Régi emlékek - Végjáték-sorozat, 2015.

Az átmentést a régi munkáimmal kezdem, fokozatosan haladva az egyre újabb bejegyzések felé. A Végjáték, amiről a blogom is kapta a nevét, és ahonnan a nicknevem is származik, az egyik legkedvesebb science fiction sorozatom a mai napig... így nem csoda, hogy a legelső írásaim is ehhez kapcsolódtak. Mivel ezek az írások meglehetősen rövidek, és visszatekintve kissé amatőrök, a sorozat kritikáit egy bejegyzésbe foglalom - az egyetlen kivételt az elemzések jelentik, ezeket külön teszem közzé.

Végjáték

Előrebocsátom, a kedvenc könyvemről van szó, bár ez, a nicknevemre pillantva azt hiszem, nem túl meglepő. Mikor a kezembe került, már a fülszöveg alapján érdekesnek tűnt, noha sokkolónak. Mindkettőt beváltotta, és életem egyik legnagyobb könyvélményévé vált.

Az alaptörténet, hogy a jövőben megtámadja a Földet egy idegen faj, a hangyok, két inváziót is indítva a bolygó ellen. Ezt követően 70 évre azonban eltűnnek, az emberiség azonban tart egy újabb támadástól, így létre hoz egy bázist, ahová a világ legkiemelkedőbb gyermekeit gyűjti össze, és képzi ki a harcra. Ender Wiggin, a regény főszereplője, harmadik gyerek a családjában, csak azért születhetett meg, mert a kormány utasítást adott rá. Amikor úgy fest, kirúgják a Hadiskola programjából is, véletlenül megöli egyik őt zaklató társát, ezt követően azonban elszállítják a Hadiskola bázisára. Itt igyekeznek elszeparálni a többiektől, sosem számíthat senkire. De vajon mi a céljuk ezzel?

A mellékszereplők már nincsenek ennyire kidolgozva, de ez egy ennyire pszichológiai témájú regénynél nem is baj... ha túl sokat foglalkoznánk velük, Ender jellemének változását nem lehetne ilyen mélyen bemutatni. Akikkel talán többet törődünk, azok a testvérei, Peter és Valentine, de ők is inkább a személyiségének két, élesen elkülönülő oldalát jelenítik meg. Peter a könyörtelen, brutális, de lenyűgöző taktikus. Valentine a kedves, jólelkű, intelligens, empatikus, de nem elég manipulatív, és ezáltal sérülékenyebb figura. Alai, Bean, Petra, Dink és a Sárkány Hadtest tagjai Ender lelki támaszai, de a szerepük abban is megnyilvánul, hogy a fiú elveszítse bennük a bizalmat, és önként erősítse meg az elszigeteltségét. Van, aki túl gyengének mutatkozik a szemében, van, akit árulónak érez, van, aki pedig egyszerűen nem érti, talán nem is akarja megérteni a szemléletét, de a lényeg, hogy egyikük sem tudja tartósan megszerezni a bizalmát. Kiegészítő regényeikben minden bizonnyal többet megtudunk róluk, de az eredeti történetszálon inkább statiszták a fiú útjában, és nem különálló, egyedül is életképes figurák. A felnőttekről, a manipulátorokról ugyanez elmondható: a Végjátékot senki nem Graff, vagy Mazer Rackham karakteréért olvasta, annak ellenére sem, hogy az ő pszichológiájuk sem lehet egyszerű. Elfogult vagyok a történettel, így csak azt tudom mondani, mindenki olvassa el. Kihagyhatatlan élmény, és azt hiszem, nyugodtan állíthatom, nem találkoztam még olyannal, akinek ne tetszett volna. Meglehetősen biztos választás akár sci-fi rajongó az ember, akár csak ismerkedik a műfajjal.

A Végjáték talán legjobb oldala nem is a science fiction alap, hanem a pszichológiai vonulata. Ender karaktere teljesen emberi, a vívódásai átélhetőek, a dilemmái pedig olyanok, amik mindenkit foglalkoztatnak: Mi a fontosabb, túlélni, vagy hogy az emberségünket teljesen megőrizzük? Mennyiben szentesíti a cél az eszközt, van-e jogunk piszkos módszerekhez nyúlni a győzelemért? Hol húzódik a határ felnőtt és gyerek között? Mindegyik fontos, és szinte lehetetlennek tűnik rájuk válaszolni, az Ender által kínált megoldások is csak egy emberi szemléletet, egy lehetőséget festenek le... ráadásul egy meglehetősen tragikus sorsú ember szemléletét. A karakterét a legtöbb olvasótól csak egyetlen kritika érte, mégpedig, hogy irreálisan fiatal: a regény elején hat, a zárásában tizenkét éves, mégis kezdetektől legalább egy felnőtt, ha nem egy öregember szintjén gondolkodik, taktikázik és filozofál. A személyisége egyesíti egy háborús veterán, egy gyermek, és egy végletekig elszigetelt, szeretetre vágyó, de emberektől valamennyire tartó figura jellemzőit, és ez a fajta szétforgácsoltság az, ami végeredményben igazán közel tudja hozni az olvasóhoz, aki empátiát és mély sajnálatot érez iránta. (Ender Wiggin karakterelemzésemben kicsit részletesebben foglalkozom ezzel a karakterrel, és azzal is, hogy nekem miért tartozik a legnagyobb kedvenceim közé.)

Kiemelendő mindenesetre az is, hogy tudományosan is nehéz belekötni a történetbe. A hangyok bolyelméje eredeti, és tulajdonképpen cáfolhatatlan ötlet, több filozófiai irányzat is aktívan foglalkozik a témával. Maga a faj alapjául szolgáló állat kiválasztása is logikus, az államalkotó rovaroknak relatíve jó esélye lenne hasonló civilizáció felépítésére, sőt, még az űrállomás felépítése és működése is összecseng a tudomány álláspontjával, így aligha fog bárki morogni olvasás közben a kidolgozatlanság, vagy hiteltelenség miatt. OSC láthatóan mindennek utánanézett, legyen szó akár a lélektani, akár a tudományos alapokról. Az írói stílus elég letisztult, nagyon kevés a leírás, tehát sokat az olvasó fantáziájára bíznak, de emellett olvasmányos, és fenntartja az érdeklődést. A cselekményvezetés pedig pazar: a viszonylag lassan kibontakozó, megrázó pszicho-sci-fi egy akkora csattanóval zárul, ami után én azonnal nyúltam a második kötetért.

A Holtak Szószólója

(Apró megjegyzés: Az új borítók közül messze ez a kedvenc darabom. A képregényekkel ellentétben úgy érzem, hogy az illusztráció remekül elkapta Ender karakterét, mind kinézetre, mind a lelkivilága szempontjából, a malackák megjelenítése hátborzongató, de ötletes, a Lusitaniát pedig egészen hasonlóan képzeltem.)

Kedvenc sorozatom második része sok negatív kritikát kapott, ugyanis a Végjáték pörgős, akciódús cselekménye után egy filozofikusabb, lassabb regényt kaptunk. Pszichológia itt is volt bőven, de beemeltek olyan kérdéseket, mint a vallás, a kultúrák közti érintkezés, mi számít intelligensnek, kapcsolatok közül szülő-gyermek viszonyok, testvéri viszonyok, szerelmi szálak minden létező formája előkerült, tehát tartalomban nem volt hiány.

Ender a Hangy háború végeztével nyomtalanul eltűnt, ám ezzel egy időben felbukkant a Holtak Szószólója, aki megmutatta a világnak, hogy kik is voltak igazából az ellenfeleik, ezért a hősként ünnepelt győztes neve is szitokszóként marad meg az emlékezetükben. Megjelenik egy, a Szószóló műveit szent könyvnek tekintő "vallás" is, amelynek "papjai" szintén Szószólóknak nevezik magukat. Háromezer évvel az első könyv cselekménye után, egy Lusitania nevű bolygó kis kolóniájáról kap hívást az egyik Szószóló, név szerint Andrew Wiggin, aki, tudván, hogy a bolygón él a hangyok óta felfedezett egyetlen intelligens földönkívüli faj, azonnal odasiet. Azonban az utazás csak neki volt két hét, a bolygón huszonkét év telt el... És az emberek megváltoznak ennyi idő alatt. Neki pedig szembe kell szállnia a vallási fanatikusokkal, a kolónia cseppet sem segítőkész lakosságával, és még azzal a nővel is, aki huszonkét évvel korábban hívta, ha ki akarja deríteni az igazságot.

A történet alaphelyzete nagyjából ennyi, a regényben Ender nyomozását követjük végig, ahogy próbára teszi őt, első sorban érzelmileg, de néhol intellektuálisan is. A főszereplő végig rendkívül hiteles. Ezt fontosnak tartom kiemelni: gyönyörűen mutatja az előző rész eseményei miatt elszenvedett összes személyiségbeli defektust. Néhol nyugodt, akár szarkasztikus, félelmetesen intelligens, de máshol túlérzékeny, teljesen abszurd pillanatokban, és eszméletlen, milyen sok alkalommal fakad sírva. Egyszerűen látszik, lelkileg mennyire tönkrement, és ebben a részben is, nem egy jelenet van, amikor az olvasó is tudja, hogy ez most megint nagyon nagy csapás lesz neki. Valentine karaktere nem kap nagy szerepet ebben a kötetben, de különösen a történet végén egyre szimpatikusabb, még mindig jóindulatú, de talán a korral jár, hogy kap egy adag határozottságot, a zárójelenetében még gúnyolódik is az öccsével. Új karakterek közül pedig egyértelmű kedvencem Jane, szarkazmusa, faviccei, a teljes jelleme annyira üde színfolt a történetben, hogy öröm olvasni, remekül ellensúlyozta Ender megtört személyiségét, sötét gondolatvilágát (Jane karakterelemzésemben róla is beszélek kicsit részletesebben).

Novinha karaktere már nem áll ennyire közel hozzám, nem egysíkú, de mégsem tudtam igazán megszeretni... a problémái természetesen fontosak és reálisak, de a megoldások, amiket talál rájuk felelőtlenek, és nem csak magára hoz velük bajt, hanem a hozzá közelállókra is... emiatt elég önző karakternek tartom, ami rendkívül taszító. A gyerekei már kedvelhetőbbek, Miro nyitottsága, bátorsága, és meglehetősen kamaszos szemlélete nagyon érdekes, Olhado egyszerűen csak bájos, rendkívül kedves fiú. Grego ugyan nem kap sok időt, de csak apró mozzanatok alapján is meg lehet érteni és szeretni, mert ő az, akit talán a legjobban megviselnek az események. Ugyanígy kevés idő jut Quarára, de ugyanígy, az apró megjegyzések teszik, felderíthetővé és értelmezhetővé a jellemét. Quim a pap fiú pedig hiába már-már bigottan vallásos, ami engem általában bosszant a karakterekben, mégis, már ebben a kötetben is mutat olyan tulajdonságokat, amikből látszik: rá lehet venni, hogy kinézzen a vallás nyújtotta burokból, igenis gondolkodik akkor is, ha nagyon mély a hite, és képes átértékelni a szemléletét. A legegészségesebb karakter az újak között talán Ela, aki a maga intelligens, de gondoskodó jellemével azt a törődést próbálja átadni a környezetének, amit Novinha a lelki sebei miatt képtelen: és egyben Olhado mellett ő az, aki nagyon hamar nagyon mély bizalommal fordul a főszereplő felé.

A malackák, vagy pequeninok a történetben megismert új faj, ahogy már említettem a véleményezés elején, számtalan témát beemelnek: legfontosabb a kulturális különbségeké, és azé, hogy az emberek mennyire tudják, vagy nem tudják egyenrangúként elfogadni azt aki más. A hangyok már nem jelentenek fenyegetést, tehát bűnbak lesz abból, aki ártott nekik, de mégis, ugyanúgy feltámad az ismeretlentől való félelem akkor is, amikor egy technikai fejlettségben tőlünk messze elmaradó fajról van szó. Az agresszió, a vádaskodás, az elbeszélés egymás mellett mind nagyon érdekes, és nagyon elszomorító... ami reményt keltő, az Ender szemlélete, aki, folyamatos kapcsolatban Jane-nel és a Méhkirálynővel pontosan tudja, hogyan legyen végtelenül elfogadó, és hogyan tud békés együttélést létrehozni: volt rajta ideje gondolkodni, miután a legutóbbi tragédia felelősei között volt. Ember a malacka, és Ender különös, fajok közti barátsága pedig egyszerre meglehetősen morbid, és nagyon véres, és rendkívül szép jelenetek és kijelentések forrása.

A cselekményépítés hasonlóan az előző kötethez nagyon jó, vannak csavarok bőven, ha az ember azt is hiszi a történet elején lefestettekből, hogy érti, mivé áll össze majd az egész, akkor is, nagyjából a regény közepére kellően összezavarodik, és kénytelen a főszereplővel együtt kibogozni a szálakat. A finálé megint nyitva hagy rengeteg kérdést, és megint eléri, hogy akarjunk a következő kötetért nyúlni... nem annyira megrázó, annyira ütős csavar zárja a kötetet, mint a Végjátékot, de még így is igazán jó. Amit pedig hozzátennék, hogy az utolsó fejezetben, ami már majdhogynem epilógus, rengeteg olyan pillanat van, amihez érdemes berakni valami felemelő zenét, és megpróbálni minél filmszerűbben elképzelni, mert érzelmileg tényleg nagyon el tudja kapni az embert. (Ajánlom a Felhőatlasz OST-t, vagy az Utolsó Léghajlító Flow Like Waterjét)

Érdemes azt is megjegyezni, hogy OSC is leírja az előszóban: A Holtak Szószólója gyakorlatilag egy első kötet, aminek az előzményét tartottuk kezünkben a Végjáték olvasásakor. Én inkább úgy írnám le, tekinthetjük első kötetnek. Ebben az esetben nem lesznek akkora elvárásaink a stílussal, a hangulattal kapcsolatban, nyitottabbak leszünk a másra és az újra, nem fogunk morogni a kicsit kidolgozatlanabb biológiai vonulat miatt, vagy azért, hogy a tudományos kérdésekre biológiai a válasz, hiszen ez egy ilyen világ. Ha viszont a Végjáték folytatásának tekintjük, akkor a pszicho sci-fi vonulatra figyelve kerülhetjük el ugyanezeket a csalódásokat... Ender jellemfejlődése annyira illeszkedik a sorba, hogy teljesen reális a cselekmény ilyen irányú vezetése. Mint az első kötet, ez sem színtisztán szórakoztató irodalom, még mindig nagyon tömény, de talán egy kicsit más célközönséget tud igazán megérinteni.

Fajirtás

Az előző kettőhöz hasonlóan erről is az első szó, ami eszembe jut: fantasztikus. Amennyit utánaolvastam, még a másodiknal is gyakrabban vádolták azzal, hogy túl filozofikus, bonyolult, ráadásul a rengeteg mellékszál miatt követhetetlen, sőt egyesek szerint Endert kirakták a főszerepből. Én ez utóbbit egy pillanatig sem éreztem... Ender főhős maradt, a sorozat üzenete nagyrészt még mindig köré épül, a személyes problémái is nagyon nagy hangsúlyt kapnak, mint mindig, de egyetlen egyszerű okból kevésbé aktív: ez pedig az, hogy megöregedett. Harminc évvel a Holtak Szószólójának cselekménye után járunk, tehát bőven túl van a hatvanon, ennek megfelelően pedig nem tud mindent azonnal, rohanva megoldani, amit lehet, azt már ráhagy a fiatalokra.

A nagy időugrás dacára azonban gyakorlatilag ott folytatódik a történet, ahol az előző kötetben abba hagytuk. A Lusitanián kialakult az az idilli állapot, amiben három faj együtt él: ez természetesen nem lehet tartós, ismét előkerülnek vallási konfliktusok, kulturális viták, csak most már kisebb léptékben, a malackák radikálisai gerjesztik ezeket. A Descolada ellen is zajlik a harc, tovább boncolgatják a biológusok szálát, s ott vannak a családi problémák: Ender és a gyerekek között kevés a konfliktus, a házassága azonban teljes válságba kerül a néhány tragédia miatt. Visszatér Miro is, megérkezik Valentine, akit én igazán erre a regényre szerettem meg: idősebb korára kapott egy kis cinizmust, határozottabb, kicsit morcosabb is, egyszerűen jópofa olvasni azokat a jeleneteket, ahol ő is, és az öccse is a "zsörtölődő öregemberek", mert nehéz annak elképzelni őket, azután, hogy végigkövettük az egész életüket, gyerekkoruktól kezdve. Olhado kapcsolata a fogadott apjával egyszerűen gyönyörű, olvasva az egyik jelenetét, rádöbbentem, hogy imádom, hogyan és mire tanították egymást a főszereplővel, de mégis, aki a legnagyobbat nőtt a szememben, és a leginkább említésre méltó ebben a kötetben, az Quim. Nem veszett el a vallásossága, de átalakult. Pap lett, mélyen hívő, de rendkívül bátor, intelligens, és látszik, hogy nagyon szeretetteljes is. Elszomorító, hogy az anyja mennyire nem érti meg a történet során hozott döntéseit, viszont szintén nagyon szép példa Ender szerepére apaként.

És persze nem lehet figyelmen kívül hagyni a másik történetszálat, amit az Ösvény nevű bolygón vezetnek, és a főszereplője a szuperintelligens Csing-csao, aki a Lusitania eltűnésének okát kutatja. A lány tényleg zseniálisan következtet, nagyon hamar rábukkan a Démoszthenész maszkja mögött rejtőző Valentine-ra, és Jane-re is, de ennek ellenére beszűkült látásmódú, néhol kimondottan bosszantó figura marad. Hiába érdekes a szála, a mellékszereplők sorra fejlődnek mellette, ő viszont csak áll egy helyben, könnyen befolyásolható, az emberismerete, a gyakorlatiassága messze elmarad Enderétől... valahol megérthető a helyzete, de nem eléggé ahhoz, hogy meg is kedveljük.

A korábbi kötetekben már megjelenő, itt kiélezett kérdéseken túl még rengetegbe kóstol bele a Fajirtás, kezdve attól, hogy mi a lélek, hol lakozik, van-e élet a halál után, ha igen milyen formában... ez megint egy kicsit misztikusabb irányba viszi a történetet, megmarad sci-finek, belesimul az eddigi haladási irányba, de ismételten igaz, ami a Holtak Szószólójánál: tudni kell a helyén kezelni, el kell fogadni, hogy egy kicsit újít. Nekem kimondottan tetszett, hogy foglalkozott a keleti filozófiákkal is, és remek magyarázó szerepet töltenek be a fejezetek előtt a Méhkirálynő és a fák beszélgetései, valamint Csing-csao munkái. Ráadásul kitágul a világ is, végre láthatjuk, mire vitte a többi földi kultúra a galaxisban: eddig főként európai területekre volt belátásunk, majd egy kis brazil kolóniára, ezúttal azonban megismerjük a Kína által kialakított világot, és megemlítik a japánokat is... igaz, velük inkább a negyedik kötetben találkozunk.

A kötet maga sokkal vaskosabb az elődeinél, de én személy szerint hamar túljutottam rajta, mert még a regény közepén is megjelennek akkora csavarok, amik a Végjátéknál a regény végén szoktak elsülni, részben ezért nehéz beszélni a cselekményvezetésről... szinte bármit ír az ember, valamiben lerontja az élményt az új olvasók számára, mert megfosztja egy meglepetéstől. Ami talán az egyetlen igazán idegesítő eleme a kötetnek, hogy új problémákat vet fel és old meg, de az előző kötetek által megteremtett konfliktusok és kérdések közül csak néhányat old fel, néhányra válaszol. Ez ismét cliffhanger jellegű lezárást eredményez, ismét kell a következő kötet, hogy tudjuk, mi fog történni, de kicsit csalódást keltő lehet, ha az ember a második kötet zárásán bosszankodva kezd bele.

Akik rajongók, biztosan elolvassák majd, mert tényleg szükség van erre a kötetre. Szerintem illeszkedik a sorozatba, méltó folytatás, és továbbra is olvasmányos... de el kell fogadni a stílus újabb apró módosításain túl a szereplők változásait is. A történet igazi élvezetéhez tudni kell Enderre idős emberként, az előző kötet gyerekeire felelősségteljes felnőttekként nézni, akik gyakran elismert tudósok, szülők, és akiknek az életéből mi harminc meghatározó évről lemaradtunk. És persze tudni kell értékelni az újakat is, mert megérdemlik, hogy ne ragadjanak meg a már ismert szereplők árnyékában.

Az Elme Gyermekei

(Amikor a bejegyzés készült, és amikor én olvastam, ez a kötet még nem jelent meg magyarul - a véleményezésben is Children of the Mind-ként hivatkozom rá)

És elérkeztünk a végéhez. Nem tudom mit mondjak, felemás érzések maradtak bennem, amikor elolvastam az utolsó oldalt, és becsuktam a regényt. Az első reakcióm természetesen a sokk volt, hiszen véget ért az egyik legkedvesebb könyvsorozatom, ahol már tényleg közel álltak hozzám a szereplők, tényleg velük voltam gyerekkortól idős korig, megéltem rajtuk keresztül rengeteg érzést, velük együtt gondolkoztam rengeteg kérdésen. Fájt tőlük a búcsú, nem akartam még elengedni őket. Viszont volt bennem egyfajta teljességérzet is, tudtam, hogy ezt itt, és így kellett lezárni. Nem lehetett, és nem kellett tovább húzni, és hiába bosszantott fel gyakran az író, ahogy lekerekedett a cselekmény, és elértünk a fináléhoz, azt kell mondanom, semmit nem változtatnék, ez a történet ebben a formában volt tökéletes.

A könyv ott veszi fel a fonalat, ahol a Fajirtás letette (és ezúttal még időugrás sincs közbeiktatva) Peter Vang-mu társaságában szeli az űrt, fiatal Valentine azonban nincs jó bőrben, mivel Ender része, azzal, hogy a főszereplőnk nem törődik vele, lassan elkezd megsemmisülni. Ender kivonja magát a cselekményből, kiveszi a füléből az implantot, ezzel megszakítja a kapcsolatot Jane-nel, és bevonul a kolostorba, hogy helyrehozza a házasságát Novinhával. Azonban megsajnálja fiatal Valentine-t és megpróbálja életben tartani... ennek ára viszont úgy fest a saját élete. Eközben Peter és Vang-mu minden erejükkel igyekeznek megállítani a flottát, ami a Lusitania pusztulását okozhatja, és az idejük egyre fogy...

Ez a regény ismét filozofikus, elképesztően bonyolult, és ami rátesz egy lapáttal, hogy amikor olvastam, még nem jött ki magyarul, így angolul kezdtem neki (ráadásul ekkor az angoltudásom még jelentősen gyengébb is volt a jelenleginél, így sokkal több megállás, szótárazás, és idő kellett, hogy elég jól megértsem a cselekményt). Ender "felmondása" főszereplőként sajnos nem tett jót senkinek, logikus, érthető, de kár érte, mert az esze, a talpraesettsége és a tapasztalata eddig folyamatosan kellett, hogy tudjunk előre haladni. Így viszont a szereplőknek nélküle kell kezdeniük valamit a kialakult helyzettel, és a történet elején ez nem megy valami könnyen, lassan haladnak, rengeteg helyzetben felesleges köröket futnak, és ez kicsit fárasztó tud lenni. Szerencsére a vége felé sikerül összeszedniük magukat, és ismét kapunk olyan csavaros megoldásokat, amikre aligha gondolt bárki, az előző regények információi ide vagy oda. Ismételten vannak családi kapcsolatok, szerelmi szálak is, amik a maguk módján roppant bájosak, és nincsenek a középpontban... még amelyik szenvedősebb, azt is elég diszkréten kezelik, hogy ne legyen idegesítő. Ender szálán pedig végignézhetünk egy jelenetet, ami szerintem egyszerre nagyon szívbemarkoló (nem sírtam rajta, de szerintem ez csak annak köszönhető, hogy fel sem dolgoztam igazán), végtelenül szomorú, kissé dühítő, és valahol nagyon szép.

Akiknek pedig a legnagyobb szerepe volt abban, hogy megmaradt a dinamika, azok az egyre erősebb személyiségű Miro, a továbbra is fantasztikus stílusú Jane, és engem is meglepett, de Peter. Miro tulajdonképpen sok szempontból hasonlít a fiatal Enderre, és végre kezdi levetkőzni a kamaszmentalitást, ami abszolút jót tesz neki. Jane-t nagyon nem kommentálnám, már az előző köteteknél is kifejtettem, mit és mennyire kedvelek a jellemében, tehát nem érdemes nagyon ragozni. Peter esetében azonban hiába vannak meg az eredeti figura személyiségének negatív elemei is, annyira megérthetővé teszik fokozatosan, hogy nem egyszer sajnáltam, és reménykedtem, hogy Ender szemlélete is alakul vele szemben... a férfi annyira zsigeri gyűlölettel, és annyira elutasítóan viselkedett a tulajdonképpen általa teremtett fiúval, hogy Peter legtöbb dilemmája a saját identitásának, és "öccséhez" való viszonyának kérdéséhez kapcsolódik.

Ahogy pedig már a Fajirtásnál említettem, az univerzum tovább tágul, kapunk egy kis betekintést a japánok kolóniáira, a világképet lezárják, a kérdéseket megválaszolják, és noha kissé szürreális a végkifejlet, de ezúttal tényleg végkifejletnek nevezhető. A Children of the Mind megint változtat a hangulaton, a sebességen, és talán kicsit drasztikusabban, mint az elődei, de még mindig élvezhető, és szükség van rá ahhoz, hogy kerek legyen a történet.

Így, a végén az is elmondható, hogy a cselekmény monumentalitását félretéve Ender karaktere szempontjából a Végjáték tetralógia leginkább egy háborúban megtört ember gyógyulásának, illetve gyógyulásra tett kísérleteinek krónikája. Ender sérült az első kötetben, és három további regényen át próbálta a galaxist bejárva összekaparni a személyiségének darabjait... néhányat megtalált, néhányat nem, és ez a dráma, az ebből fakadó konkrét tanulság, hogy a cél aligha szentesíti minden esetben az eszközt, elég konkrét lett. Egy ilyen mű után, azt hiszem minimum egy kalapemelést megérdemel az író. Sokrétű, pszichológiailag is nagyon korrekt sorozatot alkotott, ami gyakran megható, gyakran megrázó, néha dühítő, sokkoló, elszomorító, de mindenképpen nagyon egyedi élmény, és szerintem mondhatjuk, hogy műfaján belül alapmű. Számomra mindig nagyon kedves történet lesz, bármikor szívesen beszélgetek, vagy akár vitatkozok róla, és bátorítok mindenkit, hogy fogjon bele, akár ajánlja ismerősöknek is. Minden tiszteletem O.S. Cardnak: Ezt jól csinálta.

Valentine Wiggin