Régi emlékek - Mátrix-trilógia
A Mátrix-sorozatot azt hiszem nem kell bemutatni senkinek - a science-fiction méltán népszerű, és híresen filozofikus darabjáról van szó, ami a mai napig a legnagyobb kedvenceim közé tartozik (kissé komikusnak is találom, mennyire - a trilógia mindhárom darabját tizennégyszer láttam). A régi bejegyzéseim mellett az Animátrix c. kiegészítővel már a közelebbi múltban foglalkoztam, így ezt különválasztom a többitől, itt csak a trilógia három darabjának rövid véleményezése/kritikája szerepel. A véleményezések ezúttal spoileresek, kicsit részletesebbek is, mint az eddig bemutatottak.
A science fiction egyik remeke ez a sorozat, szerintem kevesen mernék vitatni. Sokszoros újranézéssel is nyújt valami újat, egy plusz mélységet, és a megszokott, sötét hangulatot, ez a nyomasztó atmoszféra pedig újra, és újra beszippantja a nézőt, ahogy azt velem is tette.
A Mátrixot első sorban talán a látványa és effektjei tették világhírűvé, mert a mély mondanivaló mellett akciófilm is, és nagyon jól megállja a helyét akként. A lövöldözés minimális, a verekedések szépek, látványosak, dinamikusak, a harcművészetek rajongójaként abszolút képes voltam élvezni az olyan jeleneteket, mint Morpheus és Neo harca, vagy Neo és Smith verekedései. A lassított felvételek is jól működnek, nem válnak komikussá, helyükön vannak, és nem viszik őket túlzásba. A borongós színvilág, hogy a sci-fi környezetet nem tiszta, steril terekkel ábrázolták, hanem csövekkel, vezetékekkel, kosszal nagyon jól vette ki magát, megadta a disztópia alaphangját. A Mátrixon belül, az utcaképek is, még napsütésben, emberekkel telve is képesek üresnek és nyomasztónak hatni, ezzel nagyon jó környezetet biztosítva a mondanivaló átadásához. A zene dinamikus, hol kiegészíti, ráerősít erre a hangulatra, hol pedig pont, hogy oldja, mindig sikerül eltalálni, hogy épp milyen soundtrack kell az adott jelenet alá.
A film nagy előnye, hogy folyamatosan kérdez. Nem csak Neo értetlenkedése, zavara jelenik meg az új helyzetben, hanem nekünk nézőknek is át kell élnünk a dilemmákat, elgondolkodni a felvetett problémákon. Nem hiszem, hogy van olyan, aki nem gondolkozott el azon, vajon lenne-e bátorsága bevenni a piros pirulát, elengedni a boldogság illúzióját, a kényelmet, az igazságért, és eljátszik azzal a gondolattal is, hogy hová juthat az emberiség saját önzése és gőgje miatt. (Ezt majd az Animátrixnál jobban kifejtem)
A karakterek szintén jól kidolgozottak, izgalmasak, leginkább eszméik miatt, és ahogy a világra tekintenek. Neo ebben a részben lassan araszol a hős, és a messiási figura szerepe felé, fokozatosan engedve el félelmeit, kétségeit, és pont az tudja közelebb hozni a nézőhöz, hogy először átlagemberként ismertük meg. Sodródik az árral, várja a válaszokat, küzd az új felelősséggel, de már meg-meg csillannak a személyiségében a későbbiekben az egész történetre hatást gyakorló elemek. Keanu Reeves abszolút brillírozik a szerepben, nagyon kedvelem a színészt, és Neo figurája hihetetlenül jól áll neki.
Trinity erős, talpraesett női karaterként egyszerre a feminista szál, ugyanakkor a legérzelmesebb, legempatikusabb figura is a történetben. A stílusa szimpatikus, nem süllyed le klasszikus szerepekbe, és ez nagy pozitívum. A szerelmi szálat a Mátrix jól kezeli, szép, romantikus, és elég lassan épül ki, nem hat elkapkodottnak, a szerepe is érzékelhető, Neo és Trinity szempontjából is.
Morpheus látszólag manipulátorként tűnik fel, de nagyon jól bontják addig a történetet, míg kiderül, hogy tulajdonképpen ugyanúgy bábú, mint akiket irányít. Vezéregyéniség, és szinte magingathatatlanul hisz a kitűzött célok fontosságában, és ez a mély, néhol már elvakultságig fajuló hit nagyban meghatározza a karakterét, de szerencsére nem teszi antipatikussá. Az idézetei fantasztikusak, a kritikája az emberiséggel szemben meghatározza összes társa szemléletét is, ez pedig rendkívül fontos. Noha a gépek ellen, az emberek mellett áll, mégis képes mindkét oldal hibáinak felismerésére, ami nagyon pozitív egy ilyen helyzetben.
A többi karakter legnagyobb hibája, hogy kidolgozásukra kevés idő jut. Szimpatikusak, emberiek, de annak ellenére, hogy dühösek vagyunk Cipher-re a halálukért és némelyiküket képesek vagyunk igazán sajnálni, nem mondhatjuk, hogy a haláluk sokként érne, mert nem ismerjük őket annyira, hogy ilyen hatást gyakoroljon ránk. Smith szerepe is még kidolgozatlan, hiába vannak zseniális megszólalásai, hiába óriási a színész játéka, még nem érezzük a súlyát negatív szereplőként. Sejteti későbbi szerepét, mikor jelzi, hogy ő el akar szabadulni, de még nem kapjuk meg azt a filozófiai hátteret mögé, ami igazán veszélyessé és hátborzongatóvá tette a trilógia későbbi részeiben. Ugyanez a sejtetés Ziont illetően, a gépekkel kapcsolatban az, amiért én sokakkal ellentétben azt mondom, látszik ezen a trilógiakezdő részen is, hogy egy sorozat elején van. Számomra túl nyitvahagyott, túl elvarratlan volt ahhoz, hogy kerek egésznek tudjam tekinteni.
A filozófiai hátteréről nem mondok sokat, annak ellenére, hogy nagyon átgondolt, mivel rengeteg elemzés van fent az interneten, akik már összefoglalták nagyon sok aspektusból, nem hiszem, hogy igazán újat tudnék mondani érdeklődő olvasók számára. Érdemes ránézni a youtube-on megtalálható messiási életútról szóló Mátrix elemzésre, én is fogok felrakni egy esszét (illetve inkább beszédet, írásos formában), ami a változás szempontjából vizsgálja meg a történetet, de lehet találni a beszélő nevekkel, a megjelenő számokkal, és egyéb apróságokkal (pl. az Orákulum nem fúj ki füstöt, miközben dohányzik) kapcsolatos érdekességeket is, ha kicsit utánajárunk. Platóni filozófia, keresztény és buddhista utalások, hihetetlen mennyiségű társadalomkritika jellemzi a filmet.
Összefoglalóan, ez az a film, amit mindenkinek, kivétel nélkül látnia kell, akkor is ha új a műfajban, akkor is, ha szereti, sőt, akkor is, ha utálja, mert nem maradhat ki az életéből. Kultuszfilm, ami iránt (szerintem) képtelenség közömbösnek maradni.
A második rész nem szárnyalta túl az elsőt, de voltak benne a fantasztikus ötletek. Sok minden tisztázódott az Orákulum személyét illetően, bejött az Építész, aki szintén érdekes figura, és az Orákulummal összevetve ez méginkább igaz. Számító manipulátor, eszközként játszik az emberekkel és az érzelmekkel, lenézően, amolyan "Én mindent tudok, te pedig semmit" stílusban beszél, ami egyszerre irritáló, és dühítő. Azonnal látjuk szemléletének hibáit, tudjuk, hogy ez a látásmód nem győzhet, de elszomorító, hogy a történet ezen pontján, látszólag komoly fölényben van a főszereplő gárda tagjaival szemben, nála van minden ütőkártya, és nem fél kijátszani őket, így a manipulátori szerepből nehezen lehet kibillenteni, szinte lehetetlennek tűnik elvenni tőle az irányítást. Az Építész maga a rendszer, annak szülője és fenntartója, mindenkit kategorizál, az embereket pedig hierarchikusan egyértelműen, és gondolkodás nélkül a gépek alá helyezi. Az érzelmeket, amelyek Neot folyamatosan előre viszik, elősegítették a hősi, messiási figurává válását, vagy megveti, vagy szórakoztatják... már már érdeklődő nézőként figyeli, amikor a főszereplő a Mátrix megmentése, és újraindítása helyett Trinity-t választja. A hitet, a reményt teljesen elveti, és igyekszik megszűntetni másokban is, egy olyan végletes realizmust és pesszimizmust mutatva, olyan kritikát megfogalmazva az emberiséggel szemben, amivel a néző maga sem akar szembesülni.
Az Orákulum szerepe lassan tisztázódik, de továbbra is korrekt, és többé-kevésbé őszinte, csak azokat az információkat módosítja és tartja vissa, amiket tényleg szükséges, ezáltal sokkal szimpatikusabb, empatikusabb figura. Tiszteli az érzelmeket és a fontossági sorrendeket, de ez nem jelenti, hogy nem használja ki őket, pusztán annyit módosít, hogy ő nem a rendszer, hanem a szereplők javára dolgozik, ezáltal az Építész figurájával ellentétben manipulátorként is szerethető, az álláspontja össze tud olvadni a karakterekével. Nehéz benne bízni, mert legalább annyira titokzatos, mint ellenpárja ebben a filmben, de folyamatosan érezhető, hogy a céljai pozitívak.
Neo már igazi főhős, tisztában van az erejével és használja is, de nem veszti el azokat az emberi hibáit, amik szerethetővé teszik. Kételkedik, kérdez, akárcsak korábban, és számomra nagy pozitívum, hogy nem bízza el magát, nem kérkedik, csak akkor tesz gúnyos megjegyzéseket az ellenfeleire, ha azok maguk is gúnyolódnak vele, és jelentősen alábecsülik a képességeit. Akármennyire mutatják "beépítettnek" a kötődéseit, az empátiáját, mégis úgy érezzük, ahogy a szereplők és ő maga is, hogy kilóg a folyamatból. Mer kockáztatni, és a kezébe venni az irányítást, azon a ponton ahol mások menekültek, mert átformálta az értékrendjét, és akármennyire fél a felmerülő lehetőségektől, céltudatosan vág neki minden feladatnak. Mer szembenézni az igazsággal, és meri kitapasztalni/kitágítani a határait, és ahogy halad, ahogy fejlődik, ahelyett, hogy fokozatosan lezárna, egyre nyitottabb, egyre inkább kész befogadni mindazt, amit tapasztal.
Két erős női karakter is jelen van a részben: Trinity, és Niobé. Trinity-t már megismertük az előző részben, továbbra is inkább érzelemvezérelt, de a határozottságot nem nélkülözi. Niobé ellenben sokkal racionálisabb, sokkal hűvösebb, és nincs olyan kötődés, ami meghatározná, mint Trinity-t a szerelmi szál. Annak ellenére, hogy nála egy szerelmi háromszögbe csöppenünk, mégsem ez válik történetének központi elemévé, igazából csak egy feszültséget keltő mellékág. Ha nem is tudunk róla igazán sokat, én azonnal kedvenceim közé fogadtam a történetből, nagyon helyén kezelt figura.
Morpheus helyzetét ugyan inkább a következő filmben bontják ki, de ebben a részben lendületesen arcul csapják, és így megingatják az eddig karakterét meghatározó mély hitében. A bizalma, a szerepe vezéregyéniségként a teljes összeomlás határára kerül, mert azáltal, hogy úgy látszik az egész életében követett jóslat hazugság, tulajdonképpen a világa a feje tetejére áll. Hogy ez hitpróba, vagy inkább annak próbája, hogy képes-e megőrizni erős jellemét és kritikus szemléletét egy ilyen helyzetben, nagyon jó kérdés, de szerintem ezt mindenki döntse el maga. A tagadása, a kétségbeesése megmutatta az emberi oldalát az egyik legtitokzatosabb figurának, és a zárásban mutatott magatartása éles kontrasztban állt azzal a karizmatikus kiállással, amivel az Építészhez indulás előtt mondta a monológját.
Zion, az emberi világ helyzete, az emberiség gondolkodásmódja... mind nagyon jó volt megismerni, jó volt látni, hogy ugyanúgy van hétköznapi életük, ugyanúgy próbálnak a civilek hétköznapi életet teremteni maguknak, mint mi a való világban. Ünnepelnek, vannak közös eseményeik, vagyis a monumentális gondokon túl az emberek emberek maradtak, és kialakult az az életstílus, amit abban a disztópiában normálisnak lehet nevezni. Leginkább Zee karaktere, és Dozer felesége és gyermekei voltak azok, akik ezt az érzést átadták a filmben, egészen rövid jelenetek voltak, de nagyon a helyükön kezelve.
A filozófiai alap még mindig pazar, noha a harcjelenetek itt már hosszabbodnak, ami a remek lassított felvételek ellenére néhol kifejezetten idegesítőek és unalmasak (a leghosszabb majdnem öt perc, és sajnos, erre már nem igaz az, amit az első részben említettem, hogy nem válik komikussá, mert igenis, néha túlzottan abszurd). A beszélő nevek (Niobé kivételével, akiét még mindig nem sikerült megfejtenem) tökéletesek és jól átgondoltak, a zenék és a hangulat még mindig adnak egy olyan légkört az egész filmnek, amiért önmagában érdemes lenne megnézni. A romantikus szál erős, és nem is mondanám dinamikusnak, de nem csöpög, abszolút szerethető kapcsolat, a két karakter egyéni stílusát nem rontja le az egymásra gyakorolt hatásuk, sőt, inkább megerősíti.
És végül külön kiemelném a beszélgetést az Építésszel, akit már megemlítettem. Annak ellenére, hogy a csúcspont nálam mindig a Forradalmak lesz, vitathatatlan, hogy az egész széria egyik legjobb jelenetéről van szó, ami majdnem akkorát üt, mint az első részben a valóság leleplezése. Feje tetejére állít mindent, amit eddig hittünk, és azonnal magyarázatot követelnénk, amit viszont nem kapunk meg. Erre rátesz egy lapáttal a cliffhanger a rész végén, amit megkoronáz a "to be concluded..." felirat. Hálás vagyok érte, hogy az egész trilógiát nézhettem egyben, mert szerintem megőrjített volna egy hiátus az Újratöltve után.
Amikor először megnéztem ezt a részt, azonnal a kedvencemmé fogadtam, több okból. Először is, magasról tesz Hollywood kötelező Happy Endes elvárásaira. Szomorú, vagy inkább keserédes, lezáratlan, és mégis kerek, nagyon hatásos végkifejletet sikerült alkotni, amiben minden szál összefutott, minden mellék és főszereplő kapott annyi időt, hogy kidolgozzák és megszeressük őket. Egy-két karakter persze még mindig lóg a levegőben, de nem véletlenül készült el az Animátrix...
Eleinte reménykedtem benne, hogy minden tiszta és világos lesz, de természetesen nem kaptam választ minden kérdésre, és a végkifejlet sem egyértelmű, nagyon sok elmélet és headcanon született, a hivatalos kánonról pedig semmit nem tudunk, szóval, történt ami történt, magunknak kell értelmeznünk.
Neo karaktere szerintem ebben a részben ágazott el a legtöbb irányba. Vak messiásként határozott, magabiztos figura volt, akinek nem volt szeme mégis látott, és aki tényleg mindent feltett egy lapra, oda mert állni a gépek vezére elé, tudta, hogy hogyan győzze meg, és szerintem mondhatom, karizmatikusabban, jobb kiállással érvelt, mint Morpheus az első részekben, ami pedig nagy szó. Ugyanakkor láttuk olyan emberi pillanataiban is, amikor félt, vagy gyászolt. Trinity halálakor abszolút át lehetett érezni, milyen pokoli fájdalmas számára, hogy el kell veszítenie, amikor indultak a gépek városába, hiába próbálta leplezni tényleg nyilvánvaló volt, hogy fél, hogy nem akar meghalni, az Orákulummal beszélve látszott, még nem tette túl magát minden bizonytalanságon, nem kapott választ minden kérdésre, és nem meri úgy belevetni magát az utolsó harcba, hogy a legkisebb kétely is marad benne. Tetszett ez az egyensúly, számomra ez tette még mindig megérthetővé, szeretnivalóvá a főszereplőt, miközben lehettem büszke arra, hogy hová jutott el. Trinity szintén megmaradt erős karakternek, támasznak, a szerelmi szál továbbra is szép, erőteljes, megható néhány pillanatban, de továbbra sem fullad bele a nyálba, továbbra sem kell azt hallgatnunk, hogy ki kiért halna meg, egyszerűen, tettekkel, viselkedéssel adják át, hogy mennyire értékes, és szoros ennek a két karakternek a szerelme.
Morpheus és Niobé és az ő száluk szintén bőven kapott időt és helyet arra, hogy kidolgozzák. Niobé tulajdonképpen fel tudta oldani egyetlen mondattal Morpheus teljes dilemmáját a hittel kapcsolatban. Ne a próféciában, hanem az emberben higgyen, aki valóra válthatja azt. Annak ellenére, hogy az egész szerelmi háromszög pontos megoldást/feloldást nem kap, az tökéletesen látszik, hogy bár Morpheusszal teljesen ellentétes a személyiségük, akár mint barátok, akár mint egy pár kiegészítik, és tanítják is egymást. Nem szenvedtek, nem akarták túljátszani az érzéseket, az egyszerű összemosolygások, elejtett félmondatok sokkal jobban működtek, mintha ezt az egészet a középpontba tolták volna. Az út Zionig végig feszültséggel teli, én személy szerint jobban izgultam rajta, mint bármelyik harcjeleneten,
Kölyök, Zee és a csata Zionért. Ez a harcjelenet nem a látványtól, vagy a történésektől, hanem ismét a karakterek miatt vált élővé. Kölyköt én már az előző részben megszerettem szeleburdiságával, de itt mellette megjelent a lelkiereje és a bátorsága is. Ő vált a gyermeki optimizmussá, a tinédzserkori lendületté egy olyan világban, ahol ez szinte teljesen elveszett, és a harcban ez erőt is adott neki. Neora példaképként tekintett, de végül elérte a megbecsülést a saját csataterén... míg a kapitány az elején "lombikszülöttként" gúnyolódva beszélt vele, halálakor már tisztelettel, őszinteséggel, segítséget kérve. Kölyköt az Animátrix-szal kiegészülve egyébként már bátran az egyik legkidolgozottabb karakternek nevezem, még ha kevés is volt a szerepe. Zee, akit már említettem az Újratöltve kritikában Trinity-hez hasonlóan egy erős szerelmi szál főszereplője, és a szerelem itt is megjelenik mint motivációs erő. Mindaz, amit elér a harcban, annak ellenére hogy fél, és legszívesebben kimenekülne a helyzetből, köszönhető annak, hogy szerelmes. A halottakat, az első részhez hasonlóan alig ismerjük itt meg, de szintén az első gárdára emlékeztető módon kapnak olyan alapszemélyiséget, hogy legalább sajnáljuk őket.
A két manipulátor, az Orákulum és az Építész veszélyes játékába az utolsó percekben a színfalak mögött is betekinthetünk, és így nézve mindenre az egész történet egyetlen gigantikus sakkjátszmává válik a szabad akarat és erőltetett, többé-kevésbé boldog élet képviselői között. Akár itt is kiegészülhetnek a bibliai párhuzamok, hiszen a bibliában is, az Édenkertből való kiűzetés szimbóluma annak, hogy az ember tudást, szabad akaratot kap, de cserébe fel kell adni az alapvetően boldog, fájdalommentes életet. Megjelenik a gyermeki szemléletű Sati, aki többszörösen is az újjászületés, a megbocsátás, a remény szimbóluma, erre nem csak kislány mivolta, hanem az is utalás, hogy napfelkeltéket készít a Mátrixban, és a film végén egy szivárványszínű felhőkkel teli napfelkelte fogadja az Orákulumot, amire azt mondja, Neoé, mintegy az új kezdet, az új kor szimbólumaként. Fontos még megemlíteni a karmát, a sorsot tökéletesen elfogadó apját, aki pedig újabb fontos kérdéseket vet fel a mesterséges intelligenciákkal kapcsolatban, ezúttal a szeretettel foglalkozva. Vagyis, hogy egy gép érezhet-e szeretetet egyáltalán, milyen hatást gyakorol az rá, egyáltalán mi a különbség mesterséges intelligencia és ember között, ha az érzések, a gondolatok ugyanazok lehetnek? Ezzel Neo szemléletére is képes hatást gyakorolni, és nagyon fontossá teszi a rövid szerepet, amit kap. Egyik személyes kedvencem az idézet: "A szeretet csak egy szó. Ami igazán számít, a kapcsolat, amit a szó sejtet." Nagyon igaz, nagyon szép gondolat, és szerintem megkérdőjelezi az egész sorozat nagyon sok problémáját. Hiszen szó csak a rossz, a jó, és végülis Neo is rádöbben... a győzelemhez szövetkezni kell a gépekkel, megértően, egyenjogúként fordulni hozzájuk. A végkifejletben nyilvánvaló, minden ember nem ébredhetne fel, nem állnának rá készen, tehát mondhatjuk, még a Mátrix se olyan borzalmas dolog.
És végül, de nem utolsósorban a zárás, a (sajnos tíz perces hosszúságú) Neo-Smith harc, ami egyrészt hatásos, emlékezetes, másrészt viszont nem egyértelmű. Neo önfeláldozása után nem tudhatjuk biztosan, hogy meghalt, vagy túlélte, mert akármennyire az első tűnik reálisnak a képernyőn látottak alapján, rengeteg utalást kapunk az utóbbira, a már említett napfelkelte jelenettel, vagy azzal, amikor a gépek elviszik Neo testét, és egy pillanatra még ismét látjuk fényben, energiaként a várost, pont úgy, ahogy korábban a főhős szemén keresztül. Smith pusztulásának okaira szintén több elmélet van, némelyik abból indul ki, hogy Neo tényleg feláldozta magát, némelyik meg az ellentétéből, annyira sok verzió van, hogy nem mutatnám itt be őket, de érdemes utánaolvasni. Rengeteg rajongói változat is született a végkifejletről, rajongók figyelmébe ajánlom a fanfiction.net-et.
Tökéletes trilógiazáró rész, tökéletes levezetés a Mátrix univerzumnak, csak ajánlani tudom.
Mátrix
A science fiction egyik remeke ez a sorozat, szerintem kevesen mernék vitatni. Sokszoros újranézéssel is nyújt valami újat, egy plusz mélységet, és a megszokott, sötét hangulatot, ez a nyomasztó atmoszféra pedig újra, és újra beszippantja a nézőt, ahogy azt velem is tette.
A történet Neo útját követi végig, aki a hétköznapi életében csak csetlik botlik... nappal programozó, éjjel hacker, a munkájából folyton késik, és állandó megérzése, hogy a világgal valami nem stimmel. Egy nap titokzatos üzenet várja a számítógépén, felszólítva, hogy "kövesse a fehér nyulat" innentől pedig az élete a feje tetejére áll. Megismerkedik a Trinity-vel, és a legendás Morpheusszal, akik hamarosan rádöbbentik... a világ, és az élet amit élt, valójában nem több egyszerű illúziónál. Morpheus ráadásul úgy véli, Neo kiválasztott, aki megszabadíthatja, és felébresztheti az emberiséget... a férfi azonban abban sem biztos, a szemének hisz-e.
A Mátrixot első sorban talán a látványa és effektjei tették világhírűvé, mert a mély mondanivaló mellett akciófilm is, és nagyon jól megállja a helyét akként. A lövöldözés minimális, a verekedések szépek, látványosak, dinamikusak, a harcművészetek rajongójaként abszolút képes voltam élvezni az olyan jeleneteket, mint Morpheus és Neo harca, vagy Neo és Smith verekedései. A lassított felvételek is jól működnek, nem válnak komikussá, helyükön vannak, és nem viszik őket túlzásba. A borongós színvilág, hogy a sci-fi környezetet nem tiszta, steril terekkel ábrázolták, hanem csövekkel, vezetékekkel, kosszal nagyon jól vette ki magát, megadta a disztópia alaphangját. A Mátrixon belül, az utcaképek is, még napsütésben, emberekkel telve is képesek üresnek és nyomasztónak hatni, ezzel nagyon jó környezetet biztosítva a mondanivaló átadásához. A zene dinamikus, hol kiegészíti, ráerősít erre a hangulatra, hol pedig pont, hogy oldja, mindig sikerül eltalálni, hogy épp milyen soundtrack kell az adott jelenet alá.
A film nagy előnye, hogy folyamatosan kérdez. Nem csak Neo értetlenkedése, zavara jelenik meg az új helyzetben, hanem nekünk nézőknek is át kell élnünk a dilemmákat, elgondolkodni a felvetett problémákon. Nem hiszem, hogy van olyan, aki nem gondolkozott el azon, vajon lenne-e bátorsága bevenni a piros pirulát, elengedni a boldogság illúzióját, a kényelmet, az igazságért, és eljátszik azzal a gondolattal is, hogy hová juthat az emberiség saját önzése és gőgje miatt. (Ezt majd az Animátrixnál jobban kifejtem)
A karakterek szintén jól kidolgozottak, izgalmasak, leginkább eszméik miatt, és ahogy a világra tekintenek. Neo ebben a részben lassan araszol a hős, és a messiási figura szerepe felé, fokozatosan engedve el félelmeit, kétségeit, és pont az tudja közelebb hozni a nézőhöz, hogy először átlagemberként ismertük meg. Sodródik az árral, várja a válaszokat, küzd az új felelősséggel, de már meg-meg csillannak a személyiségében a későbbiekben az egész történetre hatást gyakorló elemek. Keanu Reeves abszolút brillírozik a szerepben, nagyon kedvelem a színészt, és Neo figurája hihetetlenül jól áll neki.
Trinity erős, talpraesett női karaterként egyszerre a feminista szál, ugyanakkor a legérzelmesebb, legempatikusabb figura is a történetben. A stílusa szimpatikus, nem süllyed le klasszikus szerepekbe, és ez nagy pozitívum. A szerelmi szálat a Mátrix jól kezeli, szép, romantikus, és elég lassan épül ki, nem hat elkapkodottnak, a szerepe is érzékelhető, Neo és Trinity szempontjából is.
Morpheus látszólag manipulátorként tűnik fel, de nagyon jól bontják addig a történetet, míg kiderül, hogy tulajdonképpen ugyanúgy bábú, mint akiket irányít. Vezéregyéniség, és szinte magingathatatlanul hisz a kitűzött célok fontosságában, és ez a mély, néhol már elvakultságig fajuló hit nagyban meghatározza a karakterét, de szerencsére nem teszi antipatikussá. Az idézetei fantasztikusak, a kritikája az emberiséggel szemben meghatározza összes társa szemléletét is, ez pedig rendkívül fontos. Noha a gépek ellen, az emberek mellett áll, mégis képes mindkét oldal hibáinak felismerésére, ami nagyon pozitív egy ilyen helyzetben.
A többi karakter legnagyobb hibája, hogy kidolgozásukra kevés idő jut. Szimpatikusak, emberiek, de annak ellenére, hogy dühösek vagyunk Cipher-re a halálukért és némelyiküket képesek vagyunk igazán sajnálni, nem mondhatjuk, hogy a haláluk sokként érne, mert nem ismerjük őket annyira, hogy ilyen hatást gyakoroljon ránk. Smith szerepe is még kidolgozatlan, hiába vannak zseniális megszólalásai, hiába óriási a színész játéka, még nem érezzük a súlyát negatív szereplőként. Sejteti későbbi szerepét, mikor jelzi, hogy ő el akar szabadulni, de még nem kapjuk meg azt a filozófiai hátteret mögé, ami igazán veszélyessé és hátborzongatóvá tette a trilógia későbbi részeiben. Ugyanez a sejtetés Ziont illetően, a gépekkel kapcsolatban az, amiért én sokakkal ellentétben azt mondom, látszik ezen a trilógiakezdő részen is, hogy egy sorozat elején van. Számomra túl nyitvahagyott, túl elvarratlan volt ahhoz, hogy kerek egésznek tudjam tekinteni.
A filozófiai hátteréről nem mondok sokat, annak ellenére, hogy nagyon átgondolt, mivel rengeteg elemzés van fent az interneten, akik már összefoglalták nagyon sok aspektusból, nem hiszem, hogy igazán újat tudnék mondani érdeklődő olvasók számára. Érdemes ránézni a youtube-on megtalálható messiási életútról szóló Mátrix elemzésre, én is fogok felrakni egy esszét (illetve inkább beszédet, írásos formában), ami a változás szempontjából vizsgálja meg a történetet, de lehet találni a beszélő nevekkel, a megjelenő számokkal, és egyéb apróságokkal (pl. az Orákulum nem fúj ki füstöt, miközben dohányzik) kapcsolatos érdekességeket is, ha kicsit utánajárunk. Platóni filozófia, keresztény és buddhista utalások, hihetetlen mennyiségű társadalomkritika jellemzi a filmet.
Összefoglalóan, ez az a film, amit mindenkinek, kivétel nélkül látnia kell, akkor is ha új a műfajban, akkor is, ha szereti, sőt, akkor is, ha utálja, mert nem maradhat ki az életéből. Kultuszfilm, ami iránt (szerintem) képtelenség közömbösnek maradni.
Mátrix: Újratöltve
Az Orákulum szerepe lassan tisztázódik, de továbbra is korrekt, és többé-kevésbé őszinte, csak azokat az információkat módosítja és tartja vissa, amiket tényleg szükséges, ezáltal sokkal szimpatikusabb, empatikusabb figura. Tiszteli az érzelmeket és a fontossági sorrendeket, de ez nem jelenti, hogy nem használja ki őket, pusztán annyit módosít, hogy ő nem a rendszer, hanem a szereplők javára dolgozik, ezáltal az Építész figurájával ellentétben manipulátorként is szerethető, az álláspontja össze tud olvadni a karakterekével. Nehéz benne bízni, mert legalább annyira titokzatos, mint ellenpárja ebben a filmben, de folyamatosan érezhető, hogy a céljai pozitívak.
Neo már igazi főhős, tisztában van az erejével és használja is, de nem veszti el azokat az emberi hibáit, amik szerethetővé teszik. Kételkedik, kérdez, akárcsak korábban, és számomra nagy pozitívum, hogy nem bízza el magát, nem kérkedik, csak akkor tesz gúnyos megjegyzéseket az ellenfeleire, ha azok maguk is gúnyolódnak vele, és jelentősen alábecsülik a képességeit. Akármennyire mutatják "beépítettnek" a kötődéseit, az empátiáját, mégis úgy érezzük, ahogy a szereplők és ő maga is, hogy kilóg a folyamatból. Mer kockáztatni, és a kezébe venni az irányítást, azon a ponton ahol mások menekültek, mert átformálta az értékrendjét, és akármennyire fél a felmerülő lehetőségektől, céltudatosan vág neki minden feladatnak. Mer szembenézni az igazsággal, és meri kitapasztalni/kitágítani a határait, és ahogy halad, ahogy fejlődik, ahelyett, hogy fokozatosan lezárna, egyre nyitottabb, egyre inkább kész befogadni mindazt, amit tapasztal.
Két erős női karakter is jelen van a részben: Trinity, és Niobé. Trinity-t már megismertük az előző részben, továbbra is inkább érzelemvezérelt, de a határozottságot nem nélkülözi. Niobé ellenben sokkal racionálisabb, sokkal hűvösebb, és nincs olyan kötődés, ami meghatározná, mint Trinity-t a szerelmi szál. Annak ellenére, hogy nála egy szerelmi háromszögbe csöppenünk, mégsem ez válik történetének központi elemévé, igazából csak egy feszültséget keltő mellékág. Ha nem is tudunk róla igazán sokat, én azonnal kedvenceim közé fogadtam a történetből, nagyon helyén kezelt figura.
Morpheus helyzetét ugyan inkább a következő filmben bontják ki, de ebben a részben lendületesen arcul csapják, és így megingatják az eddig karakterét meghatározó mély hitében. A bizalma, a szerepe vezéregyéniségként a teljes összeomlás határára kerül, mert azáltal, hogy úgy látszik az egész életében követett jóslat hazugság, tulajdonképpen a világa a feje tetejére áll. Hogy ez hitpróba, vagy inkább annak próbája, hogy képes-e megőrizni erős jellemét és kritikus szemléletét egy ilyen helyzetben, nagyon jó kérdés, de szerintem ezt mindenki döntse el maga. A tagadása, a kétségbeesése megmutatta az emberi oldalát az egyik legtitokzatosabb figurának, és a zárásban mutatott magatartása éles kontrasztban állt azzal a karizmatikus kiállással, amivel az Építészhez indulás előtt mondta a monológját.
Zion, az emberi világ helyzete, az emberiség gondolkodásmódja... mind nagyon jó volt megismerni, jó volt látni, hogy ugyanúgy van hétköznapi életük, ugyanúgy próbálnak a civilek hétköznapi életet teremteni maguknak, mint mi a való világban. Ünnepelnek, vannak közös eseményeik, vagyis a monumentális gondokon túl az emberek emberek maradtak, és kialakult az az életstílus, amit abban a disztópiában normálisnak lehet nevezni. Leginkább Zee karaktere, és Dozer felesége és gyermekei voltak azok, akik ezt az érzést átadták a filmben, egészen rövid jelenetek voltak, de nagyon a helyükön kezelve.
A filozófiai alap még mindig pazar, noha a harcjelenetek itt már hosszabbodnak, ami a remek lassított felvételek ellenére néhol kifejezetten idegesítőek és unalmasak (a leghosszabb majdnem öt perc, és sajnos, erre már nem igaz az, amit az első részben említettem, hogy nem válik komikussá, mert igenis, néha túlzottan abszurd). A beszélő nevek (Niobé kivételével, akiét még mindig nem sikerült megfejtenem) tökéletesek és jól átgondoltak, a zenék és a hangulat még mindig adnak egy olyan légkört az egész filmnek, amiért önmagában érdemes lenne megnézni. A romantikus szál erős, és nem is mondanám dinamikusnak, de nem csöpög, abszolút szerethető kapcsolat, a két karakter egyéni stílusát nem rontja le az egymásra gyakorolt hatásuk, sőt, inkább megerősíti.
És végül külön kiemelném a beszélgetést az Építésszel, akit már megemlítettem. Annak ellenére, hogy a csúcspont nálam mindig a Forradalmak lesz, vitathatatlan, hogy az egész széria egyik legjobb jelenetéről van szó, ami majdnem akkorát üt, mint az első részben a valóság leleplezése. Feje tetejére állít mindent, amit eddig hittünk, és azonnal magyarázatot követelnénk, amit viszont nem kapunk meg. Erre rátesz egy lapáttal a cliffhanger a rész végén, amit megkoronáz a "to be concluded..." felirat. Hálás vagyok érte, hogy az egész trilógiát nézhettem egyben, mert szerintem megőrjített volna egy hiátus az Újratöltve után.
Mátrix: Forradalmak
Eleinte reménykedtem benne, hogy minden tiszta és világos lesz, de természetesen nem kaptam választ minden kérdésre, és a végkifejlet sem egyértelmű, nagyon sok elmélet és headcanon született, a hivatalos kánonról pedig semmit nem tudunk, szóval, történt ami történt, magunknak kell értelmeznünk.
Neo karaktere szerintem ebben a részben ágazott el a legtöbb irányba. Vak messiásként határozott, magabiztos figura volt, akinek nem volt szeme mégis látott, és aki tényleg mindent feltett egy lapra, oda mert állni a gépek vezére elé, tudta, hogy hogyan győzze meg, és szerintem mondhatom, karizmatikusabban, jobb kiállással érvelt, mint Morpheus az első részekben, ami pedig nagy szó. Ugyanakkor láttuk olyan emberi pillanataiban is, amikor félt, vagy gyászolt. Trinity halálakor abszolút át lehetett érezni, milyen pokoli fájdalmas számára, hogy el kell veszítenie, amikor indultak a gépek városába, hiába próbálta leplezni tényleg nyilvánvaló volt, hogy fél, hogy nem akar meghalni, az Orákulummal beszélve látszott, még nem tette túl magát minden bizonytalanságon, nem kapott választ minden kérdésre, és nem meri úgy belevetni magát az utolsó harcba, hogy a legkisebb kétely is marad benne. Tetszett ez az egyensúly, számomra ez tette még mindig megérthetővé, szeretnivalóvá a főszereplőt, miközben lehettem büszke arra, hogy hová jutott el. Trinity szintén megmaradt erős karakternek, támasznak, a szerelmi szál továbbra is szép, erőteljes, megható néhány pillanatban, de továbbra sem fullad bele a nyálba, továbbra sem kell azt hallgatnunk, hogy ki kiért halna meg, egyszerűen, tettekkel, viselkedéssel adják át, hogy mennyire értékes, és szoros ennek a két karakternek a szerelme.
Morpheus és Niobé és az ő száluk szintén bőven kapott időt és helyet arra, hogy kidolgozzák. Niobé tulajdonképpen fel tudta oldani egyetlen mondattal Morpheus teljes dilemmáját a hittel kapcsolatban. Ne a próféciában, hanem az emberben higgyen, aki valóra válthatja azt. Annak ellenére, hogy az egész szerelmi háromszög pontos megoldást/feloldást nem kap, az tökéletesen látszik, hogy bár Morpheusszal teljesen ellentétes a személyiségük, akár mint barátok, akár mint egy pár kiegészítik, és tanítják is egymást. Nem szenvedtek, nem akarták túljátszani az érzéseket, az egyszerű összemosolygások, elejtett félmondatok sokkal jobban működtek, mintha ezt az egészet a középpontba tolták volna. Az út Zionig végig feszültséggel teli, én személy szerint jobban izgultam rajta, mint bármelyik harcjeleneten,
Kölyök, Zee és a csata Zionért. Ez a harcjelenet nem a látványtól, vagy a történésektől, hanem ismét a karakterek miatt vált élővé. Kölyköt én már az előző részben megszerettem szeleburdiságával, de itt mellette megjelent a lelkiereje és a bátorsága is. Ő vált a gyermeki optimizmussá, a tinédzserkori lendületté egy olyan világban, ahol ez szinte teljesen elveszett, és a harcban ez erőt is adott neki. Neora példaképként tekintett, de végül elérte a megbecsülést a saját csataterén... míg a kapitány az elején "lombikszülöttként" gúnyolódva beszélt vele, halálakor már tisztelettel, őszinteséggel, segítséget kérve. Kölyköt az Animátrix-szal kiegészülve egyébként már bátran az egyik legkidolgozottabb karakternek nevezem, még ha kevés is volt a szerepe. Zee, akit már említettem az Újratöltve kritikában Trinity-hez hasonlóan egy erős szerelmi szál főszereplője, és a szerelem itt is megjelenik mint motivációs erő. Mindaz, amit elér a harcban, annak ellenére hogy fél, és legszívesebben kimenekülne a helyzetből, köszönhető annak, hogy szerelmes. A halottakat, az első részhez hasonlóan alig ismerjük itt meg, de szintén az első gárdára emlékeztető módon kapnak olyan alapszemélyiséget, hogy legalább sajnáljuk őket.
A két manipulátor, az Orákulum és az Építész veszélyes játékába az utolsó percekben a színfalak mögött is betekinthetünk, és így nézve mindenre az egész történet egyetlen gigantikus sakkjátszmává válik a szabad akarat és erőltetett, többé-kevésbé boldog élet képviselői között. Akár itt is kiegészülhetnek a bibliai párhuzamok, hiszen a bibliában is, az Édenkertből való kiűzetés szimbóluma annak, hogy az ember tudást, szabad akaratot kap, de cserébe fel kell adni az alapvetően boldog, fájdalommentes életet. Megjelenik a gyermeki szemléletű Sati, aki többszörösen is az újjászületés, a megbocsátás, a remény szimbóluma, erre nem csak kislány mivolta, hanem az is utalás, hogy napfelkeltéket készít a Mátrixban, és a film végén egy szivárványszínű felhőkkel teli napfelkelte fogadja az Orákulumot, amire azt mondja, Neoé, mintegy az új kezdet, az új kor szimbólumaként. Fontos még megemlíteni a karmát, a sorsot tökéletesen elfogadó apját, aki pedig újabb fontos kérdéseket vet fel a mesterséges intelligenciákkal kapcsolatban, ezúttal a szeretettel foglalkozva. Vagyis, hogy egy gép érezhet-e szeretetet egyáltalán, milyen hatást gyakorol az rá, egyáltalán mi a különbség mesterséges intelligencia és ember között, ha az érzések, a gondolatok ugyanazok lehetnek? Ezzel Neo szemléletére is képes hatást gyakorolni, és nagyon fontossá teszi a rövid szerepet, amit kap. Egyik személyes kedvencem az idézet: "A szeretet csak egy szó. Ami igazán számít, a kapcsolat, amit a szó sejtet." Nagyon igaz, nagyon szép gondolat, és szerintem megkérdőjelezi az egész sorozat nagyon sok problémáját. Hiszen szó csak a rossz, a jó, és végülis Neo is rádöbben... a győzelemhez szövetkezni kell a gépekkel, megértően, egyenjogúként fordulni hozzájuk. A végkifejletben nyilvánvaló, minden ember nem ébredhetne fel, nem állnának rá készen, tehát mondhatjuk, még a Mátrix se olyan borzalmas dolog.
És végül, de nem utolsósorban a zárás, a (sajnos tíz perces hosszúságú) Neo-Smith harc, ami egyrészt hatásos, emlékezetes, másrészt viszont nem egyértelmű. Neo önfeláldozása után nem tudhatjuk biztosan, hogy meghalt, vagy túlélte, mert akármennyire az első tűnik reálisnak a képernyőn látottak alapján, rengeteg utalást kapunk az utóbbira, a már említett napfelkelte jelenettel, vagy azzal, amikor a gépek elviszik Neo testét, és egy pillanatra még ismét látjuk fényben, energiaként a várost, pont úgy, ahogy korábban a főhős szemén keresztül. Smith pusztulásának okaira szintén több elmélet van, némelyik abból indul ki, hogy Neo tényleg feláldozta magát, némelyik meg az ellentétéből, annyira sok verzió van, hogy nem mutatnám itt be őket, de érdemes utánaolvasni. Rengeteg rajongói változat is született a végkifejletről, rajongók figyelmébe ajánlom a fanfiction.net-et.
Tökéletes trilógiazáró rész, tökéletes levezetés a Mátrix univerzumnak, csak ajánlani tudom.
Valentine Wiggin
Megjegyzések
Megjegyzés küldése