Régi emlékek - Dűne-sorozat
A Végjáték mellett a sci-fi iránti rajongásom másik elindítójának egyértelműen a Dűnét tartom - szintén egyike volt az első történeteknek, amikről bejegyzéseket írtam, még a mindenkilapjás blogon. A Frank Herbert művéről készült véleményezéseim felett ennek megfelelően hasonlóan eljárt az idő, mint az O.S. Card sorozatával kapcsolatos szösszenetek esetén... de nosztalgiázni, visszatekinteni mindenképp meg akarom tartani őket, tehát ez is gyűjtőposzt, amiben összefoglalom ezeket a munkáimat.
A történet a nagyon távoli jövőben játszódik, az első rész egészen pontosan 10191-ben kezdődik. A Földről nem tudunk semmit, de ez nem meglepő, továbbá barátságos kis bolygónk nem is foglalhatna el túl előkelő helyet a fontos helyszínek listáján. A világ ahol a játszódik, a kopár, száraz Arrakis, amit őslakói a fremenek Dűnének neveznek. A sivatagot hatalmas homokférgek járják, és sosem esik eső. De pontosan miért is fontos ez a bolygó? Mert az univerzum legértékesebb anyaga, a fűszer is itt található meg. A fűszer tudattágító hatású, meghosszabbítja az életet, bizonyos emberek pedig jövőbe látó képességet nyernek tőle.
Először az 1984-es filmváltozatot láttam (kritika várható), ami egyszerűen lenyűgözött, így eldöntöttem, ezt a könyvet muszáj megszereznem, és elolvasnom. Szerencsére volt is egy példányom így nekikezdtem. Ami meglepett, hogy a főszereplőt a film a alapján húszas éveiben járó férfinek képzeltem, a regényben azonban tizenöt éves tinédzser. Ez elsőre kicsit kizökkentett, de hamar rádöbbentem, hogy nem ifjúsági, és végképp nem YA regényről beszélünk, így jól döntöttem, hogy tovább olvastam. Életem egyik legnagyobb könyvélményét kaptam, egy egészen új világban, amiben könnyű elveszni. A sci-fi, a futurisztikus gondolatok összefonódtak egy régies, nyomasztó hangulattal, ami egészen különleges összhatást eredményezett, kicsit a steampunk hangulatát tudnám hasonlítani hozzá. Egyszerre hozta közel az eseményeket, és egyszerre riasztott el a helyszín és a cselekmény, és végül pont ez a kettősség lett, ami miatt imádom a könyvet. A Bene Gesserit és a Liga intrikus húzásaik miatt jelennek meg fenyegetően, Harkonnen báró pedig kegyetlen, őrült, mégis számító és veszélyes ellenfél, akitől az embert több okból kirázza a hideg. Rabulejtő, néhol egészen borzongató, miközben nem vész el a filozófiai tartalom, bár meg kell jegyezni, az első kötet még inkább a kalandregények történetvezetési módszereit követi, kevesebb a hangsúly a társadalomkritikán.
A főszereplőt, Paul-t az elején nagyon közel éreztem magamhoz, szimpatikusnak találtam, okosnak is, és az, hogy ennyire fiatal végül pont pozitív eredményt hozott; sokkal könnyebben bele tudtam élni magam a helyzetébe, elképzelni a szituációkat, amikbe került. Valamiért a regény felénél mégis elúszott, és többé képtelen voltam vele azonosulni. Ez köszönhető lehet annak, hogy számítóvá vált, mindent, és mindenkit felhasznált a céljai elérése érdekében, ami legalább annyira ijesztő, mint amennyire eltávolította a karaktert. Nem láttam át, miért szükséges ennyire felsőbbrendűen viselkednie, sőt, az említett célok sem tűntek igazán ésszerűnek. Természetesen egyedi, érdekes főhős, és kidolgozottsága miatt minden bizonnyal lesz, aki kedvenccé avatja, én azonban már nem hiszem, hogy újra meg fogom szeretni. Chani, Jessica, a női szereplők kifejezetten jó irányvonalat képviseltek, olyan női archetípusok (anya, szerelem), akik könnyen sztereotíppá, gyengévé, sőt, akár idegesítővé válnak, de itt sikerült kiegyensúlyozni a szerepeiket, így pont, hogy egy feminista üzenetet tudtak átadni. Frank Herbertet egyébként koronázatlan királynak tartom, ha a női karakterek megírásáról és kezeléséről van szó... annyi női karakterrel, annyi toposszal dolgozik, hogy valamilyen szempontból a női lélek összes aspektusát megragadja. Egy kedves barátom tette egyszer fel nekem a kérdést, hogy ha egyetlen történetet mondhatnék, ami szerintem tényleg leírja a női lelket, gondolkodás nélkül a Dűnét mondtam. És muszáj még megemlítenem Paul húgát, Aliát, aki már az első könyvben, három évesen a kedvencem lett. Egyszerűen döbbenetes kislány, egyszerre aranyos és félelmetes, izgalmas és furcsa karakter.
A karaktereken túl megjegyzem, hogy imádom a stílust, amiben íródik a történet. Szép szöveg, nagyon jók a fejezet elei részletek Irulan könyveiből, és működik az in medias res kezdés is. Mint már írtam, az első Dűne sok szempontból kalandregény, nem fektet akkora hangsúlyt még a filozófiára és a társadalomkritikára, mint az utódai, így azok is megtalálhatják vele a számításukat, akik szórakoztató irodalmat keresnek. Finoman ötvözi az európai, például a görögös kultúrát az arabbal, ami a fremek társadalom alapját jelenti, és erénye, hogy bár engem ez utóbbi sosem vonzott igazán, Paul történetén keresztül elkezdtem érdeklődni iránta, sőt még azt is elhatároztam, hogy internetes forrásokból összekaparok némi fremen tudást, mert ez az első fantázianyelv, amin tényleg szívesen megtanulnék.
Ezt a regényt is ajánlom minden sci-fi rajongónak, illetve azoknak is, akiknek ez az első próbálkozása a műfajjal. A Végjátékhoz hasonlóan tökéletes kezdés, könnyen megragadhat szinte bármilyen érdeklődésű, életkorú embert... a tizenöt éves Paul alakja kezdetben jól kapcsolódhat a kamasz olvasókhoz is, idősebb korosztály pedig alighanem már hallott is valamilyen formában erről a sorozatról.
A sorozat második része merőben változtat a hangulaton. Tizenkét év telt el az első könyv vége óta, és Paul minden törekvése ellenére kitört a háború. Mint az univerzum császára központját áthelyezte az Arrakisra, és feleségül vette Irulan hercegnőt, szerelme azonban továbbra is ágyasa Chani. A bolygón belül és kívül azonban már szervezik az összeesküvéseket ellene, és bár ezek nagy részéről tudomása van, úgy fest, lassan saját látomásainak hálójába gabalyodik... Eközben a húga, az immár tizenöt éves Alia is problémás helyzetbe kerül, mikor felélesztik az Atreidesek egyik régi segítőjét, Duncan Idahót, és a lány beleszeret...
Mint az összefoglalóból is kiderül, a második rész inkább politikai problémákra helyezi a hangsúlyt, kevésbé az akcióra. Paul itt már tényleg felnőtt, és minden erejét leköti a küzdelem a dzsihad, és következményei ellen. Bár rengeteg csapásról, ami őt éri tud, mégsem kerüli el őket, mert látja a másik, még rosszabb utat. Ez a belső harc nagyon fontos szerepet kap, Paul gondolatai is eköré csoportosulnak, szinte minden jelenetben meglát valamit, ami felidézi benne, hogy lassan bezárul a kör, és el kell fogadni a következményeket. Ezzel ő maga nem békél meg, de harcolni sem mer a látszólag elkerülhetetlen jövővel, éppen ezért úgy érzem, a karakter rengeteget mélyült az első könyv óta, még emberibb lett, és noha még mindig számítónak érzem, és tudom, hogy ez nem fog változni, kicsit visszabillent arra az oldalra, ahol megérthető és szerethető volt. Az útkeresése saját és mások manipulációi között talán pont azért hat kétségbeesettnek, mert az olvasó is érzi, ebből ő már nem jön ki jól.
Meglepő fordulatokban bővelkedik a regény, a politikai részek igazán zseniálisak, mindenkinek szerepe van, és minden esemény elindul valahonnan és vezet valahová, tehát a felépítés tényleg logikus, és az olvasó is elgondolkozik azon, hol lehetne megszakítani ezt a folyamatot, mit tenne Paul helyében. A mellékszereplők, például Irulan szemszöge is nagyon érdekes, az első részben csak néhány mondatos szerepre megjelenő hercegnőt végre megismerjük, és akármit tesz, akármilyen összeesküvésekbe keveredik, nem lehet gyűlölni, mert az ő helyzete is igazán szánalomra méltó. Noha csak a regény végén mondja el ténylegesen az érzéseit, ekkor teljesen össze is törik, már a cselekménysor alatt is érezni, hogy mi áll a tettei hátterében.
Aliát változatlanul kedvelem, a kedvencem a sorozatban. Vagány, van egy stílusa, ami néha még mindig elég furcsa, de hozzá tartozik a jelleméhez. Egyébként pedig intelligens, és látszik, hogy mit kell nap mint nap megélnie az előszülöttsége miatt. A kapcsolatát Paul-lal szintén szeretem, a párosuk Duncan-nel is igazán remek... pont azért, mert mindketten erősek, mindkettejüknek megvannak az életszemléleteik és elveik, nagyon jól működnek együtt, lehet nekik szurkolni, hogy a manipulációk elkerülésével is utat találjanak egymáshoz. (Ezeket a kapcsolatokat, és magát a karaktert is kicsit jobban kibontom az Alia Atreides karakterelemzésben.)
A világ is újabb kiegészítéseket kap, kisebb információkat kapunk a Tleilax bolygóról, és népéről, az arctáncoltatókról. Nekem jelen pillanatban talán ők tűnnek a legérdekesebb csoportnak a hatalmi harcok közepette... a fejlettségük, a titokzatosságuk szövetségesként megbízhatatlanná, ellenségként viszont fenyegetővé teszi őket, így mindkét szerepkörben sokat ki lehet hozni belőlük. Szóba kerül a Salusa Secundus, azzal együtt kicsit többet kapunk a Corrino család helyzetéről, és helyzetének változásáról is, újabb Corrino karakterek is feltűnnek, a Harkonnenek után most ők vannak előtérben, mint főbb ellenfelek.A Bene Gesserit pedig természetesen nem kerül ki a középpontból, de megint jön egy új aspektus, egy új látásmód, amely egy új arcot mutat erről a rendről, és a tagjairól.
Számomra ez a regény is hatalmas élményt nyújtott, noha nem szárnyalta túl az elsőt. Inkább átköti az eseményeket a Dűne és a Dűne gyermekei között, és a stílusváltozás előfutára is. Már nem egészen kalandregény, inkább politikai dráma, így míg az elsőt talán az ifjúsági regények kedvelőinek is nyugodtan kezébe adnám, ehhez szerintem már komolyabb érettség kell. Apró vásárlási tanácsként azt is megjegyezném, hogy az újabb kiadásokat érdemes kiszemelni, mert például az első képen látható, régebbi nyomtatásban rengeteg, nagyon irritáló hiba található, ami rendszeresen megszakíthatja az embert az olvasásban.
Ez volt az a könyv a sorozatban, ami visszahozta az első regény szintjét. A főszereplő azonban már nem Paul, hanem fia, II. Leto, és lánya Ghanima.
Maga a történet kilenc évvel az előző könyv után veszi fel a szálat. Alia birodalmi régensként kormányoz, amíg unokaöccse át nem veszi a császári trónt. Paul ikergyermekei azonban nem átlagosak, hanem előszülöttek, akik magukban hordozzák őseik tudását, és több száz évre visszanyúló emlékezetük van, akárcsak nagynénjüknek. A Corrino ház azonban meggyilkolásukat tervezi, az egyre sebezhetőbbé váló Aliát pedig megszállja a gonosz Harkonnen báró emlék-énje.
Ha már Dűne gyermekei, akkor beszéljünk kicsit a dühítően jó könyvekről, és a kegyetlen írókról. Mert mindkettő szóba kerül. A könyv tényleg letehetetlen, csodálatos, kinyitottam, a szemem rátapadt az oldalra, és képes lettem volna étlen-szomjan végigolvasni, ami azért még egy hozzám hasonló könyvmoly esetében is nagy szó. És hogy miért dühítően jó? Mert a cselekmény fordulatai nemcsak meglepőek, de egyenesen sokkolóak, és néhány oldallal a vége előtt még pánikszerűen bámultam a hátra lévő lapokat, rettegve attól, hogy az író ott fogja lezárni... Frank Herbert úgy játszott a szereplőkkel, a helyszínekkel, az idősíkokkal és jelenettekkel, hogy az olvasóra a frászt hozza, miközben rendületlenül imádni fogja a regényét. Megcsinálta, beleestem minden csapdába.
A világ rengeteget változott, a Paul köré épülő személyi kultusz felerősödött, a manipulatív politikai játszmák pedig lenyűgözőbbek, keményebbek, és személyesebbek, mint eddig bármikor. A célok elérése érdekében ebben a világban bárkit és bármit felhasználnak, ugyanúgy irányítanak félelemmel és szeretettel, és nem lehet eldönteni, hogy ebben a helyzetben melyik a jobb. A hangulatot tartja, remek ötvözete az első két rész érzelemvilágának, és a karakterek is remekül ki lettek játszva. Leto, az aktuális főszereplő az apjánál is manipulatívabb, de az intelligenciája, a jövőbe tekintése mégis szerethetővé teszi, képes elvinni a hátán a cselekményt, olyan döntéseket hoz, amely felnőtt karaktereknek is megterhelő lenne. Meglehetősen koravén kisfiú is, ami persze nagyrészt köszönhető az előszülöttségnek, de szerepet vállal benne a genetikai emlékezett mellett a jelen életében, egészen fiatalkorától megélt események sorozata. A húga, Ghanima kedves, támogató erő, de nem igazán határozott, önálló karakterként meg sem állja a helyét... ezért volt érdekes a már az előző regényben felvezetett szál, miszerint Paul csak a lánya születését volt képes előre látni. Ahogy annak idején ő maga is a váratlan, de meghatározóvá váló személyiség volt, úgy a fia is teljesen meglepetésszerűen érkezett, és mégis fontos karakterré vált.
Aliáért pedig fáj a szívem, nagyon kedvelem a karaktert, de talán pont ez adja a súlyát annak, hogy átkerül a másik oldalra. Mivel szerettük korábban őt is, képesek vagyunk különösen izgulni, hogy vajon van-e még számára remény, visszatérés, vagy ténylegesen negatívvá válik. Közben Fara'dn szála is szépen bontakozik ki, a tisztánlátást, a semlegességet testesití meg a Corrino fiú, így egy nagyon őszinte, manipulációktól távol álló figurát is láthatunk ebben a végtelenül intrikus világban... ez esetemben azt is elérte, hogy a regény felétől elkezdtem komolyan félteni.
Összefoglalva a véleményem a regényről: Dühítő, szomorú, szakaszlezáró... És imádom. Paul, és a régi szereplők ugyan végleg leköszöntek posztjaikról, kaptunk egy egészen új szereplőgárdát, akiktől hasonlóan sokat várhatunk a továbbiakban.
Most jön az a pont, hogy visszaszívok minden rosszat, amit Letoról mondtam, és hivatalosan is kijelentem, hogy ő járt a legrosszabbul az egész Dűne-univerzumban. Még mindig nem kedvelem azt a karaktert, de háromezer évvel később így látni... hát nem jó.
A kilencéves, de már felnőtt módjára gondolkodó kisfiúból ugyanis hatalmas, homokféreggé transzformálódott, immár háromezer évnél is idősebb császár lett, aki újra és újra feléleszti, és maga mellé állítja Duncan Idahót (aki számomra a régi világ, a régi szereplők szimbóluma, akik elképesztően hiányoznak), és ők maradtak meg a Dűne gyermekei gárdából. Az Arrakison már csak egy sivatag maradt, azt is Leto felügyeli, ahogy saját kezébe vette a Bene Gesserit nemesítési programját is, felügyelete alatt tartja az Atreides vérvonalat. Időközben természetesen összeesküvéseket szőnek ellene, de Leto jövőbe látó képességével mindet megjósolja, és leveri. Ráadásul senki nem ölné meg... az az univerzum pusztulását jelentené, ugyanis ő az utolsó homokféreg.
Eközben persze megjelennek új szereplők, ami feltétlen szükséges is a nagy váltás miatt, például Siona Atreides, illetve Hwi, Leto (és Duncan) későbbi szerelme.
És, egy nagyon jó pont: A feminista vonal elképesztően felerősödik. (Fiú/férfi olvasóim jobb ha belenyugszanak, nekem alapvető, hogy legyen egyensúly a nemek között, legyenek épkézláb, erős női karakterek. Nem jelenti azt, hogy nekik kell elvinniük a hátukon a cselekményt, de a sci-fit gyakran férfias műfajnak tartják, ami szerintem a legkevésbé sem igaz, ezért elvárom, hogy a két nem közösen vegyen részt a cselekményben.) Siona erős, forradalmár alkat, Leto egész hadserege nőkből áll. Hwi karaktere ellenben nem fogott meg, ő egy érzelmes, kedves, visszahúzódó, gyengébb figura volt, nem okozott igazából meglepetéseket. Fontos volt a szerelmi szál szempontjából, de igazából az ő saját, senki által ki nem provokált tettei nem nagyon adtak hozzá a cselekményhez. Leto megjegyzései óriásiak, hiába nem rajongok túlságosan a karakterért, zseniális idézeteket, bölcsességeket lehet kiragadni a kötetből.
Hát, az Arany Ösvény mibenlétének kérdése még mindig nem tisztázódott, de az biztos, hogy ha azt hittem, az első és második könyv között nagy volt a változás, tévedtem. Leto gyökeresen átformálta a világot, noha állítja, hogy a jó cél érdekében. A cselekmény ennél a regénynél feltűnően lelassult, filozofikus irányt vett, és már Arrakis sem olyan mint volt. Ahogy említettem, számomra Leto és Duncan a régi világ hírnökei, és persze a régi szereplőké, akiket nagyon hiányolok. Végül Leto sorsa felteszi a pontot az i-re, de jó kérdés, hogyan tovább? Vannak homokférgek, lesz sivatag, de megállítható-e a Bene Gesserit? És újra feltéve a kérdés, pontosan miért vállalt egy ilyen borzalmas véget Leto?
A rengeteg felvetülő kérdésre, ami a végén bennem maradt, remélem kapunk még választ a történet során, de ahogy Frank Herbertet ismerem, nem kell majd csalódnom.
A sorozat ötödik része már nagyon filozofikus volt az eddigiekhez képest, és (sajnos) nagyon eltávolodtunk a régi szereplőktől. Duncan még mindig jelen van, és bár eredetileg nem kedveltem annyira, látom, hogy szükség van arra, hogy újra és újra feltámadjon. Egyszerűen kell ide valaki, aki még a régiek közül van.
Története nem nagyon van, két gyerek, az új Duncan ghola, és Sheeana, egy féreglovas kislány neveltetéséről szól, arról, hogy hogyan védi őket a Bene Gesserit rend a Tisztelet Matrónáinak támadásaitól.
Bár nagyon lassan haladtam vele, végül mégis befejeztem. Sheeana az új kedvencem, jó húzás volt Frank Herbert-től lányt választani erre a szerepre. Eddig mindig fiúk/férfiak jelentették a főbb szereplőket, kellett egy ilyen karakter. A Bene Gesserit intrikái továbbra is idegesítenek, épp ezért ijesztő, hogy ebben a helyzetben ők a jók. Ez is bizonyítja, hogy még mindig nem fekete-fehér a sorozat világa. A Tisztelet Matrónái hátborzongató ellenfelek, akik immár az egész Impériumra veszélyt jelentenek, és visszagondolva a sorozat korábi köteteire, Harkonnen báró szinte már jelentéktelen ellenféllé törpül, érdekes belegondolni, hogy a most is emlegetett nagy Paul Muad'dib csak vele, a számító, hataloméhes uralkodóval szállt szembe, és nem olyasvalakikkel, akik bizony porig rombolhatják az egész birodalmat. Itt pedig érdemes elgondolkodni: Vajon Paul cselei és taktikai érzéke ebben a helyzetben kisegítené a bajba jutott Bene Gesseritet? Eljátszottam párszor a régi generáció visszahozásának gondolatával, de minden alkalommal rá kell jönnöm, hogy ez bizony nem Paul világa. Ugyanaz az univerzum, ugyanolyan fantasztikus, de már nem azonos vele. Ez a probléma pedig Sheeanára, Duncanre, és a Bene Gesseritre vár, ha legalább ők meg tudták tartani a hatalmukat.
És a továbbra is fennmaradó nagy kérdés, ami szerintem minden olvasó fejében ott motoszkál, míg végül megőrjíti: Mi az az Arany Ösvény? Ez az egész a része volt? Leto tudott a Tisztelet Matrónáiról? És ha igen, akkor miért nem tett semmit? Minél hamarabb szeretném előkeríteni a Káptalanházat, mert ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására az író a legapróbb próbálkozást, a legfinomabb utalást sem teszi, ami egyszerre zseniális és idegesítő.
Összességében ismét nagyon jó részt kaptunk, amint lesz rá lehetőségem, elolvasom a hatodik részt is.
Dűne
A másik nagy kedvencem, a Dűne-sorozat értékelésének ideje is eljött. Egyelőre az 5. részig jutottam, de minél gyorsabban elolvasom a hatodikat. Számomra ez a sorozat volt, ami megszerettette velem a sci-fi műfajt, így nagyon közel áll a szívemhez, valószínűleg nem leszek igazán objektív.
A történet a nagyon távoli jövőben játszódik, az első rész egészen pontosan 10191-ben kezdődik. A Földről nem tudunk semmit, de ez nem meglepő, továbbá barátságos kis bolygónk nem is foglalhatna el túl előkelő helyet a fontos helyszínek listáján. A világ ahol a játszódik, a kopár, száraz Arrakis, amit őslakói a fremenek Dűnének neveznek. A sivatagot hatalmas homokférgek járják, és sosem esik eső. De pontosan miért is fontos ez a bolygó? Mert az univerzum legértékesebb anyaga, a fűszer is itt található meg. A fűszer tudattágító hatású, meghosszabbítja az életet, bizonyos emberek pedig jövőbe látó képességet nyernek tőle.
Először az 1984-es filmváltozatot láttam (kritika várható), ami egyszerűen lenyűgözött, így eldöntöttem, ezt a könyvet muszáj megszereznem, és elolvasnom. Szerencsére volt is egy példányom így nekikezdtem. Ami meglepett, hogy a főszereplőt a film a alapján húszas éveiben járó férfinek képzeltem, a regényben azonban tizenöt éves tinédzser. Ez elsőre kicsit kizökkentett, de hamar rádöbbentem, hogy nem ifjúsági, és végképp nem YA regényről beszélünk, így jól döntöttem, hogy tovább olvastam. Életem egyik legnagyobb könyvélményét kaptam, egy egészen új világban, amiben könnyű elveszni. A sci-fi, a futurisztikus gondolatok összefonódtak egy régies, nyomasztó hangulattal, ami egészen különleges összhatást eredményezett, kicsit a steampunk hangulatát tudnám hasonlítani hozzá. Egyszerre hozta közel az eseményeket, és egyszerre riasztott el a helyszín és a cselekmény, és végül pont ez a kettősség lett, ami miatt imádom a könyvet. A Bene Gesserit és a Liga intrikus húzásaik miatt jelennek meg fenyegetően, Harkonnen báró pedig kegyetlen, őrült, mégis számító és veszélyes ellenfél, akitől az embert több okból kirázza a hideg. Rabulejtő, néhol egészen borzongató, miközben nem vész el a filozófiai tartalom, bár meg kell jegyezni, az első kötet még inkább a kalandregények történetvezetési módszereit követi, kevesebb a hangsúly a társadalomkritikán.
A főszereplőt, Paul-t az elején nagyon közel éreztem magamhoz, szimpatikusnak találtam, okosnak is, és az, hogy ennyire fiatal végül pont pozitív eredményt hozott; sokkal könnyebben bele tudtam élni magam a helyzetébe, elképzelni a szituációkat, amikbe került. Valamiért a regény felénél mégis elúszott, és többé képtelen voltam vele azonosulni. Ez köszönhető lehet annak, hogy számítóvá vált, mindent, és mindenkit felhasznált a céljai elérése érdekében, ami legalább annyira ijesztő, mint amennyire eltávolította a karaktert. Nem láttam át, miért szükséges ennyire felsőbbrendűen viselkednie, sőt, az említett célok sem tűntek igazán ésszerűnek. Természetesen egyedi, érdekes főhős, és kidolgozottsága miatt minden bizonnyal lesz, aki kedvenccé avatja, én azonban már nem hiszem, hogy újra meg fogom szeretni. Chani, Jessica, a női szereplők kifejezetten jó irányvonalat képviseltek, olyan női archetípusok (anya, szerelem), akik könnyen sztereotíppá, gyengévé, sőt, akár idegesítővé válnak, de itt sikerült kiegyensúlyozni a szerepeiket, így pont, hogy egy feminista üzenetet tudtak átadni. Frank Herbertet egyébként koronázatlan királynak tartom, ha a női karakterek megírásáról és kezeléséről van szó... annyi női karakterrel, annyi toposszal dolgozik, hogy valamilyen szempontból a női lélek összes aspektusát megragadja. Egy kedves barátom tette egyszer fel nekem a kérdést, hogy ha egyetlen történetet mondhatnék, ami szerintem tényleg leírja a női lelket, gondolkodás nélkül a Dűnét mondtam. És muszáj még megemlítenem Paul húgát, Aliát, aki már az első könyvben, három évesen a kedvencem lett. Egyszerűen döbbenetes kislány, egyszerre aranyos és félelmetes, izgalmas és furcsa karakter.
A karaktereken túl megjegyzem, hogy imádom a stílust, amiben íródik a történet. Szép szöveg, nagyon jók a fejezet elei részletek Irulan könyveiből, és működik az in medias res kezdés is. Mint már írtam, az első Dűne sok szempontból kalandregény, nem fektet akkora hangsúlyt még a filozófiára és a társadalomkritikára, mint az utódai, így azok is megtalálhatják vele a számításukat, akik szórakoztató irodalmat keresnek. Finoman ötvözi az európai, például a görögös kultúrát az arabbal, ami a fremek társadalom alapját jelenti, és erénye, hogy bár engem ez utóbbi sosem vonzott igazán, Paul történetén keresztül elkezdtem érdeklődni iránta, sőt még azt is elhatároztam, hogy internetes forrásokból összekaparok némi fremen tudást, mert ez az első fantázianyelv, amin tényleg szívesen megtanulnék.
Ezt a regényt is ajánlom minden sci-fi rajongónak, illetve azoknak is, akiknek ez az első próbálkozása a műfajjal. A Végjátékhoz hasonlóan tökéletes kezdés, könnyen megragadhat szinte bármilyen érdeklődésű, életkorú embert... a tizenöt éves Paul alakja kezdetben jól kapcsolódhat a kamasz olvasókhoz is, idősebb korosztály pedig alighanem már hallott is valamilyen formában erről a sorozatról.
Dűne messiása
A sorozat második része merőben változtat a hangulaton. Tizenkét év telt el az első könyv vége óta, és Paul minden törekvése ellenére kitört a háború. Mint az univerzum császára központját áthelyezte az Arrakisra, és feleségül vette Irulan hercegnőt, szerelme azonban továbbra is ágyasa Chani. A bolygón belül és kívül azonban már szervezik az összeesküvéseket ellene, és bár ezek nagy részéről tudomása van, úgy fest, lassan saját látomásainak hálójába gabalyodik... Eközben a húga, az immár tizenöt éves Alia is problémás helyzetbe kerül, mikor felélesztik az Atreidesek egyik régi segítőjét, Duncan Idahót, és a lány beleszeret...
Mint az összefoglalóból is kiderül, a második rész inkább politikai problémákra helyezi a hangsúlyt, kevésbé az akcióra. Paul itt már tényleg felnőtt, és minden erejét leköti a küzdelem a dzsihad, és következményei ellen. Bár rengeteg csapásról, ami őt éri tud, mégsem kerüli el őket, mert látja a másik, még rosszabb utat. Ez a belső harc nagyon fontos szerepet kap, Paul gondolatai is eköré csoportosulnak, szinte minden jelenetben meglát valamit, ami felidézi benne, hogy lassan bezárul a kör, és el kell fogadni a következményeket. Ezzel ő maga nem békél meg, de harcolni sem mer a látszólag elkerülhetetlen jövővel, éppen ezért úgy érzem, a karakter rengeteget mélyült az első könyv óta, még emberibb lett, és noha még mindig számítónak érzem, és tudom, hogy ez nem fog változni, kicsit visszabillent arra az oldalra, ahol megérthető és szerethető volt. Az útkeresése saját és mások manipulációi között talán pont azért hat kétségbeesettnek, mert az olvasó is érzi, ebből ő már nem jön ki jól.
Meglepő fordulatokban bővelkedik a regény, a politikai részek igazán zseniálisak, mindenkinek szerepe van, és minden esemény elindul valahonnan és vezet valahová, tehát a felépítés tényleg logikus, és az olvasó is elgondolkozik azon, hol lehetne megszakítani ezt a folyamatot, mit tenne Paul helyében. A mellékszereplők, például Irulan szemszöge is nagyon érdekes, az első részben csak néhány mondatos szerepre megjelenő hercegnőt végre megismerjük, és akármit tesz, akármilyen összeesküvésekbe keveredik, nem lehet gyűlölni, mert az ő helyzete is igazán szánalomra méltó. Noha csak a regény végén mondja el ténylegesen az érzéseit, ekkor teljesen össze is törik, már a cselekménysor alatt is érezni, hogy mi áll a tettei hátterében.
Aliát változatlanul kedvelem, a kedvencem a sorozatban. Vagány, van egy stílusa, ami néha még mindig elég furcsa, de hozzá tartozik a jelleméhez. Egyébként pedig intelligens, és látszik, hogy mit kell nap mint nap megélnie az előszülöttsége miatt. A kapcsolatát Paul-lal szintén szeretem, a párosuk Duncan-nel is igazán remek... pont azért, mert mindketten erősek, mindkettejüknek megvannak az életszemléleteik és elveik, nagyon jól működnek együtt, lehet nekik szurkolni, hogy a manipulációk elkerülésével is utat találjanak egymáshoz. (Ezeket a kapcsolatokat, és magát a karaktert is kicsit jobban kibontom az Alia Atreides karakterelemzésben.)
A világ is újabb kiegészítéseket kap, kisebb információkat kapunk a Tleilax bolygóról, és népéről, az arctáncoltatókról. Nekem jelen pillanatban talán ők tűnnek a legérdekesebb csoportnak a hatalmi harcok közepette... a fejlettségük, a titokzatosságuk szövetségesként megbízhatatlanná, ellenségként viszont fenyegetővé teszi őket, így mindkét szerepkörben sokat ki lehet hozni belőlük. Szóba kerül a Salusa Secundus, azzal együtt kicsit többet kapunk a Corrino család helyzetéről, és helyzetének változásáról is, újabb Corrino karakterek is feltűnnek, a Harkonnenek után most ők vannak előtérben, mint főbb ellenfelek.A Bene Gesserit pedig természetesen nem kerül ki a középpontból, de megint jön egy új aspektus, egy új látásmód, amely egy új arcot mutat erről a rendről, és a tagjairól.
Számomra ez a regény is hatalmas élményt nyújtott, noha nem szárnyalta túl az elsőt. Inkább átköti az eseményeket a Dűne és a Dűne gyermekei között, és a stílusváltozás előfutára is. Már nem egészen kalandregény, inkább politikai dráma, így míg az elsőt talán az ifjúsági regények kedvelőinek is nyugodtan kezébe adnám, ehhez szerintem már komolyabb érettség kell. Apró vásárlási tanácsként azt is megjegyezném, hogy az újabb kiadásokat érdemes kiszemelni, mert például az első képen látható, régebbi nyomtatásban rengeteg, nagyon irritáló hiba található, ami rendszeresen megszakíthatja az embert az olvasásban.
Dűne gyermekei
Ez volt az a könyv a sorozatban, ami visszahozta az első regény szintjét. A főszereplő azonban már nem Paul, hanem fia, II. Leto, és lánya Ghanima.
Maga a történet kilenc évvel az előző könyv után veszi fel a szálat. Alia birodalmi régensként kormányoz, amíg unokaöccse át nem veszi a császári trónt. Paul ikergyermekei azonban nem átlagosak, hanem előszülöttek, akik magukban hordozzák őseik tudását, és több száz évre visszanyúló emlékezetük van, akárcsak nagynénjüknek. A Corrino ház azonban meggyilkolásukat tervezi, az egyre sebezhetőbbé váló Aliát pedig megszállja a gonosz Harkonnen báró emlék-énje.
Ha már Dűne gyermekei, akkor beszéljünk kicsit a dühítően jó könyvekről, és a kegyetlen írókról. Mert mindkettő szóba kerül. A könyv tényleg letehetetlen, csodálatos, kinyitottam, a szemem rátapadt az oldalra, és képes lettem volna étlen-szomjan végigolvasni, ami azért még egy hozzám hasonló könyvmoly esetében is nagy szó. És hogy miért dühítően jó? Mert a cselekmény fordulatai nemcsak meglepőek, de egyenesen sokkolóak, és néhány oldallal a vége előtt még pánikszerűen bámultam a hátra lévő lapokat, rettegve attól, hogy az író ott fogja lezárni... Frank Herbert úgy játszott a szereplőkkel, a helyszínekkel, az idősíkokkal és jelenettekkel, hogy az olvasóra a frászt hozza, miközben rendületlenül imádni fogja a regényét. Megcsinálta, beleestem minden csapdába.
A világ rengeteget változott, a Paul köré épülő személyi kultusz felerősödött, a manipulatív politikai játszmák pedig lenyűgözőbbek, keményebbek, és személyesebbek, mint eddig bármikor. A célok elérése érdekében ebben a világban bárkit és bármit felhasználnak, ugyanúgy irányítanak félelemmel és szeretettel, és nem lehet eldönteni, hogy ebben a helyzetben melyik a jobb. A hangulatot tartja, remek ötvözete az első két rész érzelemvilágának, és a karakterek is remekül ki lettek játszva. Leto, az aktuális főszereplő az apjánál is manipulatívabb, de az intelligenciája, a jövőbe tekintése mégis szerethetővé teszi, képes elvinni a hátán a cselekményt, olyan döntéseket hoz, amely felnőtt karaktereknek is megterhelő lenne. Meglehetősen koravén kisfiú is, ami persze nagyrészt köszönhető az előszülöttségnek, de szerepet vállal benne a genetikai emlékezett mellett a jelen életében, egészen fiatalkorától megélt események sorozata. A húga, Ghanima kedves, támogató erő, de nem igazán határozott, önálló karakterként meg sem állja a helyét... ezért volt érdekes a már az előző regényben felvezetett szál, miszerint Paul csak a lánya születését volt képes előre látni. Ahogy annak idején ő maga is a váratlan, de meghatározóvá váló személyiség volt, úgy a fia is teljesen meglepetésszerűen érkezett, és mégis fontos karakterré vált.
Aliáért pedig fáj a szívem, nagyon kedvelem a karaktert, de talán pont ez adja a súlyát annak, hogy átkerül a másik oldalra. Mivel szerettük korábban őt is, képesek vagyunk különösen izgulni, hogy vajon van-e még számára remény, visszatérés, vagy ténylegesen negatívvá válik. Közben Fara'dn szála is szépen bontakozik ki, a tisztánlátást, a semlegességet testesití meg a Corrino fiú, így egy nagyon őszinte, manipulációktól távol álló figurát is láthatunk ebben a végtelenül intrikus világban... ez esetemben azt is elérte, hogy a regény felétől elkezdtem komolyan félteni.
Összefoglalva a véleményem a regényről: Dühítő, szomorú, szakaszlezáró... És imádom. Paul, és a régi szereplők ugyan végleg leköszöntek posztjaikról, kaptunk egy egészen új szereplőgárdát, akiktől hasonlóan sokat várhatunk a továbbiakban.
Dűne Istencsászára
Most jön az a pont, hogy visszaszívok minden rosszat, amit Letoról mondtam, és hivatalosan is kijelentem, hogy ő járt a legrosszabbul az egész Dűne-univerzumban. Még mindig nem kedvelem azt a karaktert, de háromezer évvel később így látni... hát nem jó.
A kilencéves, de már felnőtt módjára gondolkodó kisfiúból ugyanis hatalmas, homokféreggé transzformálódott, immár háromezer évnél is idősebb császár lett, aki újra és újra feléleszti, és maga mellé állítja Duncan Idahót (aki számomra a régi világ, a régi szereplők szimbóluma, akik elképesztően hiányoznak), és ők maradtak meg a Dűne gyermekei gárdából. Az Arrakison már csak egy sivatag maradt, azt is Leto felügyeli, ahogy saját kezébe vette a Bene Gesserit nemesítési programját is, felügyelete alatt tartja az Atreides vérvonalat. Időközben természetesen összeesküvéseket szőnek ellene, de Leto jövőbe látó képességével mindet megjósolja, és leveri. Ráadásul senki nem ölné meg... az az univerzum pusztulását jelentené, ugyanis ő az utolsó homokféreg.
Eközben persze megjelennek új szereplők, ami feltétlen szükséges is a nagy váltás miatt, például Siona Atreides, illetve Hwi, Leto (és Duncan) későbbi szerelme.
És, egy nagyon jó pont: A feminista vonal elképesztően felerősödik. (Fiú/férfi olvasóim jobb ha belenyugszanak, nekem alapvető, hogy legyen egyensúly a nemek között, legyenek épkézláb, erős női karakterek. Nem jelenti azt, hogy nekik kell elvinniük a hátukon a cselekményt, de a sci-fit gyakran férfias műfajnak tartják, ami szerintem a legkevésbé sem igaz, ezért elvárom, hogy a két nem közösen vegyen részt a cselekményben.) Siona erős, forradalmár alkat, Leto egész hadserege nőkből áll. Hwi karaktere ellenben nem fogott meg, ő egy érzelmes, kedves, visszahúzódó, gyengébb figura volt, nem okozott igazából meglepetéseket. Fontos volt a szerelmi szál szempontjából, de igazából az ő saját, senki által ki nem provokált tettei nem nagyon adtak hozzá a cselekményhez. Leto megjegyzései óriásiak, hiába nem rajongok túlságosan a karakterért, zseniális idézeteket, bölcsességeket lehet kiragadni a kötetből.
Hát, az Arany Ösvény mibenlétének kérdése még mindig nem tisztázódott, de az biztos, hogy ha azt hittem, az első és második könyv között nagy volt a változás, tévedtem. Leto gyökeresen átformálta a világot, noha állítja, hogy a jó cél érdekében. A cselekmény ennél a regénynél feltűnően lelassult, filozofikus irányt vett, és már Arrakis sem olyan mint volt. Ahogy említettem, számomra Leto és Duncan a régi világ hírnökei, és persze a régi szereplőké, akiket nagyon hiányolok. Végül Leto sorsa felteszi a pontot az i-re, de jó kérdés, hogyan tovább? Vannak homokférgek, lesz sivatag, de megállítható-e a Bene Gesserit? És újra feltéve a kérdés, pontosan miért vállalt egy ilyen borzalmas véget Leto?
A rengeteg felvetülő kérdésre, ami a végén bennem maradt, remélem kapunk még választ a történet során, de ahogy Frank Herbertet ismerem, nem kell majd csalódnom.
Dűne eretnekei
A sorozat ötödik része már nagyon filozofikus volt az eddigiekhez képest, és (sajnos) nagyon eltávolodtunk a régi szereplőktől. Duncan még mindig jelen van, és bár eredetileg nem kedveltem annyira, látom, hogy szükség van arra, hogy újra és újra feltámadjon. Egyszerűen kell ide valaki, aki még a régiek közül van.
Története nem nagyon van, két gyerek, az új Duncan ghola, és Sheeana, egy féreglovas kislány neveltetéséről szól, arról, hogy hogyan védi őket a Bene Gesserit rend a Tisztelet Matrónáinak támadásaitól.
Bár nagyon lassan haladtam vele, végül mégis befejeztem. Sheeana az új kedvencem, jó húzás volt Frank Herbert-től lányt választani erre a szerepre. Eddig mindig fiúk/férfiak jelentették a főbb szereplőket, kellett egy ilyen karakter. A Bene Gesserit intrikái továbbra is idegesítenek, épp ezért ijesztő, hogy ebben a helyzetben ők a jók. Ez is bizonyítja, hogy még mindig nem fekete-fehér a sorozat világa. A Tisztelet Matrónái hátborzongató ellenfelek, akik immár az egész Impériumra veszélyt jelentenek, és visszagondolva a sorozat korábi köteteire, Harkonnen báró szinte már jelentéktelen ellenféllé törpül, érdekes belegondolni, hogy a most is emlegetett nagy Paul Muad'dib csak vele, a számító, hataloméhes uralkodóval szállt szembe, és nem olyasvalakikkel, akik bizony porig rombolhatják az egész birodalmat. Itt pedig érdemes elgondolkodni: Vajon Paul cselei és taktikai érzéke ebben a helyzetben kisegítené a bajba jutott Bene Gesseritet? Eljátszottam párszor a régi generáció visszahozásának gondolatával, de minden alkalommal rá kell jönnöm, hogy ez bizony nem Paul világa. Ugyanaz az univerzum, ugyanolyan fantasztikus, de már nem azonos vele. Ez a probléma pedig Sheeanára, Duncanre, és a Bene Gesseritre vár, ha legalább ők meg tudták tartani a hatalmukat.
És a továbbra is fennmaradó nagy kérdés, ami szerintem minden olvasó fejében ott motoszkál, míg végül megőrjíti: Mi az az Arany Ösvény? Ez az egész a része volt? Leto tudott a Tisztelet Matrónáiról? És ha igen, akkor miért nem tett semmit? Minél hamarabb szeretném előkeríteni a Káptalanházat, mert ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására az író a legapróbb próbálkozást, a legfinomabb utalást sem teszi, ami egyszerre zseniális és idegesítő.
Összességében ismét nagyon jó részt kaptunk, amint lesz rá lehetőségem, elolvasom a hatodik részt is.
Valentine Wiggin
Megjegyzések
Megjegyzés küldése