Régi emlékek - Végjáték film kritika

Meglehetősen megosztó adaptációról van szó, nem ok nélkül - a film saját hibáin túl valószínűleg a történet rajongótáborának mérete is hozzájárul, hogy amikor a Végjáték megtalálta az utat a mozivászonra, nem aratott túl nagy sikert, de olyan ismerőseim is akadtak, akiket megfogott, és meggyőzött, hogy tegyenek egy próbát a regénnyel. A régi blogomon erről is íródott egy rövidebb kritikám 2015-ben...

2012-ben egy számomra nagyon kedves kötetből készült film: A Végjáték, Orson Scott Card talán leghíresebb regénye Gavin Hood rendezésében talált utat a vászonra. Mondanom sem kell, megnéztem, amint megjelent a moziban. Rajongásig szerettem a könyvet, ezért kicsit féltem tőle, könnyű elrontani. Összességében viszont nagy sikert aratott nálam.

A film nagy erénye, hogy csodálatos képi világot adott O.S. Card művéhez, amiben valljuk be, elég kevés leírás volt. Élmény volt nézni, a Hadiskolai csatajelenetek izgalmasak, lenyűgözőek, a játék hátborzongató és meseszerű egyszerre, a jelmezek minőségiek. Már nem játszák moziban, de aki teheti, szélesképernyős tévén nézze. Nagy kár, hogy nem csinálták meg 3D-ben még hozzáadott volna az élményhez.

A Hadiskola belső tere

A színészválasztás is jól sült el: Az Endert alakító Asa Butterfield fantasztikusan hozta a karaktert. Pont olyan volt, amilyennek a könyv alapján elképzeltem. Zseniális taktikus, kívül teljesen nyugodt, miközben állandó belső harcokat vív magával. Eddig a BBC Merlin sorozatában találkoztam csak a színésszel (A gyermek Mordredet alakította, hasonlóan profin, mint itt Endert), de nagyon aggódtam, mikor beültem. Szerintem minden olvasóm tudja, mennyire imádom a karaktert, és személyes sértésként éltem volna meg, ha nem választanak rá jó színészt. Kellemesen csalódtam, tényleg az első pillanattól az utolsóig, az apró mimikai megmozdulásoktól a nagy érzelmekig Butterfield mindent hitelesen tudott megjeleníteni (és biztos, hogy a jövőben még nézek vele néhány filmet, mert megérdemli a figyelmet). A nagy nevek teljesítménye is remek volt, Harrison Ford mint Graff, döbbenetesen játszott, Ben Kingsley fantasztikusan alakította Mazer Rackhamet, annak ellenére hoztak ki sokat a karaktereikből, hogy a történet pszichológiai vonulata miatt értelemszerűen nem került rájuk akkora súly. Anderson karaktere nemet váltott, a filmben nőként jelent meg, de ez is tökéletesen működő módosítás volt, sőt, empatikusabb jelleme miatt hitelesebb is volt így. (Amennyire tudom, ez OSC saját javaslata volt... el tudom képzelni, mert tényleg hibátlanul passzol a történetbe.

A soundtrackre érdemes külön figyelni, mert magában a filmben is zseniális, de ha külön meghallgatja az ember (a teljes OST fent van a youtube-on) akkor különösen rádöbben, milyen ritka gyöngyszem ez a zene. Egyszerűen csodálatos darabok vannak benne, személyes kedvenceim a "Final Battle", a "Dragon Army" és a "The Way We Win Matters". A lassú, filozofikus, drámai jeleneteket ugyanúgy meg tudják támogatni ezek a számok, mint az akciódús, gyors, vagy felemelő pillanatokat, tényleg zseniálisan sikerültek.

És végül, tulajdonképpen ezek összességeként jön létre az utánozhatatlan hangulat, ami azonnal könnyedén bevonzhatja az embert, ha hagyja magát. Narráció, kezdő sorként a regény egyik leghíresebb idézete, Ender társai szemszögéből tenyérbemászó, de külső szemlélőként nagyon is szerethető stílusa... amint elkezdődik a film, minden együttműködik, hogy a néző, akár új az univerzumban, akár rajongó, érezze a kapcsolatot a filmmel. Esetemben ez működött is, és könnyen el tudtam nézni sok apró, zavaró változtatást, mert elkapott a hangulat, és nem is akart ereszteni.

Ender (Asa Butterfield) és Graff (Harrison Ford)

Ugyanakkor muszáj szót ejtenem a negatívumokról, mert különben nem lenne kritika a kritika. Az idő jelentősen lerövidült, ettől kicsit kapkodóvá vált a film. Néhány hónapossá vált a regény több éves cselekménye. Ez persze logikus, nagyon nehéz lett volna megvalósítani hitelesen a hat éves cselekményt, de ennek ellenére a karakterfejlődés, Ender kiszipolyozása fizikailag és lelkileg nem volt annyira drámai, annyira lassan épülő és kétségbeejtő, mint a regényben. Ráadásul a karakterek életkora is nőtt... lehet mondani végül is, hogy Enderék tizenkét évesek is lehetnek, de inkább kinéztek tizenhárom-tizennégynek (a színész ennyi idős is volt), így pedig kicsit enyhébbnek hatott a dráma. Így sem megyünk el a tinifilm irányba, szerencsére, de ennek ellenére túl sok az enyhítés és a feloldás ahhoz, hogy ugyanolyan szívbemarkoló legyen a történet, mint a regényben. És a zárásban is vétettek pár hibát, ami elég bosszantó.

Összességében jó film, de nagy bakik fordulnak elő benne, amik lehúzhatják, leginkább rajongók szemében... én ennek ellenére élveztem, és szerintem megéri tenni vele egy próbát. Kedvcsinálónak is kitűnő (bár a regény nagy erőssége a csavar a végén, amit a film ebben az esetben lelő... tehát inkább mindenki a könyvet vegye előbb a kezébe), és személy szerint reménykedem benne, hogy valaki le meri forgatni a folytatásait is. A Holtak Szószólójából szívesen látnék egy hasonló kaliberű filmet.