Régi emlékek - A Végjáték, mint beavatástörténet

Iskolai feladat kapcsán írtam ezt az elemzést - a témánk a beavatástörténetek, a beavatás lépcsői voltak, én pedig éppen egy újraolvasás közepén jártam, amikor feltűnt, hogy O.S. Card regénye rendelkezik a beavatástörténetek gyakorlatilag minden főbb tulajdonságával. Így az egyik első elemzésem, amit saját blogon osztottam meg, ez a rövidebb írás lett... és igazság szerint a mai napig meg vagyok vele elégedve.

1. rész:
Alaphelyzet, a főhős családi háttere

„Tudom, hogy én Harmadik vagyok, tudom, de ha akarod, elmegyek, hogy ne kelljen szégyenkezned mindenki előtt, sajnálom…”

Ender kitaszított helyzetből indul. A regény korában minden családnak maximum két gyereke lehet, ennek ellenére, az övé hivatalos parancsra bevállalt egy Harmadikat. Az elutasítás szégyenletessé teszi a helyzetet, Ender létére nincs magyarázat, és bár a szülei titkolják, a fiú tisztában van a helyzet kellemetlenségével. Kívülálló, minden szempontból.

„Ami pedig Petert illeti – még csak nem is javasoltuk, hogy találkozzon vele, így nem volt alkalma rá, hogy elküldjön minket a pokolba.”

Ender bátyja bonyolult, mégis egyértelműen negatív karakter. Ellenpélda, félelmetes motivációs erő… a fiú többször is hivatkozik rá a regény során. Minden erőszakos cselekedet Peterrel kerül kapcsolatba, legyen az virtuális világban, vagy való életben. A bátyja hataloméhes, kegyetlen, és közben irigy is, ennek megfelelően bánik mind Enderrel, mind Valentine-nal. Bukása is (túl) agresszív személyiségének köszönhető, emiatt képtelen valaha a másik szemszögéből látni a dolgokat. Érzékeny megnyilvánulása csak a regény két pillanatában van, amikor, noha senki sem hallja, testvérként beszél az öccsével. A második eset a regény legvégén történik, erre később visszatérek.

„ - Valentine szeret.
- Teljes szívéből. Mindenestül, feltétel nélkül ragaszkodik hozzád, és te is imádod őt. Mondtam neked, hogy nem lesz könnyű.”

Ender (Asa Butterfield) és Valentine (Abigail Breslin) a 2013-as Végjáték filmben

Valentine (a regényben is kimondott módon) Peter tökéletes ellentéte. Szelíd, jó szándékú, szeretetreméltó lány, épp ezért nem megfelelő a parancsnok szerepére. A Hadiskola Ender elakadásai esetén tőle kér támogatást, tudván, hogy bármilyen helyzetben képes támaszt nyújtani, és megnyugtatni a fiút. ( A Fajirtás c. harmadik kötetben, Ender idős korában, néhány társával olyan síkra kerül, ahol lehetővé válik megteremteni az énképet. (pl. egy fiatalon megbénult fiú énképe egészséges, így ebbe a dimenzióba jutva meggyógyul) Mivel egész gyerekkorában azt mondták neki, hogy meg kell találnia az egyensúlyt a testvérei személyisége között, véletlenül feléleszt egy fiatal, tökéletes Valentine-t, és egy kegyetlen, utálatos Petert) Természetesen neki is árnyalódik a személyisége, és a teljes tökéletességből sokkal emberibbé válik… a cselekmény során ezt még részletezem.

2. rész
Első állomás, avagy bekerülés a Hadiskolába, ezt kísérő események és hatások

„Ezen a járaton csak egy fiúnak van sütnivalója egyáltalán, és az Ender Wiggin. Jól nézzétek meg őt kicsikéim. Rólatok még le se megy a pelenka, amikor ő már parancsnok lesz.”

Mikor Graff ezredes kijelenti ezt a hadiskolai járaton, Endert kijelöli vezetővé, anélkül, hogy ezt a fiú megértené, vagy jóváhagyná. Választási lehetőség nincs, automatikusan elszeparálódik a többiektől. Eddig is kívülálló helyzetben volt, most viszont megváltozik ennek módja. Ahelyett, hogy lenéznék, társai fölé emelik… a reakciók viszont hasonlóak.

„Nem akarta megölni az Óriást. Állítólag ez játék volt, nem pedig választás a saját szörnyű halála, és a még annál is rosszabb gyilkosság között. Gyilkos vagyok, még akkor is, ha játszom. Peter büszke volna rám.”

Az Óriás Itala a 2013-as Végjáték filmben

A számítógépes játék „Óriás Itala” című részének eredeti célja, hogy felmérje a gyerekek öngyilkos hajlamait. Két pohár közül kell választani, de nincs helyes megoldás, mindkettő mérgező. Ender képtelen elfogadni a vereséget, így végső megoldásként csal, és kikaparja az Óriás szemét. A játék innentől már nem játék. A tett itt is párhuzamba kerül Peterrel: a gyilkosság, az erőszak a bátyjára emlékezteti. Ugyan képes volt a lehetetlenre, de maradandó sebet okoz számára (lásd: A Holtak szószólója című kötetben a harmincéves Ender gyakran utal a játék ezen szakaszára.).

„De ahogy végiggondolta, nem tudta elképzelni, milyen lehet „csak élni”. Ezt még soha nem csinálta. De azért szerette volna ezt csinálni.”

A mondatból kiderül, hogy Ender bár még a változás elején van, tudja, hogy nem „csak él”. Mindennek megvan a célja, minden helyzet sorsszerűen megtervezett… de kérdéses, hogy melyik szakaszban lehet eljutni oda, hogy nincsen kijelölt, nagy cél? Melyik az a pont, ahol lehet „csak élni”?

3. rész
Bonzo Madrid és Nagyorrú Rose, avagy szembefordulás a vezetéssel (illetve kis kitérő az első számú beavatóra)

„Enderben az eseményekről alkotott kép ösztönösen megváltozott. Itt egyfajta gyakorlat, amolyan szertartás zajlott. Madrid nem akarta őt megsérteni. Csak befolyása alá akart vonni egy váratlan eseményt egyszersmind felhasználni arra, hogy megerősítse vezető pozícióját a hadtestben.”

Bonzo Madrid nem jó vezető. A gyengébbeken próbálja demonstrálni hatalmát, így mikor Ender majdnem hét évesen érkezik legalább kilencéves gyerekek közé, értelemszerűen felhasználja erre a célra. Sorstársa ebben a szintén kitaszított Petra: Bonzo gondolkodás nélkül pofon vágja, amikor megjegyzést tesz a módszereire. Stílusa miatt senki nem mer vele szembeszállni, ez pedig egyre erősíti a hatalmát.

„Nem az én hibám, hogy azt a parancsot a többiek füle hallatára adta ki nekem – jegyezte meg Ender. – De ha akarja, majd úgy teszek, mintha ebben a szóváltásban ön kerekedett volna felül. Holnap aztán közölheti velem; hogy meggondolta magát.”

Ender a lázadás egy különleges módját választja: Szívességet tesz Bonzónak. Ez sérti a fiút, de nem tehet semmit, nem büntethet egy jótettért, így Ender hatalmat szerez felette. A parancsnok belátja, hogy kénytelen elfogadni a lehetőséget: És a kedvessége miatt még jobban gyűlöli őt. Reménykedik, hogy hamarosan kikerül a csoportjából, és ezzel együtt (formálisan) megszabadul a befolyásától.

Ender és Bonzo (Moises Arias) a 2013-as Végjáték filmben

„Adj el nyugodtan, amit tőled az életben megtanulhatok, azt már mind megtanultam. Semmi egyebet nem tudsz, Bonzo, mint azt, hogy hogyan kell stílusosan megbukni.”

Mikor egy csatában megszegi Bonzo parancsát, Ender sok dologra jön rá. Többek között arra, hogy nincs szüksége arra, hogy parancsnoka irányítsa. Bonzo emiatt egyre jobban gyűlöli. A helyzet már mutatja, hogy az összecsapásuk elkerülhetetlen, Ender viszont nem sietteti a konfliktust. Sajnos, minden taktikai lépése dühíti parancsnokát, aki egyre inkább érzi, hogy kicsúszott a kezéből az irányítás, így meg is üti, jelezvén, hogy még mindig ő a főnök. Az eset azonban pont az ellentétét eredményezi annak, amit várt: Ender elhatározza, hogy soha többé nem ütheti meg senki… végleg szembehelyezkedik vele. A konfrontáció azonban ezúttal sem következik be, ugyanis a fiút áthelyezik. A Patkány hadtestbe kerül.

„Ó, szóval tisztességtelen lépésnek tartaná, igaz? Hogy minden összeesküdjön maga ellen? Maga, persze, megteheti Enderrel, de ugyanezt nem tudná elviselni, így van?”

Teszek egy kis kitérőt az első számú beavatóval, Graff ezredessel kapcsolatban. Anderson hívja fel a figyelmét arra, hogy a módszerei tisztességtelenek. Graff nem követi az „úgy bánj másokkal, ahogy veled szeretnéd, hogy bánjanak”-elvet, tökéletesen tisztában van azzal, hogy képtelen lenne megfelelni saját elvárásainak. Ugyanakkor nem lehet elkönyvelni negatív karakternek (Bár, részemről majdnem annyira utálom, mint Petert, de ez személyes vélemény). A módszerei ugyan egyértelműen rosszak, mégis minden, amit tesz, szükséges az előrelépéshez. Ha valamivel lehet védeni, akkor azzal, hogy lépései (legalábbis egy részük) Ender fejlődését szolgálják. Én leginkább egy olyan tanárhoz tudnám hasonlítani, aki minden áron a gyerek fejébe akarja verni a tananyagot, de nem tudja, hogy tehetné ezt úgy, hogy a diák ne utálja meg érte.

„Mi jól megvagyunk; Enderkém-kedveském. Én vagyok a Nagyorrú Rose, a rendkívüli képességű zsidó gyerek, te pedig egy vacak kis zöldfülű goj vagy. Ezt ne felejtsd el.”

Rose a másik véglet. Látszólag haverkodó, vicces stílusa van, lazán viselkedik minden taggal… de gyakorlatilag uralkodni akar. Ender már egyfajta tekintéllyel érkezik, kiállta az összes próbát Bonzo hadtestében, jutalmul tiszteletet kapott. Rose mindezt azzal próbálja aláásni, hogy ott alázza meg, ahol éri. Megtiltja, hogy használja a számítógépét (ami szükséges a tanuláshoz), kigúnyolja, érdemei ellenére zöldfülűként bánik vele. Ender nem sértődik meg, nyilvánvaló, hogy azzal csak a kedvére tenne. Dink Meeker, a toonvezető, akihez kerül, viszont kedveli, és bízik benne, sőt kiderül, hogy ő kérte, hogy hozzá osszák. A szerepeket tekintve, a Patkány hadtestnél csak Rose minősül a próba részének, Dink inkább afféle külső segítő.

„- Azt hittem, a parancsnokok bármire utasíthatnak.
- Akár arra is, hogy a hold változzon kékké, csak a dolog attól még nem fog megtörténni. Figyelj Ender, egy parancsnoknak pontosan annyi hatalma van, amennyit engedsz neki. Minél engedelmesebb vagy, annál nagyobb hatalma lesz fölötted.”

Dink tanácsa már alapot ad Endernek a fejlődéshez. Egész eddig megmaradt a katonaszerepben, kihágásai aprók, tiszteli a parancsnokát, még akkor is, ha nem érdemli meg… a fiú azonban kihúzza ebből a skatulyából. Megmutatja, hogy nem kell csak azért alávetnie magát mások akaratának, mert az magasabb rangú. Az illetőnek csak akkor van hatalma felette, ha ad is neki. Később kiderül, hogy Dink is függetlenedett Rose-tól. A toon kiképzése egészen más, mint a hadtest többi részénél, fegyelem van, és rendszer. Rose nem is tud uralkodni felette; Dink nagyobb tekintéllyel bír, mint parancsnoka.

„- Szóval hazugság volt minden, amit Bonzo mondott. Nem csak kicsi és alkalmatlan, de függelemsértő is vagy,
- De a vereséget a magam erejéből döntetlenre fordítottam.
- Majd legközelebb meglátjuk, mire vagy képes a magad erejéből.”

Miután Dink tanácsát megfogadta, Rose hatalma Ender felett gyengül. A fiú szembeszáll vele, bebizonyítva, hogy nincs szüksége rá, és nem is követi, ha felismeri a hibáit. Később, mikor Rose olyan helyre teszi a csatában, hogy elveszítse vezető helyét, Ender ismét kicselezi. A lehető legjobbat hozza ki a helyzetből, és nem csak a ranglistán marad elöl, de véglegesen megtöri a parancsnoka uralmát.

4. rész
Vezető szerep, és ez első „feleszmélések”

„Nem hiszem, Ender, hogy még nem láttál át a disznóságaikon. De lehet, hogy túl fiatal vagy ehhez. Nem a többi hadtest az ellenség. A tanárok – ők a mi ellenségünk. Csatába küldenek bennünket egymás ellen, hogy meggyűlöljük egymást. A játék a mindenük. Győzni, győzni, győzni. Nem vezet semmire. Gyilkoljuk magunkat, eszeveszetten próbáljuk megverni egymást, s közben azok a vén gazemberek figyelnek, tanulmányoznak bennünket, s eldöntik megfelelők vagyunk-e, vagy sem. Megfelelők, de vajon mire? Hatéves voltam, mikor idehoztak. Mi a fenét tudtam akkor? Ők eldöntötték, hogy megfelelek a programnak, azt azonban soha senki nem kérdezte meg, vajon a program megfelel-e nekem.”

Dink ismét elülteti Ender fülében a bogarat, a fiú viszont ezúttal nem érti, mire céloz. Még kitart a hadiskola elvei mellett, elhiszi, hogy ami történik, annak oka van. A témára még visszatérek később.

„Ender nem kezdte újra a fantáziajátékot. De álmodott róla. Folyton eszébe jutott, milyen érzés volt megölni, a földbe taposni a kígyót, pontosan úgy, ahogy beszakította annak a fiúnak a fülét, ahogy megölte Stilsont, ahogy eltörte Bernard karját. És milyen érzés volt utána fölállni, kézben tartani az ellenség testét, aztán szembetalálkozni Peter arcával, mely a tükörből nézett vissza rá.”

Ismét visszatekintve a számítógépes játékra, Ender megöl egy kígyót. A játék itt már önállósította magát, és Endert valósággal kínozza. Gyilkosságra kényszeríti, majd a szemére veti a tettét. Ismét, visszatérünk Peterhöz, mint motívumhoz, aki ismét az erőszak, és a gonoszság megtestesítője.

„Én vagyok hát a ti emberetek. A vérengző vadállat, akit annyira akartatok, amikor a világra segítettetek. Az eszközötök vagyok, mit számít hát, hogy gyűlölöm magamból azt, amire nektek leginkább szükségetek van? Mit számít, hogy igazat adtam a kicsi kígyóknak, s boldog voltam, mikor a játékban megöltek engem?”

A játék döbbenti rá Endert először, hogy eszközt csináltak belőle. Bár a történet elején ezt Graff nyíltan kimondja, csak ekkor tudatosul benne. És, mivel még mindig azt látja, hogy annak ellenére, hogy nem akar azzá válni, amivé akarják, hogy változzon, de szükség van rá, nem száll szembe a Hadiskolával. A teljesítménye megmarad, de már képtelen bármilyen helyzetben jól érezni magát.

Ekkor jelenik meg Valentine. (Elnézést a Locke és Démoszthenész rész lebutításáért, de ez a dolgozat Ender beavatását hivatott bemutatni, Valentine és Peter mellékszereplők.) A lány ekkor már megél, egy hasonló (de sokkal enyhébb) helyzetet, amelyben felismeri magában a hataloméhséget. Graff ráveszi, hogy írjon Endernek, segítse az előrehaladását. Igaz, a fiú túllendül a játék kínzásain, de egyre jobban megérti Dink véleményét; a nővéréből ugyanúgy eszközt csináltak, mint belőle.

Ender és a Sárkány Hadtest a 2013-as Végjáték filmben

„Anderson először elvitte az új szállására. Ez még biztosabbá tette a dolgában – csak a parancsnokoknak volt külön szobájuk. Aztán kapott új egyenruhát és védőöltözéket, s végül megnézte a jelzéseket, hogy megtudja végre, mi lesz a hadteste neve.
A jelvény sárkányt ábrázolt. Sárkány Hadtest pedig nem létezett.”

Ender egy újabb beavatási lépcsőt ugrik. A felélesztett sárkány hadtest parancsnoka lesz. Innentől az útja bár rögös, hisz csapata csak újoncokból állt, de egyenesen felfelé ível. Egyetlen csatát sem veszít, pedig a rendszer egyre igazságtalanabb. Először csak a lehetőségeiket korlátozzák, később már nyilvánvaló előnyöket adnak az ellenfeleiknek. Ender viszont ismét győzelmet arat. Ez sajnos felkelti egy régóta mellőzött ellenfél figyelmét…

„- Ízekre szedted. Azt hittem, véged, ahogy először neked ment. De te szétcincáltad. Ha tovább bírja, megölöd.
- Ő akart megölni engem.”

Bonzo nem nyugszik bele a vereségébe, és a zuhanyzóban keresi fel Endert, hogy megverje. A fiú tudja, hogyan győzheti le, de egy véletlen baleset során megöli. Közvetlenül ezután elkövetik azt a hibát, hogy két hadtesttel állítják szembe. Ender ismét győz… De teljesen összetörik.

„Legközelebb hogy lesz? Az én hadtestem ketrecben, fegyvertelenül, és vele szemben az egész hadiskola? Mi a véleménye az egyenlőségről?”

Anderson válaszol. De Endert nem győzi meg. Immár tudja, hogy itt senkit nem érdekel, hogy mi igazságos, tisztességes. Az érlelődő bizonyosság, hogy nincs más cél, mint gyilkost csinálni belőle, most ékes példát kap. Ender otthagyja a Hadiskolát.

5. rész
Valentine, és viszony az ellenséghez

„- Ne mondd nekem azt, hogy „Ne Ender”. Sokáig tartott, míg rájöttem, hogy gyűlöltem, és gyűlölöm magam. Hidd el, hogy így van. A végén erre az eredményre jutottam, abban a pillanatban, amikor tökéletesen megértem az ellenségemet, de annyira, hogy már le tudom győzni, abban a pillanatban meg is szeretem őt.”

Ender itt már nem akar harcolni. És azt is tudja, hogy miért nem. Valentine viszont meggyőzi arról, hogy a világnak szüksége van rá, így minden ellenérzését figyelmen kívül hagyva visszatér.

6. rész
Végjáték :)

„- Ellenség, Ender Wiggin – suttogta az öregember. – Az ellenséged vagyok, az első olyan ellenséged, aki okosabb nálad. Csak az ellenség lehet tanár. Csak az ellenség mondhatja meg neked, mit fog csinálni az ellenség. Senki más, csak az ellenség taníthatja meg neked, hogyan pusztíts, és hogyan győzz. Csak az ellenség mutathatja meg neked, mi a gyengeséged. Csak az ellenség mondhatja meg neked, miben van az ereje. És a játéknak nincs más szabálya, mint hogy te mit tudsz kezdeni vele, s hogy mennyit tudsz kivédeni az ő támadásából. Mostantól az ellenséged vagyok. Mostantól a tanárod vagyok.”

Ender a történet e pillanatában ismét ugrott egy beavatási lépcsőt. Immár tényleges parancsnok, nem csak játékból. Mazer Rackham volt az első hangy invázió leverője, ő lesz Ender tanára. Ez a beszéd két szempontból is fontos. Ráébreszti Endert, hogy még az is ellene van, aki elvileg a pártján áll. Másrészt előkészít egy fontos problémát, ami később a regény csúcspontjához vezet. Az ellenség lesz a tanár, és ellene fog játszani a szimulációkban.

„- Semmi alól nem próbáltam kihúzni magam.
- De fogod, Ender. Mert ha tehetem porrá foglak őrölni. Amit csak ki tudok agyalni, mindennel ütni foglak, és nem leszek könyörületes, mert ha ott állsz majd, a hangyok előtt, ők olyasmiket fognak kitalálni, amit én el sem tudok képzelni, és ők olyat, hogy emberek iránti részvét, nem ismernek.”

Ettől a beszélgetéstől elindul az igazi harc. Ender nehéz feladatokat kap, egyre nehezebbeket. Kevesebbet pihen, eltávolodik a többiektől. Parancsnok lesz, annak kijáró tekintéllyel, de közben elveszíti az igazi emberi kapcsolatokat. Nincsenek közeli barátai, mert nem engedheti meg magának… illetve nem engedik meg neki.

Ender utolsó csatája a 2013-as Végjáték filmben

„Ha megszegem ezt a szabályt, többé nem engedik, hogy parancsnok legyek. Túl veszélyes volna. Soha többé nem kellene játszanom. És ez a győzelem.”

Az utolsó játszmára Ender már összetörve érkezik. A cél nem maga a győzelem, hanem, hogy olyan módon nyerjen, hogy azt elfogadhatatlannak ítéljék. Megtesz valamit, amire tanára azt mondta, bár nem lehetetlen, de egyfajta tabu; a szimuláción rálő a hangyok bolygójára. Az felrobban, és olyasmi történik, amire a fiú legkevésbé sem számít…

„- Nem akartam mind egy szálig megölni őket! Senkit sem akartam megölni! Nem vagyok gyilkos! Nektek nem én kellettem, gazemberek, nektek Peter kellett, mégis velem csináltattátok meg. Csalással vittetek bele!”

A csatáról kiderül, hogy valóság volt, a hangyok bolygója tényleg elpusztult, rajta az összes hanggyal. Ender megnyeri a háborút, de végleg rájön, hogy nem a hangyok voltak a rosszak. Ekkor már csak egy beavatási lépcső van előtte: Annak is csak néhány kritériuma hiányzik. A próbákat előbb kiállta, minthogy találkozott volna a beavatóval, a személyiségfejlődés is gyakorlatilag a végén jár. Az utolsó részben lezárom az elemzést, a beavatás utolsó fázisaival.

7. rész
A holtak szószólója, ill. a Méhkirálynő

„- Azt hiszed, felnőtt vagy, aki már belefáradt és beleunt mindenbe, holott a szíved mélyén éppen úgy gyerek vagy, mint én. Titokban tarthatjuk mindenki előtt. Te kormányzod a kolóniát, én meg politikafilozófiai műveket írok, s közben sejtelmük se lesz róla, hogy az éj leple alatt beosonunk egymás szobájába, ahol dámázni fogunk, és hatalmas párnacsatákat vívunk.”

Ez a mondat jelzi, hogy a beavatás után nem lehet visszatérni az előző állapotba. Valentine az ellenkezőjét állítja, de ha azt tekintjük, hogy a beavatás halál és újjászületés, akkor elgondolkodhatunk, hogy a halottak vissza tudnak térni? Mi vissza tudunk térni egy esetleges előző életünk állapotába? Nem. A fejlődés végleges. Visszaút nincs, csak előre.

„Elloptam a jövőjüket; csak úgy fizethetem vissza a tartozásomat, ha azzal kezdem, hogy megnézem, mit tanulhatok a múltjukból.”

Ender ekkor hagyja el a Földet végleg, és egy ötven fényévnyire lévő kolóniára megy nővérével együtt. Bár számára az út csak két év, a Földön ötven év telik el. A bolygón azonban felfedezi a nyomokat, amiket mintha direkt neki hagytak volna. Az óriás testére emlékeztető dombot, a játszóteret, ahol farkas gyerekekkel harcolt, majd a világvégi kastély a tükörrel. Amely mögött ezúttal nem kígyók várják, hanem egy furcsa báb.

A Méhkirálynő a 2013-as Végjáték filmben

„Az ansible-on keresztül rám találtak, követtek, beköltöztek az agyamba. Gyötrelmes álmaim kínjai közepette megismertek, miközben nappalaimat azzal töltöttem, hogy pusztítottam őket; rájöttek, hogy félek tőlük, és arra is rájöttek, hogy tudtomon kívül gyilkolom őket. […]Én vagyok az egyetlen, akit ismernek, ezért csak velem, és csak általam tudnak beszélni. […]Nem akartunk ölni – és attól kezdve, hogy ezt megértettük, soha többé nem jöttünk.”

A Méhkirálynő, az utolsó hangy, ezúttal Ender segítségét kéri. A báb a kulcs a faj újjáéledéséhez, és a fiú vállalja a feladatot, ugyanakkor azt is tudja, hogy nem mindegy, hol, és mikor éleszti fel őket. Ő az egyetlen, akivel a királynő közvetlen, gondolati kapcsolatot tud létesíteni (a Holtak szószólója c. kötetig), így ő beszél az embereknek róluk. (Később a hangyokról írt könyve miatt ítéli el őt az emberiség, még a nevét is szitokszónak fogják tekinteni). Ezt követően írja meg két könyvét, a hangyokról szóló Méhkirálynőt, majd később, Peter kérésére a Hegemónt.

„Így aztán felszálltak egy csillaghajóra, s mentek világról világra. Ahol megálltak, a fiú mindig Andrew Wiggin volt, a halottak vándor szószólója, a lány pedig mindig Valentine, a vándor történetíró. Ő az élők történeteit jegyezte le, Ender pedig a halottakéit mesélte el. És Ender minden útjára magával vitt egy száraz fehér gubót, s kereste azt a világot, ahol a méhkirálynő békében felébredhet és békében tenyészhet. Hosszú keresésnek nézett elébe.”

A beavatás le is zárul, szinte pont a regény zárómondatával. Teljes státusváltozás történik, és Ender immár a legfelső lépcső tetején áll, ha ragaszkodunk ehhez a gondolkodásmódhoz. A (fő)beavató személyére fény derült, a próbák lejátszódtak, egyedül talán a jutalom maradt tisztázatlan. Én, személy szerint a második esélyt tartom jutalomnak, hogy Ender, miután véletlenül elpusztított egy fajt, lehetőséget kap, hogy újjáélessze.

Valentine Wiggin