kezét, csak a döntései eredményeit ismerjük meg, a körülményeit nem. Míg Ashurának látjuk kialakulni a kapcsolatait, a barátságait, megismerjük a jövendőbeli feleségét is, Indráról annak ellenére nem kapunk információt, hogy tudjuk, ő is klánt alapított, neki is folytatódott a vérvonala, tehát biztos, hogy végső soron nem maradhatott egyedül. A barátainak is csupán a halálát látjuk, a tényleges köteléküket a karakterrel nem, egy-egy mondat, egy-egy jelenet enged csak következtetni rá, hogy mennyire szerették az idősebb testvért (és a tény, hogy Indra megkapta a mangekyou sharingant az elvesztésükkel, sejteti, hogy ezt ő is viszonozta). Indra tele van kérdésekkel, és ez azzal együtt, hogy antihős, tehát nagyon sok súlyos hibájának is vagyunk tanúi, nálam elérték, hogy ne hagyjon nyugodni, és annak ellenére agyaljak rajta rengeteget, és kedveljem meg, hogy lett volna okom eltávolodni tőle.

 

8. II. Leto Atreides – Dűne

„A történelem hajlamos aránytalanul felnagyítani egyes tulajdonságokat, míg a többiről megfeledkezik.”

II. Leto Atreides a Dűne sorozat második protagonistája, az első főhős, Paul Atreides fia. Későbbi nevén Istencsászárnak és Zsarnoknak nevezik – ötezer éven át vasmarkú uralkodóként vezeti az Impériumot, mikor átveszi apjától a trónt. Mindeközben a teste teljesen átalakul, elveszti emberi formáját, egyre hasonlóbb lesz egy arrakisi homokféreghez - tömegek gyűlölik és kívánják az uralmának végét, kihúzza a gyufát a Bene Gesserit rendnél, és a saját örököseinél is, miközben a saját céljait követi.

Fanart II. Letóról
(Forrás)

• Valószínűleg mi a népszerűtlenségének oka?

Az adaptációk (illetve azok hiánya). II. Leto karakterének tényleges ismeretéhez Dűne rajongónak kell lenni: nem elég, ha nagyjából képben vagy a világgal és láttad a filmeket. Főszereplő ugyan, de a harmadik és a negyedik köteté: ebből csak a harmadik kapott adaptációt, 2003-ban, és az is jelentős változtatásokat eszközölt. James McAvoy ugyan remek casting volt, de jóval idősebb, mint a regénybeli Leto, inkább egy útját kereső, majdnem felnőtt kamasznak tűnik, nem egy érthetetlen, kívülálló, lélekben vénember gyereknek. Az sem előny, hogy a minisorozat kissé szájbarágósra sikerült, és azáltal, hogy mindent meg akar magyarázni a nézőnek, az érzelmek, a színészek játéka pont kevésbé tud hatni – sokszor meghallgatjuk, mi az az Arany Ösvény, és miért akarja követni a karakter, de arról pont lemaradunk, hogy mit áldoz fel érte.

Ráadásul a minisorozatban összevonásra került a második kötet, a Dűne messiása a harmadikkal, így Leto akármennyi képernyőidőt kapott, és akármennyire ügyesen teljesített a szerepben James McAvoy, kicsit végig az apja árnyékába szorult, nem tudta igazán magához ragadni a cselekmény irányítását, és a nézők figyelmét. Most, 2021-ben ismét érkezik egy Dűne adaptáció, és ismételten Paul és az ő története kerül a mozivászonra… Villeneuve ugyan már belebegtette, hogy a Dűne messiását is szívesen elkészítené, de a Dűne Gyermekeiről és a Dűne Istencsászáráról ezúttal sincs semmi hír.

Vagyis Leto igazából azokhoz az olvasókhoz kerül közel, akik eljutnak a negyedik részig, és ott sem ijednek meg a lassabb dinamikától, a filozofikusabb témáktól és az akció hiányától, ami ekkorra a sorozat jellemzőjévé válik. Ez pedig már egy kettős szűrő, ami eléri, hogy ez a figura személyiségétől függetlenül sokkal kisebb eséllyel válik a közönségkedvenccé.

Hogy diktátor. Ez igazából egy barátommal való beszélgetés során merült fel: ő jegyezte meg, hogy ha II. Leto karakterétől elvesszük az egyik legmeghatározóbb képességét, vagyis, hogy jövőbe lát, és egy távoli cél vezérli, tulajdonképpen egy klasszikus, véreskezű diktátorunk marad. Én ezzel nem értettem egyet, és erre hamarosan ki is térek, de a megjegyzés nagyon beszédes. Letót a tettei – hasonlóan Indrához – erősen antihőssé teszik. Ez a karakter szemrebbenés nélkül oszt életet vagy halált, tör össze álmokat, vagy zsarol bele valakit egy döntésbe. Nincs, aki felér hozzá, nem lehet legyőzni – fizikailag, tudásban, anyagi és hadi hatalom tekintetében olyan mértékű a fölénye a szereplőgárda bármely tagjával szemben, hogy az egyeduralmába nincs beleszólás. Ha az ember nem figyel eléggé, nem látja át a motivációit, akkor tényleg fenyegető, és szinte már kegyetlen személyiséggé válik a szemében, ami rendesen rontja az esélyeit a közönség kedvence címért folyó versenyben.

Hogy embertelen. Ez igazából elég erősen összefügg az előző ponttal: Letót nehéz szeretni, mert távol áll az embertől. Gyerekként nincs benne semmi gyerekes – mikor az apját, Pault megismerjük, tizenöt éves és úgy viselkedik. Még bizonytalan, elrettenti a kegyetlenség, retteg, hogy baja eshet az apjának, ragaszkodik az anyjához… fokozatosan törik meg, és válik egy erősebb kezű vezérré és egy kevésbé szimpatikus, de sokkal határozottabb személyiséggé. Leto kezdettől koravén, zavaróan bölcs, és bőven vannak sötét gondolatai… egy pillanatig sem tűnik kisgyereknek. Istencsászárként már kinézetre is eltorzult és ezt a regény hangsúlyozza, rengeteg olyan pillanat, leírás, kijelentés hangzik el a negyedik kötetben, ami nem hagyja, hogy elfelejtsük – Leto már nem ember. Nem teremt igazából kapcsolatokat, a vágyait, az érzelmeit alig nyilvánítja ki… ismételten igaz, ami az előző pontban, ha az ember nem figyel és nem dolgozik azért, hogy megértse, Leto karaktere először valószínűleg taszítani fogja. Hiába protagonista, mégis, sokszor a mellékszereplők szemszöge átérezhetőbb, mint az övé… ők pedig az esetek nagytöbbségében aktívan ellene dolgoznak.

• Miért szeretem én mégis?

Mert önzetlen. Visszautalva a második pontra: mikor az említett barátom megjegyezte, hogy a jövőbe látása nélkül II. Leto egyszerű diktátor, a válaszom az volt, hogy a jövőbe látása nélkül viszont nem is lenne önmaga. Leto karakterét egyszerre teszi embertelenné és emberivé az önzetlensége: véreskezű uralkodó, de senkitől nem vesz el, még csak közel annyit sem, amennyit ő maga már odaadott. Élet és halál ura mások szemében, de magát is megfosztotta a boldogság lehetőségétől, az élettől, és végső soron a megnyugvástól, a haláltól is. Miközben teljesen megközelíthetetlennek hat, egy-egy jelenet, egy elejtett megjegyzés, egy sötét álom nyújt betekintést abba, hogy milyen fájdalmakon megy keresztül ez a figura, és milyen emberfeletti bátorságra van szüksége, hogy átlépje az újabb és újabb határokat. Letónak ráadásul nincs kiút, nincs utolsó pillanatban történt csoda és menekvés: ő meghozta a döntést, kijelölte az utat és végig is járja. Nincs értelme a tetteiről kontextus nélkül beszélni, mert anélkül a karakter sosem tette volna ki magát annak, ami történt vele.

Mert okos, és zseniális a humora. Borzalmasan egyszerű kis indok, de Leto egyik legszerethetőbb tulajdonsága az az esze, és a stílus, ami ebből fakad. Nem csak a jövőbelátása, de a puszta intelligenciája is eléri, hogy meglásson olyan összefüggéseket, amiket rajta kívül senki, sarokba szorítson bárkit, és képes legyen nagyon nyers, szarkasztikus, viszont végtelenül szórakoztató humorral lereagálni rengeteg egyébként elkeserítő helyzetet, amibe belekerül. Ironizál a saját embertelenségén, reflektál a történelemre, kigúnyolja a rasszizmust, a hímsovinizmust, a diszkriminációt, és mindezt sokszor úgy, hogy a környezete fel sem ismeri, mennyire megalázta őket. Tisztában van a tudásával, mer kritikát megfogalmazni, élete minden pillanatában, még olyanokkal szemben is, akiket szeret: gondolkodás nélkül kioktatja Duncant, nyíltan szembe mer fordulni az apjával és ráébreszteni a hibáira, mindig őszinte a testvérével, sosem fogja vissza a véleményét. Mindemellett pedig teljes racionalitással kezel olyan lehetetlen szituációkat is, mint amikor megcsalják – felismeri, hogy ő, mint férfi, nem vonzó, nem adhat semmit egy nőnek az intellektusán kívül, ezért képes teljesen nyugodtan elfogadni, hogy a menyasszonya valaki másnál keres boldogságot. Pont azért, mert mindenhol kívülálló, egy egészen egyedi perspektívából szemléli a világot, amiből rengeteget lehet tanulni.

 

7. Ameridan Inkvizítor – Dragon Age

„Sosem akartam ezt a munkát. Démonokat vadászni mindig egyszerűbb volt a politikánál!”

Ameridan Inkvizítor a Jaws of Hakkon c. Inquisition DLC egyik fontos alakja, az utolsó Inkvizítor, akinek elveszett nyugvóhelyét keresi a főhős segítségére siető történelemprofesszor. Ameridanról kiderül, hogy dalish tünde mágus volt, amivel felforgatja a korábbi koncepciót az egyházról – egy olyan figuraként látjuk, aki köteléket teremtett emberek és tündék, a Teremtő hívei, és a természetistenek imádói, a mágusok és a templomosok között.

Fanart Ameridan Inkvizítorról
(Forrás)

• Valószínűleg mi a népszerűtlenségének oka?

Hogy mellékszereplő. Ameridan ugyanannak esett áldozatául, mint Indra: még a saját írói sem igazán foglalkoznak vele. A Jaws of Hakkon DLC-n kívül név szerint nem is említik, egyetlen szakasz, egyetlen küldetés van, amíg kideríthetjük, ki volt ő, és mi történt vele – ekkor is csak rövid időre látjuk, inkább emlékfoszlányok, párbeszédrészletek fedik fel a sorsát. Nem volt szerencséje a játékon kívüli anyagokkal sem – míg Garahel, akit csak fél mondatban emlegetnek az első játékban egy teljes képregényt kapott, Ameridanra semmilyen nyomtatott kiadvány nem jutott a benne rejlő potenciál ellenére.

Indrával szemben annyi előny ugyan jutott neki, hogy legalább a bemutatásakor szimpatikus személyiség… de mégis, menthetetlenül elnyelte a Dragon Age-ben szereplő karaktertömeg, és azóta sem tudta igazán megtalálni magát.

• Miért szeretem én mégis?

Mert nagyon fontos üzenetet hordoz. Ameridan Inkvizítor számomra az a karakter volt a Dragon Age-ben, akit mindig meg akartam írni, akinek a stílusában akartam játszani. Adott egy tünde, aki a saját kultúrájában, a dalishek között nőtt fel, a szerelme is egy tünde álmodó. Beszéli a nyelvüket, ismeri és követi a vallásukat, büszke a származására – de nem arrogáns. Nem utasítja el az emberek, a más fajokba tartozók barátságát (a visszaemlékezésekből kiderül, a legjobb barátai között törpök és emberek is voltak), nem gyűlölködik, nem érzi úgy, hogy bármiben „jobb” lenne, csak mert hegyesek a fülei. Rendkívül pozitív szemléletű, nagyon racionális figura, és nem csak a faját tekintve.

Ameridan mágus is, ami a Dragon Age világában általában megvetett, lenézett dolog: a mágusokat veszélyesnek tartják, és az egyház pórázára kerülnek. Ez a karakter használja a varázserejét, és mesteri szinten teszi: de közben nem felejtkezik el a veszélyéről. Elismeri, hogy szükség van a kontrollra, a tanításra, viszont elutasítja a kegyetlenséget és a diszkriminációt, és mindezt ismételten, rendkívüli racionalitással teszi. A játék sokszor viszi bele a játékost a szélsőségekbe, abba, hogy vagy kiáll a mágusok mellett, vagy teljesen elutasítja őket, de Ameridan az élő példa, hogy mindig lenne középút.

Végül, de nem utolsósorban nagyon szépen kezeli a vallás kérdését: noha tünde, tündék között nőtt fel, és tiszteli a természetisteneket, de ugyanúgy elismeri az egyház által megnevezett Teremtőt: hisz benne, imádkozik hozzá, ugyanúgy istennek látja, mint a saját népe által alkotott figurákat. Olyan kápolnákat emel, ahol minden valláshoz tartozók számára szabad az ima, sőt, annak ellenére lesz a régi Inkvizíció utolsó Inkvizítora, hogy semmilyen szinten nem született bele egy ilyen jellegű szerepkörbe. Ameridan karaktere a teljes toleranciát sugallja és azt, hogy az ember bárhonnan bárhová juthat, ha elég tiszták a céljai, és elegen támogatják… ezt pedig nagyon jó látni egy ennyire szélsőséges, és morálisan ennyire szürke világban.

 

6. Jiang Cheng – Mo Dao Zu Shi

„Szinte lehetetlen megmenteni egy embert, de ártani ezerféleképpen lehet neki.”

Jiang Cheng a Mo Dao Zu Shi egyik fontos szereplője, nekem egyértelműen az egyik kedvencem az egész regényből: ő a Jiang klán örököse, a főszereplő fogadott testvére, akivel viszont több családi tragédiát követően ellenségekké (hosszú idővel később pedig megtűrt szövetségesekké) válnak.

Fanart Jiang Chengről
(Forrás)

• Valószínűleg mi a népszerűtlenségének oka?

Wei Wuxian. Ismételten, mint Michael esetén, olvassátok végig, mire utalok. Jiang Cheng egy viszonylag egyszerű, és viszonylag régi karaktertípust testesít meg, amit én most „száműzött hercegként” fogok emlegetni: ez a karaktertípus jellemzően örököse valamilyen nagy családnak, nagy felelősség, de sok kiváltság tartozik a szerepköréhez. Rengeteg családi elvárás nehezedik rá, amiknek kétségbeesetten próbál megfelelni, de újra és újra kevésnek bizonyul. Sokszor előfordul, hogy bántalmazó szülő is kerül a képbe, esetleg egy testvér, akivel nem találják a közös hangot, vagy rivalizálnak: a másik akár kivételezett is lehet. A karakternek, élete egy pontján biztosan történik egy tragédia, ami átmenetileg el is szakítja az örökös szereptől. Elveszíthet szülőket, elveszítheti a státuszát, szégyenbe kerülhet… végül a történetének íve ott tetőzik be, hogy hazatér, megtalálja önmagát, vállalja a sorsát, és igazi vezér lesz, aki megpróbálja helyrehozni a régi hibákat.

Ebbe a karaktertípusba gyakran kiugró népszerűségű figurák tartoznak. Zuko az avatárból hatalmas rajongótábort tudhat magáénak, és az útja szinte tökéletes párhuzamba állítható Jiang Chenggel: van egy kiemelkedően tehetséges testvére, akit az apja imád, őt magát viszont elutasítja és bántalmazza (Ozai kezet is emel Zukóra a történet egy pontján, Jiang Fengmian „csak” elhanyagolja a fiát – ettől még az elhanyagolás emocionális abúzus, amit nem szabad félvállról venni). Az anyjához közel áll, próbál megfelelni az elvárásoknak, de újra és újra háttérbe szorul. Végül Zukót száműzik (Jiang Cheng elveszíti a családját, és lerohanják az otthonát), de fokozatosan, sok lépésen keresztül mindkét karakter feláll, kézbe veszi az életét, és jó, sikeres vezető lesz, akit a népe is szeret. Mindkét karakter introvertált, morcos, borzalmasan pukkancs, aki percek alatt képes felfortyanni, ugyanakkor rendkívül szeretetteljes emberek. De míg Zuko közönségkedvenc, Jiang Cheng valahogy a népszerűtlen oldalra csúszott.

Ennek pedig az oka az, ahogy a nagyon hasonló történetszálra nézünk. Mert a Mo Dao Zu Shi szempontkaraktere Wei Wuxian: az avatár esetén viszont ebbe a csoportba tartozik Zuko maga is. Wei Wuxian szemén keresztül nézve az elhanyagoló apuka szimpatikus személyiség, aki őt megmentette és szereti – nem tud belehelyezkedni az érzelmileg bántalmazott testvér helyzetébe, az ő szemszögéből Jiang Fengmian csak erős klánvezérré akarja nevelni.  Az anya, aki igazából a stabilitás és a törődés Jiang Cheng életében (függetlenül attól, hogy Yu asszonynak is bőven vannak problémái, és ő sem tud vele mindig tényleg jó anyaként viselkedni), Wei Wuxian szemszögéből félelmetes, szigorú, kicsit „gonosz mostoha”, amire a feldolgozások ráerősítettek. A figyelmeztetések, mindkét karaktertől arra irányulnak, hogy a főszereplő ne okozzon akaratlanul kárt másoknak: mikor nem hallgat rájuk, és beüt a probléma, a narratíva sokszor úgy mutatja, mintha a jószándékú, szívére hallgató karakter csupán egy áldozat lenne. Könnyű elfelejteni, hogy Jiang Cheng bár felismerte a bajt, és próbálta megelőzni, de mégis ugyanúgy elszenvedi a következményeket. A szemszögváltás miatt a sokszor nagyon szimpatikus karaktertípus háttérbe szorul, és sokkal nehezebb felismerni és azonosulni a problémáival.

Hogy antagonista. Gyakorlatilag ez a pont az előzővel szinte azonos, csak kicsit drasztikusabban megfogalmazva – mivel Jiang Cheng az ellenoldalon áll, és a protagonistánk szimpatikus, nehéz szurkolni neki. Senki nem akarja, hogy lebuktassa, vagy bántsa Wei Wuxiant, hiszen szeretjük a főhőst… még ha empatizálunk vele, akkor is, a legtöbb lépésénél azért kell drukkolnunk, hogy elbukjon. Vannak ugyan húzásai, amikor egyértelműen segíti Weit még a jelen történetszálában is, de ezek sokszor nem egyértelműek, ő maga is igyekszik durvábban és ellenségesebben tálalni őket, hogy ne keltse a megbocsátás látszatát, és lényegében a történet legvégéig nem válik teljesen egyértelművé, hogy a jó oldalon áll. Nehéz egyszerre szeretni egy figurát, és ellenezni a tetteit, sokkal könnyebb kicsit fekete-fehérre festeni a történetet, vagyis Jiang Cheng ismételten kap egy okot, amiért sokaknak nem nőhet a szívéhez.

• Miért szeretem én mégis?

Mert sajnálom. Nagyon egyszerű, nagyon személyes, számomra Jiang Cheng az a karakter, akit a legtisztábban áldozatnak tartok a Mo Dao Zu Shi-ban: inkább, mint Wei Wuxiant, mert bár a főszereplő ugyancsak rengeteg pofont szenvedett el, rengeteget veszített és nagyon sokszor úgy, hogy igazából nem volt benne rossz szándék és nem érdemelte meg, de a döntéseinek sokszor egyenes és előrelátható következménye volt, amit átélt. Jiang Cheng szenvedéseit azonban az esetek legnagyobb százalékában rajta teljesen kívülálló tényezők okozzák, amik a döntés lehetőségét magát vették el tőle. Szívét-lelkét kiteszi, ájulásig gyalogol a testvére megmentéséért, de egy jó szót nem kap az apjától. Nem hibázik, nem provokál, a saját érzéseit teljesen alárendeli a családja érdekeinek, de mégis leég Lótuszrév. Könyörög Wei Wuxiannak, hogy ne forduljon el a kultivátorvilágtól, és ne adjon fel mindent a Wenekért, de a fiú nem hallgat rá. Mindent megtesz, hogy megvédje a nővérét, de mégis elveszíti. Újra és újra belekerül egy passzív helyzetbe, ahol lényegében nem tehet mást, mint fogadja a pofont, addig a pontig, amíg be nem sokall, és nem tud fordítani a dolgok menetén, hiába lát tisztábban, mint a legtöbb karakter. Számomra nagyon könnyű volt empatizálni ezzel az állapotával, és ezért nagyon hamar az egyik kedvencem lett a szériából.

Mert szeretetteljes. A színszimbolika nekem nagy kedvencem, nem véletlenül gyakori vendég az oldalon, így szinte azonnal feltűnt a Jiang-klán, és Jiang Cheng határozott asszociációja a lilával, amikor a képernyőre léptek. A lila ugyan gyakran kapcsolódik problémás figurákhoz (például a Naruto Sasukéjének is ez a színe), de összességében az egyik legpozitívabb szín – a koronacsakrához kapcsolódva például a spiritualitás színének is tartják. Sokat gondolkodtam azon, pontosan miért lett ennyire lila ez a karakter, mikor nem nevezném kifejezetten spirituális személyiségnek, aztán egyszer rádöbbentem… Jiang Cheng esetén maga a feltétel nélküli szeretet az, ami ad neki egyfajta szellemi emelkedettséget a környezetéhez képest. Ellentétben a vörössel, ami sokszor a szenvedélyek, és az anyagi világ színe is, a lila sokkal tisztább, és nagyon jól illeszkedik ahhoz, hogy ez a karakter ellenszolgáltatást nem várva, szinte kifogyhatatlanul tudott szeretni. Noha rosszul esett neki az apja elutasítása, de nem gyűlölködött vele kapcsolatban, ugyanúgy siratta, hiányolta, és ténylegesen szerette, mint az anyját. Wei Wuxiant újra és újra a saját szenvedései okozójaként azonosította, de mindig megbocsátott neki – a történet végére még a Yanlival történteket is kissé el tudja engedni, ha a testvéri kapcsolatuk nem is áll helyre, addig az esetig pedig folyamatosan, akár a saját élete kockáztatásával is képes volt megmenteni. A regényben az is kiderül, az elterjedt vélemény, hogy ő maga ölte meg a testvérét, kifejezetten zavarja. Yanlit szintén szereti, és végső soron Jin Lingnek apja helyett apja lesz, ő neveli, ő adja meg neki a morális alapokat is – szigorú bár, de mindig ott van, ha a fiúnak szüksége van rá, és képes felforgatni a világot csak azért, hogy egy pillanatnyi sikerélményt adjon neki. A szeretete átviszi az előbbiekben említett nehézségeken, fel tud állni, mert nem veszíti el ezt a képességét, és számomra ebben áll Jiang Cheng spirituális oldala – ez is egy indok, amiért az egyik kedvenc karakterem lett.

Mert menő. Nem hittem, hogy ezt is le fogom írni ebben a listában, mert nem szeretem bedobni érvként, de muszáj megemlítenem: Jiang Cheng egyszerűen egy vagány karakter. Hiába kapja a pofonokat, hiába vannak ott mellette nála akár sokkal erősebb kultivátorok, mégis, amikor előveszi a Zidianját, bemegy valahová, azonnal dönt, azonnal odacsap, akkor vitathatatlan, hogy van egy nagyon jó kiállása (ami az emlegetett, nagyon is népszerű száműzött hercegünknek, Zukónak egyébként sokáig nem is volt meg). Árad belőle a méltóság, tud fenyegető és tekintélyes lenni, felnőtt korára, ha belép egy jelenetbe, akkor rászegeződnek a szemek, ő fogja uralni.  Ez szerintem egy megdöbbentően erős érv mellette – jó nézni.

 

5. Mical – Star Wars

„Elvesztegetett báb lettél a Köztársaság kezében, ifjú. Pedig annyi minden lehetnél, még az ártatlansággal is, amivel a világot szemléled, és a naiv szeretettel, amivel mindenkihez fordulsz.”

Mical a KOTOR II. játék egyik szereplője, egykori Jedi tanítvány, majd a rend pusztulása után történész és a Köztársaság kémje. A női főszereplő egyik potenciális szerelmi szála is, éppen ezért erőteljes riválisa Atton-nak, a másik (és kvázi kánonnak tekinthető) romantikus opciónak. Naiv, ártatlan, de nagyon éleslátó személyiség, aki első látásra rendkívül egyszerű figurának tűnik… de elárul valamit, hogy még a történet nagy manipulátora, Kreia is felfigyel rá.

Fanart Micalról
(Forrás)

• Valószínűleg mi a népszerűtlenségének oka?

A szerelmi háromszög és Atton. Mical a jófiú. Ezt el lehet róla mondani, a KOTOR II. szerelmi szál opciói között ő az egyértelműen ártatlan, jóindulatú, önzetlen karakter, aki a főszereplő érdekeit minden esetben a sajátja elé helyezi, udvarias, és nincs igazából sötét múltja. Kedves, empatikus, nem túl aktív – aláveti magát a főszereplő döntéseinek, és nem harcol érte, nem ragaszkodik hozzá foggal-körömmel. Karakterileg kicsit emlékeztet Luke Skywalkerre, és ahogy az eredeti trilógia főhőse is gyakran háttérbe szorult a „balhés” Han Solo népszerűsége mellett, úgy Mical is erre a sorsra jutott.

Atton, a rivális karaktere komplexebb és sötétebb nála, a figura ráadásul sokkal több cinikus, de rendkívül szórakoztató humort szolgáltat. A kémiája a főhősnővel ugyancsak sokkal jobb, lényegében az első pillanattól flörtölnek egymással, és a sorsuk gyönyörű, de tragikus: Mical ugyan szupportív és egészséges partner, de történet szempontjából jelentősen elhalványul a romantikus szála, igazából maga a játék is a háttérbe szorítja (szinte nincs olyan ending, ahol tényleges kapcsolatról beszélhetünk, miközben Atton esetén egy szerelmi vallomást is kaphatunk). Micalban hiába rengeteg a lehetőség, képtelen kibontakozni, mert a subplot, ami kapcsolódik hozzá, egészen mostohán bánik vele. A jófiúi státusz ráadásul a romantikus szerepkörön kívül is rányomja a bélyeget a megítélésére: ahogy II. Leto esetén is nehézséget jelentett, hogy a karakter az átlagember számára nehezen megérthető, úgy ez kicsit Micalra is igaz. Ez a figura annyira tisztaszívű, annyira szilárdan jó, hogy a mi szürkeárnyalatos valóságunkból sokkal nehezebb empatizálni vele, mint a billegő és problémás Attonnal.

Hogy a férfi játékosok nem ismerik meg. Mical egy opcionális karakter: amennyiben a Száműzött nő, ő csatlakozik a csapathoz, amennyiben viszont férfi, helyette Briannát, Atris szolgálólányainak egyikét kapja meg. Ez azt is jelenti, hogy a játékosok fele nemes egyszerűséggel nem ismeri meg ezt a karaktert – ráadásul Brianna történetszála kimondottan érdekes, tehát teljesen érthető, ha valaki miatta választja inkább a férfikarakterrel való játékot. Micalnak teljesen mindegy, hogy alakul a történetszála, a rövid találkozással, amit a férfi szereplő esetén kap, képtelenség belelátni a motivációiba, és ezáltal megszeretni is: a rajongótábor több mint felét már azelőtt elveszítette, hogy egyáltalán megismerték volna.

• Miért szeretem én mégis?

Mert tisztán lát és egyenes. Ez talán az első, ami eszembe jut róla, Mical a történet legtisztábban látó karaktere. Ő az, aki felismeri Kreia manipulációit, és kezdetben a háttérbe húzódva próbál információt gyűjteni, majd nyíltan is konfrontálódik vele. Attonnal szemben ugyan elhalványul a karaktere, de a hozzáállása a férfi felé példás: a szerelmi háromszögben abszolút a lányra hagyja a döntést, nyíltan kommunikálja az érzéseit, de tiszteli az ellenfelét, és szövetségesként elfogadja. Sosem szurkálódik úgy, mint Atton maga. Jelent a Köztársaságnak, de mindig jóindulattal, elsősorban a főhősnő támogatásának érdekében – sosem kétséges, hogy a hűsége a csapathoz fűzi. Nem véletlen, hogy Kreia maga is gyakorlatilag csak vele szemben igazán tiszteletteljes az egész történetben. Mical számos olyan erényt testesít meg, amit ő is nagyra tart, és az is egyértelmű, hogy elismeri és értékeli a szerepét Száműzött oldalán – mikor véleményt mond a szerelmi szálról, Attonról megalázóan beszél, Micalt viszont egyenlő, tiszta partnerként írja le.

Továbbá, én egyszerűen kedvelem a jófiúkat: Luke maga is nagy kedvencem volt, és ahol szerelmi háromszög van, szinte mindig a csendesebb, megbízhatóbb figura a nyerő számomra. Atton ez alól egy ritka kivételt jelent ugyan (egyértelműen jobb párost alkot a főhősnővel, mint Mical, tényleg remek a kémiájuk, és kezdettől szurkoltam nekik), de maga a szereplő attól még hozzám nőtt. A megtört, sebeiket cipelő gárdában egyszerűen üdítő ez a fajta, szinte naiv jószándék, mindig kicsit optimistábbá tett, ha odamentem beszélgetni hozzá.

A külsőségek miatt. Nem vitathatom, hogy magában a játékmenetben betöltött szerepe is nagyon lényeges eleme annak, hogy megszerettem. Mical az egyik legjobban fejleszthető karakter a KOTOR II-őben. Remek healer, minden Erővel kapcsolatos képessége odacsap, könnyen jedivé lehet tenni, és onnantól kezdve osztja az ütéseket is. Amilyen békés figura, annyira erős harcos lesz, ha az ember jól osztja a pontjait, éppen ezért egy idő után szinte mindenhová vittem magammal. Könnyen megmarad a világos oldalon, minden jócselekedettel nő a befolyásod felette, és akad néhány nagyon értékes megjegyzése is. Szintén rendkívül pozitív elem volt számomra egyszerűen Greg Ellis hangja is: nagyon kedvelem a szinkronszínészt, örömmel hallgattam a Dragon Age-ben Anders, vagy Cullen hangjaként is, de Micalként maradt meg igazán a tudatomban. Ha egy ennyire emlékezetes alakítást hallok, akkor a karakternek is jut némi protekció.

 

4. Near/Nate River – Death Note

„Ha létezne Isten…és ő maga adna is utasításokat, azt, hogy valami helyes vagy sem mindig saját magam dönteném el.”

Near a Death Note sorozatban L egyik örököse, a történet második felének talán legfontosabb szereplője. Albínó, autisztikus fiú, zseniális elmével, és hidegen racionális hozzáállással minden helyzetben, ami bizonyos szempontból könyörtelenebb ellenféllé is teszi, mint az előző nyomozót.

Fanart Nearről
(Forrás)

• Valószínűleg mi a népszerűtlenségének oka?

Hogy örökös. Nagyon egyszerű kis dolog, de Near első és legnagyobb hátránya, hogy L árnyékából kell kiverekednie magát. L maga közönségkedvenc karakter: sokan még Light szurkolói közül is megszerették a különc, édességfüggő nyomozót, és amikor megjelenik utána egy hozzá sok szempontból nagyon hasonló szereplő, csak sokkal arrogánsabb és hűvösebb attitűddel, akkor érthető, hogy a nézőkben felébred egyfajta természetes ellenszenv iránta. Ez egyébként első nézésre engem is elvitt: Neart sokáig a Death Note egyik legantipatikusabb karakterének tartottam. Fel kell nőnie az elődjéhez, meg kell nyernie mind az L pártiakat, akiknek hivatalosan onnantól neki kéne szurkolnia, mind a Light rajongókat, akiknek egy tisztes ellenfelet kellene látnia benne, és erre nem sok esélye van.

Az anime. Near is egyike azon karaktereknek, akivel az adaptációk is csúnyán elbántak. A mai napig nem tudok olyan Death Note-ot mondani a mangán kívül, ami olyannak mutatta be, amilyen: rendkívül kegyetlen, de elszánt és zseniális elmének. Az animeváltozat második fele egyértelműen Light felé húzott, ő vált a fő szempontkarakterré, Near komplex következtetései és néha épp csak sejtetett manipulációi teljesen kimaradtak belőle, a legjobb idézetei el sem hangzanak. A mangaváltozat végén a fiút a nyomozók elismerik – dühösek, mert piszkos eszközöket használt, de tudják, hogy nyert egy sorozatgyilkos ellen, mikor már úgy tűnt, hogy minden elveszett. Az animében ellenben Aizawa leszólja, közli, hogy Near „neki nem parancsol”. A filmváltozatok közül volt egy kicsi, de bájos szerepe az L: Change the Worldben, ennek azonban semmi köze a mangabeli karakterhez, egy magányos, elárvult autista kisfiúként ismerjük meg, aki szoros köteléket alakít ki L-lel. A 2015-ös sorozatban egy skizofrén/disszociatív személyiségzavaros (sosem volt teljesen tiszta, melyik a kettő közül) figuraként mutatták be, aki igazából egyszerre Mello, Near riválisa is. A színésznő itt ugyan kihozta a szerepből, amit lehetett, de túl sok volt az átírás, a nyomozás lezárása ráadásul L közvetett érdeme lett az övé helyett. Elképesztően mostohán bántak vele a legnépszerűbb adaptációk is, így, ha valakinek nem került kezébe a manga, nem is ismerheti meg a valódi arcát.

Hogy könyörtelen. Végső soron pedig, ha az ember eljutott a mangához, és túllépett azon, hogy L-t követi a karakter a nyomozó szerepkörében, Near még akkor is sok szempontból bukhat: az első az, hogy nincs komoly erkölcsi fölénye. Életeket akar menteni, és megállítani egy sorozatgyilkost, de felismeri, hogy a tiszta kéz és a jószándék már elbukott, L nem véletlenül halt meg, vagyis kész arra, hogy bármilyen piszkos eszközhöz nyúljon a győzelemért. Manipuláció, emberek beáldozása, másik kihasználása, és sejthetően maga a halállista is valid és használható eszköz a kezében, ha arra van szükség. Tiszteli az erkölcsi fölényt, és nem várja el, hogy megbecsüljék, amikor ő maga lemerül a fertőbe, de érzelmek, és komoly dráma nélkül megteszi. Abszolút a bosszú megtestesítője ez a figura, és pont ezért nagyon ellenszenves a kisugárzása.

• Miért szeretem én mégis?

Mert nem csak a hideg bosszú, de a hideg zsenialitás is. Ellentétben Mello szenvedélyével, vagy L belső egyensúlyával, Near száz százalékban az elméjében él. Számára nincsenek kapcsolatok, több szinten el van vágva a világtól (erre valószínűleg utalás az is, hogy albínó – sosem látjuk kimenni a sötét szobákból, illetve maga az autizmus is). Míg L kötődik Watarihoz, a BB Murdersből kiderül, hogy beszélt Mellóval, idővel megszereti Lightot is, addig Near még a saját embereit is kartávolságra tartja. A belső világa az egyetlen világ számára, a megoldandó problémák az egyetlen interakciója az emberekkel. Tragikusan elmagányosodott, és megszállottan győzni akaró figura, aki pont ezért tud Lighttal kapcsolatban L-nél is tisztábban látni. Fel tudja ismerni, hogy itt már nincs visszatáncolás, nincs megtérítés, itt egy menthetetlenül mélyre süllyedt ember van, akit el kell intézni, bármi áron, ő pedig kész arra, hogy megfizesse az árat. Eladja a lelkét a győzelemért (a mangában erősen sejtetik, hogy írt a halállistába), manipulál, halálistenekkel kommunikál, és minden olyan nyomot is kihasznál, amit Mello halála hagyott neki – a legszomorúbb, ami viszont perspektívába helyezi a döntéseit, a tény, hogy igaza van. L veszít, és belehal, hogy túl közel engedte az ellenséget – Near könyörtelensége gyakorlatilag megmenti a világot Light uralmától. Ahogy kimondja a kiemelt idézetben, nem abszolút erkölcsi törvények, hanem az adott szituációban, saját benyomása szerint helyes döntés az, ami alapján cselekszik, és ez akármilyen rémisztő, de végső soron az egyetlen, amivel ebben a szürkeárnyalatos világban nyerni lehet. Ez pedig Neart igazi „mastermind” karakterré teszi, akit nem tudok nem értékelni érte.

Mert vannak apró emberi pillanatai. Még egy részlet, amit az adaptációk rendre kihagytak, pedig nagyon fontosak: miközben Near a könyörtelen figura, igenis látjuk emberinek. Egy kibontott csoki Mello emlékére. Egy elejtett mondat L-re. Egy gyerekes megjegyzés, amikor meglátja a halálistent, és tudatosul benne, hogy nem a klasszikus kaszásfigura, amilyennek ő, gyermeki aggyal elképzelte. Nagyon apró kis részletek, de megmutatják, hogy miközben Near az életét belül éli, és kifelé szinte teljesen hideg, vannak érzelmei. Megéli a tragédiákat, traumákat, és igazából senki nincs mellette, aki ezeken végigvezethetné és támogathatná. Ha az ember figyel rá, nagyon könnyű nem csak tisztelni, de szánni is ezt a figurát.

 

3. Saito Hajime – Rurouni Kenshin

„Egy kutyát megszelídíthetsz étellel… egy embert pénzzel… de nincs, amivel megszelídíted Mibu farkasát.”

Saito Hajime a Rurouni Kenshin egyik kisebb antagonistája, aki egy idő után inkább zavaros antihős és barát lesz a főszereplő oldalán – a karaktere egy történelmi személyiségen, a Shinsengumi harmadik osztagának kapitányán alapul, aki túlélte a szamurájok bukását, és kénytelen volt megtalálni a helyét a Meiji korban.

Fanart Saitóról
(Forrás)

• Valószínűleg mi a népszerűtlenségének oka?

Hogy nem szimpatikus. Itt sajnos egyértelműen ez az első pont: Saito egy borzalmasan sok negatív tulajdonsággal rendelkező karakter. Agresszív, cinikus, néha kifejezetten rosszindulatú, a béke és a változás erényeivel szemben a megrekedt elveszett szamuráj erényekhez ragaszkodik foggal-körömmel. Alap számára a bosszú gondolata, a gyilkosság alapvetően nem hatja meg, többször kimondottan megalázóan viselkedik a főszereplővel. A mangában még a karakterdizájnja is rájátszik erre, tipikus antagonista dizájnt kapott: éles vonásai, sárga szeme, beesett arca van, ami azonnal jelzi bárki számára, hogy ő nem az ügyeletes jófiú. Ez pedig eléri, hogy sokan azonnal behelyezzék egy skatulyába, amiből nagyon, nagyon nehéz kijönni.

Kenshin. Ismételten egy eset, ahol a karakter kap pár pofont pusztán azért, mert a főszereplővel szemben áll: a főszereplő pedig rendkívül szerethető. Kenshin végtelenül megérthető, megszánható tragikus hős, akinek szurkolunk, hogy megtalálja a boldogságát, megszabaduljon a múltjától és a bűntudattól, és kezdhessen egy új, egészségesebb, tisztább életet egy másik korban, ahol már nem köti hűség, csak saját magához és a szeretteihez. Saito ebben aktívan akadályozza. Folyamatosan törekszik rá, hogy Kenshin ne felejtse el a múltat, a bérgyilkos ugyanúgy a része legyen, mint a békés vándor, és mindig készen álljon a harcra. Csatákba keveri, ő maga is harcol vele, beszél a történtekről, újra és újra kényszeríti, hogy szembenézzen saját magával. Ez határozottan nem tesz jót a megítélésének, hiszen még ha valaki kedvelné is a személyisége alapján, ahogy Jiang Chengnél, úgy itt is azért szurkolunk, hogy elbukjon, hogy Kenshin végül elérje a célját.

Azt is érdemes megemlíteni, nem csak az ellentétük löki ki Saitót a népszerű karakterek sorából, hanem pusztán a tény is, hogy a Kenshin története nagyon erősen karakterközpontú, gyakorlatilag végig a főszereplő szemszögéből követjük az eseményeket. Egyszerűen nehéz azonosulni egy mellékszereplővel, és mélyen megérteni a szemléletét, mert kevés jelenetből, a részletekből, és esetenként a szimbólumokból kell olvasni hozzá. Ezt pedig nem biztos, hogy mindenki megteszi majd, aki egy kellemes szamurájtörténetért ült le a manga, a film, vagy az anime elé.

• Miért szeretem én mégis?

Mert legalább annyit szenvedett, mint a főszereplő. Ez egy nagyon vad kijelentésnek tűnik, ha valaki ismeri Kenshin teljes múltját, de én Saito sorsát, némi történelmi háttérismerettel simán mellé tudom állítani. Egy olyan karakterről van szó, aki fiatal korában bekerült egy meghatározó közegbe, azonosult egy értékrenddel, és tartozott egy közösséghez. A Shinsengumival lényegében elvesztett minden támogatást, vagy barátot – a világ néhány év alatt drasztikusan átalakult, az értékrend, ami számára az önmeghatározást jelentette, összeomlott. Fizikai traumákon ment át, hadifogságba került, átmenetileg a társadalom peremére szorult, és borzalmas kompromisszumokkal dolgozta vissza magát egy élhető, tiszteletreméltó életbe a rendőrségnél – ezek közé tartozott az is, hogy elkezdte kiszolgálni a rendszert, ami korábban tönkretette. A mangában, a filmekben is látszik, hogy kap bőven pofonokat és megaláztatást, nem egy ember akad, aki olyan helyzetben, amikor sem joga, sem lehetősége nincs megvédeni magát, kigúnyolja, és semmibe veszi azt az értékrendet, amire ő a teljes énképét építette. Az agressziója, és a negatív tulajdonságai ugyanúgy fakadnak az elfojtott dühből és gyászból, mint a tényből, hogy korábban ha megsértették, joga volt bosszút állni, ha provokálták, joga volt támadni, ez pedig többé nincs meg.

Az, hogy nem engedi el Kenshint, valóban önző és rosszindulatú döntés, de egyúttal fájdalmasan emberi: Saito számára ő a biztos pont, akibe kapaszkodhat, aki megélte azt a kort, aki ismeri őt. Ha Kenshin továbblép, és hátat fordít a múltnak, az egyúttal azt jelenti, hogy neki szembe kell néznie a teljes elmagányosodással, erre pedig nagyon sokáig nem képes. A Seisou-hen filmért ugyan nem igazán rajongok, de az egyik legszebb, és legszívszorítóbb pillanat benne Saito búcsúja, amikor évek után meglátogatja Kaorut, és sok boldogságot kíván nekik, végülis elfogadva ezt a sorsot.

A Kenshin nihilizmusával szembeni ellenállása miatt. Noha az agresszió egy sötét eleme a karakterének, de Saito alapfilozófiáját én nem tartom rossznak, sőt – éles ellentétet képez Kenshin nihilista attitűdjével. A főszereplő többször kinyilvánítja, nem akar globális problémákkal foglalkozni, a nemzetért, a világért küzdeni, csak a saját környezetével foglalkozik, arra pedig elég a tompa kardja, és optimista viselkedés. Saito vele szemben folyamatosan küzd azért, hogy nagyléptékű problémákat oldjon meg. Dolgozik Shishio levadászásán, belekeveredik Enishi elintézésébe – Kenshin oldalán köt ki, nem is egyszer, de nem azért, mert a főszereplőt magát követi, hanem mert önként dolgozik azoknak a konfliktusoknak a lezárásán, amikbe Kenshint két kézzel kell belelökdösni. Ahogy egyszer el is hangzik, próbálja fenntartani a Shinsengumiban követett filozófiáját, és ezáltal, bizonyos szempontból aktívabb karakter, mint a főhős maga.

Az emberi pillanatok miatt. Ahogy Near-nél is, úgy Saito esetén is kapunk olyan jeleneteket, amikor a keserű burkon át látszik, hogy vannak nagyon emberi, és nagyon szeretnivaló tulajdonságai. Az egyik személyes kedvencem, mikor magához vesz egy elárvult kisfiút (ekkor említi meg, mindenki meglepetésére, hogy egyébként házas – bár a feleségével sosem találkozunk). Aranyos, egyszerű, normális pillanat, amikor az addig könyörtelennek és agresszívnek ható szamuráj az, aki kedvességet és empátiát mutat. Hasonló kis részlet, amikor minden karakterről valamilyen állatra asszociál, és ad ahhoz kapcsolódóan egy gúnynevet, vagy mikor az ellentétet és lenézést követően kialakul a megbecsülése Sano, Kenshin egyik legjobb barátja irányában. A filmben ehhez még hozzájött, hogy kicsit hangsúlyozták a kötelékét a rendőrségi osztagával is, erősebben érzékeltették, hogy bár ki kell szolgálnia egy rendszert, amit nem szeret, de magukhoz az emberekhez, akik társai ebben, igenis képes kötődni. Sokkal komplexebb figura, mint amilyennek elsőre tűnik, és olyan karakter, akire érdemes rászánni az időt és a figyelmet.

 

2. Ethan Nakamura – Percy Jackson és az Olimposziak

„Az én egyik fiam odaadta a fél szemét, hogy változtathasson a világon.”

Ethan Nakamura a negyedik, Csata a Labirintusban c. kötetben tűnik fel először, mint egy a tábort elárult félvér, aki hűséget esküszik Kronosznak. Kisebb antagonista, illetve a zárásban már inkább antihős, és idővel megtudjuk, hogy Nemesis-nek, a görög bosszúistennőnek fia.

Fanart Ethanről
(Forrás)

• Valószínűleg mi a népszerűtlenségének oka?

Eddig is emlegettem, hogy a mellékszereplőkre rájár a rúd, de Ethan ennek egy szélsőséges példája. Ennek a karakternek az egész története ráépül a középszerűség és a háttérbeszorítottság tragédiájára, és a regény ezt azzal is illusztrálja, hogy a szereplők között is nagyon kevés figyelmet kap. Kétszer, talán háromszor találkozunk vele a teljes történet során: egyszer ellenség, majd áruló, végül pedig tragikus sorsú antihős, de gyakorlatilag minden, ami motivációt szolgáltat a tetteinek, off-screen történik, csak utalások vannak rá. Nemesis emlegeti a fiát, aki a fél szemét adta azért, hogy jobbá tehesse a világot, Annabeth beszél kicsit a tábori életéről, de magával Ethannel alig van interakció. Erre csak ráerősít, hogy a Percy Jackson nem egyszerűen karakterközpontú, de konkrétan E/1-ben íródik, tehát Ethanről sosem tudhatunk többet, mint amit a főhős maga is észrevesz. Látjuk, hogy nem rossz ember, hogy a helyzete nagyon bonyolult, de nem követhetjük végig a vívódását.

Apró részlet, és nem hiszem, hogy hozzájárult a népszerűtlenséghez (tekintve, hogy a filmek maguk sem arattak akkora sikert a könyv rajongótáborának körében), de jól illusztrálja a karakter helyzetét: a Szörnyek Tengere filmben ugyan hivatalosan megjelenik Ethan Nakamura (Danny Le Boyer alakítja), de én kétszer újranézve a jelenetet sem tudtam kiszúrni – amiben valószínűleg szerepe volt annak is, hogy lespórolták az arcáról a szemkötőt. Az, hogy a film mennyire egy jelentéktelen „kell nekünk még egy random gonosz” karakterként használta, tényleg mindent elmond.

• Miért szeretem én mégis?

Mert a szerepének háttérbeszorítottsága egyszerre a tragédiája. Ahogy az előző bekezdésekben is említettem, bár nagyon sajnálom, hogy nem kapunk többet Ethanből, de egyúttal a tény, hogy három jelenete van a sorozatban, mutatja, hogy a problémája jogos. Nem interaktál a főszereplővel, nem veszik komolyan, nem működik antagonistaként, pedig az ereje és a személyisége megvan hozzá. A vívódása tényleges problémákra épül, de senkit nem érdekel. Kronosz pont azért tudja meggyőzni, amiért az olvasók nem szeretik, és ez roppant szemléletes.

Mert egyedi. Egyszerűen kedvelem a karakter koncepcióját. A főbb Olimposzi istenekkel mindenki képben volt, nem kellett sokat gondolkodni, hogy vajon mit tud majd Poszeidón fia, Athéné, vagy Zeusz lánya. A Percy Jackson zseniális modern csavarokat végzett a klasszikus mítoszokon, de azért, ha az ember ismerte őket, akkor olyan nagyon nagy meglepetések nem érték. Ethan viszont megjelent, a maga kicsit szerencsétlen, háttérbeszorított módján, és a jelenet végén már kaptuk is a plot twistet, és megláttuk a sötét oldalát a „Nemesis fia” gondolattal. A képessége (tychokinézis – képes manipulálni a valószínűségeket, lényegében emberfeletti szerencséje van) meglepő, és sehol sincs Percy hidrokinéziséhez látványosságban, viszont mégis eléri, hogy egyszer kis híján megöli a szinte sebezhetetlen főhőst. Percy kiborul, mikor megtudja, hogy a saját anyjával cserélte el a szemét egy áldásra, de Ethan karakterének alapeleme az igazságosság iránti igény, és a „szemet szemért” elv betartása: ő egy jogos, és tiszta egyezségnek érzi, amit Nemesisszel kötött. A sok ismert archetípus mellett egy sokkal egyedibb koncepciót mutatott, amiből én szívesen láttam volna többet.

 

1. Zsákos Frodó – A Gyűrűk Ura

„Hogyan fonjuk újra a régi élet fonalát? Hogyan folytatod tovább, ha a szíved mélyén kezded megérteni, hogy nincs már visszaút? Vannak dolgok, amiket az idő sem képes helyrehozni, olyan túlságosan mély sebek, amelyek hatalmukba kerítenek.”

Ha nem is népszerű figura, de azt hiszem, a nevét mindenki ismeri: Zsákos Frodó a Gyűrűk Ura trilógia főszereplője, a hobbit, aki azt a feladatot kapja, hogy vigye az Egy Gyűrűt Mordorba. Főhőssel kezdtünk, főhőssel zárunk, Frodó karakterét is túlragyogta lényegében mindenki, aki vele együtt részt vett a kalandban – nekem viszont gyerekkoromtól a mai napig egy nagy személyes kedvencem.

Fanart Frodóról
(Forrás)

• Valószínűleg mi a népszerűtlenségének oka?

Hogy gyenge. Noha ő a történet főszereplője, Frodó abszolút kisember. Egyszerű életet él Hobbitfalván, lelkesen hallgatja a nagybátyja izgalmas történeteit, megvannak a barátai, szeret inni és bulizni – néha ábrándozik valamilyen kalandról, ahogy szinte mindenki, aki hétköznapi életet él, de nincsenek igazán ambíciói, egyetlen lépést sem tesz afelé, hogy ténylegesen történjen valami. Ez még nyilvánvalóbb a regényben – a filmben még úgy ahogy, egy introvertáltabb, különcebb személyiségnek tűnik, a könyvben viszont fájdalmas mértékig átlagos.

És mint átlagember, nem is áll készen a feladatára. Nem viseli jól a fájdalmat, fél, pánikba esik, hoz hirtelen döntéseket emiatt a félelem miatt. Kicsúszik alóla a talaj, kétségbeesik, esetenként a feladás szélére sodródik, sír, kínlódik, és majdnem elbukik. Harcolni szinte nem tud, többször csapdába esik, és szinte minden helyzetben szüksége van mások védelmére, mások segítségére. Nem egy kimondottan szórakoztató egyéniség, mert a hősies fantasy-ban, olyanok mellett mint az „elveszett herceg” Aragorn, kedvenc íjász tündénk, Legolas, vagy akár a megrendíthetetlen, hűséges barát Samu, egyszerűen szánalomra méltónak hat. Ha még mellé állítjuk a Hobbit adaptációk óta nagyobb figyelmet kapó Bilbót is, aki a saját ravaszságával, gyors észjárásával és kalandvágyával szinte a másik végletet testesítette meg, nem csoda, hogy sokan csalódnak Frodóban, mint főhősben.

Hogy jelentéktelen. Azon túl, hogy fizikailag és szellemileg nem olyan erős, mint a környezete, igazából nem is kifejezetten megnyerő figura: Frodó tipikusan az a karakter, akivel a legtöbb fantasy-ban csak egy városon átutazva találkozni. Nincs meg a kiállása sem a főhős státuszához, nem karizmatikus, nem uralja a cselekményt – hoz döntéseket, de még azokat is jellemzően sarokba szorítva, olyan alapon, hogy „muszáj menni valamerre”. Nincs benne az a fajta határozottság, mint a társaiban, ezáltal hiába kap sok időt, és hiába nézünk az eseményekre sokszor az ő szemszögéből, éppen úgy háttérbe szorul, mintha mellékszereplő lenne.

• Miért szeretem én mégis?

Mert reális. Talán ez az első, és legfontosabb indok, amiért nagyon meg tudtam szeretni ezt a figurát. Frodó egy tükör az átlagembernek – megmutatja, hogy azonos helyzetben mi a normális, emberi viselkedés. Az általa átélt fájdalomból egy védett környezetből származó fiatalember nem tud kijönni testileg-lelkileg épen, hanem igenis sírni fog, igenis szenvedni fog, igenis menekülni akar majd. Noha Tolkien elvileg egész életében állította, hogy saját háborús élményei nem voltak hatással a Gyűrűk Urában leírtakra, ezt nehéz teljesen elhinni – tekintve, hogy Frodó az egyik első, és leghitelesebb ábrázolása a PTSD-nek fantasy-ban. Visszatér a Gyűrűháborúból, győzött, lényegében az ő útja volt az, ami végső soron megmentette a világot, de nem tud visszacsatlakozni az életébe, idegenné válik a barátai között, rémálmok, fájdalmak gyötrik (az, hogy a morgul tőr szúrását évről évre újra megérzi, kísértetiesen hasonlít az ún. anniversary effect-re, vagy „évforduló effektusra” – egyes traumák évfordulóján az emberre megmagyarázhatatlan negatív érzések törhetnek rá), végül pedig egyszerűen arra kényszerül, hogy kimeneküljön az aktuális helyzetéből, és teljesen elszakítsa magát a világtól. A reakciói mind végtelenül valódiak, ha csak tudattalanul is, de látszik, hogy olyasvalaki írta, aki megélte ezeket az érzéseket.

Mert megmutatja a kisember erejét. Ugyan azzal kezdtem az első blokkot, hogy a gyengesége könnyen eltávolítja a nézőtől, de amennyire gyenge Frodó a klasszikus, hősi értelemben, annyi jó tulajdonságot ad neki pusztán az, hogy végtelenül átlagos. Az ambícióinak hiánya eléri, hogy nehezen kísérthető – Elrond asztalánál nem azért vállalja a küldetést, mert vágyik a kalandra, hanem mert már megélte a gonoszságot, tudja, hogy valakinek meg kell tennie, illetve azt is érzékeli, hogy az asztal körül ülők mind túlságosan vágynak rá. Többször le akar mondani a Gyűrűről, át akarja ruházni másra, amikor olyan emberrel találkozik, akit nagyra tart, és tisztának ítél (Galadriel vagy Gandalf), de mindig ragaszkodik hozzá, amikor olyasvalaki akarja elvenni, akiről tudja, hogy akarja a hatalmát. A Gyűrű idővel elkezdi megtörni, elkezd kialakulni benne a ragaszkodás, de Gandalf maga is kimondja, hogy Frodó egyik legnagyobb ereje pont abban áll, hogy nincs hatalomvágya.

Ugyancsak a saját gyengesége az, ami eléri, hogy rendkívül empatikus személyiség legyen. Az empátiája legtöbbször ugyan nem jó ember felé fordul (a legerősebb jelenetek, ahol megnyilvánul, a Gollamhoz való kötődése), de vitathatatlanul egy jó tulajdonság, ami ugyan rengetegszer veszélybe sodorja az ő és Samu életét is… viszont nem biztos, hogy az út végére értek volna nélküle. Míg az első kötetben még kifejezetten elutasító és megvető Gollammal szemben, onnantól, hogy kezdi felismerni a saját csúszását, meglátja benne az embert/hobbitot és nyit felé: ennek eredményeképpen pedig átmenetileg sikerül annyira kordában tartania a rosszindulatát és a hasadt személyiségét, hogy útmutatást kapjanak tőle.

Végül, de nem utolsósorban itt is szerepet kap egy kapcsolat: a Samuval való barátsága is egyike a legszebb fiktív barátságoknak, amikről olvastam. Noha a top 10-es listámról pont lecsúsztak, de annyit elárulhatok, nagyon közel voltak hozzá, hogy bekerüljenek, mert egy elképesztően tiszta, és elképesztően szupportív kapcsolatról van szó. Tény, hogy Samu az, aki a támogatói szerepet vállalja, ő az, aki felhúzza, lelkileg és fizikailag is viszi a hátán a főszereplőt, de a kapcsolat egyáltalán nem egyoldalú – Frodó kommunikál és őszinte vele. Amikor már kezd csúszni, vannak kirohanásai, de azokat utólag mélyen megbánja, és nem fél bocsánatot kérni - nem utolsósorban pedig sosem akar több terhet róni a másikra, mint amennyit feltétlenül muszáj. A segítségét érzékeli és megbecsüli – miközben Samu magát sokszor másodrendű kísérőként, vagy szolgaként kezeli, ő újra és újra jelzi, hogy barátnak, partnernek tekinti, aki nélkül tudja, hogy nem jutott volna sehová. Azt pedig külön érdemes megemlíteni, hogy a PTSD-jébe sem húzza bele: nem várja el, hogy Samu segítsen neki feldolgozni a történteket, és felállni utána, hagyja, hogy élje tovább az életét, és örül a boldogságának: egyik tag sem engedi, hogy a másik annyit tegyen bele a barátságba, ami már lehúzná.

 

Ez volt tehát az én tíz népszerűtlen kedvencem. Mi a véleményetek? Akad olyan, aki nektek is a kedvenceitek közé tartozik, de nem kap elég figyelmet? Vagy olyan, akit még ideírnátok a listára?

Remélem, élveztétek az olvasást, hamarosan újra jelentkezem:

Valentine Wiggin