Maradjatok gyerekek? – Elsüllyedt Világok

…avagy beszélgessünk arról, mit értenek, vagy nem értenek a gyerekek

Először is elnézést kérek a nagy eltűnésért – erősen magánéleti indokai voltak, amik jó eséllyel júniusig el fognak húzódni, ugyanis záróvizsgára készülök az egyetemen, ami sok figyelmemet leköti. Mellette igyekszem gyártani a tartalmat, de ez írásban, videókkal együtt nem annyira könnyű, és sokszor egyszerűen nincs energiám befejezni egy-egy bejegyzést: vagy elolvasva nem azt a minőséget kapom, amit elvárok magamtól, és amit úgy érzem, megérdemeltek, tehát nincs bátorságom kirakni.

Most viszont végre hoztam valamit – ha nem is kifejezetten nagy elemzés, de olyasmiről van szó, amit régóta terveztem, régóta szerettem volna megjeleníteni a blogon, és ki tudja, talán egy újabb cikksorozat kezdete is lehet. Noha már nem vagyok gyerek (legalábbis kronológiailag), de tapasztalatom szerint nagyon sok olyan történet van, ami korosztályfüggetlenül rengeteget taníthat… és bár manapság szinte minden megkapja a korhatárt, amiben elcseppen egy csepp vér, vagy szóba kerül egy komolyabb téma, szerintem nagyon sok mindent tökéletesen megért a kisebb korosztály is. És érdemes velük beszélni róla.

Saját gyerekkorom egyik meghatározó sorozata volt az Elsüllyedt Világok (Les mondes engloutis) c. francia rajzfilmsorozat. Tisztán emlékszem, hogy kívülről fújtam a főcímdalt, rengeteget nevettem rajta, és sosem szabadott elkapcsolni, mielőtt a stáblista is véget ért volna a tévében. Az évek során az emlékeim jelentősen halványultak, míg pár évvel ezelőtt el nem kapott az érzés, hogy ideje lenne újranézni: ekkor tudtam meg azt is, hogy a széria egyébként két évados, és időközben a második is megkapta a szinkronját.

A történet szerint a Föld mélyében létezik egy eltűnt civilizáció, Árkádia, aminek lakói teljesen elvágták magukat az emberiségtől a „nagy világrengés” után. Úgy döntöttek, minden emléket kitörölnek a múltról, attól tartva, hogy az megismétli önmagát. Egy nap azonban a mesterséges nap, ami életben tartja városukat, megbetegszik, és senki nem tudja a megoldást. A város gyermekei ekkor betörnek a lezárt múzeumba, és a tiltott információk alapján létrehoznak egy mesterséges embert, egy hírvivőt, aki a felszíniekre hasonlít, és elindulhat segítségért. A nő, Arkana meg is kezdi útját, és hamarosan összesodorja a sors két gyerekkel, Bobbal és Rebeccával, akik véletlenül keverednek le a föld alá egy barlangrendszeren át, és egy titokzatos fiatalemberrel, Spartakusszal, akinek a múltjában rengeteg a sötét folt…

A bejegyzés most inkább kritika és ajánló határán mozog, de lesznek benne elemzősebb részek – kisebb spoilerek előfordulhatnak, de a lényeget nem szeretném lelőni. Ha zenét szeretnétek hallgatni olvasás közben, előszeretettel ajánlom mind az openinget (annak akár magyar, akár francia verzióját… sőt, született egy kellemes metal feldolgozás is a Pathfinder nevű bandának köszönhetően – alapvetően nem nagy kedvencem ez a zenei irányzat, de ez kifejezetten jól sikerült), mind a további dalocskák, a Bic et Bac és a La Danse des Pirates nagyon szórakoztatóak. Ha pedig semmiképp nem akartok soundtracket hallgatni, mindig reménykedem, hogy egyszer belejövök úgy a szerkesztésbe, hogy az Our Last Night Sunrise-ára megcsináljam a Spartakus tribute videómat. Sajnos a bejegyzésben nem lesz sok kép, egyszerűen mert nagyon kevés jó minőségű képet találni a sorozatból - megpróbálok minél többet előhalászni, de amit láttok, az a maximum.

Árkádia, Atlantisz, és némi Myst hangulat… vagyis a világkép

„A Nagy Világrengés Árkádiát a föld alá temette. Azóta lakói a föld alatt élnek. Múltjukat elfeledték, mert őseik így akarták…” – Bevezető narráció

Személy szerint az Elsüllyedt Világokat szürrealista sorozatnak is nevezném, mert kaotikus, de nagyon izgalmas világot épített fel, ami néhány ponton kifejezetten hasonlít a Myst játékokéra (ezzel kapcsolatban lásd a pár évvel ezelőtt Myst elemzésemet). Árkádia egy Atlantiszhoz hasonló elveszett, de nagyon fejlett civilizációként jelenik meg, aminek tagjai még felismerhetően emberszerűek, de már határozottan átalakultak (egy jellegzetes elem, ami többször szerepet is kap, hogy nincs lábuk, lebegnek a föld felett). A városukban szinte minden gépesített, az orvoslás szinte nincs olyan, amit ne tudna meggyógyítani, a mesterséges intelligenciák mindennaposak és teljesen elfogadottak (a főszereplők hajója, Shag-shag egyértelműen intelligens, és sosem becsülik le, értelmes, érző lényként kezelik), mesterséges napjuk tökéletesen ellátja őket energiával: gyakorlatilag paradicsomi világban élnek.

A főszereplők a Shagmával az openingben

A város egyetlen súlyos hibája a múlttal szembeni ítélete – nem akar tudomást venni a régi hibákról, nem akar tanulni belőlük, hanem teljes struccpolitikát folytat. A gyermekekben még megvan a kíváncsiság, keresik a válaszokat, de a felnőttek erősen tiltják őket tőlük – pont ezért a gyerekek jelentik a megoldás kulcsát is. Ez a téma – az információ elrejtése, az abból fakadó bizonytalanság, fájdalom és katasztrófák az egész Elsüllyedt Világok központi kérdése. Visszatér epizódokban és az átívelő szálon is, ezáltal elmondható, hogy a sorozat üzenete röviden a tanulásról és fejlődésről szól – akkor is, ha ehhez néha be kell áldozni a kényelmet, és vállalni a fájdalmat.

Amint viszont kilépünk a városból, egy egészen kaotikus világ tárul elénk. A történet nagy részében, elméletben a föld alatt vagyunk: úgynevezett rétegeken át haladunk, amik lényegében párhuzamos dimenzióknak tűnnek (hasonlóan a Myst széria koraihoz). A legtöbb utalás valamilyen földi korszakra (járunk olyan helyen, ami a középkori párizst idézi, és Victor Hugo könyveinek hangulatára játszik rá, találkozunk eszkimókkal, ókori görögökkel, látunk náci Németországot, afrikai törzsi kultúrát, egyiptomot, és különböző disztópikus jövőket is), de alapvetően független azoktól. Bob vagy Rebecca néha felismerik az utalásokat, a nyelvet, vagy kultúrát, amiről már hallottak, de mindegyik világot függetlenként kezelik (leszámítva egyet, ami egyértelműen a jövő: ekkor Spartakus és Arkana későbbi leszármazottjával találkoznak egy űrállomáson). Sosem tudjuk meg, pontosan hogy történik az utazás egyikből a másikba – Spartakus egyértelműen otthonosan mozog a rétegek között, megtalálja az átjárókat (általában ő a csapat vezetője is), de többször előfordul, hogy a hely, ahol kikötnek, még számára is idegen.

Szintén zavaros maga az idő kérdése: A nagy világrengés talán a legbosszantóbb eleme ennek a rajzfilmnek, mert utalásoknál többet sosem kapunk arra, hogy mi történt és mikor. Bob és Rebecca látszólag a jelenkorban élnek, valahol egy tengerparti területen (a nevükből és a sorozat nemzetiségéből ítélve Franciaországban, de ezt sem tudjuk meg biztosan), Árkádiáról nem hallottak korábban – azokban a rétegekben viszont, ahol ténylegesen kulcsokat kapunk Árkádia múltjára vonatkozóan, általában már egy lepusztult civilizációt, magukra hagyott gépeket, háborús nyomokat találunk. Többször utalnak arra, hogy azért valamennyi időeltolódással számolni kell (visszatérő motívum, hogy akármeddig voltak távol, Bob és Rebecca még „visszaérhetnek vacsorára”), de felmerülhet az is, hogy az ő világuk maga is egy réteg, és nem a „valódi” felszín.

A sorozat világképében nincs a szó szoros értelmében vett mágia, sokkal többször találkozunk sci-fi elemekkel (például Arkana telekinézise – de még a mitológiai lények, mint a hidra is inkább különleges szörnyeknek, és nem „varázslényeknek” vannak beállítva), de itt-ott meg-megcsillan a természetfeletti jelenléte. Az egész sorozat fontos eleme a orikalkum (magyarul „sárgaréz”-nek fordították, helytelenül: Atlantisz egy misztikus fémjéről van szó) keresése, amiből van egy tömb Árkádiában, jeleket rejt a lakói számára, kapcsolatban áll Spartakusszal és gyakorlatilag minden szempontból mágikusnak tekinthető. Spartakus karaktere úgy általában vonzza a misztikumot: kezdve azzal, hogy a doboló ember epizódban a dorombjának hangja szellemeket idéz meg vagy űz el, folytatva azzal, hogy a népét egy maszk homlokán lévő kőbe zárták el, ő az, aki a legtöbb varázslatos, megmagyarázhatatlan elemet hozza a történetbe.

Néhány csepp vér… avagy mit és mennyit mutatunk a gyerekeknek?

„A valóságot varázslatnak tartják, akik nem mernek az igazsággal szembenézni.” - Arkana

Hogyha nagyjából sikerült összerakni magunkban a szürreális, tudásközpontú sci-fi/fantasy világot, ami az Elsüllyedt Világok alapja, akkor a következő, amit meg kell említeni, hogy ez a sorozat nem finomkodik. Itt nincs erős cenzúra: ha valakit megsebeznek, az vérzik, ha valaki ott van egy robbanásban, vagy eléri egy lövés, az meghal. A felnőtt karaktereknél nem tabu a szexualitás említése, a rabszolgaság – mint azt a szereplőknél még kifejtem – központi és fontos téma. A háborúnak tétje van, a lepusztult világ félelmetes, és nem utolsósorban a sorozatnak magának is sajátos, kicsit sötét hangulata van. Hiába a rengeteg aranyos és vicces elem, vagy dalocska, az Elsüllyedt Világokat nézve azért lehet borzongani.

Bob és Rebecca "A Nagy Háború" c. epizódban

Ennek ellenére teljesen gyerekbarátnak tartom, a felépítése miatt. Mert az Elsüllyedt Világok nem hagyja magára a kisebb nézőit a súlyos témákkal: Rebecca, aki egy hét-nyolc éves kislány, sőt, esetenként még a tizenöt éves Bob is nagyon elveszettek ezekben a konfliktusokban. Ha halált látnak, nem értik, amikor egy holokauszt jellegű környezetbe kerülnek, megijednek és magyarázni kell nekik. A két felnőtt karakter azon túl, hogy fontos szereplők, sőt, Spartakus gyakorlatilag a főhősnek tekinthető, arra is szolgálnak, hogy szülőfigurákként megfogják a gyerekszereplők (és általuk a gyerek nézők) kezét, és segítsenek nekik feldolgozni ezeket a kérdéseket. Az Elsüllyedt Világok rengeteget tanít, és sokszor szájbarágós, de pont ez teszi lehetővé számára, hogy sokkal nehezebb kérdésekbe nyúljon bele, mint amit manapság gyereksorozatnak megengednének.

Mindemellett természetesen tagadhatatlan, egyes részletek valószínűleg inkább felnőtteknek szólnak: a kalózok bár néhol gyerekesek, és kissé fárasztóak is komikus közjátékként (különösen a kalózközpontú részek nagyon elmaradnak a sorozat komolyabb darabjaitól), de egyben olyan szóviccek, szexuális töltetű poénok is hangoznak el a szájukból, amiken egyértelműen inkább a szülők fognak jót mosolyogni. Akadnak szép számmal popkulturális utalások is, a már említett Victor Hugóra hajazó elemeken túl egy nagy kedvencem „A mogokhok törvénye” c. epizód, amin jól látszik Kurosawa Akira „A hét szamuráj” filmjének ihletése (erről már írtam a vizsgaidőszaki filmajánlómban) – ezek is valószínűleg jobban feltűnnek egy felnőtt nézőnek.

Szintén ebben a szekcióban szeretnék egy említést tenni arról, hogy az Elsüllyedt Világok elképesztő mértékig „PC”. Nagyon széles skáláját vonultatja fel a rasszoknak (maga Spartakus is félig afrikai, ez pedig látszik a karakterdizájnján – a szeme ugyan kék, de erősen sötét a bőre és a haja), vallásoknak, és nagyon kiegyensúlyozott a nemek aránya is. A főszereplőgárda emberi tagjai között már rögtön két férfit és két nőt kapunk, de rengeteg rétegben, vezető pozíciókban is látunk erős nőket, szélsőségesen patriarchális és szélsőségesen matriarchális társadalmakat, amik egyformán nem működnek, és végig egy nagyon pozitív és nagyon természetes hozzáállást láthatunk mindenfajta mássággal szemben. Hiába a sokszor komor világkép, ezt üdítő látni egy nyolcvanas években készült sorozatnál.

Diszfunkcionális család Árkádia felé – avagy a karakterek

„Attól, mert különbözőek vagyunk, nem szükségszerű, hogy el kell válnunk egymástól.” – Arkana Spartakusnak

Talán ez az az elem, ami számomra az újranézéskor igazán elvitte a hátán a szériát. Miközben a dialógusok nem kifejezetten bonyolultak – elárul valamit, hogy bár nem tartom kimondottan erősnek a franciatudásomat, könnyen megértettem, és követni tudtam az eseményeket –, az animáció pedig kifejezetten régi és spórolós, a hiánya pedig nagyon érződik a mimikán, mégis nagyon mély karakterek elevenednek meg a színen. Megjelenítenek fél mondatokban és finom gesztusokban egy bájos szerelmi szálat, van egy erős testvéri kötelékünk, apa-fiú és anya-lánya kapcsolatok, testvéri ellenségeskedés, és még egy csomó, elképesztő érzelmi töltetű viszony a szereplők között, amik remekül működnek.

Spartakus Bárkárban

Spartakus, a főszereplő, az egyik legbonyolultabb karakter, aki viszont gyerekkoromban szinte teljesen elkerülte a figyelmemet. A neve egyértelmű beszélőnév, mind a neve, mind az előtörténete a trák gladiátorra utal, aki i.e. 73 és i.e. 71 között rabszolgafelkelést robbantott ki. Az Elsüllyedt Világokban nem az ókori Rómában, hanem egy Bárkár nevű, disztópikus világban harcol gladiátorként, miután kamaszkorában megölik a családját, és elszakítják az öccsétől – az aréna legjobbja lesz, de mélységesen gyűlöli a fogvatartóit, és később, mikor megtudja, hogy a testvérét is ellene fordították, el is menekül. A felkelést lényegében véletlenül robbantja ki, mikor sikerével reményt ad a társainak.

Noha Bárkárba magába csak egyszer térünk vissza, Spartakus teljes karakterét meghatározza a múltja. Undorodik a szabadság korlátozásának minden formájától – általában hidegfejű karakternek ismerjük meg, de amint csattan egy ostor, már vissza kell fogni, hogy ne rohanjon fejjel a falnak. Azt állítja, hogy elfogadja és szembenéz a történtekkel, valójában viszont az elveszettségének alapja, hogy kényszeresen nem foglalkozik a múlttal: az öccsét alig említi, noha láthatóan hat rá a kérdés, nem hajlandó törődni az elvesztése okozta traumával, amíg nem tűnik kardinálisnak, nem ered a népe nyomába sem. Egyszerűen elfogadja, hogy mindent elvesztett, megy tovább, építi a kapcsolatait, és a múltja nélkül definiálja önmagát. Amikortól viszont a csapat része lesz, ezt fokozatosan el kell engednie – Bob bajba kerül Bárkárnál, tehát neki vissza kell mennie az arénába, és kihívni az egykori mestereit. Az Arkana iránti vonzalmát kezdetben tagadja (Visszatérő mondata, hogy „a hal nem élhet madárfészekben” mikor a nő próbálja meggyőzni, hogy maradjon vele), és csak akkor képes rá, hogy elfogadja, és tényleg kapcsolat legyen belőle, ha azzal is szembenéz, nem véletlenül keveredett az események középpontjába, és vállalja, hogy vezeti a cselekményt. Árkádia csak akkor menthető, a népe csak akkor lesz szabad, a testvérével csak akkor tudja lezárni a konfliktust, ha elfogadja a létezését, és az élre áll. Ennek megfelelően Spartakus karakterívét jó nézni. Míg az elején bizonytalan, vergődik, vannak olyan epizódok, ahol teljesen le is válik a többiekről, és elképesztő ostobaságokat művel, a második évadra már határozott, céljai vannak, tudja mit akar, és miért akarja.

Arkana

Arkana mondhatni a poszterarca a történetnek (szerintem még aki nem ismeri az Elsüllyedt Világokat, az is találkozott a fehér köpenyes, fehér fejdíszes, telepata nő alakjával), de alapvetően őt tartom talán a legnehezebben kedvelhető karakternek. Őt is remekül megírták – egy gyerekek által létrehozott mesterséges ember, akinek ugyan a tárgyi tudása nagy, és rengeteg különleges képessége is van (fizikailag egyértelműen a legerősebb minden karakter közül), de a gondolkodása sokszor rendkívül gyerekes és naiv. Érzékeny, érzelemvezérelt, feltétel nélkül hűséges Árkádiához, de ő maga is tele van kérdésekkel. A történet alatt tanul, a saját bőrén tapasztal meg olyan dolgokat, amikről addig csak hallott: szembesül a fájdalommal, a félelemmel, azzal, hogy a dolgok sokszor nem fekete-fehérek, és érzelmi szinten is rengeteget érik. A szerelmi szála Spartakusszal pont azért annyira erős, mert Arkana tökéletes ellenpontja a főhősnek, az ártatlansága áll szemben az ő traumáival. Bob és Rebecca mellett pedig nem csak barátnak, hanem anyukának is kell lennie, ahol Spartakus adja az atyai szigort, ott neki kell a megértést és az empátiát. Sokszor bosszantó és túlságosan naiva, de ez a karakterének szerves része, és konfliktusforrás a történeten belül is.

Bob egy kiválóan megírt kamaszfiú. Sokszor morcos, bosszantóan tudálékos, piszkálja a húgát, zavarja, ha piszkálja a húga, és persze megy a saját feje után, különösen, ha Spartakus közli vele, hogy ne tegye. (Még a karakterdizájnja is farmer piros pulcsival… ennél tinibb lehet valaki?) Tanúi vagyunk az első szerelmének a már emlegetett mogokhok törvénye epizódban, végignézzük, ahogy sokszor felsül és pofonokat kap a hibás döntései miatt, ő is szembesül a fájdalommal, sőt, az első világháborút feldolgozó epizódban ő az, aki végignézi valaki halálát is, egy ponton pedig még azzal a lehetőséggel is számolnia kell, hogy mindkét szülőfigurát elveszíti, és ő az, akinek végig kell csinálnia a küldetést helyettük. A többiek karakteríve mellett Bob egy klasszikus felnövekedéstörténetet kap, amit néhol szomorkás, de mindig nagyon izgalmas nézni – Spartakushoz hasonlóan ő is egészen megváltozik a második évadra, komolyabb, határozottabb, védelmező figura lesz, aki aktív szerepet vállal a cselekmény alakításában, és már meggyőződése, hogy okkal került oda, ahová. Engem személy szerint érdekelt volna, hogy miután hazaér, hogyan tud visszatérni a megszokott életéhez, miközben ennyi mindennel szembesült – a hazaérkezésük után már csak Rebecca megjegyzéseit halljuk, aki azért egészen más perspektívát ad.

És ha már Rebecca, az emberi főszereplők legkisebb tagja tündéri. Nagyon nehéz tényleg jó gyerekkaraktert írni, aki nem bosszantó, hanem egyszerűen bájos, de ennél a kislánynál sikerült eltalálni. Miközben abszolút gyerekaggyal gondolkozik, sokszor elunja magát, játszik, bajba is keveredik párszor, és rengeteget beszél, Rebecca egyúttal az egyszerű, gyermeki bölcsesség is. Mivel nem fél kérdezni, rátapint a lényegre. Mivel nem fél az újdonságoktól, több kapcsolatot épít, és furább figurákkal, mint bárki. Míg Spartakusnak a rengeteg világ, amin átutaznak, folyamatos veszély, Rebecca szemével minden csodálatos. Számára az egész küldetés Árkádia megmentésére igazi mesebeli utazás. Persze, van, hogy fél, és hiányolja a családját (ő az, aki legtöbbet emlegeti a szüleit, de még egészen apró részleteket is felhoz, minthogy „hiányzik a fogkeféje”), de feltétel nélkül bízik a varázslatos kis talált családban, és akkor sem habozik, amikor a második évad elején maradni kell még egy kalandra, mert kiderül, hogy még bőven vannak elvarratlan szálak. Az ártatlansága és a szeretete inspirálja és talpon tartja a csapatot, mert mindenkinek egy külön cél, hogy megőrizze Rebecca álmainak épségét. Egyúttal pedig a kislány nem csak kérdez, de egyértelműen okos is: sokszor olyan összefüggéseket lát meg, amik a felnőttek figyelmét is elkerülik, és bár kezdetben nem sokat adnak a szavára, idővel Spartakusék is megtanulják, hogy érdemes hallgatni rá. Egyértelműen ő az, akivel a gyerek nézőközönség azonosulhat, de azért a felnőtteknek is hordoz egyfajta üzenetet: a kicsik is mondhatnak fontos dolgokat.

A két testvér dinamikája egyébként bájos, és ismételten, hiteles: Bob bár bosszankodik a húgán, és piszkálja is, de még a gúnynév is, amit ráaggat (P’tite Boule – Kisdagi), kedveskedő és egyáltalán nem rosszindulatú. Amikor Rebecca bajban van, azonnal ugrik, kiborul, látszik, hogy tűzbe tenné a kezét a kislányért – amikor pedig ő kerül bármilyen veszélyes helyzetbe, a húga is azonnal megrémül, mindenképp vissza akarja kapni. Ahogy pedig Bob fejlődik és erősödik, úgy Rebecca is egyre inkább képessé válik tisztelni őt, és örülni a sikerének – már morcos kamasz helyett sokkal felnőttebbnek látja.

Bic és Bac, a tobzoskák a komikus közjátékunk, illetve a kisállat „side-kick”-jeink. Kifejezetten jól megvalósított figurák, mert aranyosak, jópofák, sokszor szerepet kapnak a plotban és egyes szituációk megoldásában, de azért nem egetrengető komplexitásúak. Hasonló a szerepük, mint a Disney filmek állatkáinak, de mivel továbbra is észben kell tartani, hogy a sorozat nagyrészt gyerekközönségnek készült, ezzel az égvilágon semmi baj nincs. Ráadásul az állatok kifejezetten kreatívak ebben a világban, szóval az íróknak és animátoroknak volt lehetősége megcsillogtatni, mit tudnak.

Shag-shag, a hajó mesterséges intelligenciája pedig végtelenül szórakoztató. Cinikus, száraz humorú és kicsit unott, aki nem fél mindenkit kritizálni, miközben az egyik legkompetensebb tagja a csapatnak. Össze sem tudnám számolni, hányszor halt volna meg mindenki, ha ő nem érkezik meg pont a jó pillanatban. A megszólalásai aranyat érnek, a személyisége egyedi, talán a legdinamikusabb dialógusokat kapta, és egyáltalán nem kell neki arcot adni ahhoz, hogy abszolút karakteres maradjon. Mindeközben pedig látszik a szeretete a csapat iránt, minden taggal törődik, és minden tagjukhoz van egy-egy jó szava, ha olyan helyzetbe kerülnek, és nem lehet mást mondani rá: egyszerűen egy stílusos és jóindulatú figura, akit élmény követni.

Azért nem tökéletes… az Elsüllyedt Világok fő hibái

„Tudom, nehéz elhinni, de szerintem megint eltévedtünk…” - Arkana

Ahogy már említettem az Elsüllyedt Világok azért nem mai darab, és már a készítése idején sem dúskált a pénzben a készítők csapata. Az animáció felett erősen eljárt az idő, sokszor elnagyolt és kicsit darabos. Rengeteg benne az ismétlés, ahol spórolni kellett, egy csúszdán mindig ugyanazok az emberek, mindig ugyanabban a pózban csúsznak le, a rétegek ábrázolásában maximum a színskála változik, a verekedések animációja felületes, a visszatérő epizódszereplőknél is gyakran érezhető az újrahasznosítás. Nagyon megérdemelné, hogy valaki felismerje az értékeit, és készítsen belőle egy remake-et modern animációval, de erre nem látok sok esélyt, és ha megtörténne, akkor is kockázatos: mert ezt a kicsit kopott és sötét hangulatot nehéz lenne úgy megtartani, hogy közben jelentősen átdolgozzuk a látványvilágot. A spórolás egyébként a zenéknél is érezhető, de ott elég nagy a kreativitás, hogy ne legyen zavaró – ugyan gyakorlatilag három témára húzták fel a teljes soundtrack-et (a zeneajánlóban is említett Les Mondes Engloutis, Bic et Bac és La Danse des Pirates) de ezekkel olyan kreatívan játszanak (más hangszerek, esetenként elektronikus zene, néha nagyzenekar), hogy egyáltalán nem zavaró a dallamok állandó visszatérése.

Bob és Rebecca

Nem az eredeti hibája, hanem a magyar változaté, de egy határozott gyengepont a szinkron, különösen a második évadé. Az első évadban a hangokat remekül sikerült kiválasztani, és bár a fordítás néha döccent egyet (már ekkor is megkaptuk a sárgarezet), de láthatóan franciáról készült, és komoly munkát fektettek bele. A második évad esetén ellenben fordításról fordítottak: bár a Bob nevet megtartották, valamint a Shagma is Shagma maradt (az angol változatban a „shag” szó jelentése problémássá tette volna a neveket, így a napot Tehrának hívták – az, hogy Bobból miért lett Matt, örök rejtély marad), de rengeteg esetben megtörték a kontinuitást (Rebecca beceneve például Kisdagiról Tökmagra változott), komoly fordítási hibákat vétettek, teljesen átírtak szövegrészeket, amik drasztikusan más képet festenek a karakterekről, mint az eredetiben (a rész végi narrációkat például a Narrátor helyett sokszor Spartakus mondja). A hangok ráadásul nagyrészt cserélődtek, ami egy-két kivétellel (például Czető Roland Bobja egészen kiváló) nem sült el túl jól – sőt, olyan, mintha a régi színészek, mint a Spartakus hangját adó Malcsiner Péter is kicsit kijöttek volna a gyakorlatból. Ez némileg javul az évad során, de teljesen rendbe sosem jön, és mivel az eredetiben a hangjáték nagy szerepet kap (pont az animáció gyengeségei miatt), egy idő után nagyon zavaróvá válik. A közeljövőben biztos nem lesz rá időm, de egy nagy vágyam egyszer, hogy megpróbáljam feliratozni ezt a szériát, és elérhetővé tehessem magyar közönségnek is, Yves-Marie Maurin és a többiek hangjával.

A harmadik elem pedig, amivel nem vagyok megelégedve az, hogy az Elsüllyedt Világok sokszor kapkod. Miközben egyes kapcsolatokat és témákat mesteri ügyességgel és finomsággal kezel, más elemekben nem tudja, mennyi időt kell szánni rájuk. Spartakus öccsének, Rainbow-nak a szála úgy indult el, mint a sorozat potenciálisan legmélyebb és legsúlyosabb eleme – ehhez képest szinte ollóval vágták el. Bőven el lehetett volna venni időt a kalózoktól, és rászánni erre, mert több rész kellett. Atlantisz egyetlen epizódot kapott, a finálé sok szempontból zavaros, és ahogy már a világképnél említettem, sosem bogozzuk ki teljesen, hogy működik az idő és a tér: vitathatatlanul megadja az alaphangulatát a sorozatnak, és abszolút támogatom, hogy nehéz legyen összerakni, vagy ne mondják ki nyíltan a megfejtést, de az Elsüllyedt Világokban sok kérdésre egyszerűen nincs megfejtés. Az utolsó rész után úgy bámultam a képernyőre, hogy imádtam, amit láttam, kész lettem volna bármikor elölről kezdeni az utazást, de egyben rengeteg hiányérzetem maradt és haragudtam a készítőkre miatta. Szomorú magyarázat erre, hogy elvileg tervben volt egy harmadik évad, amitől megkaphattuk volna ezeket a válaszokat, de ez végül nem készülhetett el: nagy kár érte, a karakterek is, a történet is megérdemelte volna.

Konklúzió

„Vándor, ha nem vezet út célod felé, taposd ki magadnak lépésről lépésre.” – Árkádiai jóslat a második évadból

Fanart Spartakusról és Arkanáról
(Forrás)

Az Elsüllyedt Világok különleges gyereksorozat. Bár a közönsége kicsi és érezhetően az, a képernyő elé tud szögezni egy felnőtt embert. Bár a dallamai egyszerűek, de egy életre a füledben ragadnak, és miközben ránézésre megkopott a fénye, azért még mindig nagyon aktuális. De talán, ami a legerősebbé teszi az az üzenete:

Mert az Elsüllyedt Világok nem akar egyszerű moralitásokat lenyomni a gyerekek torkán. Nem mondja ki, hogy ki a jó, ki a gonosz, és mi a helyes. A karakterei válaszokat keresnek kérdésekre, és igen, közben kialakítanak kötelékeket, megszeretik egymást és az embereket, akikkel találkoznak, és ez a szeretet motiválja őket. Van, hogy egy hősnek fel kell emelkednie, vagy valakinek fel kell nőnie, de a lényeg elsősorban az, hogy mindenki kihúzza a homokból a fejét, és tanuljon. Tanuljon a társadalomról, az emberekről, a hibákról, a nehézségekről, és próbáljon a saját életében felépíteni valami jobbat. Ha nincs út, akkor taposd ki magadnak. Ez pedig olyasmi, ami szerintem a legfontosabb üzenet, ami gyereknek, vagy felnőttnek adható.

Úgyhogy menjünk, és tapossuk ki az utat.

Valentine Wiggin