Régi emlékek - első találkozások a Star Trekkel
A Star Trek elkezdése nem kapcsolódott szorosan a blog indulásához, de a két esemény elég közel volt egymáshoz időben. Az Into Darkness-t elkaptam a tévében, ott ragadtam előtte, a szüleim pedig gyorsan megfertőztek a Khan haragjával, és rövidesen ledaráltam a filmeket, majd a sorozatokat. A filmekről készült véleményezéseim nem időrendben kerültek fel a régi blogra, és hasonlóan a Mátrixos, vagy Végjátékos írásaimhoz, már nem vagyok annyira elégedett velük, de ragaszkodva az eredeti sorrendhez, és ezáltal saját nézési sorrendemhez mutatom be őket itt is.
Végre odáig jutottam, hogy leüljek, és végignézzem ezt a filmet, és elképesztően tetszett. A színészek hozták a karaktereiket, szerethető, emberi figurákként megjelenítve őket, akár az érzéketlen Spockról beszélünk, akár Kirk-ről, akár a kicsit szerencsétlen Chekov-ról. Nem volt kifejezetten vicces film, de a néha beszúrt poénok mindig jól vették ki magukat. Az egyik első élményem a Star Trek világában, bár nem sokkal utána láttam a Khan haragját, és a legújabb filmet is, így azonban kissé össze voltam zavarodva az első megnézésekor. Nem értettem az idővonalak keverését, nem értettem igazán a karakterek közti kapcsolatokat, mégis beleszerettem vele az univerzumba.
Először is azért, mert ha nem is volt kimondottan vicces film, ha nem is a humoron volt a hangsúly, és ha a poénok legtöbbje Easter Egg is, amit addig nem értettem, míg bele nem ástam magam a Star Trek eredeti műveibe, ami volt benne, az helyén volt, ült, szórakoztatott. Ha nem is ismertem még igazán a karaktereket a köztük kiépült, és jövőben kiépülő kapcsolatokat, nem volt nehéz megszeretni a stílusukat, a gondolkodásmódjukat, nem volt nehéz megérteni a problémáikat, és átérezni a bizonytalanságukat. Nem volt nehéz élvezni köztük a dinamikát... ha nem is tudtam, mi a háttere, ha csak lassan is tisztultak le a személyiségbeli ellentétek, amikből fakadt, akkor is szórakoztató maradt, és elérte, hogy tudni akarjam mindazt az információt, aminek híján voltam.
A látvány szép volt, a harcjelenetek szórakoztatóak, monumentálisak, lehetett izgulni a legénységért, mert bőven adódott helyzet, amikor a végkifejlet eldönthetetlenné vált, mikor komolyan úgy érezte a néző, hogy innen lehetetlen kimenekülni. És voltak persze kissé abszurd, tudományosan vitatható részek, de nem tudott igazán zavarni, mert maga a történet annyira szórakoztató. A színészek odateszik magukat, szívüket-lelküket beleadják a játékba, de senki nem irritáló, senki nem játssza túl a szerepét, abszolút hitelesek.
Benedict Cumberbatch, mint Khan, fenomenális. Fényéveket ver Ricardo Montalbanra, egyik pillanatban hátborzongató, veszélyes, másik pillanatban viszont elbizonytalanítja a nézőt, hogy tényleg annyira borzalmas ember, tényleg igazi, érthető indok nélkül tette, amit tett? Nehéz gyűlölni, pedig bőven ad rá okot, a stílusa, a kiállása pedig kellően karizmatikus is.
A főbb szereplők közül Kirk és Spock kapcsolata kapja a hangsúlyt, ezzel igazából nincs is gond, mert ennek a kapcsolatnak kell a kibontás, nagyon szépek a jeleneteik barátokként, a konfliktusaik megérthetőek, néha elszomorító, hogy kulturális, és gondolkodásbeli különbségeik milyen gátakat jelentenek számukra, hogy tudják segíteni a másikat, ha baj van, ha nem tud mit kezdeni egy helyzettel. McCoy humora haláli, a zenét pedig minden kertelés nélkül imádom. Ráadásul hihetetlen karakterfejlődéseket mutat be, a főszereplők gondolkodásmódja, szemlélete rengeteget halad előre, vagyis üzenetében is nagyon sokat ad annak, aki úgy dönt, leül, és megnézi. Az eredeti rajongóinak nem utolsó a nosztalgiafaktor, akik meg újonnan ismerkednek az univerzummal, szinte biztos vagyok benne, hogy szeretni fogják, és elkapja őket a varázsa.
Az Into Darkness véleményezésben utaltam többször erre a részre (főként a párhuzamok, azonos antagonista miatt), ezért úgy döntöttem írnom kéne erről is egy véleményezést.
Ez az első film, amit az eredeti sorozatból láttam, és azonnal rajongóvá tett. A karakterek egyszerűen fantasztikusak, az ötletek eredetiek, de úgy, hogy már több részt is láttam, és a TOS sorozatba is sikerrel beleástam magam, már több hibáját is észrevettem. Nem súlyosak, a film változatlanul fantasztikus és élvezhető, de érdemes róluk pár szót szólni.
A történet problémája a címbe van fogalalva, ez pedig Khan bosszúja, Kirk admirálison. Ennek érdekében a rajtaüt egy űrállomáson, és ellopja a Genezis projektet, remélve, hogy csapdába tudja csalni. Ráadásul a projekten dolgozók között az admirálisnak van néhány régi ismerőse is, vagyis hamarosan elindul egy macska-egér játék, amelynek a végkimenetele teljességgel bizonytalan...
Sokan az eredeti filmek legjobb darabjának tartják, ezzel sajnos nem tudok maximálisan egyetérteni... a Khan haragjában elsőtől az utolsó pillanatig zajlanak a történések, pörög az akció, és gyönyörű képek jelennek meg, még akkor is, ha az űrfelvételek effektjei továbbra is kissé kezdetlegesek. Amennyiben ezt helyezzük középpontba, minden bizonnyal valóban verhetetlen etalonról beszélünk, egy percig nem lehet unatkozni a film nézése közben.
Filozófiájában, karakterileg azonban nem igazán kiemelkedő alkotás. Nagy üzenete nincs, a Star Trek alapértékeivel is kevesebbet foglalkozik, kevés ponton helyeződik középpontba a hűség, a barátság, és ezen elemek kifejtése is inkább a harmadik részben, a visszaemlékezés során történik meg. A személyes tanulság, miszerint attól, mert fizikailag úgy érezzük, hogy öregszünk, még mindig lehetnek feladataink, hajthatunk végre fontos tetteket, és átadhatjuk a tudásunkat a fiatalabb nemzedéknek, is csak a legvégén igazán érezhető, mikor Kirk kijelenti, "fiatalnak érzi magát". Ricardo Montalban Khanja elvileg egy hideg, számító figura lenne, gyakorlatilag azonban elvetemült, és az egy levegővel elszavalt nagymonológjai egyszerűen komolyanvehetetlenek. Nem lehet átérezni a személyes drámáját, a fájdalmát a szerelme és a társai halála miatt, ezért nehezen értékelhető antagonistaként. Kegyetlen, de ehhez nem társul az a fajta hideg racionalitás, és végletes, számító intellektus, ami Cumberbatch verzióját igazán hátborzongatóvá tudta tenni.
Az eredeti gárda persze hozza a formáját, Kirk mostanra tényleg elveszítette a TOS vidám, laza mentalitását, elsősorban az öregedés problémája foglalkoztatja, mint vezető abszolút a helyén lenne a karaktere, de nem kap elég időt, nem láthatjuk tapasztalt, sokat megélt admirálisként, mert valahogy sosincs idő ennek a szerepkörének a kibontására. Spock persze ott van mögötte, támogatja, és annak ellenére, hogy nem a kedvencem ez a rész, vitathatatlan, hogy a két karakter közti talán legszebb jelenet itt játszódik le, megható, hatásos, gyönyörű zenével, itt érződik igazán, jobban, mint a TOS, vagy a további filmek bármely jelenetében, hogy mennyire mély barátság és hűség köti össze ezt a két karaktert, én sikerrel meg is könnyeztem azt a pillanatot. McCoy és a legénység többi tagja között a játékidő aránya még mindig a TOS időbeosztása szerint mozog, vagyis Bones még kap egy kis lehetőséget, hogy a középpontba kerüljön, de a többiek inkább háttérhegedűsök, és időt kell szakítani az új szereplőkre is... Saavik nekem személyes kedvencem, utánakeresésig meg voltam róla győződve, hogy teljesen vulcani, csak később döbbentem rá, hogy valójában romulán-vulcani félvér. Szerethető, érdeklődő, fiatalos szemléletű figura, és kell is, hogy legyen egy ilyen Kirk közelében, mert fel tudja rázni ebből az öregedésre vonatkozó, komor töprengésből. Spock-kal is vannak hasonlóságai, ha nem is elemzik túl sokat, hiszen a félvér helyzet, ha rokon fajokról is van szó, esetében is jelen van, csak sokkal könnyedebben veszi, nem érzi, hogy hátráltatná, nincs akkora identitászavara, mint Spocknak volt a TOS idejében. Carol Marcus már ismerős arc volt, hiszen korábban láttam az új filmeket, de először nem tudatosult bennem, hogy ugyanazt a karaktert látjuk viszont. Bár már az előzményekben sem volt esetlen, és látszódott az intelligenciája is, ebben az epizódban tényleg brillírozott. Több szerepkört is érintett, láttuk a viszonyát a fiával, Daviddel és Kirkkel. És ha már említésre került, az adott fiú is kellően talpraesett, de szerethetően naiv és esendő figura lett, szépen, lassan lopja be magát a néző szívébe.
Star Trekesek biztos, hogy szeretik ezt a filmet, a legkevésbé megosztó, nagyjából mindenki egyetért benne: több szempontból is jó. Ugyanígy merem ajánlani azoknak is, akik az új filmek után frissen kaptak kedvet az univerzumhoz, kellően pörgős, kalandos, hogy egy pillanatra se unatkozzanak, és továbbra is a világ részesei akarjanak maradni. Ugyanakkor ki kell hangsúlyoznom, hogy akik igazán az üzenetért, és a karakterek felépítettségéért nézik ennek a világnak a történeteit, aligha választják majd ezt kedvencnek.
Nagyon kíváncsi voltam a 2009-es előzményfilmre is, és ismét nem csalódtam. J.J. Abrams kitett magáért, remekül alakítottak az új színészek, és nagyon érdekes volt látni, hogy jött össze Kirk legénysége. Sajnos nekem az Into Darkness jelentette az első élményemet az univerzumban, így amikor azt először láttam, teljesen megkavarodtam, hogy hol vagyunk, hogy működik a történet... ez a rész természetesen kitisztította a képet, és azóta is lelkesen mutogatom a korosztályom Star Treket elutasító tagjainak, hogy bizonyítsam, tud ez a történet fiatalos, látványos, akciódús is lenni, amellett, hogy ugyanazt a szép és elgondolkodtató üzenetet közvetíti, amit elődei.
A történet elejéről már rögtön kiemelem a gyerekkori jeleneteket, mert nagyon jól passzoltak a karakterek jelleméhez. Kirköt pont így tudtam elképzelni gyerekként, lázadóként, és teljesen át lehetett érezni, hogy ezen az idővonalon milyen nagy szerepet és hangsúlyt kap az apjával való kapcsolata, vagyis inkább annak hiánya. Spock gyermekkori jelenetei pedig remekül megalapozták az identitászavart, ahogy a karakter megéli, hogy szinte kettészakad, hiszen nem dönthet az ember és vulcani fele között, mindkettő a részét alkotja, a társadalom mégis kényszerítené, hogy valahová tartozzon, és jelen pillanatban még nem rendelkezik olyan közösséggel, ami befogadná.
Később jó volt látni, hogyan áll össze a legénység, hogyan alakul ki a barátság először McCoy és Kirk között, majd rivalizálásból, konfliktusokból kiindulva Kirk és Spock között. Uhura karaktere minimálisan módosult az eredetihez képest, de vagányabb, határozottabb lett, kevésbé sztereotipikus, inkább a filmek Uhurájára emlékeztetett a TOS-ban szereplő karakterhez képest. Chekov a tizenhét éves zseni egyszerűen aranyos volt, Scottyn pedig elképesztően jókat derültem, bár nagyon sajnáltam szegény Porthost (Archer admirális kutyáját) amiért ilyen szerencsétlen végkifejletet kapott. Értem én, hogy Easter Egget akartak elrejteni a filmben, de lehetett volna azt sokkal kedvesebb módon is.
Néhány szó az új szereplőgárdáról: Noha Kirk mindig William Shatner, Spock pedig Leonard Nimoy arcával fog megjelenni lelki szemeim előtt, tényleg nagyon jót alakítottak. Külön kiemelném Zachary Quinto játékát, aki több okból tökéletes volt kedvenc Star Trek karakterem szerepére. Egyrészt: Kiköpött fiatal Nimoy. Másrészt: Nem lehetett könnyű dolga, tekintve, hogy egyensúlyoznia kellett az eredeti sorozat teljesen hűvös, érzelemmentes karaktere, és egy újabb, kicsit érzelmesebb figura között, hogy tökéletesen hozza azt a vulcanit, akinek elpusztították az otthonát. Örültem, hogy a családja fontosabb szerepet kapott, még a TOS-ban is csak egy rész foglalkozott kifejezetten Spock múltjával, apjához való viszonyával (Journey to Babel), itt viszont volt visszautalás a gyerekkorára, hogy került a flottához, honnan származnak az ellentétei az apjával... és ennek én örültem.
Kirk még nem hasonlított annyira Shatnerre, de el lehet képzelni, hogy a személyiségfejlődése előtt hasonló stílusú és viselkedésű figura volt. Scottyról lerítt, hogy a színész teljes mértékben élvezi a játékot, és úgy általában, a színészekből árad a történet, a szerepük szeretete, ez pedig már nagyon sokat segített abban, hogy hitelesnek éljem meg az alakításukat.
És amiért a legnagyobb dicséret jár az új filmnek, hogy éppolyan idealista, utópisztikus és álmodozó, mint az eredeti. Éppúgy megoldást jelent szinte minden problémára, ha összefogunk, ha a barátság, a hűség eszméit követjük, ha nem hagyjuk hátra a társainkat, és annak ellenére, hogy ez az üzenet mennyire gyakran irreális, igenis jól esik a léleknek, és visszaadja a hitet az emberiségben. Pont a szereplők fiatal kora miatt kiegészül kissé az útkeresés problémájával, ha ez nem is kap akkora hangsúlyt, mintha kamaszokról szólna, de így is nagyon jó, és a néző könnyen magáévá teszi az eszmét... nem gondolkodik rajta, csak élvezi, hogy van ilyen. A tragédiákból is egymást húzzák fel a szereplők, ott vannak a másiknak, ha kell, és ez nagyon szép.
Összességében bátran ajánlom, különösen, ha valaki most ismerkedik az univerzummal. Remek kezdőfilm, megnyitja az ST univerzum kapuit egy új generáció, a sci-fi rajongók egy új csoportja előtt. A régi rajongóknak talán túl akciódús, túl lendületes lesz, de szerintem el kell fogadni, hogy az eredeti sorozat és filmek lassúsága már nehezen befogadható a leendő új rajongóknak. Akkor pedig inkább ismerjék meg ilyen formában, nem igaz?
Noha kedvelem az új filmeket, ez a kritikáimból is nyilvánvaló, azért mindig kihangsúlyozom, a régi gárda az igazi, ők váltak már a karakterek első, és eredeti arcává. A Spock nyomában is igazolja, hogy az eredeti széria minden darabjában van valami elgondolkodtató, végtelenül szerethető elem.
Az alatörténet közvetlen folytatása Khan haragjának. Spock halott, Kirk pedig nehezen tudja feldolgozni. Mikor pedig visszatérnek a Föld közelében elhelyezkedő bázisra, azt tapasztalja, hogy McCoy rejtélyes módon megőrült, időnként pontosan úgy viselkedik, mint Spock. Mikor feltűnik Sarek, elmondja Kirknek, hogy mikor egy vulcani tudja, közel a halála pillanata, a lelkét átadja valaki másnak. Mivel Kirk beszélt utoljára Spockkal, úgy véli, ő hordozza, ám ez tévedés, ugyanis az utolsó ember, akit meg is érinthetett, McCoy volt. Az Enterprise-ra eközben leszerelés vár, de jól ismert hőseinket természetesen nem tántorítja el a hivatalos tiltás... elkötik a hajót, és a Genesis bolygóra indulnak, hogy visszahozzák Spock testét, aki azonban, bár nem önmaga, nem is halott többé. Az eszköz létrehozott egy gyermeket a genetikai anyagából, aki gyorsan növekszik.
Bár egyszerű töltelékrész lehetett volna, fantasztikusan lett megvalósítva ez a film is. Kirk-ék szála, ahogy Kirk maga is próbál eleinte megbirkózni Spock halálával, majd tényleg mindenen keresztülment, hogy visszahozza, McCoy, aki eleinte be sem akarja vallani, hogy igenis hiányzik neki a vulcani, de később tényleg bebizonyosodik, ő is nagyon jó barátjának tartotta. Uhuráék és mindenki aktívan együttműködik, hogy Kirk és McCoy elérhessenek a bolygóra, tehát érvényesül az egy mindenkiért, mindenki egyért elv, a legénység végig együtt dolgozik. Kirk apaszerepe is kicsit nagyobb hangsúlyt kap, nagyon sajnáltam, hogy ennyi év után már esélye sem volt igazi családdá válni a fiával, hiába látszott rajta, szereti, és szeretné megismerni, egyszerűen esélytelen volt, és azt hiszem, ezt valamennyire ő maga is érezte.
A Genezis bolygó eseményei folyamatosan párhuzamosan zajlottak a legénység kalandjaival, itt David és Saavik volt a középpontban, illetve a fokozatosan felnövekvő Spock. Saavik karaktere jelentősen nagyobb szerepet kapott, mint az előző részben, színésznőt váltottak, és látványos a váltás, de a játéka nem rosszabb, mint az elődjéé, a karakter pedig továbbra is szeretnivaló, intelligens, és nagyon jól kezelte, mikor a fiatal Spockra kellett vigyáznia, és boldogulnia vele, ahogy fokozatosan, gyorsított ütemben nőtt fel. David megmaradt naivnak, hatalmas hibákat vétett, amelyekkel nem egyszer felbosszantott, mégis összességében kedveltem, és meg tudtam érteni a helyzetét. Tudott hősiesen viselkedni, és nem egy megmozdulásában az apjára ismertem... hiába nem együtt nőttek fel, az alma úgy fest mégsem esik messze a fájától.
Megjelennek már itt is filozofikusabb témák, a lélek halhatatlansága, áttételesen a reinkarnáció gondolata, a vulcani kultúra keleties elemei, párhuzamosan a pszichológiával, a finoman adagolt, téma által megtűrt mennyiségű humorral, kicsit visszafogottabb mennyiségű akcióval, ami viszont helyén volt, izgalmas volt, jól illeszkedett a történetbe. A zárójelenetet pedig az összes film egyik legszebbjének tartom, egyszerűen jólesően mosolyogtam rajta, szívmelengető lett az egész.
Nekem személy szerint ez a rész az egyik kedvencem a szériából, a hangulata, a gondolatvilága nagyon megragadó, annak ellenére, hogy nyilvánvaló az elkészültének történeten kívüli oka: Hozzák vissza Nimoy kiírt karakterét. De olyan ügyesen oldották meg, bújtatták egy remek történetbe, hogy egy pillanatig sem tudtam azzal foglalkozni, hogy tulajdonképpen töltelékrészt nézek. Talán ebben szerepe volt, hogy maga a rendező is Nimoy, aki úgy jelenítette meg a karaktere visszatértét, hogy színészként már abszolút benne lehetett a világban, több éves játék után. Nem szabad ezzel a filmmel kezdeni, ha valaki ismerkedik az univerzummal, mert semmit nem fog belőle érteni, de rajongók számára igazán remek alkotás, ami elé érdemes akár többször is leülni.
Újabb Star Trek rész értékelése következik. Szerintem eddig ez volt a leghumorosabb rész, kellett is a felüdülés a két nyomasztóbb epizód után.
A zsákmányolt klingon űrhajóval az Enterprise legénysége hazafelé tart. Spock emlékei még nem tértek vissza teljesen, emiatt furcsán viselkedik. Mikor azonban a Föld közelébe érnek, hívást kapnak: Egy idegen űrszonda támadta meg a bolygót, felforralva az óceánokat, elszívva az energiát. Spock rájön, hogy a szonda a hosszúszárnyú bálnák nyelvén sugároz üzeneteket, az egyetlen probléma, hogy ez a cetfaj kihalt. Ezért Kirk és legénysége megkísérlik az időutazást a 20. századba, ami szinte már furcsább számukra, mint az űr eldugott területei.Csoportokra oszlanak, és megpróbálnak elboldogulni, számos humoros szituációba keveredve...
Végig kicsit "Jöttünk, láttunk, visszamennénk" hangulatom volt, noha itt a jövőből érkeztek a szereplők. Mindhárom csoport került ostoba szituációkba. Chekov és Uhura szálán, továbbá Scotty-ék vonalán nem igazán kaptunk komoly kérdéseket és dilemmákat, tényleg a humoron volt a hangsúly, ahogy ahogy keresték a helyüket a huszadik század Amerikájában, Próbálták megérteni az ütközéseket az ő utópisztikus világuk értékrendje, és a mi kevésbé utópisztikus, nagyon is problémás korunk szemlélete között, szörnyülködtek a technológián, és abszurdabbnál abszurdabb helyzetekbe sodródtak. Számomra az egyik legemlékezetesebb jelenet, amikor Scotty számítógépet használ, vagy mikor Chekov a rendőrt kérdezgeti... állítólag ez utóbbi jelenetet rejtett kamerával vették fel, vagyis a járókelők döbbenete valódi, és szegény rendőr alighanem tényleg nem értette, miért keres katonai támaszpontot a lehetetlen egyenruhás alak.
Spock és Kirk szála viszont nagyon jó lett. Itt is a humor kapja a főszerepet, mint az egész filmben, de nagyon szépen építi közben a barátságukat. Spock elvesztette az emlékeit, elvesztette azt a bizonyosságtudatot az identitását, a hovatartozását illetően, ami a Khan haragjában az önfeláldozásig vitte, és villámsebességgel kell végigrohannia újra a fejlődési lépcsőkön. A film elején próbál azonosulni a vulcani normákkal, próbálja tagadni az érzelmeit, hangoztatja azokat az elveket, amiket korábban, a TOS elején. Kirköt bántja, hogy visszajutottak a magázódás szintjére, nincs meg köztük a baráti bizalom, ami korábban, és fokozatosan, a rész során kezd ismét kialakulni, kezdi Spock is ismét megérteni, Kirk mennyit kockáztatott, és mennyire értékes volt számára. Vagyis ha nem is azonnal, de helyreáll a kapcsolatuk, ismét igazi barátok lesznek. Kirk természetesen kap egy szerelmi szál-félét, de azt sem viszik túlzásba, nem is bontják ki teljesen, inkább csak újabb humoros helyzetek, és a történet haladása szempontjából fontos, nem eköré építik fel a filmet.
Az alaphelyzet abszurditása (Bálnák. Most komolyan, bálnák?) ellenére is szórakoztató, nem irritáló, szeretnivaló történet, emlékezetes poénokkal, és jó kiegészítéseket adnak a karakterek jelleméhez is. Bátran ajánlom, de annyit érdemes megemlítenem, hogy akik a sorozat filozofikusabb, elgondolkodtatóbb vonulatát szerették, azoknak a "Hazatérés" valószínűleg kicsit kevés lesz majd.ű
Bár sok kritikát kapott ez a rész, nekem nagyon tetszett. Nagy hangsúlyt kapott a főszereplők barátsága, a humor, és a komoly tartalom egyensúlyban volt, és kaptunk hozzá egy kis filozófiát is. Lássuk a történetet, nagy vonalakban:
A hazatérés eseményei után a szereplőgárda nagy része (Scotty-t és Uhurát kivéve) szabadságra megy. Spock, Kirk és McCoy kempingeznek, amihez az is hozzátartozik, hogymegpróbálnak néhány tábori dalt megtanítani Spocknak, természetesen sikertelenül. A pihenés azonban nem sokáig tart, ugyanis visszahívják őket: Egy vulcani túszul ejtett három nagykövetet a Nimbus III bolygón. Mikor azonban a helyszínre érkeznek, azt tapasztalják, hogy a nagykövetek feltétel nélkül követik Sybokot, aki ráadásul régi ismerőse Spocknak...
A látványvilág is sokat fejlődött, úgyhogy ezzel a résszel már érvelhetek azoknak (igen, sajnos hallottam ilyet), akik állítják, hogy túl régi, az effektek elavultsága miatt élvezhetetlen. Nem az, mind az űrben játszódó, mind a természetben forgatott jelenetek kimondottan szépek, hitelesek, csak ritkán tudtam azt mondani, hogy tényleg irreálisnak, környezetből kilógónak hatna a látvány valamely eleme. És továbbra is szégyenletesnek tartom, hogy vannak akik ilyen okokból írnak le egy filmet. A zene továbbra is kellemes, a színészi játék pedig erre a részre már elérte azt a szintet, hogy nagyon ritkán megy el ripacskodásba, a színészek szinte végig tökéletesen azonosulnak a karakterekkel, és sikerül természetesen átadni őket, már amennyire az adott szerep engedi.
Mint azt említettem, a főszereplő hármas barátságából többet kapunk ebben a részben, akár a kempingezésnél lefolytatott beszélgetésre gondolunk, (McCoy megszólalása a kedvencem: "Nem értem magunkat. Együtt dolgozunk, össze vagyunk zárva egy űrhajóba. Egymás idegeire megyünk. Lenne egy kis szabadságunk, lehetne egy kis nyugtunk egymástól, erre mit csinálunk? Együtt megyünk kempingezni!" ) akár az utolsó jelenetekre. Kirk olyan kérdéseken mereng el, mint a halál, a magány, de végül olyan válaszokat alkot saját magának, társai támogatásával, amik ezt a személyes szálat is átélhetővé varázsolják. A dilemmái megérthetőek, néha előkerülő melankóliája finoman csempész egy kis keserűséget a vidám hangulatú epizódba, elszakadva attól a színtisztán szórakoztató szellemiségtől, amit az előző film jelentett. A vezető kérdéseire adott válaszai, a jellem és értékrend szilárdsága azonban olyasmi, amiért tényleg meg lehet becsülni, mint főhőst, és bizonyítja azt is, méltó a legénység tiszteletére és hűségére. Spock családjában mindenki kicsit furcsa a vulcani normákhoz képest. Sybok szerintem legrosszabb húzása a fájdalmas pillanatok bejátszása volt, mint például McCoynak, akiről nem is gondoltam, hogy ezzel kellett együtt élnie. Mivel a számomra talán legkevésbé szimpatikus karakterről van szó, teljesen átformálta a róla alkotott véleményemet, többet azt hiszem, nem merem szidni még komolyabb személyiségbeli hibáiért sem. Minden tiszteletet megérdemel, amiért képes volt elviselni azt a nyomást, amit az apjának megadott eutanázia jelentett, sőt, mindemellett a humorát, a lazaságát is képes volt megőrizni. Spock esete pedig... hát az fájt. Övön aluli ütés volt, ráadásul a harmadik részben egészen szimpatikussá vált Sarek most sokat esett a szememben. A félvér vulcani karakterfejlődése azonban lenyűgöző, jó volt látni, hogy a sorozat és a filmek cselekménye során hogyan formálta az értékrendjét, a személyiségét a közösségi élmény, amiben része volt, örültem, hogy ebben már képes családjaként tekinteni az Enterprise legénységére, és a bátyjával szembenézve közölni, hogy már nem magára hagyott gyerek, hanem igenis erős, felnőtt karakter, akinek minden sérülése ellenére határozott véleménye van a világról és önmagáról. Örülök, hogy ide jutott el, nagyon erősen alátámasztotta a sorozat üzenetének jelentőségét is, hogy mennyire meghatározhatja az embert egy igaz barátság.
Másrészt azonban a szokásos üzenet, az összetartás és bajtársi hűség utópisztikus témája mellett elvettünk sokkal mélyebb kérdéseket, mint például Isten és a hit. Van-e egyáltalán isten, milyen hatást gyakorol az emberekre a hit? Foglalkozott a lelkiállapottal, amikor az ember egyszerűen hinni akar, képtelen dolgokra bólint rá, szkepticizmus nélkül, mert szeretné, hogy igaz legyen. Ki is figurázta kicsit ezt az állapotot, mikor Kirk kapásból képes volt vitatkozni "Istennel" a híressé vált "Minek kell Istennek egy űrhajó?" kérdéssel. Felismerte az abszurditást, mert kellően szkeptikus volt, a társaival ellentétben. Sok vitát is szított a film, pont azért, mert a vallások témájához nyúlt, annak ellenére, hogy nem foglal nyíltan állást, nem állítja, hogy Isten egyáltalán nem létezik. Én személy szerint kimondottan örültem az új, komoly, filozofikus irányvonalnak, hiába élveztem a hazatérés humorát és könnyedségét, sokkal jobban megragadott ez a fajta gondolatvilág.
Ismét egy rész, amit a sok rossz kritika ellenére nagyon ajánlok mindenkinek. Remek alkotás, elgondolkodtató, provokatív, de nem viszi túlzásba. Az üzenete pedig teljesen pozitív és ismét szépen belesimul az univerzum értékrendjébe. Remélem, többen hasonlóan megszeretik majd, mint én.
Star Trek: Sötétségben
Végre odáig jutottam, hogy leüljek, és végignézzem ezt a filmet, és elképesztően tetszett. A színészek hozták a karaktereiket, szerethető, emberi figurákként megjelenítve őket, akár az érzéketlen Spockról beszélünk, akár Kirk-ről, akár a kicsit szerencsétlen Chekov-ról. Nem volt kifejezetten vicces film, de a néha beszúrt poénok mindig jól vették ki magukat. Az egyik első élményem a Star Trek világában, bár nem sokkal utána láttam a Khan haragját, és a legújabb filmet is, így azonban kissé össze voltam zavarodva az első megnézésekor. Nem értettem az idővonalak keverését, nem értettem igazán a karakterek közti kapcsolatokat, mégis beleszerettem vele az univerzumba.
Először is azért, mert ha nem is volt kimondottan vicces film, ha nem is a humoron volt a hangsúly, és ha a poénok legtöbbje Easter Egg is, amit addig nem értettem, míg bele nem ástam magam a Star Trek eredeti műveibe, ami volt benne, az helyén volt, ült, szórakoztatott. Ha nem is ismertem még igazán a karaktereket a köztük kiépült, és jövőben kiépülő kapcsolatokat, nem volt nehéz megszeretni a stílusukat, a gondolkodásmódjukat, nem volt nehéz megérteni a problémáikat, és átérezni a bizonytalanságukat. Nem volt nehéz élvezni köztük a dinamikát... ha nem is tudtam, mi a háttere, ha csak lassan is tisztultak le a személyiségbeli ellentétek, amikből fakadt, akkor is szórakoztató maradt, és elérte, hogy tudni akarjam mindazt az információt, aminek híján voltam.
A látvány szép volt, a harcjelenetek szórakoztatóak, monumentálisak, lehetett izgulni a legénységért, mert bőven adódott helyzet, amikor a végkifejlet eldönthetetlenné vált, mikor komolyan úgy érezte a néző, hogy innen lehetetlen kimenekülni. És voltak persze kissé abszurd, tudományosan vitatható részek, de nem tudott igazán zavarni, mert maga a történet annyira szórakoztató. A színészek odateszik magukat, szívüket-lelküket beleadják a játékba, de senki nem irritáló, senki nem játssza túl a szerepét, abszolút hitelesek.
Benedict Cumberbatch, mint Khan, fenomenális. Fényéveket ver Ricardo Montalbanra, egyik pillanatban hátborzongató, veszélyes, másik pillanatban viszont elbizonytalanítja a nézőt, hogy tényleg annyira borzalmas ember, tényleg igazi, érthető indok nélkül tette, amit tett? Nehéz gyűlölni, pedig bőven ad rá okot, a stílusa, a kiállása pedig kellően karizmatikus is.
A főbb szereplők közül Kirk és Spock kapcsolata kapja a hangsúlyt, ezzel igazából nincs is gond, mert ennek a kapcsolatnak kell a kibontás, nagyon szépek a jeleneteik barátokként, a konfliktusaik megérthetőek, néha elszomorító, hogy kulturális, és gondolkodásbeli különbségeik milyen gátakat jelentenek számukra, hogy tudják segíteni a másikat, ha baj van, ha nem tud mit kezdeni egy helyzettel. McCoy humora haláli, a zenét pedig minden kertelés nélkül imádom. Ráadásul hihetetlen karakterfejlődéseket mutat be, a főszereplők gondolkodásmódja, szemlélete rengeteget halad előre, vagyis üzenetében is nagyon sokat ad annak, aki úgy dönt, leül, és megnézi. Az eredeti rajongóinak nem utolsó a nosztalgiafaktor, akik meg újonnan ismerkednek az univerzummal, szinte biztos vagyok benne, hogy szeretni fogják, és elkapja őket a varázsa.
Star Trek II. - Khan haragja
Ez az első film, amit az eredeti sorozatból láttam, és azonnal rajongóvá tett. A karakterek egyszerűen fantasztikusak, az ötletek eredetiek, de úgy, hogy már több részt is láttam, és a TOS sorozatba is sikerrel beleástam magam, már több hibáját is észrevettem. Nem súlyosak, a film változatlanul fantasztikus és élvezhető, de érdemes róluk pár szót szólni.
A történet problémája a címbe van fogalalva, ez pedig Khan bosszúja, Kirk admirálison. Ennek érdekében a rajtaüt egy űrállomáson, és ellopja a Genezis projektet, remélve, hogy csapdába tudja csalni. Ráadásul a projekten dolgozók között az admirálisnak van néhány régi ismerőse is, vagyis hamarosan elindul egy macska-egér játék, amelynek a végkimenetele teljességgel bizonytalan...
Sokan az eredeti filmek legjobb darabjának tartják, ezzel sajnos nem tudok maximálisan egyetérteni... a Khan haragjában elsőtől az utolsó pillanatig zajlanak a történések, pörög az akció, és gyönyörű képek jelennek meg, még akkor is, ha az űrfelvételek effektjei továbbra is kissé kezdetlegesek. Amennyiben ezt helyezzük középpontba, minden bizonnyal valóban verhetetlen etalonról beszélünk, egy percig nem lehet unatkozni a film nézése közben.
Filozófiájában, karakterileg azonban nem igazán kiemelkedő alkotás. Nagy üzenete nincs, a Star Trek alapértékeivel is kevesebbet foglalkozik, kevés ponton helyeződik középpontba a hűség, a barátság, és ezen elemek kifejtése is inkább a harmadik részben, a visszaemlékezés során történik meg. A személyes tanulság, miszerint attól, mert fizikailag úgy érezzük, hogy öregszünk, még mindig lehetnek feladataink, hajthatunk végre fontos tetteket, és átadhatjuk a tudásunkat a fiatalabb nemzedéknek, is csak a legvégén igazán érezhető, mikor Kirk kijelenti, "fiatalnak érzi magát". Ricardo Montalban Khanja elvileg egy hideg, számító figura lenne, gyakorlatilag azonban elvetemült, és az egy levegővel elszavalt nagymonológjai egyszerűen komolyanvehetetlenek. Nem lehet átérezni a személyes drámáját, a fájdalmát a szerelme és a társai halála miatt, ezért nehezen értékelhető antagonistaként. Kegyetlen, de ehhez nem társul az a fajta hideg racionalitás, és végletes, számító intellektus, ami Cumberbatch verzióját igazán hátborzongatóvá tudta tenni.
Az eredeti gárda persze hozza a formáját, Kirk mostanra tényleg elveszítette a TOS vidám, laza mentalitását, elsősorban az öregedés problémája foglalkoztatja, mint vezető abszolút a helyén lenne a karaktere, de nem kap elég időt, nem láthatjuk tapasztalt, sokat megélt admirálisként, mert valahogy sosincs idő ennek a szerepkörének a kibontására. Spock persze ott van mögötte, támogatja, és annak ellenére, hogy nem a kedvencem ez a rész, vitathatatlan, hogy a két karakter közti talán legszebb jelenet itt játszódik le, megható, hatásos, gyönyörű zenével, itt érződik igazán, jobban, mint a TOS, vagy a további filmek bármely jelenetében, hogy mennyire mély barátság és hűség köti össze ezt a két karaktert, én sikerrel meg is könnyeztem azt a pillanatot. McCoy és a legénység többi tagja között a játékidő aránya még mindig a TOS időbeosztása szerint mozog, vagyis Bones még kap egy kis lehetőséget, hogy a középpontba kerüljön, de a többiek inkább háttérhegedűsök, és időt kell szakítani az új szereplőkre is... Saavik nekem személyes kedvencem, utánakeresésig meg voltam róla győződve, hogy teljesen vulcani, csak később döbbentem rá, hogy valójában romulán-vulcani félvér. Szerethető, érdeklődő, fiatalos szemléletű figura, és kell is, hogy legyen egy ilyen Kirk közelében, mert fel tudja rázni ebből az öregedésre vonatkozó, komor töprengésből. Spock-kal is vannak hasonlóságai, ha nem is elemzik túl sokat, hiszen a félvér helyzet, ha rokon fajokról is van szó, esetében is jelen van, csak sokkal könnyedebben veszi, nem érzi, hogy hátráltatná, nincs akkora identitászavara, mint Spocknak volt a TOS idejében. Carol Marcus már ismerős arc volt, hiszen korábban láttam az új filmeket, de először nem tudatosult bennem, hogy ugyanazt a karaktert látjuk viszont. Bár már az előzményekben sem volt esetlen, és látszódott az intelligenciája is, ebben az epizódban tényleg brillírozott. Több szerepkört is érintett, láttuk a viszonyát a fiával, Daviddel és Kirkkel. És ha már említésre került, az adott fiú is kellően talpraesett, de szerethetően naiv és esendő figura lett, szépen, lassan lopja be magát a néző szívébe.
Star Trekesek biztos, hogy szeretik ezt a filmet, a legkevésbé megosztó, nagyjából mindenki egyetért benne: több szempontból is jó. Ugyanígy merem ajánlani azoknak is, akik az új filmek után frissen kaptak kedvet az univerzumhoz, kellően pörgős, kalandos, hogy egy pillanatra se unatkozzanak, és továbbra is a világ részesei akarjanak maradni. Ugyanakkor ki kell hangsúlyoznom, hogy akik igazán az üzenetért, és a karakterek felépítettségéért nézik ennek a világnak a történeteit, aligha választják majd ezt kedvencnek.
Star Trek (2009)
Nagyon kíváncsi voltam a 2009-es előzményfilmre is, és ismét nem csalódtam. J.J. Abrams kitett magáért, remekül alakítottak az új színészek, és nagyon érdekes volt látni, hogy jött össze Kirk legénysége. Sajnos nekem az Into Darkness jelentette az első élményemet az univerzumban, így amikor azt először láttam, teljesen megkavarodtam, hogy hol vagyunk, hogy működik a történet... ez a rész természetesen kitisztította a képet, és azóta is lelkesen mutogatom a korosztályom Star Treket elutasító tagjainak, hogy bizonyítsam, tud ez a történet fiatalos, látványos, akciódús is lenni, amellett, hogy ugyanazt a szép és elgondolkodtató üzenetet közvetíti, amit elődei.
A történet elejéről már rögtön kiemelem a gyerekkori jeleneteket, mert nagyon jól passzoltak a karakterek jelleméhez. Kirköt pont így tudtam elképzelni gyerekként, lázadóként, és teljesen át lehetett érezni, hogy ezen az idővonalon milyen nagy szerepet és hangsúlyt kap az apjával való kapcsolata, vagyis inkább annak hiánya. Spock gyermekkori jelenetei pedig remekül megalapozták az identitászavart, ahogy a karakter megéli, hogy szinte kettészakad, hiszen nem dönthet az ember és vulcani fele között, mindkettő a részét alkotja, a társadalom mégis kényszerítené, hogy valahová tartozzon, és jelen pillanatban még nem rendelkezik olyan közösséggel, ami befogadná.
Később jó volt látni, hogyan áll össze a legénység, hogyan alakul ki a barátság először McCoy és Kirk között, majd rivalizálásból, konfliktusokból kiindulva Kirk és Spock között. Uhura karaktere minimálisan módosult az eredetihez képest, de vagányabb, határozottabb lett, kevésbé sztereotipikus, inkább a filmek Uhurájára emlékeztetett a TOS-ban szereplő karakterhez képest. Chekov a tizenhét éves zseni egyszerűen aranyos volt, Scottyn pedig elképesztően jókat derültem, bár nagyon sajnáltam szegény Porthost (Archer admirális kutyáját) amiért ilyen szerencsétlen végkifejletet kapott. Értem én, hogy Easter Egget akartak elrejteni a filmben, de lehetett volna azt sokkal kedvesebb módon is.
Néhány szó az új szereplőgárdáról: Noha Kirk mindig William Shatner, Spock pedig Leonard Nimoy arcával fog megjelenni lelki szemeim előtt, tényleg nagyon jót alakítottak. Külön kiemelném Zachary Quinto játékát, aki több okból tökéletes volt kedvenc Star Trek karakterem szerepére. Egyrészt: Kiköpött fiatal Nimoy. Másrészt: Nem lehetett könnyű dolga, tekintve, hogy egyensúlyoznia kellett az eredeti sorozat teljesen hűvös, érzelemmentes karaktere, és egy újabb, kicsit érzelmesebb figura között, hogy tökéletesen hozza azt a vulcanit, akinek elpusztították az otthonát. Örültem, hogy a családja fontosabb szerepet kapott, még a TOS-ban is csak egy rész foglalkozott kifejezetten Spock múltjával, apjához való viszonyával (Journey to Babel), itt viszont volt visszautalás a gyerekkorára, hogy került a flottához, honnan származnak az ellentétei az apjával... és ennek én örültem.
Kirk még nem hasonlított annyira Shatnerre, de el lehet képzelni, hogy a személyiségfejlődése előtt hasonló stílusú és viselkedésű figura volt. Scottyról lerítt, hogy a színész teljes mértékben élvezi a játékot, és úgy általában, a színészekből árad a történet, a szerepük szeretete, ez pedig már nagyon sokat segített abban, hogy hitelesnek éljem meg az alakításukat.
És amiért a legnagyobb dicséret jár az új filmnek, hogy éppolyan idealista, utópisztikus és álmodozó, mint az eredeti. Éppúgy megoldást jelent szinte minden problémára, ha összefogunk, ha a barátság, a hűség eszméit követjük, ha nem hagyjuk hátra a társainkat, és annak ellenére, hogy ez az üzenet mennyire gyakran irreális, igenis jól esik a léleknek, és visszaadja a hitet az emberiségben. Pont a szereplők fiatal kora miatt kiegészül kissé az útkeresés problémájával, ha ez nem is kap akkora hangsúlyt, mintha kamaszokról szólna, de így is nagyon jó, és a néző könnyen magáévá teszi az eszmét... nem gondolkodik rajta, csak élvezi, hogy van ilyen. A tragédiákból is egymást húzzák fel a szereplők, ott vannak a másiknak, ha kell, és ez nagyon szép.
Összességében bátran ajánlom, különösen, ha valaki most ismerkedik az univerzummal. Remek kezdőfilm, megnyitja az ST univerzum kapuit egy új generáció, a sci-fi rajongók egy új csoportja előtt. A régi rajongóknak talán túl akciódús, túl lendületes lesz, de szerintem el kell fogadni, hogy az eredeti sorozat és filmek lassúsága már nehezen befogadható a leendő új rajongóknak. Akkor pedig inkább ismerjék meg ilyen formában, nem igaz?
Star Trek III. - Spock nyomában
Noha kedvelem az új filmeket, ez a kritikáimból is nyilvánvaló, azért mindig kihangsúlyozom, a régi gárda az igazi, ők váltak már a karakterek első, és eredeti arcává. A Spock nyomában is igazolja, hogy az eredeti széria minden darabjában van valami elgondolkodtató, végtelenül szerethető elem.
Az alatörténet közvetlen folytatása Khan haragjának. Spock halott, Kirk pedig nehezen tudja feldolgozni. Mikor pedig visszatérnek a Föld közelében elhelyezkedő bázisra, azt tapasztalja, hogy McCoy rejtélyes módon megőrült, időnként pontosan úgy viselkedik, mint Spock. Mikor feltűnik Sarek, elmondja Kirknek, hogy mikor egy vulcani tudja, közel a halála pillanata, a lelkét átadja valaki másnak. Mivel Kirk beszélt utoljára Spockkal, úgy véli, ő hordozza, ám ez tévedés, ugyanis az utolsó ember, akit meg is érinthetett, McCoy volt. Az Enterprise-ra eközben leszerelés vár, de jól ismert hőseinket természetesen nem tántorítja el a hivatalos tiltás... elkötik a hajót, és a Genesis bolygóra indulnak, hogy visszahozzák Spock testét, aki azonban, bár nem önmaga, nem is halott többé. Az eszköz létrehozott egy gyermeket a genetikai anyagából, aki gyorsan növekszik.
Bár egyszerű töltelékrész lehetett volna, fantasztikusan lett megvalósítva ez a film is. Kirk-ék szála, ahogy Kirk maga is próbál eleinte megbirkózni Spock halálával, majd tényleg mindenen keresztülment, hogy visszahozza, McCoy, aki eleinte be sem akarja vallani, hogy igenis hiányzik neki a vulcani, de később tényleg bebizonyosodik, ő is nagyon jó barátjának tartotta. Uhuráék és mindenki aktívan együttműködik, hogy Kirk és McCoy elérhessenek a bolygóra, tehát érvényesül az egy mindenkiért, mindenki egyért elv, a legénység végig együtt dolgozik. Kirk apaszerepe is kicsit nagyobb hangsúlyt kap, nagyon sajnáltam, hogy ennyi év után már esélye sem volt igazi családdá válni a fiával, hiába látszott rajta, szereti, és szeretné megismerni, egyszerűen esélytelen volt, és azt hiszem, ezt valamennyire ő maga is érezte.
A Genezis bolygó eseményei folyamatosan párhuzamosan zajlottak a legénység kalandjaival, itt David és Saavik volt a középpontban, illetve a fokozatosan felnövekvő Spock. Saavik karaktere jelentősen nagyobb szerepet kapott, mint az előző részben, színésznőt váltottak, és látványos a váltás, de a játéka nem rosszabb, mint az elődjéé, a karakter pedig továbbra is szeretnivaló, intelligens, és nagyon jól kezelte, mikor a fiatal Spockra kellett vigyáznia, és boldogulnia vele, ahogy fokozatosan, gyorsított ütemben nőtt fel. David megmaradt naivnak, hatalmas hibákat vétett, amelyekkel nem egyszer felbosszantott, mégis összességében kedveltem, és meg tudtam érteni a helyzetét. Tudott hősiesen viselkedni, és nem egy megmozdulásában az apjára ismertem... hiába nem együtt nőttek fel, az alma úgy fest mégsem esik messze a fájától.
Megjelennek már itt is filozofikusabb témák, a lélek halhatatlansága, áttételesen a reinkarnáció gondolata, a vulcani kultúra keleties elemei, párhuzamosan a pszichológiával, a finoman adagolt, téma által megtűrt mennyiségű humorral, kicsit visszafogottabb mennyiségű akcióval, ami viszont helyén volt, izgalmas volt, jól illeszkedett a történetbe. A zárójelenetet pedig az összes film egyik legszebbjének tartom, egyszerűen jólesően mosolyogtam rajta, szívmelengető lett az egész.
Nekem személy szerint ez a rész az egyik kedvencem a szériából, a hangulata, a gondolatvilága nagyon megragadó, annak ellenére, hogy nyilvánvaló az elkészültének történeten kívüli oka: Hozzák vissza Nimoy kiírt karakterét. De olyan ügyesen oldották meg, bújtatták egy remek történetbe, hogy egy pillanatig sem tudtam azzal foglalkozni, hogy tulajdonképpen töltelékrészt nézek. Talán ebben szerepe volt, hogy maga a rendező is Nimoy, aki úgy jelenítette meg a karaktere visszatértét, hogy színészként már abszolút benne lehetett a világban, több éves játék után. Nem szabad ezzel a filmmel kezdeni, ha valaki ismerkedik az univerzummal, mert semmit nem fog belőle érteni, de rajongók számára igazán remek alkotás, ami elé érdemes akár többször is leülni.
Star Trek IV. - A hazatérés
Újabb Star Trek rész értékelése következik. Szerintem eddig ez volt a leghumorosabb rész, kellett is a felüdülés a két nyomasztóbb epizód után.
A zsákmányolt klingon űrhajóval az Enterprise legénysége hazafelé tart. Spock emlékei még nem tértek vissza teljesen, emiatt furcsán viselkedik. Mikor azonban a Föld közelébe érnek, hívást kapnak: Egy idegen űrszonda támadta meg a bolygót, felforralva az óceánokat, elszívva az energiát. Spock rájön, hogy a szonda a hosszúszárnyú bálnák nyelvén sugároz üzeneteket, az egyetlen probléma, hogy ez a cetfaj kihalt. Ezért Kirk és legénysége megkísérlik az időutazást a 20. századba, ami szinte már furcsább számukra, mint az űr eldugott területei.Csoportokra oszlanak, és megpróbálnak elboldogulni, számos humoros szituációba keveredve...
Végig kicsit "Jöttünk, láttunk, visszamennénk" hangulatom volt, noha itt a jövőből érkeztek a szereplők. Mindhárom csoport került ostoba szituációkba. Chekov és Uhura szálán, továbbá Scotty-ék vonalán nem igazán kaptunk komoly kérdéseket és dilemmákat, tényleg a humoron volt a hangsúly, ahogy ahogy keresték a helyüket a huszadik század Amerikájában, Próbálták megérteni az ütközéseket az ő utópisztikus világuk értékrendje, és a mi kevésbé utópisztikus, nagyon is problémás korunk szemlélete között, szörnyülködtek a technológián, és abszurdabbnál abszurdabb helyzetekbe sodródtak. Számomra az egyik legemlékezetesebb jelenet, amikor Scotty számítógépet használ, vagy mikor Chekov a rendőrt kérdezgeti... állítólag ez utóbbi jelenetet rejtett kamerával vették fel, vagyis a járókelők döbbenete valódi, és szegény rendőr alighanem tényleg nem értette, miért keres katonai támaszpontot a lehetetlen egyenruhás alak.
Spock és Kirk szála viszont nagyon jó lett. Itt is a humor kapja a főszerepet, mint az egész filmben, de nagyon szépen építi közben a barátságukat. Spock elvesztette az emlékeit, elvesztette azt a bizonyosságtudatot az identitását, a hovatartozását illetően, ami a Khan haragjában az önfeláldozásig vitte, és villámsebességgel kell végigrohannia újra a fejlődési lépcsőkön. A film elején próbál azonosulni a vulcani normákkal, próbálja tagadni az érzelmeit, hangoztatja azokat az elveket, amiket korábban, a TOS elején. Kirköt bántja, hogy visszajutottak a magázódás szintjére, nincs meg köztük a baráti bizalom, ami korábban, és fokozatosan, a rész során kezd ismét kialakulni, kezdi Spock is ismét megérteni, Kirk mennyit kockáztatott, és mennyire értékes volt számára. Vagyis ha nem is azonnal, de helyreáll a kapcsolatuk, ismét igazi barátok lesznek. Kirk természetesen kap egy szerelmi szál-félét, de azt sem viszik túlzásba, nem is bontják ki teljesen, inkább csak újabb humoros helyzetek, és a történet haladása szempontjából fontos, nem eköré építik fel a filmet.
Az alaphelyzet abszurditása (Bálnák. Most komolyan, bálnák?) ellenére is szórakoztató, nem irritáló, szeretnivaló történet, emlékezetes poénokkal, és jó kiegészítéseket adnak a karakterek jelleméhez is. Bátran ajánlom, de annyit érdemes megemlítenem, hogy akik a sorozat filozofikusabb, elgondolkodtatóbb vonulatát szerették, azoknak a "Hazatérés" valószínűleg kicsit kevés lesz majd.ű
Star Trek V. - A Végső Határ
Bár sok kritikát kapott ez a rész, nekem nagyon tetszett. Nagy hangsúlyt kapott a főszereplők barátsága, a humor, és a komoly tartalom egyensúlyban volt, és kaptunk hozzá egy kis filozófiát is. Lássuk a történetet, nagy vonalakban:
A hazatérés eseményei után a szereplőgárda nagy része (Scotty-t és Uhurát kivéve) szabadságra megy. Spock, Kirk és McCoy kempingeznek, amihez az is hozzátartozik, hogymegpróbálnak néhány tábori dalt megtanítani Spocknak, természetesen sikertelenül. A pihenés azonban nem sokáig tart, ugyanis visszahívják őket: Egy vulcani túszul ejtett három nagykövetet a Nimbus III bolygón. Mikor azonban a helyszínre érkeznek, azt tapasztalják, hogy a nagykövetek feltétel nélkül követik Sybokot, aki ráadásul régi ismerőse Spocknak...
A látványvilág is sokat fejlődött, úgyhogy ezzel a résszel már érvelhetek azoknak (igen, sajnos hallottam ilyet), akik állítják, hogy túl régi, az effektek elavultsága miatt élvezhetetlen. Nem az, mind az űrben játszódó, mind a természetben forgatott jelenetek kimondottan szépek, hitelesek, csak ritkán tudtam azt mondani, hogy tényleg irreálisnak, környezetből kilógónak hatna a látvány valamely eleme. És továbbra is szégyenletesnek tartom, hogy vannak akik ilyen okokból írnak le egy filmet. A zene továbbra is kellemes, a színészi játék pedig erre a részre már elérte azt a szintet, hogy nagyon ritkán megy el ripacskodásba, a színészek szinte végig tökéletesen azonosulnak a karakterekkel, és sikerül természetesen átadni őket, már amennyire az adott szerep engedi.
Mint azt említettem, a főszereplő hármas barátságából többet kapunk ebben a részben, akár a kempingezésnél lefolytatott beszélgetésre gondolunk, (McCoy megszólalása a kedvencem: "Nem értem magunkat. Együtt dolgozunk, össze vagyunk zárva egy űrhajóba. Egymás idegeire megyünk. Lenne egy kis szabadságunk, lehetne egy kis nyugtunk egymástól, erre mit csinálunk? Együtt megyünk kempingezni!" ) akár az utolsó jelenetekre. Kirk olyan kérdéseken mereng el, mint a halál, a magány, de végül olyan válaszokat alkot saját magának, társai támogatásával, amik ezt a személyes szálat is átélhetővé varázsolják. A dilemmái megérthetőek, néha előkerülő melankóliája finoman csempész egy kis keserűséget a vidám hangulatú epizódba, elszakadva attól a színtisztán szórakoztató szellemiségtől, amit az előző film jelentett. A vezető kérdéseire adott válaszai, a jellem és értékrend szilárdsága azonban olyasmi, amiért tényleg meg lehet becsülni, mint főhőst, és bizonyítja azt is, méltó a legénység tiszteletére és hűségére. Spock családjában mindenki kicsit furcsa a vulcani normákhoz képest. Sybok szerintem legrosszabb húzása a fájdalmas pillanatok bejátszása volt, mint például McCoynak, akiről nem is gondoltam, hogy ezzel kellett együtt élnie. Mivel a számomra talán legkevésbé szimpatikus karakterről van szó, teljesen átformálta a róla alkotott véleményemet, többet azt hiszem, nem merem szidni még komolyabb személyiségbeli hibáiért sem. Minden tiszteletet megérdemel, amiért képes volt elviselni azt a nyomást, amit az apjának megadott eutanázia jelentett, sőt, mindemellett a humorát, a lazaságát is képes volt megőrizni. Spock esete pedig... hát az fájt. Övön aluli ütés volt, ráadásul a harmadik részben egészen szimpatikussá vált Sarek most sokat esett a szememben. A félvér vulcani karakterfejlődése azonban lenyűgöző, jó volt látni, hogy a sorozat és a filmek cselekménye során hogyan formálta az értékrendjét, a személyiségét a közösségi élmény, amiben része volt, örültem, hogy ebben már képes családjaként tekinteni az Enterprise legénységére, és a bátyjával szembenézve közölni, hogy már nem magára hagyott gyerek, hanem igenis erős, felnőtt karakter, akinek minden sérülése ellenére határozott véleménye van a világról és önmagáról. Örülök, hogy ide jutott el, nagyon erősen alátámasztotta a sorozat üzenetének jelentőségét is, hogy mennyire meghatározhatja az embert egy igaz barátság.
Másrészt azonban a szokásos üzenet, az összetartás és bajtársi hűség utópisztikus témája mellett elvettünk sokkal mélyebb kérdéseket, mint például Isten és a hit. Van-e egyáltalán isten, milyen hatást gyakorol az emberekre a hit? Foglalkozott a lelkiállapottal, amikor az ember egyszerűen hinni akar, képtelen dolgokra bólint rá, szkepticizmus nélkül, mert szeretné, hogy igaz legyen. Ki is figurázta kicsit ezt az állapotot, mikor Kirk kapásból képes volt vitatkozni "Istennel" a híressé vált "Minek kell Istennek egy űrhajó?" kérdéssel. Felismerte az abszurditást, mert kellően szkeptikus volt, a társaival ellentétben. Sok vitát is szított a film, pont azért, mert a vallások témájához nyúlt, annak ellenére, hogy nem foglal nyíltan állást, nem állítja, hogy Isten egyáltalán nem létezik. Én személy szerint kimondottan örültem az új, komoly, filozofikus irányvonalnak, hiába élveztem a hazatérés humorát és könnyedségét, sokkal jobban megragadott ez a fajta gondolatvilág.
Ismét egy rész, amit a sok rossz kritika ellenére nagyon ajánlok mindenkinek. Remek alkotás, elgondolkodtató, provokatív, de nem viszi túlzásba. Az üzenete pedig teljesen pozitív és ismét szépen belesimul az univerzum értékrendjébe. Remélem, többen hasonlóan megszeretik majd, mint én.
Valentine Wiggin
Megjegyzések
Megjegyzés küldése