A YA első látogatása - Stormdancer
A Young Adult azt hiszem azóta esküdt ellenségem, hogy megjelentek a piacon az első könyvek és filmek a témában. A véleményemnek nagyon erős alapját jelenti, hogy ezek a művek nagyon széles olvasóközönséget érintenek meg, de sokszor igénytelen, felületes, klisés (bár vitathatatlanul rendkívül olvasmányos) történetekkel. Az olvasóközönség pedig ezután egy teljes zsánert képes azonosítani azzal, amit a Young Adult mutatott neki belőle - pedig vannak jól megírt vámpírtörténetek, izgalmas üzenettel a Twilighton túl, léteznek igényes, elgondolkodtató disztópiák, amik köröket vernek a Beavatottra (vagy akár az Éhezők Viadalára, bár ez utóbbi egyike a pozitív élményeimnek a YA-k közül), rendes sci-fik, amik mellett az Ötödik Hullám sarokba vonulhat. Amikor a TodayWiggin megalakult, egyfajta fogadalmam volt, hogy erre a blogra be nem teszi a lábát a YA, ami azonban elkerülhetetlen lett, egyrészt, mert vannak darabok, amiket minden kritikám dacára szeretek, élvezek, és szívesen bemutatok, másrészt pedig mert kaptam kölcsön könyveket, amikből olvasóim vártak bejegyzést. Az első ilyen volt a Stormdancer, magyarul "Vihartáncos", ami, ha meg akarjuk határozni a zsánert, japán misztikus sci-fi disztópia - a borítója gyönyörű, a fülszöveg megragadó, de a tartalmával nem voltam elégedett: ez a régi bejegyzés ezt idézi fel.
A Vihartáncos világa disztópikus Japán, a régi feudális rendszert követő Shima birodalom tengődik a haldokló világban. A vizek feketék, az ég vörös, az esők savassá váltak, a levegő szennyezett. A társadalom négy klánra, és a Lótusz Céhre tagolódik. A Tigris klán uralja jelenleg a többit, ugyanis a sógun közülük való. A Céh bevétele az ún. Véres Lótusz termesztéséből származik. Ez egyszerre működik üzemanyagként és drogként, amely jövőbelátásra is képessé teheti azokat, akik függővé válnak, és a társadalom egyik alappillérét alkotja...
És mielőtt egyáltalán belekezdenék a történetbe, megállnék egy pillanatra... jövőbelátásra képessé tevő drog? Társadalom alappillére? Olyan klánok, amelyekből kikerül az uralkodó? Nekem ez valahonnan átkozottul ismerős... Ó, igen, Frank Herbert Dűnéje! Nem szoktam szándékosan hibát keresni, de egy az egyben képes vagyok vonni a párhuzamokat. Véres Lótusz=Fűszer, Liga=Céh, Klánok=Házak... Valahogy úgy éreztem magam, mintha az író fogta volna a Dűnét, átrakta volna egy kis Lakott Sziget beütésű Japánba, és hozzátett volna egy kevés plusz misztikumot, mitológiát a hatás kedvéért. Még Yukiko képessége a végső csatában is kísértetiesen hasonlít Alia "tudategyesítésére". Nem akarom vádolni az írót, abban sem lehetek biztos, hogy olvasta a könyvet (bár a regény műfajából ítélve szinte biztos vagyok benne), de amennyiben ismerte, ne azzal nyilvánítsa ki, hogy mennyire tetszett neki, hogy szinte egy az egyben emel át elemeket...
Eltekintve ettől a hibától, a történet izgalmas, kellően japán. A főhősnő apja feladatul kapja egy arashitora, vagyis vihartigris felkutatását, amelyről azonban mindenki úgy tudja, kihalt. Ennek ellenére sikerül elfogni az állatot, amely egy szerencsétlen baleset után Yukikoval együtt kerül a vadonba. A veszélyek közepette pedig igazi barátság szövődik köztük, amelytől már a Birodalom vezetőinek is tartaniuk kell...
A japán hangulatot erősíti a szóhasználat, például az igent hai-nak mondják, a ruhák, fegyverek neve is megmaradt idegen nyelvűnek. Sajnos azonban vannak apróságok, amiket én egyszerűen képtelen vagyok elhinni, és sokat rontottak az illúziómon. Ez elsősorban egy konkrét karakterrel kapcsolatos, aki egyáltalán nem szerepének megfelelően viselkedik, és ez engem különösen zavart. Akkor, ha már így sikerült bevezetni, következzenek a karakterek:
Kitsune Yukiko - "Bárcsak szél lehetnék..."
A főhősnő karaktere megfogott, erőteljes, határozott figura, képes megállni a saját lábán, és nem omlik az első férfi karjaiba, akit meglát, ez pedig a szokványos YA romantikus regényekkel való kellemetlen élményeim után kifejezetten üdítő. Végre egy kompetens női főhős, aki porig aláz minden más karaktert a regényben.Vannak nehéz pillanatai, gyász, kétségbeesés... és ezekkel együtt fejlődik, pozitív üzenetet súgva az olvasónak. Mivel engem végtelenül idegesít a szerelmi szenvedés, azonnal rettegni kezdtem, amikor szóba került az a bizonyos zöld szemű szamuráj... De nem vitték túlzásba, Yukiko nem került klasszikus női szerepbe, és ezért hálás vagyok az irónak. Ennél a szereplőnél is beleköthetnék abba, hogy hasonlít Aliára a Dűnéből, képességeit tekintve nem is kicsit... de mivel ebben a témában már kipanaszkodtam magam az előző bekezdésekben, nem terhelném vele az olvasót.
Hiro - "Viselem a rövid és a hosszú kardot amíg élek"
Dobod el azonnal mindkettőt! Mert te, Hiro drágám, nem vagy szamuráj, annyi biztos. Ez a karakter volt az, akitől falra tudtam volna mászni minden jelenetében. Lelkesen magyaráz a bushidóról, de nem zavarja a dolog, ha egy kis kémkedésről van szó. Nem akarok kötözködni, de nekem a becsület pont magába foglalja, hogy nem árulok el senkit, akkor sem, ha megparancsolják. Nem kémkedek... Hűségből biztos jeles, hiszen az urát sikerült szolgálnia, de a becsületkódex többi pontját sem dobnám ki a helyében az ablakon. Maga a karakter annyira nem fogott meg, Yukiko karakterfejlődése szempontjából fontos, ott van mint szerelmi szál, többet igazából nem sikerült megtudni róla.
Kin - "Nem ölhetjük meg így..."
A szerelmi háromszög két férfiszereplője közül elsőre Kin tűnne ellentmondásosabbnak, végül azonban mégis érezhetjük: Százszor tisztességesebb, mint kedves szamuráj barátunk. Őszintébb, lojálisabb, empatikusabb, jobb ember. Kinről tényleg el tudtam hinni, hogy szerelmes Yukikoba, és szerettem volna még többet tudni róla. Megtudni, mit látott a jövőben, amikor Lótuszt szívott, miket élt meg a Céhnél... a karakter fel tudta kelteni az érdeklődésemet, és úgy érzem, az író keveset szerepeltette. Nagyon sokat ki lehetett volna hozni a figurájából, ha részletesebben kidolgozzák. Persze, sorozatkezdő könyv, még bármi lehet... remélem, az elkövetkezendő kötetekben többet hallunk a múltjáról.
Buruu - "A tollak visszanőnek. A testvérek nem."
Buruu egyértelműen a kedvencem ebből a regényből, élveztem olvasni a sorait, nevettem a szarkazmusán, és volt néhány tényleg nagyon tartalmas, elgondolkodtató mondata is, ami megragadta a figyelmemet, és azóta is fel tudom idézni. És voltak a közhelyek. Mert sajnos, voltak. "Amikor minden fát kivágtatok..." Nincs ember a földön, aki ezt nem ismeri. Én személy szerint nagyon szeretem ezt a mondást, előszeretettel idézgetem is, ha környezetvédelem kerül szóba, de sajnos már tényleg közhely. Nincs olyan súlya, mint mikor az ember először hallja, és jobb híján csak fogja a fejét, hogy: "Ne, már megint ugyanez?" Én biztos vagyok benne, hogy az író ki tudott volna találni eredetibbet, mint ennek a mondásnak az átdolgozása.
Visszatérve Buruu-hoz, ő volt ugyan a fő humorforrás megtestesítője, ugyanakkor a régi idők szimbóluma, a természeté. Nem kedveli az embereket, de Yukikot a testvérévé fogadja. Itt is tudnék néhány párhuzamot vonni a Dűne sorozattal, de tényleg nem teszem, mert nem akarok a belemagyarázásig elmenni. Buruu hűséges társ, odaadó barát, titokzatos szellemlény... a személyisége több rétegből áll, mindegyik alaposan kidolgozva, és az író csak fokozatosan ismerteti meg velünk regényének ezt a titokzatos főhősét. Rajta keresztül, remélem, a sorozat további részei helyeznek még hangsúlyt erre a mítikus szálra, mert a legeredetibb, legizgalmasabb ötlete a regénynek.
A további szereplőkről nem fogok annyit beszélni, de megemlíteném még Yukiko apját, aki több szerepben jelenik meg a történet során, szülőtől elkezdve a vadászmesteren át a megtört, összeomlott emberig. Az uralkodó, a főgonosz ugyan fontos a történet folyása szempontjából, kellőképpen kegyetlen, nekem hiányzott valami ahhoz, hogy hátborzongatónak, tényleg félelmetes ellenségnek érezzem. Valahol IV. Shaddam és Harkonnen báró között helyezkedett el karakterileg, de mégsem tűnt közelítőleg sem olyan izgalmasnak mint ezek a példák, vagy mint a regény többi szereplője.
Tetszik az író hozzáállása a nőkhöz. Minden női karaktere határozott, és néhány olyan megjegyzést is közbeszúrnak, ami erősen bírálja mind a férfiak vezette társadalmat, mind magukat a férfiakat. Különösen meglepő ez, mivel a könyv írója is férfi, bár... Frank Herbert után én már nem lepődöm meg, ha férfi író feminista művet alkot.
Összességében: Nem mondanám rá sem hogy rossz regény, sem hogy eget rengetően jó. Élveztem az olvasását, ritkán tettem le, így mint szórakoztató irodalom, elérte a célját. Sok pozitívuma van az üzenetében, az eszmények, amiket sugall legtöbbször példamutatóak: Yukiko talpraállása minden helyzetben, a barátaink, testvéreink iránti hűség... és Buruu-val kapcsolatban, burkoltan, hogy akármilyen nehéz helyzetben vagyunk, ne vegyük magunkat túl komolyan, egy szarkasztikus beszólás sokat segíthet. De ott vannak az erős párhuzamok a Dűnével, a közhelyek, amik nagyon sokat rontanak a minőségen, és nekem a klasszikus, japán intrikákból is kevés volt. Több politikai harcot vártam volna, de ez már tényleg személyes és szőrszálhasogató.
Érdemes elolvasni, de nem hiszem, hogy valaha újra kedvem támad majd elővenni és fellapozni. Végül hozzáteszek még egy kis könyvajánlót, ehhez a regényhez kapcvsolódva: Ha valaki a történethez hasonlót, de régebbit, sokkal inkább science fiction-t, és kidolgozottabbat akar olvasni, mindenki figyelmébe ajánlom a Dűnét, mert nagyon, nagyon sok a párhuzam. Akinek ez tetszett, szinte aláírnám, hogy az is fog. Továbbá, egy kis fantasy ajánló japán témában a Birodalom-trilógia. A politikai intrikák, a becsületkódex, és persze a feminizmus sokkal erőteljesebben lettek bemutatva az abszolút hímsoviniszta, feudális Japánon alapuló Tsurani birodalomban, mint ahogy itt a Shima-szigeteken.
A Vihartáncos világa disztópikus Japán, a régi feudális rendszert követő Shima birodalom tengődik a haldokló világban. A vizek feketék, az ég vörös, az esők savassá váltak, a levegő szennyezett. A társadalom négy klánra, és a Lótusz Céhre tagolódik. A Tigris klán uralja jelenleg a többit, ugyanis a sógun közülük való. A Céh bevétele az ún. Véres Lótusz termesztéséből származik. Ez egyszerre működik üzemanyagként és drogként, amely jövőbelátásra is képessé teheti azokat, akik függővé válnak, és a társadalom egyik alappillérét alkotja...
És mielőtt egyáltalán belekezdenék a történetbe, megállnék egy pillanatra... jövőbelátásra képessé tevő drog? Társadalom alappillére? Olyan klánok, amelyekből kikerül az uralkodó? Nekem ez valahonnan átkozottul ismerős... Ó, igen, Frank Herbert Dűnéje! Nem szoktam szándékosan hibát keresni, de egy az egyben képes vagyok vonni a párhuzamokat. Véres Lótusz=Fűszer, Liga=Céh, Klánok=Házak... Valahogy úgy éreztem magam, mintha az író fogta volna a Dűnét, átrakta volna egy kis Lakott Sziget beütésű Japánba, és hozzátett volna egy kevés plusz misztikumot, mitológiát a hatás kedvéért. Még Yukiko képessége a végső csatában is kísértetiesen hasonlít Alia "tudategyesítésére". Nem akarom vádolni az írót, abban sem lehetek biztos, hogy olvasta a könyvet (bár a regény műfajából ítélve szinte biztos vagyok benne), de amennyiben ismerte, ne azzal nyilvánítsa ki, hogy mennyire tetszett neki, hogy szinte egy az egyben emel át elemeket...
Eltekintve ettől a hibától, a történet izgalmas, kellően japán. A főhősnő apja feladatul kapja egy arashitora, vagyis vihartigris felkutatását, amelyről azonban mindenki úgy tudja, kihalt. Ennek ellenére sikerül elfogni az állatot, amely egy szerencsétlen baleset után Yukikoval együtt kerül a vadonba. A veszélyek közepette pedig igazi barátság szövődik köztük, amelytől már a Birodalom vezetőinek is tartaniuk kell...
A japán hangulatot erősíti a szóhasználat, például az igent hai-nak mondják, a ruhák, fegyverek neve is megmaradt idegen nyelvűnek. Sajnos azonban vannak apróságok, amiket én egyszerűen képtelen vagyok elhinni, és sokat rontottak az illúziómon. Ez elsősorban egy konkrét karakterrel kapcsolatos, aki egyáltalán nem szerepének megfelelően viselkedik, és ez engem különösen zavart. Akkor, ha már így sikerült bevezetni, következzenek a karakterek:
Kitsune Yukiko - "Bárcsak szél lehetnék..."
Hiro - "Viselem a rövid és a hosszú kardot amíg élek"
Dobod el azonnal mindkettőt! Mert te, Hiro drágám, nem vagy szamuráj, annyi biztos. Ez a karakter volt az, akitől falra tudtam volna mászni minden jelenetében. Lelkesen magyaráz a bushidóról, de nem zavarja a dolog, ha egy kis kémkedésről van szó. Nem akarok kötözködni, de nekem a becsület pont magába foglalja, hogy nem árulok el senkit, akkor sem, ha megparancsolják. Nem kémkedek... Hűségből biztos jeles, hiszen az urát sikerült szolgálnia, de a becsületkódex többi pontját sem dobnám ki a helyében az ablakon. Maga a karakter annyira nem fogott meg, Yukiko karakterfejlődése szempontjából fontos, ott van mint szerelmi szál, többet igazából nem sikerült megtudni róla.
Kin - "Nem ölhetjük meg így..."
A szerelmi háromszög két férfiszereplője közül elsőre Kin tűnne ellentmondásosabbnak, végül azonban mégis érezhetjük: Százszor tisztességesebb, mint kedves szamuráj barátunk. Őszintébb, lojálisabb, empatikusabb, jobb ember. Kinről tényleg el tudtam hinni, hogy szerelmes Yukikoba, és szerettem volna még többet tudni róla. Megtudni, mit látott a jövőben, amikor Lótuszt szívott, miket élt meg a Céhnél... a karakter fel tudta kelteni az érdeklődésemet, és úgy érzem, az író keveset szerepeltette. Nagyon sokat ki lehetett volna hozni a figurájából, ha részletesebben kidolgozzák. Persze, sorozatkezdő könyv, még bármi lehet... remélem, az elkövetkezendő kötetekben többet hallunk a múltjáról.
Buruu - "A tollak visszanőnek. A testvérek nem."
Buruu egyértelműen a kedvencem ebből a regényből, élveztem olvasni a sorait, nevettem a szarkazmusán, és volt néhány tényleg nagyon tartalmas, elgondolkodtató mondata is, ami megragadta a figyelmemet, és azóta is fel tudom idézni. És voltak a közhelyek. Mert sajnos, voltak. "Amikor minden fát kivágtatok..." Nincs ember a földön, aki ezt nem ismeri. Én személy szerint nagyon szeretem ezt a mondást, előszeretettel idézgetem is, ha környezetvédelem kerül szóba, de sajnos már tényleg közhely. Nincs olyan súlya, mint mikor az ember először hallja, és jobb híján csak fogja a fejét, hogy: "Ne, már megint ugyanez?" Én biztos vagyok benne, hogy az író ki tudott volna találni eredetibbet, mint ennek a mondásnak az átdolgozása.
Visszatérve Buruu-hoz, ő volt ugyan a fő humorforrás megtestesítője, ugyanakkor a régi idők szimbóluma, a természeté. Nem kedveli az embereket, de Yukikot a testvérévé fogadja. Itt is tudnék néhány párhuzamot vonni a Dűne sorozattal, de tényleg nem teszem, mert nem akarok a belemagyarázásig elmenni. Buruu hűséges társ, odaadó barát, titokzatos szellemlény... a személyisége több rétegből áll, mindegyik alaposan kidolgozva, és az író csak fokozatosan ismerteti meg velünk regényének ezt a titokzatos főhősét. Rajta keresztül, remélem, a sorozat további részei helyeznek még hangsúlyt erre a mítikus szálra, mert a legeredetibb, legizgalmasabb ötlete a regénynek.
Tetszik az író hozzáállása a nőkhöz. Minden női karaktere határozott, és néhány olyan megjegyzést is közbeszúrnak, ami erősen bírálja mind a férfiak vezette társadalmat, mind magukat a férfiakat. Különösen meglepő ez, mivel a könyv írója is férfi, bár... Frank Herbert után én már nem lepődöm meg, ha férfi író feminista művet alkot.
Összességében: Nem mondanám rá sem hogy rossz regény, sem hogy eget rengetően jó. Élveztem az olvasását, ritkán tettem le, így mint szórakoztató irodalom, elérte a célját. Sok pozitívuma van az üzenetében, az eszmények, amiket sugall legtöbbször példamutatóak: Yukiko talpraállása minden helyzetben, a barátaink, testvéreink iránti hűség... és Buruu-val kapcsolatban, burkoltan, hogy akármilyen nehéz helyzetben vagyunk, ne vegyük magunkat túl komolyan, egy szarkasztikus beszólás sokat segíthet. De ott vannak az erős párhuzamok a Dűnével, a közhelyek, amik nagyon sokat rontanak a minőségen, és nekem a klasszikus, japán intrikákból is kevés volt. Több politikai harcot vártam volna, de ez már tényleg személyes és szőrszálhasogató.
Érdemes elolvasni, de nem hiszem, hogy valaha újra kedvem támad majd elővenni és fellapozni. Végül hozzáteszek még egy kis könyvajánlót, ehhez a regényhez kapcvsolódva: Ha valaki a történethez hasonlót, de régebbit, sokkal inkább science fiction-t, és kidolgozottabbat akar olvasni, mindenki figyelmébe ajánlom a Dűnét, mert nagyon, nagyon sok a párhuzam. Akinek ez tetszett, szinte aláírnám, hogy az is fog. Továbbá, egy kis fantasy ajánló japán témában a Birodalom-trilógia. A politikai intrikák, a becsületkódex, és persze a feminizmus sokkal erőteljesebben lettek bemutatva az abszolút hímsoviniszta, feudális Japánon alapuló Tsurani birodalomban, mint ahogy itt a Shima-szigeteken.
Valentine Wiggin
Megjegyzések
Megjegyzés küldése